hat önvádló, szégyenkező és kesergő órával valamint huszonöt kapkodással töltött perccel később)

Egyvalamit tisztán kell látni: én nem akarok a buliba menni. Azok után, amit a karámnál műveltem eszem ágában sincs Jack előtt mutatkozni. Nem, amíg ki nem heverem a megrázkódtatást, hogy megint előtte csináltam bolondot magamból. Nem vagyok ugyan az a túlérzékeny alkat, aki képtelen túllépni a múlt kínos botlásain, elvégre kaptam én már hideget-meleget, negyedikben még szerelmi promiszkuitással is megvádoltak, és az állítólagos kétlakiságomtól zengett hetekig az iskola – de ennyi cikis helyzet ilyen rövid idő alatt még az én sokat próbált idegeimet is kikezdte.
Persze nem akarom túldramatizálni a dolgot; egyszerűen csak arról van szó, hogy mivel a jelenlétem nem elengedhetetlenül szükséges, és hiányomban a buli minden további nélkül is működőképes, inkább passzoltam volna ezt az estét.

De a sors megint máshogy rendelkezett. És ez a sors most itt halad mellettem, jobban mondva, vonszol, és a világ minden kincséért sem engedné el a kezemet.
- Nem értem, miért vagy ilyen nyakas! – nyafogok ismét. Az elmúlt huszonöt percben minden érvet végigzongoráztam már, miért akarok inkább a szobámban maradni. Voltam halálosan fáradt, gyötört a migrén, ideiglenesen lesántultam, rám tört egy eleddig soha nem diagnosztizált allergiás roham, ami átmeneti süketséget és vakságot okozott – de egyik sem hatotta meg Dinah-t. Könyörtelen hajcsárom rám parancsolt, hogy azonnal kapjam össze magam, fésülködjek meg, és tegyem tiszteletemet a földszinti partin, ami immár percek óta teljes létszámú, és csak engem hiányol. – Biztos, hogy nekem is muszáj lemennem? – teszek még egy erőtlen próbát. – Nem… nem menthetnél ki valamilyen indokkal?
Dinah megtorpan, és komolyan a szemem közé néz (rögtön az után, hogy leválasztom róla későn fékező testemet).
- Például mondjam azt, hogy halaszthatatlan asztmarohamod adódott?
- Igen!
Végre kezdi kapiskálni.
- Szó sem lehet róla – küld felém egy ördögi vigyort. – Velem jössz, és punktum! – Azzal repülőrajtot vesz, engem meg úgy húz maga után, akár valami tehetetlen kondenzcsíkot. Már meg sem próbálok kifogásokat keresni, csak hagyom magam vezetni, miközben szilárdan eltökélem: olyan rövidre zárom ezt a bulizást, amennyire udvarias keretek között csak lehet. Meghúzom magam az egyik sarokban, esetleg bekapok egy szendvicset, elvégre az ebédben nem sok kárt tettem, aztán köd előttem, köd utánam, úgy elhúzok, mint a vadlibák, ha jön a tél.

Már az alsó lépcsőfordulót is elhagyjuk, amikor különös dologra leszek figyelmes. Nem kellene egy bulizó társaságnak ennél sokkal nagyobb zajt csapnia? Nem kéne pohárcsilingelést, nevetést és zeneszót hallanom? Különös…
Síri csönd honol a földszinten, miközben a hallból kikanyarodva átvágunk az ebédlőn, s a hátsó kertre nyíló tágas társalgó előtt lefékezünk.
- Megérkeztünk? – nézek értetlenül a becsukott üvegajtóra. – Itt lesz a buli?
A szobából egy pisszenés sem hallatszik, és a cizellált üvegen keresztül még csak azt sem látom, hogy odabent emberek mozognának.
Dinah nem méltatja válaszra a kérdésemet. Elém lép, kitárja az ajtót, engem valósággal belök rajta – és a csöndbe valósággal belerobban a magas hangú, kánonban zengő rivalgás.
- MEGLEPETÉS! – ordítja egyszerre a tucatnyi ismeretlen torok. A plafonról széles vászontranszparens gördül le – Boldog születésnapot, Hermione! – áll rajta óriási betűkkel, s a nyomában konfetti-zápor zúdul alá, akár valami színes hóesés. A felzúgó taps dörömböl a fejemben, mosolyok és jókívánságokat artikuláló szájak javarészt ismeretlen látványa hullámzik a szemem előtt; nem térek magamhoz, csak állok egy helyben, gyökeret eresztve, miközben emberek csapódnak hozzám mindenfelől, s az arcom bizseregni kezd a rajta cuppanó gyors pusziktól.

Ron

„De hát nincs is születésnapom…” – olvasom le Hermione ajkáról a néma tiltakozást. Finoman szólva is meglepődött, az ámulattól még pislogni is alig bír. Előre sejtettem… vagyis mit szerénykedem, én tudtam, hogy ez lesz, de a lelkiismeret-furdalásnak még csak a szellője sem csapott meg miatta. Hogy Hermione majd iszonyú kínba kerül, és legszívesebben a föld alá bújna az ünneplősereg elől – aminek a kilencven százaléka ráadásul vadidegen – akkor, Hermione árulásának friss sebével a szívemen inkább morbid örömöt okozott.
Manipulálta az őrzőválogatást, utána meg az arcomba vágja, hogy önerőből alkalmatlan lettem volna a posztra, hogy a legjobbat félre kellett állítania, hogy győzedelmeskedhessek, hogy a csapattagságot tőle kaptam, mint valami alamizsnát! Ah, első dühömben már rohantam is a telefonhoz, hogy megmondjam Chloénak, beleegyezem a dologba, és azt csinál velem, amit csak akar.
A dühöm még az éjszakát is túlélte. Amikor másnap összefutottam Dinah-val, és céltalan csevegést mímelve elkottyantottam neki, hogy Hermione szülinapja egész közel van, milyen kár, hogy akkor már nem leszünk itt, szegény lány, a tavalyi évben sem ünnepelhetett úgy, ahogy szerette volna, Dinah rögtön lecsapott, és anélkül, hogy én bármit is javasoltam volna, előállt az előrehozott születésnapi parti ötletével.

