Ron

A kihúzható kanapén heverek, támlának vetett háttal, félmeztelenül, s a vérem sebesen száguld az ereimben. Valami érzékkápráztató és gyönyörűséges dolog készülődik körülöttem; vad fantáziáim legmerészebbike fog hamarosan valóra válni.
Amikor a két nőalak kibontakozik a félhomályból, már nyelni is alig tudok az izgatottságtól. Visszafojtott lélegzettel nézem őket, hogyan közelednek felém. Néhány lassú lépés… a testük egyre élesebb körvonalat kap… majd feltárulkozik minden porcikájuk, az összes titkos részlet.
Hermione vörössel szegett fekete csipkében feszít, ami épp csak néhány négyzetcentiméternyit fed el bársonyos bőrének csupaszságából. Haja dús csigákban omlik lebarnult vállára, száját a vad csókok vérpirossága rúzsozza. Angie arcát ezzel szemben nem díszíti smink, az ő ártatlan ajkai üde rózsaszínűek, egyenes haja szelíden simul a vállára. A hullámzó fehér szatén, amit hálóing gyanánt visel, akár a folyékony holdfény, úgy járja be érzéki domborulatait.

Egy pillanat az egész, s mire felocsúdom, a két lány már a kanapé végében áll. Testük szorosan simul egymáshoz, mintha egy kirakós két darabja volnának. Angyal és ördög – ezek ők ketten, vágyaimnak egyforma, mégis ellentétes kivetülései.
Perverz gyönyörűség önt el a láttukra, a vérem dübörögni kezd féktelen vágyában – s ők tökéletesen tisztában vannak ezzel. Incselkedő mosoly jelenik meg az arcukon, egy szende és egy kacér pillantás villan felém, aztán elfordulnak, és simogatni kezdik egymást. Kezük lassan bejárja a másik testét… bőr simul a bőrhöz… forró a hűvöshöz… vörös a fehérhez. Ajkaik is megközelítik egymást, ám a csók előtti legutolsó centiméteren egy pillanatra megtorpannak. Szabad? – kérdezi felém rebbenő tekintetük, s én pattanásig feszített érzékekkel bólintok rá: Ó, igen, csináljátok csak!

Minden vér a nadrágomba szalad, majd’ eszemet vesztem a látványtól. A két összeolvadó száj, a rózsaszín nyelvek érzéki tánca, az egymáshoz dörzsölődő testek vonaglása – mindez több, sokkal-sokkal több, mint amennyit tétlenül végig tudnék nézni. Érinteni, érezni akarom őket, bejárni kezemmel minden selymes hajlatukat!
Olyan vad erővel fog el a késztetés, hogy hirtelen azt se tudom, melyikkel kezdjem. Leckéztessem a bűnöst, vagy babusgassam az ártatlant? Vad legyek vagy gyengéd? Harapjak, vagy simogassak?
Lehetetlen választani, a döntésképtelenség olyan vad erővel uralkodik el rajtam, hogy azt még a lelkesedésem is megsínyli. A két ellentétes késztetés kioltja bennem egymást, s a nadrágom hirtelen leereszt, mintha csak defektet kapott volna.

Már a lányoknak is feltűnik a tipródásom. Abbahagyják a csókot, és sértődött pillantással illetik a több számmal összement libidót. Az iszonyú szégyen jeges hullámként csap át rajtam. Kinyúlok, megragadok egy díszpárnát, és azzal álcázom a zavarba ejtő diszfunkciót. De a lányokat nem lehet ilyen egyszerűen megtéveszteni.
Jacknek mindig összejött! – hányja a szememre Angie. – Ő bármikor tudta produkálni magát. Még a hideg vízben is!
De hát… de hát… – hebegem. – Ez csak egy kis szélcsend, bárkivel megeshet… aztán újra kidagad a fővitorla, esküszöm.
Lelkes szavakkal buzdítani kezdem a nadrágomat: rajta, fel a fejjel, a lányok csak rád várnak! De az áruló ivarszerv nem és nem akar engedelmeskedni. Részleges képességcsökkenésem feltűnőbb, mint valaha.

A kín, ami átjár, egyszerűen elviselhetetlen, már-már úgy érezem, ennél nagyobb katasztrófa nem is történhetne velem, amikor Hermione rátesz még egy lapáttal.
Viktor mindig állati kanos volt! – jegyzi meg dölyfösen. – Az se zavarta, ha a többi lány nézte közben… még autogramot is adott két menet között!
Jack pedig székeket egyensúlyozott a hátán – tódítja Angie. – És az óriáskereket pörgette a lábával.
Viktor meg – veszi át a szót Hermione – szemelvények idézett a Roxfort történetéből, méghozzá fejből!
Te a nyomukba sem érsz – így Angie. – Kispista vagy hozzájuk képest.

Látod, ez a te bajod, Ugrifüles! – A gúnyos hang a két gyalázkodó lány mögül érkezik. Egy szőke, zselével keményre frizurázott üstök tűnik fel. Chloe az úthengerek lendületével közeledik felénk, lebirkózza a két lányt, és az összecsukló testükön átgázolva kúszni kezd felém.
Nincs benned elég spiritusz! – sziszegi megvetően. – Se vér a pucádban! Már megbántam, hogy téged választottalak. Inkább az óriáskerék-pörgető Jacket kellett volna… vagy az örökké kanos Viktort…
Chloe arca már tíz centiméternyire sincs az enyémtől, tágra nyílt szeme, akár egy múltat idéző tükör, úgy irányul felém; ott van benne minden félelmem és rémlátomásom: a lány, akit szeretek, más férfiak karjában, izzadtságtól csatakosan, vad kéjvonaglásban…
NEM!
És ez az a pillanat, amikor a kín tetőfokára hág bennem, s én nagyot rándulva darabokra sikoltom az álmot, hogy takaróbéklyóba gubancolódva, egyszerre forrón és fázva térjek magamhoz a kisház földszintjének kemény fapadlóján.

