Hermione

Az emberi lábfej a legbizarrabb és a legellentmondásosabb testrész mind közül. Minél tovább nézzük valaki másét, annál hihetetlenebbnek tűnik, hogy nekünk is van egy ilyen.
Sőt, mindjárt kettő is. Hisz ezek párosával járnak mindünknek.

De a fülcimpával nincsenek ilyen gondok. A fülcimpa bűbájos. A fülcimpa harapdálásra ingerlő. És olyan gyámoltalan… Hogyan tiltakozhatna például, ha most meg akarnám csócsálni?

Ron sorozatban a hatodik éjszakát tölti nálam, itt fenn a nagyház emeletén, az egyszemélyes ágyikóm szűkös matracán – de betelni még most sem tudok vele. Pedig rajtunk aztán nem múlott. Az ominózus vasárnap esti folyosójelenet után késlekedés és szavak nélkül kibékültünk, majd a szobám intim sötétjében azonmód megpecsételtük a frissen visszanyert egyetértést, s azóta is minden energiánkkal és fantáziánkkal azon szorgoskodunk, hogy, amennyire csak lehet, bepótoljuk a kimaradt szexet.
Egy zokszavam se lehet. Ron lelkesedése minden korábbit felülmúl; olyan hevülettel veti magát a témára, mintha nem is egy kurta hetes mosolyszünet, de legalábbis a fél életét megnyomorító cölibátus után szabadult volna ki az önmegtartóztatás cellájából.

De a formájából nem esett ki. Nem, ez az utolsó dolog, amit a szemére hányhatnék. Sokkal inkább úgy tűnik nekem, mintha a kényszerpihenő alatt még új trükköket is tanult volna. Semmi gátlás, semmi hezitálás, csak a lendület, meg amit a pillanat heve diktál. És az eredmény, hú… nem akarok vulgáris lenni, de Micike vasárnap óta szünet nélkül dorombol, és egyre kisebb ellenállást fejt ki a dolgok végzetszerű alakulásával szemben.
Elvégre maholnap tényleg átlépek szüzességem tizenkilencedik esztendején, és ami egész eddig ékesség volt számomra, már nem lesz más, csupán nyűg, amit egyre idegesítőbb teherként kell majd cipelnem.
Nem is tudom… az ilyesminek nem járhat le végül a szavatossága?
Persze nem arra gondolok, hogy amikor végül eljön az idő, záptojásszagot, molylepkéket vagy valami hasonlót fogok ereszteni… nem, ennyire nem súlyos a helyzet. Én inkább attól tartok, a sok várakozás előbb-utóbb elízetleníti a hosszan tárolt első alkalmat, és az ominózus pillanat nem lesz több letudott és teljesített feladatnál.

Ron vajon mikor fogja megunni, hogy – és itt most mégiscsak vulgáris leszek – vaktában lövöldözzük a petárdákat, és fogja erőteljesebb szavakkal szorgalmazni a továbblépést? Hisz már az is csoda, hogy eddig kihúztuk.
Nem arról van szó, hogy a hűségnyilatkozatra vagy más effélére várnék; az én libidóm úgyszintén kitűnő egészségnek örvend, és nem csak túlesni akar a dolgon, de őszinte izgalommal várja a korszakos eseményt.
Mért várunk mégis?
Hát, mert ennél a helynél alkalmasabbat is találhatnánk a nyugodt lebonyolításhoz. Nem azt mondom, hogy egyfolytában frászban vagyok Jack és Dinah miatt; hogy szünet nélkül azon agyalok, mikor fognak ránk kopogtatni (Jack), vagy kéredzkedés nélkül benyitni (Dinah). Igenis vannak pillanatok, amikor teljesen kimennek a fejemből (főleg mikor Ron azt az új trükköt csinálja a nyelvével), de a nyugtalanságom soha nem szabadságolja magát annyi időre, hogy ne hallanám a vészcsengő távoli, figyelmeztető visszhangját. Ilyenkor eszembe jut, hogy mit tennénk kockára. Hogy háromhétnyi hibátlan alakoskodás után mekkora veszélybe sodornánk jól működő inkognitónkat.
Már csak nyolc nap van hátra, ennyit fél lábon is kibírunk. Jövő hét végén aztán felmarkoljuk a fizetésünket, elbúcsúzunk a házigazdáktól, és azzal a megnyugtató tudattal kelünk útra, hogy a Carmichael birtokon töltött egy hónapunk… hát, ha viszontagságoktól nem is mentesen, de legalább az előzetes tervek szerint zajlott, és lelepleződött titkunkkal senkinek nem okoztunk csalódást.