A gondolathintéssel eredetileg csak alibit akartam fabrikálni magamnak, és tényleg: akkor rögtön magamra vállaltam a buli kellékeinek beszerzését, és csak később jutott eszembe, milyen örvendetes mellékhatásai lesznek ennek a hevenyészett szülinapnak. Hermione kínban, Hermione ledöbbenve és idegesen – úgy, ahogy őt csak ritkán látni, és ahogy én éreztem magam akkor, az elárult titok megalázó árnyékában.

De most már másképp látom. A csütörtök óta eltelt két és fél nap, de főleg a csonka mai szép lassan kiköszörülte az önérzetemen esett csorbát. Na és ha szabotálta azt a régi megmérettetést, amire már alig emlékszem, és ami az elkövetkező hónapok fényében teljesen jelentéktelennek tűnik, mit számít? Tulajdonképpen még hízeleghetne is a dolog. Hiszen a mindig rigorózusan törvénytisztelő Hermione, a szabálymániás prefektus tette ezt. Ő vette rá magát, valószínűleg nem csekély lelki tusakodás árán, hogy életében… na, azt nem mondom, hogy először, de talán hogy a negyedik/ötödik alakalommal ellenszegüljön az iskola rendszabályának. Miattam.

A fél társaság végigpuszilta már, de ő még mindig ijedtnek és értetlennek látszik. Két átvonuló fej között összeakad a pillantásunk, az óriásira tágult sötét szempár rám fókuszál, s egy biztató kis mosolyt csal elő belőlem. Boldog szülinapot! – tátogom némán.

(picit később)

Hermione

Elkezdtem mosolyogni. Nem ment könnyen, de ráparancsoltam magamra, úgyhogy reményeim szerint most már nem vágok olyan szerencsétlen képet, akár egy reflektorfénybe dermedt sokkos őz az autósztráda közepén. Habár a rőtvadak nem tartanak a kezükben pezsgőspoharat, és a fejükön sem trónol gumival rögzített papírsüveg…
De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy túljutottam az első sokkon. A döbbenet ködfüggönye már feloszlóban van, és az arcok is kezdenek kikristályosodni a színes masszából. Nagyjából tizenöten lehetünk, ami nem olyan borzasztó nagy szám, ráadásul ebből az egyik én vagyok, további négy pedig egy ideje már a közeli ismerősöm. Csak Dinah négy barátnőjét valamint Jack öt haverját nem láttam korábban, és valószínűleg nem is fogom többet, de persze őket is mindegyszálig bemutatták nekem.

Nevek és arcok kavarognak bennem, nem tudom, melyikhez ki és kihez melyik tartozik. Csak egy keresztnév rögzült meg az emlékezetemben a tulajdonosával együtt: az egyik barátnőé, akit, nem vicc, Keikónak hívnak – pedig nem japán, nem vágott szemű, és még csak nem is delfin.
Kegyetlen szülők. Egy életre meg tudják szégyeníteni az embert. Én magam is sokat hallgattam, milyen furcsa és rendhagyó a nevem. Akik leírva látják először, még kiejteni sem tudják rendesen.

De elég ebből, ideje odakoncentrálni Dinah-ra, és kitalálni, minek rángatja már megint a karomat. A társalgó túlnani sarka felé araszolunk, egy dobozokkal megrakott kisasztal felé, ami mellett egy hasonlóan filigrán pici székecske várakozik. Mégpedig rám – derül ki abban a pillanatban, ahogy Dinah rátuszkol.
- Figyelem! – tapsol nagyot. Mire a svédasztalt körüldongó vendégsereg felénk fordul. – Hermione, kinyitja az ajándékokat! – Azzal az ölembe nyomja a legfelső dobozt.

(ötpercnyi masni-húzogatással, cellux-tépéssel és szapora hálálkodással később)

Már csak egy doboz van hátra. A házigazdák közös ajándéka – vonom le az ésszerű következtetést. Dinah barátnőinek pici, külön csomagolt lányos meglepetésit már mindegyszálig felbontottam (csupa filléres holmi, hál’ isten), és Jack haverjainak közös kosárba gyűjtött figyelmességeit is alaposan megköszöntem. (Legnagyobb örömömre a fiúk sem verték magukat komolyabb költségekbe, a kosár kizárólag olcsó szuvenírek otthon mutogatható és polcra helyezhető gyűjteményét tartalmazta, ami minden bizonnyal kedves emlékeztetőül szolgál majd, ha egyszer végre hazajutunk.)

Az utolsó doboznak már rutinosan jutok a belsejébe: nem vacakolok a celluxszal, egyszerűen csak belemarkolok, letépem a csomagolópapírt (hogy mennyi barbarizmus szorult belém!) – és felszínre emelem a… de mi is ez tulajdonképpen? Egy hajszárító?
- Nagyon szépen köszönöm – emelem fel mosolygó arcomat. Ha célzatos volt az ajándék, ha nem, akkor is komolyan meghatott, hogy gondoltak rám. – Igazán nem kellett volna – szabadkozom, immár egyértelműen Dinah-hoz intézve a szavaimat, mire ő hevesen rázni kezdi a fejét.
- Ne rám nézz, Hermione. Nem én vagyok az ötletgazda. – Itt egy pillanatra elhallgat, szemével fürkészni kezdi a helyiséget, aztán visszafordul, s azt mondja: – Jack volt az. Neki jutott eszébe, hogy hozzuk korábbra a születésnapodat.

Ron

Mi van!? Ezt most… ezt most miért mondta? Az egy dolog, hogy tőlem elvitatja az érdemeket (én magam sem akarom, hogy Hermione megtudja, ki indítottam el valójában az egész folyamatot), de a bátyját minek kellett belekevernie ebbe? Ha már mindenképpen fel akarta fedni az ötletszerző kilétét, hát miért nem nevezte meg önmagát?
A tekintetem kutatóútra indul a cseverésző tömegben, tudni akarom, mit szól ehhez a nevezett – de Jacket sehol sem látom. Hallom viszont Dinah hangját:
- Persze Ron is sokat segített. – Így dicsérget a még mindig kábult Hermione előtt. – Ő szerezte be a transzparenst, a díszeket, meg a papírtányérokat is. Igaz, Ron?