(huszonöt perccel később)

Üdére zuhanyozva fekszem vissza az ágyamba, de a lelki szemeim előtt még mindig peregnek az álom rémületes képsorai. A hidegvíz csak az izzadtságot mosta le, a gyötrő képzelettel szemben tehetetlen maradt.
Hasra gördülök, s a karfán átnyúlva kihúzom a kisasztal felső fiókját. A hosszúkás tárgy, ami után kutatok, ismerősen simul a markomba. Kihúzom, visszahengeredem, s csak bámulom ezt az apró valamit, ezt a fényes pici varász-eszközt, ami egykor oly nagy hasznomra szolgált.
Az elmúlt egy hétben valóságos ceremóniává nőtte ki magát ez a folyamat; amióta Hermione kiköltözött, minden reggel és minden este lefekvés után reménykedve veszem kézbe, hátha megszólal. Ha Hermione gondolna rám, ha csak egyszer is hangosan kiejtené a nevemet szobájának csendjében, én azt rögtön tudnám. Az önoltó továbbítaná a hangját, ezt a tapasztalat egyszer már igazolta.

De Hermione egyszer sem említett. Nem az a magában beszélős alkat, persze, nem olyan, aki fennhangon folytat mélylélektani csevelyeket, amikor egyedül van – de azért annyit elvárhatna tőle az ember, hogy legalább egyetlen nyomorult alkalommal hangosan elrebegje a nevemet elalvás előtt. Mert a szerelmes nők olykor csinálnak ilyesmiket, nem?

Ah, inkább nem fájdítom ezzel a szívem, hisz van bajom elég. Elsőként mindjárt itt a Chloe ügy, ami a zökkenőmentes lebonyolítás ellenére is totál kikészít. Hermione már gyanakszik rám, nem tudja, hová taxizok el minden nap… és honnan is tudná, hisz direkt ködösítek előtte. De ma legalább megkapja a választ, még ha nem is az őszintét. Amivel ma takarózni fogok, annak a legkisebb köze sincs az igazsághoz. Dinah-ra mindenesetre számíthatok, ő a tudtán kívül is falazni fog nekem. Ám hogy a jövőben milyen indokot találok ki a távozásra, még előttem is rejtély.

Habár Chloe azt mondta, egyelőre végzett velem, és a szolgálataimra most néhány napig nem tart igényt, aminek én szívből örülök. Az elmúlt két napban (pénteken és szombaton is) órákig próbálkoztunk, valósággal beleizzadtam, úgy meghajtott. Ő persze egyfolytában biztatott, azt mondta, elkezdeni mindig nehéz, de ha az ember túljut az első zökkenőkön, onnantól már olajozottan siklik a dolog.
Szerintem csak tapintatos akart lenni; biztos látta, mennyire zavarban vagyok. Pozitív megerősítés. Ez az ő módszere, ezért dicsért nyakra-főre, a gyalázatos teljesítményem ellenére is.
Jó szeme van hozzá, hajtogatja folyton. Meg hogy ösztönösen kiszúrja a tehetséget, és hogy másokat is a gondjaiba vett már, akik aztán igen sokat profitáltak a közreműködéséből.

Hát, nem tudom, Hermione mennyire örülne, ha mellette kamatoztatnám frissen szerzett tapasztalataimat; ami engem illet, én csak a beígért pénz miatt csinálom (amiből a taxiköltségen túl még egy centet sem láttam, egyébként), és ha lefut a dolog, azonnal elfelejtem az egészet. Az tuti biztos.
Az egyik mozdulatnál ráadásul úgy meghúztam a derekam, hogy még most is hasogat, és a meditatív heverészésen túl semmiféle más tevékenységet nem tolerál. Nekem mégis fel kell kelnem. Mert – pihenőnap ide vagy oda – nagyapa vasárnap sem enged az igényeiből, és ugyanúgy, ahogy tegnap és tegnapelőtt, ma is megköveteli majd, hogy végkimerülésig és irhám épségét kockáztatva rekonstruáljam dicső rodeós pályafutásának legszebb momentumait.

Mennyivel jobb lenne fellopakodni Hermione szobájába, halkan benyitni az ajtaján, és bebújni a puha ágyikójába…

Hermione

Ron valamit sumákol mostanában. Sorozatban már a harmadik délután hagyja el a birtokot, s tér vissza órákkal később kifacsart, elcsigázott állapotban, nagy batyuval az oldalán. Tegnap aztán nem bírtam magammal. Nyíltan rákérdeztem, miben settenkedik, amire ő titokzatosan csak annyit felelt, hogy „dolga volt”, és több szót nem is pazarolt rám. Őrület!
De a legfurcsább az egészben az, hogy komolyan úgy tűnik nekem: a többiek egy húron pendülnek vele. Az elmúlt két napban többször is láttam őket összedugott fejjel susmusolni. Egészen addig álldogáltak szoros körbe verődve, amíg ki nem szúrták, hogy nézem őket. Akkor aztán úgy rebbentek szét, mintha kézigránát pottyant volna közéjük.
Dinah-ból persze megpróbáltam kihúzni, mire fel ez a nagy klikkesedés, de ő – akit pedig a leggyengébb láncszemnek hittem – rendületlenül kitartott, és komoly arccal tagadta, hogy bármit is titkolnának előlem.

Én sem értem miért, de nem firtattam tovább. Ha van valami a biliben, ami kiborulhat, az ki is fog borulni, kár lenne erőszakkal matatni benne. Meg hát, ami azt illeti, így is van egy sanda gyanúm, honnan fújhat a szél – legalábbis az egyik.
Az a katasztrofálisan végződő csütörtöki veszekedés lehet a ludas. Ront akkor úgy megbántottam az igazsággal, hogy talán soha nem emészti meg teljesen. Én magam is restelkedem miatta; abban a pillanatban, ahogy elhagyta a számat a vallomás, tudtam, hogy óriási hibát követtem el, s a legszívesebben rögtön visszaszívtam volna. Bizonyos kemény igazságokról soha nem szabad lerántani a leplet, ezt most a saját káromon tanultam meg.
Még azt is el tudom képzelni, hogy Ron csak és kizárólag azért taxizik el minden nap, hogy ezzel engem büntessen. Hát, ha ez volt a terve, bejött neki. Mert tényleg idegesít, hogy…

De nem jutok a „hogy” végére, mert ebben a pillanatban valaki kopogtatni kezd az ajtómon.
Talán Ron az – villan belém hirtelen. Talán végre rászánta magát a békülésre, és ezen a kora hajnali órán titokban felsettenkedett hozzám. Igen! Hisz ki más lehetne…?