Erről jut eszembe: legfőbb ideje lenne felkelteni Ront, és kipaterolni a szobámból, mielőtt a ház többi lakója is felébredne. Az ég alja már ezüstös gyöngyházszínben dereng, a hajnal csupán percekben méri érkezésének idejét.
- Kelj fel, Ron – suttogom a fülébe. – Mindjárt kivilágosodik… hallod? Nem láthatnak meg, amikor visszamész a kisházba.
Kisimítok egy tincset a homlokából, és azzal a tudattal, hogy ennek úgysem tud ellenállni, konokul fixírozni kezdem az arcát.
De semmi. Egy rándulás nem sok, annyival sem árulja el magát. Kis huncut… Pedig tudom, hogy ébren van, ezt a színjátékot egyik reggel sem hagyja ki. Az utolsó pillanatig húzza-halogatja a visszautat, hiába könyörgök neki, és rángatom a vállát; rendszerint csak azután adja fel a színészkedést, hogy az egyik hajtincsemet az ujjaim közé csippentve csiklandozni kezdem meztelen talpát.
Hát legyen. Ha azt akarja, hogy megint idáig fajuljon a dolog, bennem nem fog csalódni. Kitornázom magam az ágyból, a takarót egyetlen rántással a földre hajítom, és Ron lecsüngő lábfejéhez hajolok. Mindjárt úgy fogsz visongani, mint a farkánál megfogott kismalac.

Ron

Zzzzzz…

Hermione

Na jó, lehet, hogy mégiscsak alszik. Ennyi csiklandozást még soha nem bírt ki kuncogás nélkül. Fura. Ahogy az alsónadrágja is. Este fel sem tűnt, hogy mi van rajta, csak most a hajnal derengő fényében látom, hogy ehhez a darabhoz még nem volt szerencsém. Nem vezetek ugyan tételes nyilvántartást az alsóneműiről, de erre a gatyóra már csak a fazonja miatt is biztosan emlékeznék.
Mióta hord ilyen playboyos, feszülő fajtát? Eddig csak a másik két végletet (a pici szűket és a hosszú szellőset) láttam rajta; a kettő e népszerű (és meg kell hagyni, rendkívül gusztusos) kombinációja nem képezte részét a hagyományos (és minden bizonnyal Mrs Weasley jóváhagyását élvező) fehérnemű kollekciónak.
Hm. Szóval új szerzemény… De vajon mikor vehette?

(hat és fél perccel később)

Ron

Hermione fogkrémillatú duruzsolására ébredek, és arra, hogy egy nagy pohárból hideg vizet fröcsköl az arcomba.
- Öahh… ugh… nejjah… – fejtem ki összetett gondolataimat az ébresztés eme legújabb, direkt módszerét illetően. Aztán nagy sóhajjal a hátamra gördülök, és amint úgy érzem, enyhült annyira gégémen a zsibbadás, hogy artikulált formában is nyilatkozhassak, így szólok: – Még tök sötét van, Hermione. Ráadásul szombat is. Tutira mindenki alszik. Gyere, bújj vissza inkább te is… ide hozzám…