Hermione

Ron rábiccent, nekem pedig megvilágosodásom támad: hát ezért mászkált be a városba! És ezért titokzatoskodott, amikor rákérdeztem, mi járatban volt!
- Köszi. – Csupán ennyit bírok kisajtolni magamból. A lelkem óriási súly alól szabadul fel, a testem valósággal ellazul a megkönnyebbüléstől. Csak most döbbenek rá, mennyire nyomasztott ez a magyarázat nélküli közjáték, hogy mennyi sötét (és teljességgel abszurd) elképzelés fordult meg a fejemben. Hisz – te jó ég – még azt sem tartottam kizártnak, hogy valami nőcskével találkozik titokban!
Mekkora bolond voltam. Most rögtön szeretnék felpattanni, odavágtatni hozzá, és… és valami olyat tenni, ami egy csapásra új szintre emelné a buli hangulatát – de nem mozdulok. Már csak azért sem, mert Dinah nagy vigyorogva még mindig engem néz… és lám, a bátyja is előkerült, sőt egyenesen felém törtet. Hoz valamit a kezében. Egy ajándékot – válik világossá a helyzet, amikor egy újabb „Boldog Születésnapot!” kívánsággal átnyújtja a lapos csomagot.

- De hát tőletek már kaptam egyet – hebegem, ahelyett, hogy megköszönném.
- Ez csak tőlem van – mosolyog kedvesen. – Ma jutott eszembe, rendesen becsomagolni nem is volt idő, és… De inkább bontsd ki, jó?
Lehajtom a fejem, és nekilátok a feladatnak. A csomagon sietős munka hátrahagyott nyomai látszanak: csálé sarkok, gyűrött, feltépett papírszélek. Egyszóval pont olyan az egész, amilyet minden babramunkához türelmetlen férfi művelne csomagolás címén.
Most sem finomkodom: mindenestől letépem a burkolatot, s a papír alatt egy kemény kartondobozt találok. A fedél nincs külön lecelluxozva, így könnyedén fel tudom emelni – s amit a belsejében találok, az olyan jókedvvel tölt el, hogy muszáj felnevetnem. És ami ez után kijön a számon, az is ugyanilyen ösztönös:
- Kövöszövönövöm szévépeven!

Ron

Alig hiszek a fülemnek, amikor meghallom Jack válaszát:
- Navagyovon szívíveveseven!

Ezeknek elmentek otthonról, gondolom magamban, de a két halandzsázó fel sem veszi a nyelvbotlást; mélyértelműen egymás szemébe néznek, és ocsmányul hangos nevetésben törnek ki.
Mi a fene folyik itt!? Már egy külön nyelvjárást is kifejlesztettek maguk között, vagy csak nekem támadtak hallucinációim?
A külön ajándékot pedig nyílt provokációnak tekintem! Hisz előre megbeszéltük, hogy csak azzal a multifunkci, egyszerre bongyorítós és simítós hajszárítóval lepjük meg Hermionét, amit Dinah javasolt, és amit a megadott típusszám szerint nekem kellett felkajtatnom a városban.

Ráadásul nagyon úgy tűnik nekem, hogy Jack választása sokkal inkább eltalálta Hermione ízlését. Még ebből a szögből is tisztán látom, hogy egy könyv lapul a csomagban – egy megsárgult, antikvár darab, ami talán molylepkéket ereget, ha kinyitják. Mi van, Mr Garasos, újra nem futotta?
De Hermionét valami különös okból teljesen lenyűgözi a látvány.


Hermione

- Csak nem egy század eleji kiadás? – kérdem Jacktől, miközben továbbra is borítót fürkészem. Jacob és Wilhelm Grimm: Németország Összegyűjtött Meséi.
- De igen – feleli ő. Aztán kis idő elteltével félősen (félősen?) megkérdezi: – Tetszik?
- Imádom. – Ezúttal a szemébe nézve válaszolok. Látom rajta, hogy tényleg izgult, mit fogok szólni az ajándékához. – Nagyon szeretem a meséiket. Kiskoromban anyu ezekkel altatott el. De ezt már reggel is említettem neked… kedves és figyelmes tőled, hogy pont ezzel leptél meg.

Ron

Reggel is!? Ez meg mit jelentsen!?

Hermione

Jack arcán felenged a várakozó merevség, őszinte szavaim önfeledt mosolyba húzzák a száját.
- Ugyan – legyint most már szinte lezseren. – Örülök, hogy nem fogtam mellé, mert megmondom őszintén, kicsit izgultam, mit fogsz szólni hozzá. Egész délelőtt azon agyaltam, mitévő legyek, de aztán ebéd után kocsiba vágtam magam, és elrobogtam ehhez a pasashoz, aki gyűjti a ritka és régi könyveket…
- Szóval ezért mentél el… – motyogom félhangosan. Magamban gyors fejszámolást végzek: Jack fél egykor indult el, és csak valamikor öt körül ért vissza. Ez azt jelenti, hogy több mint négy óráig volt távol. Te jó ég, csak nem…? – És hol lakik ez a pasas? – tudakolom rosszat sejtve.

Jack erre megnevez egy innen százötven mérföldre eső várost – de olyan blazírt képpel ám, mintha semmi furcsa nem lenne benne, hogy oda-vissza összesen háromszáz mérföldet és négy órát autózott csak és kizárólag a nekem szánt könyv kedvéért.
- Te nem vagy normális! – szakad ki belőlem, olyan hirtelen, hogy moderálni sem tudom a hangnemet.
Szerencsére Jack nem veszi zokon a dolgot, sőt, mintha inkább mulattatná a felháborodásom.
- Vasárnap van és semmi forgalom – jelenti ki lazán. – A gyűjtőt pedig még itthon felhívtam, szóval az alkudozás nem tartott sokáig. A pasas már a kapuban várt, annyira örült, hogy végre akadt egy vevője, aki hajlandó… – Itt hirtelen elharapja a mondatot, és gyanús (minden bizonnyal figyelemelterelőnek szánt) torokköszörülésbe kezd.