Kipattanok az ágyból, azzal sem fáradok, hogy köntöst húzzak magamra, hálóingben süvítek át a szobán. Kérdés nélkül és olyan svunggal tépem fel az ajtót, hogy a hajam is belelibben. Már emelem a karom, készen rá, hogy rögtön a nyakába vessem magam, még a magyarázat sem érdekel, csak a megnyugvást akarom, hogy végre minden rendben lesz köztünk… csakhogy a túloldalon nem Ron áll.
- Jack… – tátom el a számat, és a félbe maradt ölelést megpróbálom nyújtózkodásnak álcázni. – Hát te…? – kérdezem ásítozva, miközben úgy verdesek, mint a fészkét először elhagyni készülő madárfióka.
- Jó reggelt, Hermione! – villantja rám hibátlan mosolyát korai látogatóm, és egy vaskos, szalaggal átkötött faágcsokrot nyújt felém. – Ezt neked hoztam.
- Öö… igazán nem kellett volna. – Feszesen tartott vonásokkal próbálom nem elárulni csodálkozásomat, de Jack szemfülesebb annál, semhogy ilyen egyszerűen megtéveszthessem. A szeme sarka vidám ráncokba gyűrődik, úgy magyarázza a bizarr bokrétát.
- Ez friss eukaliptuszág, Hermione. Az illata távol tartja az éjszaka vérszívóit… A szúnyogokra gondolok – teszi hozzá gyorsan, amikor guvadni kezd a szemem. – Vámpírok már nem járnak errefelé.

Kipréselek magamból valami nevetésre emlékeztető hangot, és biztosítom felőle, hogy én sem hittem mást. A fürdőszobai incidens óta tucatszor találkoztunk már, négyszemközt és a többiek előtt is, de a zavarom egy fikarcnyit sem csillapodott. Minden egyes alkalommal ég az arcom, mint a csipkebokor. S most is, míg ezt végiggondolom, menetrendszerűen megtörténik a dolog. Érzem, ahogy a perzselő forróság szétszalad a bőröm alatt, és harsogó pirosba borítja az egész fejemet. Szuper. Még a végén azt fogja hinni, hogy ekcémás rohamaim vannak.

- Köszönöm – préselem ki magamból az idevonatkozó udvariassági formulát. – Kedves, hogy eszedbe jutott. – Azzal elfordulok, és egész szobára kiterjedő, bősz vázafelkutató expedícióba kezdek.
- Nem tesz semmit – hallom Jack hangját. – Sőt, hamarabb is eszembe juthatott volna ez a trükk. Hisz már az első éjszaka után említetted, hogy mennyi bajod van velük. Mármint a szúnyogokkal. De ez be fog válni, ne aggódj.
Tényleg említettem volna? – tűnődök el magamban, miközben a komód alsó fiókjából sikerül kihalásznom egy magas üvegvázát. Remélem, hogy tényleg megtettem, s Jack nem úgy értesült a szúnyogmizériámról, hogy rajtakapott, amint épp illetlen helyeken vakargatom magam.

- Ugyan – mondom, konokul a csokorkompozíció elrendezésére koncentrálva. – Akkor is nagyon figyelmes dolog volt a részedről, köszönöm.
Csönd telepszik közénk. Csak az ágak karistoló hangja hallatszik, amit – egyre nyilvánvalóbb pótcselekvésként – olyan elszántan rendezgetek, mintha kiállításra szánnám.
Jack továbbra sem mozdul az ajtókeretből. Tudom, mert a tarkómon érzem bizsergető pillantását. Meg kéne fordulni… mert nyilván arra vár, de a mozdulatra csak jó pár, alapos ki-be lélegzés után tudom rávenni magam. Miféle pajzán kedvű sors rendezte úgy, hogy Jack heti rendszerességgel lásson engem alulöltözötten?

- Estefelé lesz egy kis összeröffenés nálunk – közli velem, ahogy a szemébe nézek. – Semmi komoly, épp csak pár régi haverom jön el, meg Dinah néhány új barátnője, akivel a kiránduláson melegedett össze.
- Igen – bólintok lassan. – Említett valami ilyesmit. Csak ő zsúrnak hívta. Gondolom, viccből.
Még mindig nem tudom, hogy ezt miért tartotta fontosnak közölni velem. És az értetlenkedés valószínűleg az arcomra lehet írva, mert Jack heves magyarázkodásba kezd.
- És természetesen te is… illetve ti is meg vagytok hívva Ronnal, ha ez eddig nem lett volna nyilvánvaló.
- Hát… köszönöm – hálálkodom már megint, cirka öt perc alatt felülmúlva a napi átlagot. – Majd biztos benézünk pár percre…

Ezen a ponton komolyan úgy érzem, hogy végére értünk a beszélgetésnek. Jack megtette, amit az illem diktált, elhívott a bulira, amire én udvariasan tartózkodó válaszreakciót adtam. Épp ezért nagy a meglepetésem, amikor Jack ahelyett, hogy lendületes hátraarcot venne, inkább tesz egy lépést befelé, és nagyon (de tényleg nagyon) komoly arccal azt mondja:
- Csak benézni? Nem, Hermione. Nagyon fontos, hogy te végig ott legyél.
És ezzel olyan intenzív és hihetetlenül szürke pillantásnak vet alá, hogy a szívem akaratlanul is nagyobb fordulatszámon kezd el kalapálni. Hogy az őszinte szimpátián és egy kis ártatlan vonzalmon túl semmit sem érzek Jack iránt, az per pillanat nem számít; ez az arc most olyan ellenállhatatlanul vonzó, a szemei oly lélegzetelállítóan fényesek, hogy menthetetlenül elgyöngülök. Nagyon fontos? – kérdeznék vissza hitetlenkedve, de az agyamban zárlatos lesz egy áramkör (az, amelyik a helyes mondatalkotásért felelős), és helyette ez jön ki a számon:
- Navagyovon fovontovos?