Hermione le is zöttyen mellém, de csak azért, hogy tovább zrikálhasson.
- De fél hat van, Ron! – jelenti be drámai hangon. Pont úgy, mintha a tegnapi időjárás-jelentés mennykőhullást prognosztizált volna erre az időpontra. – Fél hat! – ismétli meg nyomatékosan, s bennem motoszkálni kezd a gyanú: cserébe talán valami válaszreakcióra számít?
- Na és?
- Jaj, te süket! – Hermione bosszús kis nevetéssel fölém kerekedik, átveti rajtam a fél lábát, és lovagló ülésben a mellkasomra tenyerel. – Ma lesz az álarcosbál. Dinah szerintem már öt óra óta talpon van, és azon filózik, mit vegyen fel. Szóval, ha jót akarsz mindkettőnknek, sebtében összekapod magad, és kisurransz innen, mielőtt még rám törné az ajtót, hogy személyesen is kikérje a véleményemet. Tudod, hogy nem az a kopogós fajta…
- …és a kulcsra fordított zár is kevés, hogy visszatartsa – fejezem be nevetve. Felemelkedem, átnyalábolom a hóna alatt, és egy gyors mozdulattal lebirkózom a párnára. Kapálózását a saját testsúlyommal hatástalanítom, a kikívánkozó méltatlankodást pedig egy jól elhelyezett csókkal torlaszolom el. Hermione még rándul egyet-kettőt, aztán megadja magát, és készségesen, az utolsó porcikájáig ellazulva simul bele az ölelésembe.

Az elmúlt öt nap minden képzeletet felülmúló harmóniában és édes békében telt, egyszerre volt szexuálisan gyümölcsöző és érzelmileg kielégítő – s a képlet még a jelzők felcserélésével is működött. A vasárnap esti véletlenszerű csókom egy sugallat erejével jött, és megtette azt, amire száz meg száz gondosan megválogatott szó sem lett volna képes: egy csapásra elásatta velünk a csatabárdot.
Az elkövetkező órák vad szédületben teltek. Újból egymásra találni olyan volt, mintha egy hosszú, soha véget nem érő kortyot vettem volna a számba abból a régen ízlelt italból, ami a távollétemben csak még izgalmasabb és még édesebb lett.
Szavaknak nem sok hely jutott azon az éjszakán, olyan örvénylő erővel ragadott el a vágy, hogy a magyarázkodás meg sem fordult a fejemben. Az pedig, hogy Hermionét fogjam vallatóra, és kényszerítsem töredelmes beismerésre a régmúltat illetően, fel sem merült bennem. Nem érdekelnek a viselt dolgai! – döntöttem el magamban két csók között. Ha volt is valami közte és Viktor között, bármi, amire Dinah célzott, hát engem az sem fog elbizonytalanítani!
Így hát – elhatározásomhoz híven – minden elképzelt és tényleges tudásomat bevetettem, hogy elhomályosítsam Hermionéban az elődök emlékét. Mr Fergusson tanácsán felbuzdulva félretettem minden óvatosságot, és úgy csináltam, ahogy csak a gusztusom bírta. Habár meg kell hagyni, Hermione nem nagyon tudna olyat kérni tőlem, amihez ne éreznék magamban elég kedvet és tettre kész energiát. De én még csak arra sem adtam neki alkalmat, hogy legalább a kívánságig eljusson, mert még azelőtt elébe vágtam a kérésnek, hogy az megfogalmazódhatott volna benne.

És az eredmények engem igazoltak. Hermione néhány másodpercnyi döbbent bénultság után teljesen felengedett, és a kísérletezés további perceiben már hármasával kapkodta a levegőt az elragadtatástól. Volt ám dürgés, meg ami kell; a mirigygerjesztés kapcsán pedig olyan látványos sikereket értem el, hogy még nagyapa is lelkes szavakkal gratulálna hozzá, ha tudná.
A farkitolós részhez ugyan még nem jutottunk el, de ha minden ebben az ütemben halad tovább, már kezdhetem is a visszaszámolást. Talán csak innen kell végre elszabadulnunk, s akkor senki és semmi nem áll többé az utunkba…

(hárompercnyi egyre lélegzetakasztóbb hancúrozással később)

Hermione

- Most már… tényleg… menned kellene… – préselem ki magamból a csókok szünetében. Nyomos érvek után kutatok az agyamban, a „Dinah” okon kívül valami mást is fel szeretnék hozni, amivel távozásra bírhatom, de Ron olyan szakavatott ujjmozdulatokkal machinál a dekoltázsom alatt, hogy az jócskán megnehezíti a koncentrációt. – Nekem is egy csomó elintéznivalóm maradt még mára – nyögöm ki végül. – Papírmunka. Meg telefonos visszaigazolások a parti-szervezőknek. Tudod, hogy megígértem Jacknek, hogy elintézem helyette ezeket…