Aki hajlandó ennyit adni ezért a könyvért – fejezem be helyette a félbehagyott gondolatot. Úristen! Nem elég, hogy több száz mérföldet autókázott miattam, még egy komoly összeget is kicsengetett a könyvért.
De miért? Mi vette rá, hogy ennyit fáradjon az ostoba és jelentéktelen születésnapom kapcsán, ami ráadásul nem is ma van?
A megvilágosodás ismét villámcsapásszerűen jön: Jack azt hiszi, neki szólt az a melodramatikus kis színjáték ott a karámnál! Hisz nyilvánvaló, hogy rögtön átlátott rajtam. Ezért kínálta fel félig nevetve, félig komolyan, hogy a karjában hoz vissza a házig. Ó, mekkora blama! És az a megjegyzése a mosdóról… Szűzanyám! Csak nem hiszi, hogy az is szándékos volt?

Iszonyatos zavar lesz úrrá rajtam. Most már nem csak Jack harákol, de én is úgy fenem a torkomat, mintha egy fojtogató szőrgombócot akarnék felköhögni. A szégyentől hangyák futkároznak az arcomon, lesunyom a fejemet, s néhány másodpercig csak ülök egy helyben, azon töprengve, hogyan magyarázom ki magam ebből a helyzetből, és nem utolsó sorban: hogyan fogok Ron szeme elé kerülni ezek után…

(három órával később)

Ron

Úgy kerülöm Hermionét, hogy közben egy pillanatra sem veszem le róla a szemem. A sunyi könyvajándékozót persze ugyancsak szoros megfigyelés alatt tartom.
Nem tudom, mit jelentett pontosan az a korábbi furcsa torokköszörülés, de hogy semmi jót, az biztos. Egy rongyos mesekönyv miatt van úgy oda Hermione? Ez se fér a fejembe, hiába próbálom megérteni. És ha eddig nem ment, akkor innentől fogva csak még nehezebb lesz. A buli ugyanis kezd a végkifejlet felé kulminálni: a kaja elfogyott, a szigorúan tizennyolc éven felülieknek szánt italtartalék a kritikus szint alá csökkent, a hangszóró berekedt, a percek pedig kérlelhetetlenül átketyegtek a vízválasztó huszonkettedik órán.
Nem az a lábrogyasztó késő este, tudom én, de holnap hétfő, azaz munka- és iskolanap lesz, és Dinah kis barátnői (furcsamód Angie nincs köztük) már neki is kezdtek a szedelőzködésnek.

Mr Fergusson, aki az eddigi példás magaviseletével kiérdemelne egy szép nagy piros pontot, most ott zümmög körülöttük. Gavallérosan felsegíti rájuk a kabátot, kezükbe adja a ridikült, majd a kelleténél épp egy incurkával hosszabb időre a karába zárja mindegyiküket.
Különösen a legmagasabb és legtestesebb barátnő időzik sokat nagyapa keshedt mellkasán. Na persze nem önszántából, a minden részletében alaposan megölelt leányzó már erősen szabadulna, de nagyapa ismét addig feszíti a húrt, amíg büntetés nélkül meri.
Nem kell közbeavatkoznom, Mr Fergusson épp az előtt ereszti szabadon foglyát, hogy egy lépést is tehetnék feléjük. A lány menekülésszerűen távozik, a többi barátnő ellenben komótosan, a fiúsarokhoz intézett alapos elbúcsúzás után hagyja el a társalgót.

Dinah cirka öt perces távollét után tér vissza, s első útja rögtön a sarokban bóbiskoló Mr Fergussonhoz vezet.
- Szégyelld magad, nagyapa! – rivall rá, mire Mr Fergusson nagy rándulással feleszmél. – Cassie azt mondta, hogy soha többé a büdös életbe be nem teszi ide a lábát! Vagy amíg te meg nem halsz!
- Cassie? – dörzsöli nagyapa elgondolkodva a bajuszát. – Az a bögyös-faros, amelyik úgy tette-vette magát egész este?
- Pfuj, ne légy szatír, nagyapa! Ez gusztustalan…
- Az a kemény húsú, markos példány? – folytatja rezzenéstelenül Mr Fergusson. – Nagyanyátokra emlékeztetett.
- Cassie még csak tizenhat! – jelentik ki Dinah, és a sót nyalogató vén bakkecskéhez hasonlítja nagyapját.
Mr Fergusson erre a duplájára szívja magát, és iszonyú kristályrepesztő fejhangon prédikálni kezd:
- Mit merészelsz, te kis taknyos!? Az öregapád vagyok! Háborús veterán! Már akkor több évtizednyi kín és küszködés állt a hátam mögött, amikor te még egy kósza gondolat sem voltál! Nektek húztam az igát, és küzdöttem a vállalatért, azért, hogy meglegyen mindenetek. Erre ez a köszönet! Mikor végre elérkezne az idő a jól megérdemelt pihenésre és nyugalomra, jössz te, s itt szemtelenkedsz velem, kis csipisz! Nyolcvannégy éves vagyok! Egy fáradt, kényeztetésre szoruló öregember!
Dinah-t nem hatja meg a szenvedélyes kirohanás, unott szemforgatás kíséretében csak ennyit fűz a hallottakhoz:
- Tudjuk, nagyapa, neked már minden nap ajándék.

Egy pillanatig erősen sanszos, hogy Mr Fergusson fel fog robbanni. A felgyülemlett ingerület végül heves szitokzápor formájában tör ki hőlégballonszerűvé fúvódott szervezetéből. Nagyapa ékesszólóan elátkozza azt a gyalázatos napot, amikor a megboldogult lánya világra vajúdta elfajzott ivadékát, aztán a hangja drámai crescendóba vált, és patetikusan kijelenti, hogy már semmi másra nem vár ebben az életben, csak a megváltó halálra, ami reményei szerint minél hamarabb elragadja, és örökre megszabadítja hálátlan unokáitól.

Némi könny hullik mindkét oldalon, majd szenvedélyes összeborulás következik, és már szent is a béke. Nagyapa kedveskedve megcsipkedi Dinah arcát (Az én kis csibém!), aztán visszavesz a jóindulatból, és újból morgolódni kezd.
- Milyen bolond gúnya ez már megint! – Eltolja magától Dinah-t, és olyan pillantással illeti a formabontó ancúgot, mintha az elmúlt három órában nem lett volna bőven alkalma szemügyre venni azt. – Anyád biztos megtiltaná, hogy ilyen szakadt hacukába mutatkozz. A kifüstölt csöves elegánsabban öltözik, mint te!