Egy hosszú pillanatig zavarodottan nézünk egymásra, félig-meddig már hallom is, hogy Jack elneveti magát, de esze ágában sincs ilyet tenni – újabb pipát gyűjtve ezzel a kellemes meglepetések rubrikájában.
- Évén ivis tuvudovok ívígy beveszévélnivi – jeleni be tökéletesen blazírt arccal. – Veversevenyzüvünk, kivi bívírjava tovovávább?
Öt végtelen hosszúnak tűnő másodperc – eddig tart, amíg végül leesik a tantusz.
- Jóvó, veversevenyevezzüvünk! – fogadom el a kihívást, és ezzel mindkettőnkből kitör a féktelen röhögés.

(negyvenhárom őrült perccel később)

Jack már három perce elment, de még mindig fülig ér a szám. Miután kellőképpen kirötyögtük magunkat, kiválasztottuk a versenytémát, egy híres Grimm mesét, amit bővített mondatokban, felváltva kellett elregélnünk – azzal a fura szótagismétléses módszerrel, amit teljesen véletlenül (és rettentő zavaromban) elevenítettem fel nyolcévnyi homályából. Jack – saját bevallása szerint – már másfél évtizede nem használta ezt a nyelvet, ennek ellenére gyorsan belelendült, és komolyan oda kellett koncentrálnom, hogy ne maradjak le mögötte. Végül a Grimm testvérek összes ismertebb történetét végigmeséltük, de egyikünk sem sült bele a maga részébe.

Hogy miért fontos, hogy ott legyek a bulin, végül is nem derült ki, de talán lényegtelen is. Biztos, csak udvariasságból mondta.
Vagy nem?

(másfél órával később)

Ron

- Dinah, várj! – váltok át sprintbe, amikor látom, hogy indulni készül a golf-kocsival. – Én is veled megyek!
- Á, Ron, szia! – Dinah csak most vesz észre. Leveszi lábát a gázpedálról, és szélesen mosolyogva várja meg, hogy beérjem. – Bocs, hogy megfuttattalak, de azt hittem, már kint vagy a karámoknál.
- Nagyapátokat kerestem – magyarázom lihegve. Az utolsó métereket már komótos sétatempóra váltva teszem meg. (Hiába, a derekam…) – Úgy volt, hogy együtt megyünk ki, de sehol sem találtam.
- Nagyapa már kiment Jackkel – világosít fel Dinah. – Neked nem szóltak?
- Nem, valahogy elfelejtették – morgom, miközben megpróbálom felküzdeni sajgó szervezetemet a magas ülésre. – A nagynénéd volt szíves kiokosítani, miután a fél házat feltúrtam a vén pernahajder után… Juj! – Csak most jut el az agyamig, kinek panaszkodom. – Úgy értem, a nagyapád után, bocsi.
Dinah hátravetett fejjel kacagni kezd.
- Jaj, Ron, te mindig megnevettetsz – zihálja, a könnyeit törölgetve. – És miattam ne aggódj, nem foglak beköpni nagyapánál. Egyébként nem is hiszem, hogy a vén pernahajderért akár csak egy kicsit is berágna. Apa ennél százszor cifrábbakat szokott a fejéhez vágni.

Elindulunk. Dinah telitalppal nyomja a pedált, és a száját is maximum fordulatszámon üzemelteti. Az arckifejezésem udvarias érdeklődést mutat, de felét se hallom annak, amit mond. Nem a csacsogása idegesít – elvégre Dinah igenis szimpatikus nekem –, csak éppen máshol jár az agyam.
Nagyapára gondolok és a tegnapelőtti hisztijére. Dinah nem tudja, de csak kis híja volt, hogy az öreg nem rágott be véglegesen a csütörtöki eset miatt. Én magam is restelltem, amiért olyan durván kellett hazafuvaroznom, épp ezért jogosnak is éreztem volna, ha letol emiatt, de nagyapa nem a szélsőséges bánásmódot kifogásolta. Nem. Mr Fergusson a bajuszpenderítője miatt akadt ki, amit – ahogy az másnap reggel kiderült – elfelejtettem az arcára applikálni lefektetés után. A védelem nélkül maradt arcszőrzet gyalázatosan megsínylette gondatlanságomat, és nagyapa a félnapos mély (és a jelek szerint forgolódással teli) durmolásból felébredve kriminális állapotban találta a versenyre készülődő ékességet.

Azt a legorombítást, amit ezért kaptam, szavakkal rekonstruálni nem is lehet! Hogy a felkészülés véghajrájába jutott bajuszt ilyen veszélynek tettem ki! Hogy felelőtlenül kockára tettem a szőrstruktúra épségét! „Ronald, ez túl megy minden gyalázaton!”
De nem is a kiabálása bántott igazán, sokkal rosszabbul esett az egész napos duzzogása, no meg a néma szemrehányás, amivel pszichológiailag terrorizált. Hogy kiengeszteljem, még az egyszemélyes bikafuttatásba is belementem. Fél órán át bohóckodtam a külön karámba terelt és Sirokkó névre hallgató bika előtt, aki több ízben is majdnem a szarvára tűzött, de a csáléra feküdt bajusz csak nem akart mosolyra görbülni.

Az enyhülés csak másnap következett be. Az eredeti formáját visszanyert bajusz újra délcegen trónolt nagyapa arcán, akit ez olyan végtelen megkönnyebbüléssel töltött el, hogy minden sérelméről egy csapásra megfeledkezett. Kora reggeltől kezdve egészen a későre halasztott ebédig kint voltunk a karámoknál, ahol ő többek között megtanított lovat felszerszámozni, nyeregbe fel és onnan leszállni, valamint – a rodeó-versenyen már látott módon – lasszót dobni a borjúk nyakára.