Ron erre fura nyögést hallat, majd – mint akiből hirtelen minden erő kiszaladt – legördül rólam, és szétvetett tagokkal kiterül mellettem. Néma szavait a plafonnak szánja, ám én így is le tudom olvasni a szájáról, hogy Jack nevét artikulálja, majd fintorogva valami ilyesmit motyog: „hogy oda ne rohanjak”.
- Most meg mi bajod? – kérdezem. Az oldalamra gördülök, és félkönyökre támaszkodva fürkészni kezdem az arcát. – Minek vágsz ilyen fancsali képet? Mert… mert megemlítettem Jacket?
- Nem bírom a pofáját – szögezi le sommásan. – Idegesít.
- De hát miért? – firtatom. – Ő mindig tök rendes veled. Nem értem… Csak nem az az idióta borjúlasszózó vetélkedés nyomja még mindig a bögyödet? Különben is mit izgat, te nyertél… sőt még a cseresznyefesztiválon is lepipáltad őt a székfoglalós versenyben… De hát mit is gondolt? A Bajnok te vagy. Nomen est omen, nem igaz? – Az utolsó szavakat már mély és szexis hangon búgom, sőt még néhány nyak-puszival is megtoldom a hízelkedést.

De minden igyekezetem hiábavaló: a győzelmes emlékek felelevenítése még csak egy kósza fintort sem csal elő a történetek hőséből. Ron mogorva arccal mered a plafonra, olyan rendületlenül, hogy bennem óhatatlanul is felötlik a rémületes gondolat: lehet, hogy megsejdített valamit?
Persze abszurd ez a félelem, én is tudom, hisz az a csók, amiről teljes fél percig úgy hittem, valós, igazából nem is történt meg, és a mosdós incidenst sem reklámoztam nyilvánosan. Jack olykor talán túlságosan is udvarias velem. A nevemet például mindig szépen artikulálva és zengő hangon ejti ki, és az ajtókat is olyan iparkodással nyitogatja előttem, mintha ez valami becsületbeli küldetés lenne nála. De hát mindez a természetéből fakad, valószínűleg az összes nővel ilyen – Ron nem magyarázhatott bele semmiféle mélyebb vonzalmat, nem igaz?

Arra mindig külön odafigyeltem, hogy az arcom ne áruljon el örömet, ha Jack Ron jelenlétében dicsért, és persze a fiú feltételezett vonzalmáról sem ejtettem előtte soha szót. Ennek az ingernek még akkor is ellenálltam, amikor az Angie név az egészségesnél gyakrabban szerepelt a vitáinkban, és igencsak jólesett volna visszavágni valami hasonlóan fajsúlyossal.
Mióta újból jóban vagyunk Ronnal, Jack még a gondolat szintjén sem foglalkoztatja a fantáziámat, a vele szemben tanúsított viselkedésem pedig olyannyira korrekt és fesztelen, hogy azt egyenesen oktatni lehetne. Szóval egy egészen apró szeplőtől eltekintve az én lelkiismeretem patyolat tiszta, Ron némasága mégis ideges görcsbe húzza a gyomrom. S amikor észreveszem, hogy hosszas hallgatás (vagy inkább előkészület?) után mégis meg fog szólalni, még a lélegzetemet is visszatartom, úgy várom, mivel áll elő.

Ron

- Az van, hogy nem bízom abban az alakban – fejtem ki tömören a véleményemet. – És azok után, amit Angie-vel művelt, ez nem is csoda.
Hermione arca persze rögtön gúnyos fintorba csavarodik. Soha nem rejtette véka alá, hogy ő egy teljesen más verzióban hisz. És a véleménye azóta sem változott meg.
- Az egészet ő találta ki, hányszor mondjam még? – forgatja a szemét. – A megejtett lány története csak mese habbal. Egy trükk volt, hogy megszerezze, amit akart.
- Nem volt trükk – mondom csendesen, megőrizve a szelíd hangnemet. Nem akarok újra belemenni ebbe a témába, veszekedést meg pláne nem szeretnék gerjeszteni, de azt sem hagyhatom, hogy Hermione valami dicsfénybe vont hős mártírnak higgye azt a gátlástalan és gyalázatos nőbolondítót. És ezt – némileg átfogalmazva ugyan – de neki is elmondom.