(húsz perccel később)

Hermione

Végül Jack haverjai is elunták a banánt. Miután vége lett a tízperces perpatvarnak (amit késhegyig menő lendülettel Dinah folytatott a legújabb tinédzserdivat kapcsán az egyre szkeptikusabbá váló Mr Fergussonnal), fogták magukat, elköszöntek, és csapatostul elvonultak. Jack kikísérte őket, majd kisvártatva Dinah is távozott, hogy – szavaival élve – válaszoljon a természet sürgető hívására, így hát hármasban maradtunk: én, Ron és az egyre laposabbakat pislogó Mr Fergusson.
De megint nem volt szerencsém. Mielőtt félrevonhattam volna Ront, nagyapa felrikácsolt, és hangos szóval követelni kezdte, hogy „Ronald fiam” kísérje fel a szobájába, és meséljen neki valami kedélyjavító rodeó-történetet, mert – és itt újból szó szerint fogok idézni – olyan „szplínes” hangulatban van (biztos Dinah-tól tanulta el), hogy egyedül képtelen lenne álomba merülni.

Nem várom meg, amíg Jack visszajön (már ha visszajön egyáltalán), fogom az ajándékaimat, csomagolópapírostul a hónom alá passzírozom őket, és azzal a lelkiismeret-nyugtató néma ígérettel inalok el, hogy majd holnap egy kicsit korábban kelek, és még az előtt feltakarítom a romokat, hogy Dottie szívszélhűdést kapna a szörnyű rendetlenség: a szőnyegbe taposott morzsák meg az asztallapon hagyott pohárlenyomatok láttán.

De most aztán szedem a lábam. Kettesével kaptatok felfelé a lépcsőn, a szobámhoz vezető folyosóra pedig már szinte futva érkezem. Semmi kedvem összefutni Jackkel; ha a társalgó „szűk” ötven négyzetméterén el tudtam kerülni, akkor a hatalmas házban mindez már kötelező gyakorlat kell, hogy legyen, még akkor is, ha a szobáinkat csak egy sarok és egy köztes folyosó választja el.
Bármilyen furcsának is tűnhet, a félelmem nem alaptalan. Jack tekintete többször is felém tévedt az elmúlt három órában; láttam rajta, hogy szívesen folytatná a félbemaradt beszélgetést, és csak azért nem szánja rá magát, mert a haverjai folyamatosan szóval tartották. Hála légyen a kimeríthetetlen sporttémának!
Na persze én is megnehezítettem a dolgát. Az idő nagy részét Dinah valamelyik barátnőjének háta mögött töltöttem, és erősen próbáltam beleolvadni annak árnyékába. Normális körülmények között talán Ron lehetett volna a megmentőm, elvégre miért ne diskurálhatna a bátyjával az ember, de ő több szempontból sem volt elérhető. Először is, mert olyan vasvillaszemekkel nézett rám egész este, hogy közeledni sem mertem. Másrészt pedig azért, mert őt úgyszintén bevonták a férfias tereferébe, és az elcsípett beszélgetésfoszlányok alapján úgy gondolom, rendesen ki is faggatták a rodeó-versenyek izgi kulisszatitkairól.

A szobámba érve első dolgom lemálházni magam. Terhemet az ágyra borítom, csak a könyvet részesítem külön bánásmódban: a Grimm testvérek korai kiadású műve az éjjeliszekrényen kerül kiemelt és biztonságos elhelyezésre.
Bármilyen zavarosak is legyenek a vele kapcsolatos érzéseim, az értékével tisztában vagyok, és igyekszem azt meg is őrizni, hisz nem kizárt, hogy vissza kell adnom nagylelkű ajándékozójának.

Világosan megmondva attól félek, Jacknek tudatosan vagy tudatlanul megvan a maga elképzelése, hogyan kéne viszonoznom ezt a kedvességet. Semmi rosszat nem feltételezek róla, de… de ha esetleg megfordult a fejébe valami pajkosság, az nem csak az ő hibája… már ha egyáltalán hibának lehet mindezt nevezni. Én küldtem felé félreérthető jeleket, én biztattam teljesen szándéktalanul, nekem támadt az a kolosszális ötletem, hogy csábító szaltót ugrok a kerítésről.
Jobban belegondolva: minden apró megmozdulásom, amit az utóbbi időben Ron visszaédesgetésére tettem – a frizuráskodás, a szájkenegetés, a kihívóbb ruhadarabok –, érhetett akár rossz célpontot is, és találhatott el olyasvalakit, akit eszem ágában sem volt megcélozni. Mi van, ha Jack úgy véli, mindez neki szólt? Ha azt hiszi, nevetséges női praktikáimat bevetve őt akarom/akartam elcsábítani?

Nos, csak egy megoldás van. A hátralévő két hetet egyetlen lélegzetvétellel fogom leélni, teljes közönyben és fásult nyugalomban, soha a legcsekélyebb jelét sem adva, hogy a kettőnk közt lévő kollegiális viszonyt akár a legkisebb mértékben is el akarnám mélyíteni.
Nem hagyom, hogy rám csillogtassa a gyönyörű szürke szemeit. És a mosolya sugarából is úgy fogok menekülni, mintha az radioaktív lenne. Mert legyen bármennyire kedves, jópofa és vonzó, nekem a legkisebb megingás sem fér bele a közeljövős terveimbe.

Most pedig fogom a hálóingemet, a köntösömet, meg a mamuszomat, és elindulok megfürödni. Mire végzek, a nagyház többi lakója is elcsendesedik, talán mind el is alszanak, settenkedő lépteimet meg sem hallják majd.
Mert ma este nem fogok arra várni, hogy Ron lopakodjon fel hozzám. Én fogok rajtaütni a kisházban őkényelmességén, és addig tartom ostrom alatt, amíg minden ügyünk szépen le nem rendeződik.
Elvégre Micike és Bajnok idestova tíz napja nem randevúztak. Ami az ezüstlakodalmát ünneplő házaspárnál talán még rendjén való (és egészségügyileg erősen javallott) is lenne, ám a mi esetünkben több mint kétségbeejtő.