- Nagyapátok tényleg rodeózott fiatalkorában? – szakítom félbe Dinah csacsogását. – És igaz, hogy díjakat is nyert?
- Mi az hogy! – nevet fel ő. – Az egyik földszinti szobánk tele van a díszserlegeivel. A fejem meg a nagymonológok emlékeivel. Miért kérdezed?
- Hát, mert nem néztem volna ki belőle. Nincs valami minimum súlyhatár, ami alatt nem lehet benevezni az ilyen versenyekre? Egy ötvenkilós ember például hogyan dönt le egy nyolcszor nehezebb bikát?
- Úgy, hogy meg se próbálja – feleli Dinah. És értetlenkedő arckifejezésem láttán még hozzáteszi: – Nagyapa soha nem indult összetettben. Csak a részszámokra koncentrált. Azokra, amik feküdtek neki. Mint például a vadló betörés… meg a vadló szőrén való lovaglása. Ez utóbbiban verhetetlen volt, amennyire én tudom.
- Ó – konstatálom bölcsen. Így már minden világos: az öreg specializálta magát. – Vadló betörés… vadló szőrén lovaglása… – morfondírozok félhangosan. – Ezek a versenyszámok biztos azért mentek neki, mert alacsonyan van a súlypontja.
- Nagyapán minden alacsonyan van – mutat rá Dinah. – Ahogy a mondás tartja: nagyapa létráról szedi még a földiepret is.
- Vagy úgy is mondhatnánk – vigyorodok el szélesen –, hogy akár cilinderben is mászkálhatna az ágy alatt, akkor se verné be a fejét.

Dinah harsány nevetésben tör ki, amivel engem is jobb kedvre derít. Erre a lányra mindig lehet számítani; ha elsütök egy poént, biztosra vehetem, hogy ő értékelni fogja. Sőt, túlzott lelkesedésében néha már a csattanó előtt felröhög, amit én egyáltalán nem bánok. Nagyapán kívül ő az egyetlen, akivel jól kijövök ezen a farmon, s mióta Hermione beköltözött a nagyházba, beszélgetni is csak vele szoktam.
Persze, be kell vallanom, hogy nem minden hátsó szándék nélkül keresem a társaságát. Félig-meddig ugyanis arra számítok, hogy megint elkottyantja magát, és Hermione homályos múltjának újabb fejezeteit világosítja meg előttem. Ez eddig nem történt meg, Dinah nem szolgált további információkkal – aminek „ha nincs hír, az jó hír” alapon inkább örülök –, másrészt viszont nagyon is sokat segített. Azzal hogy ráharapott a kivetett csalimra, akaratlanul is cinkosom lett abban az alibi-teremtő ügyben, amivel a kimaradásaim fognak ma este igazolódni.

- Szerinted Hermione sejt valamit? – Dinah hangja ostorcsapásként sújt le a gondolataim közé. Most vagy olvas a fejemben, vagy ennyire egy hullámhosszon jár az agyunk.
- Hogy sejt-e valamit…? – töprengek félhangosan. Magamban végigfuttatom az elmúlt két nap minden mesterkedését. – Nem – rázom meg határozottan a fejem –, szerintem fogalma sincs, mire készülünk este.
- Az jó – bólint rá Dinah. – Biztos nagyon meg fog majd lepődni. Jó, hogy eszünkbe jutott…
- Neked jutott eszedbe, Dinah – hangsúlyozom –, a te agyadból pattant ki az ötlet, nem az enyémből. – És Hermionénak is így kell tudnia, teszem hozzá magamban. Úgy kevésbé lesz gyanús.

(harmincöt perccel később)

Hermione

- Szia, Angie – viszonzom a köszönést, majd egy nagy levegővételt követően kikényszerítem magamból a másik válaszreakciót is: – Te is jól nézel ki.
Egy avatatlan szemlélő azt hinné, mi ketten jó barátságban vagyunk, hisz kedves szavakkal üdvözöljük egymást, és még dicsérgetjük is a másikat. De mindez csak színház. Egy csokor közhely, amit minden alkalommal átnyújtunk egymásnak. Ő nem csíp engem, és én sem csípem őt – ez az arcunkra van írva –, ám a neveltetésünk merevebb annál, semhogy nyíltan bevalljuk ezt.

Pont a karámok előtt futottunk össze. Én tíz perces előnnyel gyalog jöttem idáig, ő pedig a harmadik és egyben utolsó golf-kocsin követett, és egyikünk sem próbálta bevárni vagy utolérni a másikat.
Eredetileg Dinah fuvarozott volna ki, de a földszinten akadt egy kis problémám, így őt előreküldtem, én meg mezítláb visszacaplattam az emeletre, és nekiláttam lecsutakolni a cipőtalpamra ragadt malac-kakit.

Pocak, Dinah legújabb háziállata nem aratott osztatlan sikert a házlakók körében. Ahogy azt előre sejteni lehetett, Mr Carmichaelt rögtön megkörnyékezte a gutaütés, és mint a ház ura éles szavakkal követelni kezdte az állat ólba való deportálását. Mr Fergusson erre késlekedés nélkül a másik oldalra állt, és azonmód óvó szárnyai alá vonta a kilakoltatással fenyegetett röfit. Majd ő szobatisztaságra szoktatja, jelentette ki ellentmondást nem tűrően, félhónapos tréning után a pártfogoltja nem hogy használni fogja az almot, de még a fenekét is kitörli!
Hát, Pocaknak alaposan össze kell szednie magát, ha tartani akarja a határidőt, mert egyelőre az első ponttal sem boldogul.

De akármilyen furcsa, nem Mr Carmichael volt az, aki leginkább zokon vette a malac felbukkanását. Mr Fergusson macskái akadtak ki módfelett az új konkurencia láttán, és indítottak megfélemlítő hadműveletet a gazdi figyelmének visszanyerésére.
Hát mit mondjak, nem válogattak a módszerekben. Mária Lujza például még a tettlegességtől sem riadt vissza, és volt olyan oktalan, hogy Mr Fergusson szeme láttára követett el súlyos testi sérülést okozó karommerényletet az ételes edényébe szimatoló malacka ellen. Olyan lendülettel kapott oda, hogy a két orrlyuk mellé nyílt egy vérző harmadik is.
Mr Fergusson – akinek valahogy nem nyerte el tetszését ez a produkció – legott fenékbe billentette a féltékenykedő cirmost, és a bűnbánó jószág minden törleszkedése ellenére az óta is tüntetően keresztülnéz a merénylőn. Ám ha azt hitte, a példastatuálással véget tud vetni a rivalizálásnak, hát keservesen csalódnia kellett.