(tizenöt perc múlva)

Ron

- Szép álmokat, nagyapa – köszönök el az ajtóból visszafordulva. – A bajuszkötőjére meg ügyeljen. És ne forgolódjon túl sokat, mert megint leesik. Másnap meg engem gyanúsít meg, hogy nem rögzítettem rendesen.
- Teringettét, Ronald! – Mr Fergusson álomkásás hangja épp csak előszűrődik a fél arcát betakaró bajuszkötő alól. – Hogyne gyanúsítanálak, ha egyszer tényleg a te lelkeden száradt a múltkori gyalázat.
- Még mindig zabos rám? – nézek rá vigyorogva.
Nagyapa két szürke szeme ravasz ezüstfénnyel csillog.
- Hát, ami azt illeti, nagyon megviselt a dolog… – Itt fájdalmas farizeusképet ölt, úgy marad egy darabig, majd egy nagy sóhajt követően azt mondja: – De lenne valami, amivel kiengesztelhetnél.
- És mi az?
- Mesélj a szőke cicádról! Milyen a kicsike? Dürög rendesen? Szökell, mint a…
- Jó éjt, Mr Fergusson! – Határozott lendülettel kilépek, és behajítom magam után az ajtót. Nagyapa még morog valamit, de én könnyedén lesprintelem kiszűrődő hangját, és mire elérem a sarkot, már egy nyikkanást sem hallok.

Az órámon nem ellenőriztem ugyan, de úgy számolom, cirka húsz percet töltöttem Mr Fergusson szobájában. Hermione bőven feljöhetett ennyi idő alatt… talán már nyugovóra is tért. Fekszik a puha ágyikójában, hálóingben, egyedül, magányosan…
Túl nagy a kísértés, s mielőtt féket rakhatnék a lábaimra, már rég késő. Célirányosan törtetek Hermione szobája felé, végig a hosszú, félhomályos folyosón; a szívem minden fogyó méterrel egyre türelmetlenebbül ficánkol a mellkasomban. Kár volt ezzel ilyen sokáig várni, tudom már, rögtön a borjúfektetés után meg kellett volna keresnem, visszakocogni a házba, végre-valahára kibékülni vele, és nem rivalizálástól fűtött ötletszerű lovaglóleckét venni. Eleget nyalogattam már a hiúságomon esett sebet; a büntetésnek szánt távolmaradás nekem épp olyan rossz, ha nem rosszabb, és minden duzzogással töltött újabb nap csak alkalmat ad a másiknak, hogy behízelegje magát a helyemre.

Hermione szobája már csak néhány lépésre van, amikor éles fény zúdul elém balról. Az oldalfolyosón egy magas alak álldogál. Jack az, épp most lépett ki a szobájából.
- Ron…? – Az arcát nem látom (a fény hátulról világítja meg), de van valami a hangjában, amitől úgy érzem, valaki másra számított. – Hát te mit keresel erre? – kérdezi, s közben tesz felém néhány lépést. – Nem nagyapánál voltál?
- De. Ott voltam. – Na és aztán?, teszem hozzá magamban.
- Kicsit kacifántos idefent, tudom. – Most már látom az arcát: mosolyog. – De ha jobbra indulsz el, rövidebb útvonalon jutsz le a földszintre.
Pokolba! Most már biztos, hogy ugrott a terv. Ráadásul valami kifogással is elő kell állnom, hogy miért pont erre kószálok.
Megrántom a vállam. – Gondoltam, izgalmasabbá teszem a dolgot, és kipróbálom ezt a lépcsőt is. – Azzal vetek egy utolsó vágyakozó pillantást Hermione ajtajára, ráfordulok az oldalfolyosóra, és megindulok a lépcső felé. A hátam mögé kiáltott „Jó éjt!”-tet elintézem egy laza kézmozdulattal.

Hermione

Mintha beszéd hangjait hallottam volna, amikor kiléptem a fürdőszobából. Most fordulok rá a hosszú folyosóra (aminek a végén ott az én szobám is), de hiába hegyezem a fülem, csak a süket csendet hallom. Valami mégsem stimmel – és kisvártatva az is kiderül, pontosan mi az.
Aranyló fénypocsolya terjeng előttem a padlón, csupán néhány lépésnyire tőlem, ott, ahol a lépcsőre vezető folyosó torkollik ebbe a folyosóba. Jól tudom, kinek a szobájából származhat az extra fény, és ez a tudat, nem tölt el maradéktalan boldogsággal. Egy pillanatra hagyom magam elcsábítani az ötlettől, hogy csendben leparkolok, és a félhomályban várom meg, amíg becsukódik az ajtó, s a padlón terjengő fénypocsolyát felissza a sötétség – de aztán közbeszól a józanész (Ne légy szánalmas, Hermione!), és jobb meggyőződésem ellenére folytatom utamat.

Talán senki sincs a folyosón – dédelgetem a reményt. Talán csak meleg van a szobájában, és szellőztetni akar, mielőtt nyugovóra tér.
De mielőtt komolyabban belelovallhatnám magam a megnyugtató gondolatba, ismerős hang csendül fel tőlem alig néhány méterre, s valósággal a padlóhoz szegez.
- Bársonytalpakon jársz, mint egy kiscica. Olyan nesztelenül, hogy a folyosón kellett fülelnem, nehogy elszalasszalak.
Nem szólok; nincs semmi a csevely-tartalékomban, aminek hasznát vehetném ebben a helyzetben. Csak állok, akár valami múzeumi installáció a folyosóra kitóduló szobafény sárgás megvilágításában.
- Kerestelek a szobádban – folytatja Jack –, úgy tíz perce. De nem nyitottál ajtót. Biztos a fürdőben vagy, gondoltam magamban, és mert ott nem akartalak zavarni, inkább itt vártalak meg.

Ron

Nem fogok visszamenni a kisházba – ezt már a lépcsőn lefelé jövet elhatároztam. Itt a nagyház tornácán fogom megvárni, amíg odabent mindenki bevonul az ajtók mögé, és kellőképp mély álomba merül. Hőn remélem, hogy Mr Tudok-Egy-Rövidebb-Utat is behúz végre a szobájába, és ha visszamegyek, már nem kerül az utamba.
Különben is: mi a fészkes fenét csinál ilyenkor a folyosón? Lefekvés előtt gimnasztikázik egyet a két fal között? Vagy a repülőrajtot gyakorolja?
Hát, az bizony ráférne, mert ma délelőtt alaposan lesprinteltem őt a karámban!

Hermione

- Köszönöm a könyvet, Jack. Ilyen kedves ajándékot még soha nem kaptam. – Nem tudom, mi mondatja ezt velem, de talán mindegy is, épp elég, hogy már kívül van. És egy közhellyel még meg is toldom: – Tényleg nem kellett volna…
- Ugyan már, nem olyan nagy dolog… – Jack legyint. – Jó szívvel adtam, csak ez a lényeg.
- Borzalmasan sokba kerülhetett…
- Nem, nem, dehogy! – Jack szinte már rémülten tiltakozik. – Pontosan annyiért vettem, amennyit ér. És ha tudom, hogy tényleg ennyire tetszik majd, még azt sem bántam volna, ha feljebb alkudják az árát. Ne fájjon emiatt a fejed, csak gondolj rám, ha a kezedbe veszed.
Az utolsó félmondatot egyszerűen elengedem a fülem mellett.
- De akkor is, Jack! – kardoskodom. – Az egész felhajtás, a díszek, a svédasztal… mindez túlzás. A születésnapom ráadásul csak egy hónap múlva lesz.
- De akkor már nem leszel itt – veti ellen ő. Egész eddig az ajtófélfának támaszkodva állt, de most elrugaszkodik onnan, és lassú léptekkel megindul felém. A szobájából kiszüremlő fény a tarkójáról átsiklik az oldalára, így már látom a vonásait. – Hacsak – folytatja mosolyogva – nem döntesz úgy, hogy még maradsz egy kicsit…
- Maradni? – Lázasan kutatok az elmémben, miért nem lehetséges ez az alternatíva. Mert a szüleim még mindig amnéziában és Perth-ben vannak? Mert inkább aludnék szöges-ágyon, minthogy tovább játsszam a testvéresdit? – Iskola… – motyogom végül. – Szeptembertől kezdődik az iskola. Vissza kell mennünk.

Jack ezalatt még rövidebbre lopja a köztünk lévő távolságot. Már olyan közel van, hogy érzem testének parfümillatú kipárolgását, jelenlétének biztonságos melegét. Mozdulni nem bírok; a lábaim gyökeret eresztettek a folyosó padlójába, valósággal eggyé lényegültem a puha futószőnyeggel: akaratgyenge vagyok és ártalmatlan.
- De bármikor visszajöhetsz… Én szívesen venném… nagyon szívesen… – Jack hangja mintha bársonyszellőn szállna a fülembe; már tudom, mit éreznek a furulyaszóval bűvölt kígyók: ez alól a hatás alól tényleg képtelenség kiszabadulni.
Nem akarom viszonozni a pillantását, nem akarom észrevenni, milyen félreérthetetlen üzenetet sugall ez a szürke szempár. Valahol mélyen eddig is élt bennem a homályos érzés, hogy talán, esetleg tetszem Jacknek, de komolyan venni soha nem mertem. És nem is akartam.
Ha nem lenne Ron, talán hagynám magam megcsalatni ezzel a kilátástalan románccal, belemennék a futó l’amourba – de így nem. Most semmiképp. Az agyam tudja ezt, de a zsigereim és velük az egész testem is olyan külső befolyásolás alatt állnak, hogy a mozgás, pláne a gyors hátraarc erőt meghaladó, kivitelezhetetlen feladatnak tűnik. Csak a mellébeszélésre számíthatok, szavakból kell fedezéket emelnem magam köré.

- Azért jó buli volt – nyögöm ki az első felbukkanó gondolatot. Nem vagyok rá büszke, de kezdetnek nem is vártam többet magamtól. – A többiek is jól éreztek magukat, igaz? – folytatom csevegő hangon. – Örülök, hogy Dinah-nak is lettek végre barátnői! Tudom, mennyire bántotta, hogy nem sikerült beilleszkednie az új sulijába. Csak azt sajnálom, hogy nem hívta el azt a sokat emlegetett fiút, akivel állítólag kezd egyre jobban összemelegedni… – és még egy fél tucat idióta mondaton keresztül folytatom a hisztérikus hadoválást, egyre gyorsabban, egyre hadaróbban. Olyanokat mondok és olyan hangfekvésben, hogy magamra sem ismerek; egy hebrencs kiscsaj, ez lettem én hirtelen, és magamban azt gondolom: helyes, hadd ábránduljon csak ki belőlem az intelligens Jack!

Csakhogy az intelligens Jack feszült figyelemmel és továbbra is csillogó szemekkel issza minden ügyefogyott kijelentésemet, és csakhamar arra eszmélek, hogy teljesen belemerültünk Dinah öltözködési szokásainak és a nagyapával folytatott ölre menő vitáinak taglalásába.

Ron

Tíz percnél több bajosan telhetett el, én mégis óráknak érzem ezeket a perceket. Azt hiszem, ez a büntetésem a hosszú duzzogásért. A tíz napos kihagyás után most olyan vad erővel tör rám a Hermione utáni vágyódás és a minél hamarabbi kibékülés igénye, hogy alig bírom türtőztetni magam.
És ahogy mindez végigfut az agyamon, már fordulok is. Kezem a konyhaajtó kilincsén (amit soha nem zárnak kulcsra), s már bent is vagyok a házban. Magamra kell szólnom: lassabban haladjak, nehogy a lépteim zaja felébressze valamelyik vájt fülű házlakót! Nesztelenül kell végighaladnom a lépcsőn, senki sem hallhatja meg, hogy közeledem…

Hermione

- Szóval nagyapa örökösen frászban van Dinah cuccaitól, de kitagadni csak akkor akarta, amikor a… hogy is nevezte… kiberpunk vagy milyen stílus volt a soros. Csupa fekete holmi, lehetőleg bőrből vagy lakkból. Csak két hónapig tartott, de nagyapára tartós benyomást gyakorolt az a rövid időszak is. Azt állítja, még mindig vannak olyan rémálmai, amiben a vámpírnak öltözött unokája a vérét szívja. De ez csak egy hóbort volt a sok közül. Ha jól emlékszem, valamikor a szakadt rocker után és az álmatag hippi korszak előtt, amikor folyton bő tunikákban járt, mint valami első éves néprajzkutató.