A macskák csak taktikát változtattak, de a tervükről nem tettek le. Lukretia Borgia – kinek személyét csak utólagos nyomozással lehetett kideríteni – fajtársa végzetéből okulva óvatosabban járt el. Az éj leple alatt bemerészkedett a malac hálóhelyéül szolgáló mosókamrába, és hogy kifejezze a betolakodó iránti lesújtó véleményét, nemes egyszerűséggel belekakilt annak vizes-edényébe.
Hogy hogyan bukott le mégis? Nos, az ármánykodó cicusnak a speciális étrend okozta a vesztét. A székletben talált kukoricadarabok ugyanis minden ujjlenyomatnál ékesebben bizonyították be bűnösségét.
Nagyapa újfent éktelen haragra gerjedt, és olyat tett, amit pályafutás alatt még soha: böjtre fogta a gyűlölködő társaságot. Azóta – Mr Carmichael legnagyobb örömére – nincs potyafalat a vacsoránál, sem asztal alá ejtett jutalomhusi, a cicusok nyelhetik az éhkoppot, amíg meg nem békélnek a helyzettel. Lukretia Borgia persze nem törődött bele a gazdi pálfordulásába. Minden cicabáját bevetve dorombolta-hízelegte körbe Mr Fergussont, ám mert fajtája korlátaiból adódóan képtelen arra, hogy őszinte emberi szavakkal exkuzálja magát, gazdája sem tudhatja, mennyire szívből jövő ez a megbánás. Tegnap reggel ugyan egy félig kibelezett galambot találtunk Mr Fergusson küszöbe előtt, ám a megajándékozott gazdi ettől sem enyhült meg.

- Hermione! – néz nagyot Dinah, miután hátrafordulva észrevesz minket. – Miért nem a kocsival jöttél?
- Mert jólesett a séta. És olyan szép idő van. – Lendületet veszek, és felmászok mellé a karámkerítésre. Azt már nem teszem hozzá, hogy időközben én is megbántam a választást. Ha ugyanis elhozom az utolsó golf-kocsit, Angie nem tudott volna mivel utánunk jönni. Mert kötve hiszem, hogy az elmaradhatatlan topán (ami most is a lábán ékeskedik) alkalmas lenne a gyaloglásra, főleg ha az másfél kilométernyi hepehupás legelőn át vezet a célig.
Kerítésmászásra mindenesetre még megteszi, mert minden különösebb zökkenő nélkül Angie is csatlakozik hozzánk. Most már hárman ülünk az üres karám kerítésén, akár fecskék a villanyvezetéken; hátunkat melengeti az egyre magasabbra hágó nap, a szél madárdalt és a távoli földek zsendülő vetésének dús illatát sodorja az orrunkba.
- A fiúk hol vannak? – kérdezem Dinah-t, miközben hasztalan pásztázom a környező akolokat. – Nem úgy volt, hogy ma a borjúlasszózást gyakorolják?
- Még bent vannak – mutat Dinah a távoli istállóra. – Összeszedik a felszerelést. Meg ahogy látod – bök állával az üres karámbelsőre –, még pontosan egy borjúval kevesebb van a szükségesnél.

Ron

- Ej, fiam, mostanában annyit nyavalyogsz, mint egy klimaxos! – Nagyapa bajsza helytelenítően felborzolódik. – Folyton morogsz, meg zsémbelsz. A rühös malac se visít úgy, mint te, amikor meg kell emelned valamit. Mi van veled? Csak nem… – itt lábujjhegyre áll, és pipiskedve a szemem közé bámul – csak nem asszony van a dologban?
Erőtlen nevetés buggyan ki belőlem.
- Ne ugrasson, Mr Fergusson – felelem. – Csak elfeküdtem a derekamat, és nem akarom feleslegesen tovább rontani az állapotát, ezért nem segítek Jacknek kivonszolni a borjút.

Nagyapa továbbra is erősen fixírozza a szemem közét. S néhány másodpercnyi igen kellemetlen vizsgálódás után így szól:
- Te hamukálsz, Ronald fiam!
- Hogy mit csinálok? – húzom magasra a szemöldökömet.
- Hamukálsz! – erősködik nagyapa. – Lódítasz, linkelsz! – A bajsza már az államat csiklandozza, olyan közelről bámul rám. – Az a kis szőke kavart meg téged ennyire – mormogja a képembe. – Az, amelyik ott ült veled a hátsó asztalnál… Mi az – kuncogja el magát meglepett képem láttán –, talán azt hitted, nem tűnt fel, hogy milyen meghitten bujkáltok ti ketten ott a sötét sarokban?
- Már megint elhamarkodott következtetéseket von le, Mr Fergusson! – emelem fel tiltakozóan a kezem, és jó öleset lépek hátra, el nagyapa vizslató pillantásának tűzvonalából.
Mr Fergusson még szélesebben vigyorog.
- Hát igaz… te ciceréled azt a kislányt!
- Hogy… hogy micerélem? – akadok ki. – Nagyapa, ma olyan nyelven beszél, amiből egy kukkot sem értek.
- Ej, ne lény fafejű, Ronald fiam! – csattan fel ő. Megint előre tolja azt a bajuszékes apró arcát, és cinkosan csillogó szemmel közvetlen közelből rám kiáltja: – Hát megsarkantyúzod! Aláteszel neki! Becserkészed a lompost! Mély benyomást gyakorolsz rá! Megrépá…
- Elég, elég! Már értem – állítom le az obszcén felsorolást. – Nem kell az összes helyettesítő kifejezést elmondania.
De nagyapa leállíthatatlan.
- Te zsivány! – néz rám szinte büszkén. – Tudtam én, hogy sántikálsz valamiben. A kislányhoz járkálsz minden este, igazam van?… No, ne ijedj meg! – vág elém, mielőtt tiltakozhatnék. – Én nem foglak elárulni. Nem vagyok semmi jónak az elrontója. Járj csak a kislányhoz, a te korodban úgy egészséges az, Ronald fiam!

Pár pillanatig még némán mozgatom a számat, aztán meggondolom magam. Meghagyom Mr Fergussont ebben a hitben, elvégre nem kizárt, hogy még szükségem lesz az alibijére, ha Chloe újra szolgálatba állít.
- Igen, nagyapa – bólintok rá, mint aki beleunt, hogy tovább tagadjon. – Jól gondolta. Már kétszer is mély benyomást gyakoroltam a „kislányra”…
Nagyapa szívből jövő szavakkal gratulál nekem, jól hátba csapkod, aztán fogja magát, és elmasírozik a borjúbefogó szerszámokért.

(háromnegyed órával később)

Hermione

Húsz perce egy árva szó nem sok, annyi sem hangzott el hármunk között. Dinah csiripelője mozdulatlan alapállásban vesztegel, és Angie is tartózkodik a felesleges szócsépléstől.
Tehát húsz perc. Ennyi telt el az óta, hogy a fiúk, elunva az izzadt ing kényelmetlen szorítását, kigombolkoztak, és félmeztelenre vetkőztek. Most egy szál feszes farmerben rohangálnak fel-alá, miközben Mr Fergusson szaporán osztogatja a tanácsát, hogyan kell rendesen megpörgetni a lasszót. Karcos tenorja, ami bármilyen más körülmények között rám hozná a hátborsódzást, most érzéketlenül pereg le a dobhártyámról; agyam teljes kapacitással a látvány feldolgozásán munkálkodik.

Szeretném azt mondani, hogy eszembe se jutott összehasonlítani a két férfitestet, hogy szenvtelen kívülállóként blazírtan követtem az eseményeket – de ekkora füllentéstől talán még az orrom is megnyúlna. Így hát inkább bevallom: a nem mindennapi látvány bizony kihozta belőlem az éles szemű zsűrit, és magamban egymás után gyűjtöttem az oda-vissza kijáró piros pontokat. Hogy ki gyűjtött belőlük többet, egyelőre kétesélyes.
Mindkét fizikumnak megvan a maga vonzereje. Jack például hihetetlenül erős vállban, Ron viszont érzékien karcsú csípőben. Jacknek minden izma kidolgozott és feszes, Ron ellenben hajlékony és kecses, akár egy ragadozó macskaféle. Jack teste Ronéhoz képest masszív, erősen kontúros, és a mozdulatai olyan robbanékonyságot sejtetnek, amilyennel a rövidtávfutó atléták rendelkeznek – azzal a különbséggel persze, hogy a muszklijai nem annyira brutálisak. Ron izomzata – habár még így is látványos – azért kevésbé tónusos, nem áll akkora spiccre a bicepsze, és nincs olyan széles deltája, mint a másik fiúnak, viszont sokkal arányosabb; a testfelépítése jóval közelebb jár az anatómiai tökéletességhez.
Nem is értem: hogy tetszhet mindkettő, amikor annyira másmilyenek?

Na persze bőven akad hasonlóság is. Kezdetnek mindjárt itt van az imponáló magasság, amivel mindkét fiú büszkélkedhet, és amivel mintha mindketten a másik kárára próbálnának kérkedni. Nem egyszer figyeltem már meg, milyen bőszen nyújtogatják a gerincüket, amikor egymás mellé kerülnek.
És ez a kakaskodás – ami minden bizonnyal a férfierőt hivatott demonstrálni – most még inkább érvényre jut a viselkedésükben. Szinte már durvaságig megy a lendületük, olyan gyorsan és vehemensen kapkodják ki egymás kezéből a lasszót, és vetik magukat a stopperrel mért borjúkötözés másik által tartott rekordjának megdöntésére. A győztes idő egyre rövidül, a két harcias fiú pedig mind jobban beleizzad az igyekezetbe, hogy lepipálja a másikat. A hátukat már megkapta a perzselő nap. Az alapvetően kreol, de munkája folytán napfényt ritkán élvező Jack ugyanúgy vörösre égett, mint a már előrebarnult Ron – aki nem is piros igazából, inkább erős rózsaszín, akár a sokat dörzsölt babapopsi.

Ron

6 egész 3 tized másodperc. Ezt a szintidőt kell túlszárnyalnom, hogy ismét enyém legyen a házi rekord. Így amikor meghallom a startot jelző sípszót, minden korábbi összpontosításnál nagyobb koncentrációval pörgetem meg, célzom be, és hajítom el a lasszót. És… siker! A hurok pontosan a borjú nyakába hullik, aki az utóbbi félóra gyakori fektetésétől kezd egyre lankadtabb lenni. Amikor nyaktörő sebességgel odarohanok hozzá, s a nagyapától eltanult módszerrel a földre rántom (nem kímélve sajgó derekamat), szinte semmiféle ellenállást nem tanúsít, sőt valósággal csokorba készíti lábait, hogy a kényelmetlen macerát megspórolva könnyebben össze tudjam kötözni őket.
- Kész! – emelem fel mindkét karom.
- Hat egész egy tized másodperc – érkezik a végeredmény a stoppert markoló nagyapától. – Nagyszerű munka, Ronald fiam!… És új rekord, Jack! – intézi a célzatos megjegyzést idősebbik unokájához, aki sötét képpel már csörtet is felém.
- Bizony, Jack, új rekord – dörgölöm az orra alá. Felállok, és a markába lököm a lasszó végét. – Sok szerencsét…
Ám mielőtt sarkon fordulva faképnél hagyhatnám, hadd csomózza ki a tetszhalottnak tűnő borjút egyedül, megragadja a könyökömet, és tenyérbe mászóan széles mosollyal az arcán azt mondja: – Jövő héten majd rendesen csináljuk, lóhátról. Akkor legyél ilyen nagylegény!

Leszek is – gondolom magamban. Attól ne félj! Kirántom a könyököm a szorításból, és azzal a bősz elhatározással masírozom a karám túlfelébe, hogy amint véget ér a gyakorlatozás, fogok egy lovat, felnyergelem, és addig le sem szállok róla, míg olyan tökéletes nem lesz a technikám, akár egy nyeregben nevelt cowboynak.

Leszegett fejemet nem mozdítom, de a kalap karimája alól vetek egy röpke oldalpillantást a még mindig tapsoló közönségre. Hermione arcára vagyok kíváncsi, látni akarom, milyen nyomokat hagyott rajta a produkcióm. Végre lettem annyira érdekes, hogy ne bámulja tátott szájjal azt az agyongyúrt bájgúnárt?