Néhány másodperce már motoszkál bennem a gyanú: Jack csak azért dumál, hogy szóval tartson. A tekintetét egy pillanatra sem szakítja el rólam, így minden színészi adottságomra szükségem van, hogy hitelesnek állítsam be a távozás ürügyéül szolgáló ásítást.
- Jack – kezdem szándékosan rekedtessé tett hangon –, későre jár az idő. Holnap hétfő, mindketten korán kelünk. Én azt hiszem, most megyek lefeküdni, mert olyan… (itt jön az ásítás) olyan álmos vagyok.
- Hát persze. Ne haragudj. – Jack mentegetőző arckifejést ölt. Tesz egy lépést hátra, mintha a visszakozásával mutatni akarná: ő nem tart fogva engem. – Csak annyira belefeledkeztem a beszélgetésbe, hogy fel sem tűnt, milyen későre járt az idő. Hát akkor… szia, Hermione…

Jack egy tapodtat sem mozdul, nem fordul meg, és nem megy vissza a szobájába. Sőt, most még mintha közelebb is lenne hozzám, mint az elmúlt tíz percben. Talán a tekintete okozza ezt az érzékcsalódást: a két rám szegeződő nyílt nézésű szürke szem, ami ebben a halvány megvilágításban is olyan tündöklő és fényes, mintha ezüstszikrák ragyognának benne.
Némán meredünk egymásra, alig félméternyire a másiktól. Mozdulni kéne, noszogatom magam, de Jack hipnotizáló tekintete nem enged; valamit még szeretne mondani, látom a készülődő mondatot félig elnyílt ajkain.

Ron

Majdnem félúton jártam már a főlépcsőn, amikor belém villant, hogy így nem lesz jó. Ha megint abból az irányból közelítem meg Hermione szobáját, akkor könnyen megeshet, hogy ismét belefutok Jackbe. Hisz, a jó ég tudja, lehet, hogy még mindig a folyosón gyakorlatozik, és rendületlenül nyomja a fekvőtámaszokat.
Ezért inkább azon a lépcsőn megyek fel, amin kifelé jövet lebaktattam. Onnan észrevétlenül tudom végigkémlelni Jack folyosóját, s ha tiszta a terep, végiglopakodom rajta, beveszem a jobbkanyart, és már ott is vagyok Hermionénál.

Hermione

Végül én töröm meg az egyre feszültebbé váló csendet.
- Nem mész vissza a szobádba?
Jack elfordítja a tekintetét, lassan végigméri nyitott ajtajú szobáját, majd ismét rám szegezi különös izzású szürke szemét.
- Ha becsukom az ajtót, sötét lesz a folyosón…
- Tudom…
- Nem bánod?
Van valami ebben a kérdésben, amiért nagyot kell nyelnem, hogy válaszolni tudjak.
- Visszatalálok.
- De csaphatok villanyt is…
- Elég a csillagfény…
- Jó.
- Rendben.
- Jó éjszakát, Hermione…
- Jó éjszakát, Jack…
- Nem mész? – Jack nem egyszerűen kimondja ezeket a szavakat, inkább elduruzsolja őket. Nem mosolyog, de az ajkai finoman remegnek, s én ahelyett, hogy menekülésszerűen hátraarcot vennék, azon kezdek el felszökő pulzussal lamentálni, hogy vajon puha vagy kemény csókot ígérhet-e ez a telt, szép ívű száj.

Ron

Mintha fény szűrődne le odafentről. Szóval csak lábujjhegyen!

Hermione

- Megyek már… – motyogom, de elindulni csak kínosan hosszú idő után sikerül. Erőnek erejével elszakítom pillantásomat Jack foglyul ejtő tekintetétől, bizonytalan mozdulattal sarkon fordulok, és lassú léptekkel elindulok.
Túljutva a sarkon ráfordulok a szobámhoz vezető folyosóra. Pár lassú métert haladok még előre, amikor ajtócsukódás hallatszódik, és egyszeriben sötétségbe borul minden. A távoli ablakon beszüremlő halvány csillagfény erőtlen ahhoz, hogy az élesebb lámpafényhez szokott szemem elegendőnek találja. Elvesztem a tájékozódó képességemet, s muszáj megállnom.

Ron

A francba…! Most meg vaksötét lett.

Hermione

Fél kézzel a falnak támaszkodva várom, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez. Szaporán pislogok, de a folyosó nem és nem akarja visszanyerni korábbi biztonságos körvonalait – megtelik viszont furcsa, ijesztő zajokkal.
Léptek – döbbenek rá hirtelen. Valaki a hátam mögött közeledik felém… valaki, aki úgy is el tudta zárni a fény forrását, hogy ő maga nem vonult be a csukott ajtó mögé… S mire mindez végigfut az agyamon, az erős, magas testhez tartozó kar már a csípőmre is fonódik. Finom erőszakkal maga felé fordít, állam alá sikló kezével felemeli a fejem, ő maga pedig lehajol hozzám, gyorsan, hogy az arca egy pillanatra sem válik ki a sötétségből.
Hát mégis megkapom a választ. A száj egyszerre csókol keményen és puhán… olyan, mint a gazdája, erős, de ugyanakkor gyengéd is. Eszembe se jut tiltakozni, valami örvénylő erő nem enged távozni; húz, vonz a másik felé. Vad, szívből jövő szenvedéllyel viszonzom a csókot; ez az intim, szerelmes közelség talán még soha nem esett ilyen jól; minden porcikám otthon érzi magát az ölelésben, a testem, mintha hosszú száműzetésből tért volna haza, jólesően pihen meg a széles mellkason. Dobogó szívem pedig olyannyira ujjongón üdvözli az érzést, olyan önfeledten adja át magát a száguldó vágynak, mentesen mindenféle lelkiismeret-furdalástól, hogy a kézenfekvő válasz, amit a testem és minden porcikám a legelső pillanattól fogva pontosan tudott, egyszeriben világossá válik megtévedt elmém előtt is.
Egyetlen gyors mozdulattal bújok ki az ölelésből, s tolom el magamtól éjjeli merénylőmet.
- Ron… – suttogom. – Te vagy az?
A hang, ami válaszol, egyszerre cseng bosszúsan és nevetősen.
- Én hát! Miért, ki másnak gondoltál?
- Senkinek…

Ó, hála istennek!