És csodák csodájára Hermione most egy pillantásra sem méltatja ellenfelemet; egyenesen rám néz, és olyan leplezetlen büszkeség lobog a tekintetében, hogy egy lélegzetvételnyi időre csomóba rándul tőle a gyomrom. Melegség tölt el belülről, és a végtelenül hosszúnak tűnő hét után most először csillan fel bennem a remény, hogy talán ma, ezen a különös meglepetéssel szolgáló napon végre kibékülhetünk.
Ami volt, elmúlt; Viktor dicsősége – ha volt neki egyáltalán – mára már kifakult. A terep az enyém, s ha bárki – legyen az Jack, vagy egy új fazon – bemerészkedik ide, hát én őt is padlóra küldöm, még lasszó sem kell majd hozzá!

(bizonytalan mennyiségű perccel később)

Hermione

Elbambultam. Olyan mélyen belefeledkeztem meglóduló gondolataimba, hogy a felhangzó patadobogás csak most, ebben a pillanatban jut el a tudatomig, amikor a ló már olyan messzire elnyargalt, hogy azt se látom, ki ül a nyergében. De nem is kell látnom, hisz a logika azt diktálja, hogy a lovas csakis Jack lehet, hisz Ron ebben a műfajban egyelőre még nem ütőképes.
Akkor viszont – és ez most szokatlanul későn esik le – csak ketten maradtunk, kocsi és társaság nélkül. Helyes. Pont ez volt a tervem.

Az első golf-autót még Mr Carmichael vitte el, aki az után, hogy megjelent a karámnál és a helyes lasszódobás technikáját illetően szinte rögtön vitába keveredett apósával (aki nem mellesleg félcédulás futóbolondnak nevezte, és megfenyegette, hogy boronával fésüli meg, ha még egyszer belekontárkodik a dolgába), dühödt hátraarcot vett, és az egyik kocsit elcsaklizva visszarobogott a házba, hogy – ígérete szerint – kihívja a „kényszerzubbonyosokat”.
Dinah és Angie pár perccel ez után távoztak – kérésüket, hogy nyugodtan tartsak velük, majd összébb húzzák magukat – udvariasan elutasítottam; és öt perccel később Mr Fergusson kedves ajánlatára is ugyanígy nemet mondtam.

Egyedül maradtam hát, Ron és Jack már korábban eltűntek az istállóban, és valószínűleg nem is vették észre, hogy én sem mentem vissza a többiekkel.
És – nem győzök gratulálni magamnak – ez is tökéletesen illik a tervembe. Abba a visszahódítást célul kitűző tervbe, amit Ron impozáns (és megdöntetlenül maradt) rekordja után kezdtem el szövögetni magamban. Tanulva korábbi hibáimból, most úgy okoskodtam, félreteszem a „beszéljük meg” kezdetű taktikát, és inkább esendőbbre veszem a figurát. Ahogy Angie is tette azzal a műbotlással, úgy én is szolgáltatok neki valami indokot a lovagias közbeavatkozásra, és hagyom, hogy az erős férfi „megmentse” a gyenge nőt.
Egész pontosan azt terveltem ki, hogy amint feltűnik Ron (mert a hazavezető út innen indul), én önfeledt hintázást mímelve egyre nagyobb amplitúdóval kezdek el lengni a kerítés tetején, mígnem – túllendülve a kritikus tartományon – hirtelen elveszejtem az egyensúlyomat, és a fizika idevágó törvényei szerint kecsesen lepottyanok a földre. Pottyanás közben persze, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag kigombolódna az ingecském, és a megmentésemre siető Ron lehajoltában szembesülne pihegő melltartóm csábító látványával, ami, újfent csak teljesen véletlenül, a legelőnyösebb szögben domborítaná ki mostanság meggyarapodott ékességeimet.

Igen, szánalmas, én is tisztában vagyok vele. De tettem én már ennél sokkal szánalmasabb dolgokat is a múltban. Ezúttal legalább abban biztos lehetek, hogy a végén nem kötök ki egy fagyöngy alatt a reváns túllelkesült és roppant ellenszenves tárgyával.

(két perccel később)

Oké, eljött az idő. Hallom, ahogy csikorogva bezárul az istálló kapuja. Szóval minden zökkenőmentesen zajlik, és a terv sikerét még csak azzal sem kell veszélyeztetnem, hogy hátrapillantva meggyőződjek róla, tényleg Ron közeledik. Hiszen csakis ő lehet.

Apró kilengésekkel megkezdem a hintázást. Bal kézzel felóvakodom a gallérom alá, és kigombolom a három felső gombot. Magamban számolom a fogyatkozó métereket: cirka harminc lépés, ennyi lehet közöttünk… huszonöt… (fokozom a lengést) húsz… (már úgy járok, akár egy metronóm) még nagyjából tizenöt, és itt lesz… (elérem a kritikus tartományt) már csak tíz röpke lépés… Eljött a cselekvés ideje, s én egy pillanatig sem habozok: apró sikkantást hallatva művészien hanyatt vágom magam.

Kecsesen hullok alá a dús fűcsomóba (amit korábban leteszteltem: egyetlen elhagyott lószerszám sem bújik meg benne, amin nyársra húzhatnám magam), és drámaian szétvetett végtagokkal, szexisen kifordított csípővel érek talajt. Még egy gyors pillantást engedélyezek magamnak: fél szemmel meggyőződöm róla, hogy a dekoltázsom is előírásszerű-e, hogy kellően elődomborodik-e a meggyőző erőm, aztán fájdalmas arckifejezést öltök, és lehunyt szemmel, szaporán pihegve várom be hős megmentőmet.

A léptek azon nyomban fel is gyorsulnak, egy – kettő – három kemény dobbanás, amit a hátamon keresztül hamarabb érzek, mint ahogy a fülem meghallaná, és a segítő kéz máris gyengéden paskolja az arcomat.
- Hermione… te jó ég… – A hang több mint aggodalmas, egyenesen riadt, és igazi féltő ijedtség csendül benne. Az alakítás tehát bombasikert aratott. Ám valami mégsem stimmel, a diadalittas érzés megfeneklik, és valami rendkívül nyugtalanító balsejtelem tör a helyébe. – Jól vagy? – érkezik újra a nyugtalan férfihang, mire én apró, óvatos rést nyitok a szemhéjamon. – Hermione… szia… – Jack mosoly rám, egyre szélesebben, míg végül a megkönnyebbüléstől apró nevetés hagyja el az ajkát. – Hát mit is mondhatnék. Először a mosdó, most meg a kerítés. Ez valahogy nem a te heted…