(picit később)

Hermione

Hihetetlen, hogy ez a nőszemély milyen alaposan megetette Ront a kis meséjével! Hiába világítottam rá már korábban is az árulkodó tényekre, ő nem hajlandó tudomásul venni őket.
- Akkor azt mondd meg, miért olyan hűvös vele Jack? – hozom fel a perdöntőnek szánt érvet. – Ha valóban úgy van, ahogy gondolod, akkor nem Angie-nek lenne oka, hogy tartózkodóan viselkedjen? Nem ő kerülné a másikat? Na erre felelj!
Diadalittasan az ég felé bököm kinyújtott mutatóujjamat, abban a hiszemben, hogy ezzel végleg elvágtam a vita fonalát – ám Ron szemében nem gyullad ki a megértés fénye, sőt mi több, az arca konokabb, mint valaha.
- Angie megbocsátott – közli egy vállrándítás kíséretében. – Ez a kézenfekvő és őszinte válasz a kérdéseidre.
- Megbocsátott!? – hallom magam rikácsolni. – Ó, micsoda kegy! Sweetheart kisasszony túllépett sérelmein, kiheverte a meghurcoltatást, és a múlt sebeiből felgyógyulva alászállt a pórnép közé, hogy végtelen türelemmel ossza a megbocsátás igéjét! – Felguggolva, két kifordított tenyeremet az égnek emelve, pátosszal áthatott szónoki hangon fejezem be… és csak lassan, nagyon lassan térek ismét magamhoz.
A kelleténél jóval több epe fröccsent ebbe az előadásba, ezzel én is tisztában vagyok, de ha Angie kerül szóba, mindig elvesztem a kontrollt, és nem leszek többé ura az indulataimnak.

Vonakodva, a megvető arckifejezéstől való félelmemben csak fél szemmel merek Ronra nézni – ám ő nem vág haragos képet, sőt, még csak a szemöldökét sem vonja össze megrovóan.
- Mondtam már, hogy milyen édes, amikor féltékeny vagy? – súgja felém, és a legcsibészesebb mosolyát mellékeli hozzá. – Mert ezért a nagy ellenszenv, nem igaz?
- Neeem…
- De igen!
- Hagyjál má’! – Képtelen vagyok megállni, a mosolygás átveszi az uralmat az arcizmaim felett, és hiába erőlködöm, minden szó valami elképesztő durcás, nyafka hangszínnel jön ki belőlem. – Nem is vagyok féltékeny. Ez annyira nem igaaaz…
- De az vagy. – Ron is feltornázza magát fektéből, és négykézlábra fordulva lassan elkezd felém araszolni. A szeme huncut fénnyel villan, a szája sarkában ott remeg a mindentudó félmosoly. Ahogy ő közeledik, olyan tempóban távolodom én – és az ágy csakhamar el is fogy alólunk, s mi hatalmas döndüléssel fogunk talajt a szoba szőnyeggel borított fapadlóján.

A csók ilyen helyzetben elkerülhetetlen. Vagy egymásra tapasztjuk a szánkat, vagy menthetetlenül kitör belőlünk a hisztérikus vihogás. És mivel mindketten tisztában vagyunk vele, milyen kellemetlen következménnyel járhat ez utóbbi, inkább az első lehetőséget választjuk, és addig használjuk a másikat hangtompítónak, amíg alább nem hagy az inger, s már különösebb kockázat nélkül is tudunk önállóan levegőt venni.
A néma jókedv mindazonáltal velünk marad, valósággal szikrát vet a levegőben. Ron arca csupa játékos derű – talán épp ezért gondolom, hogy itt az alkalmas pillanat feltenni a nagy kérdést – azt, ami már két hete nyomja-marja a lelkemet.
- Aznap, amikor Angie levágta a hajadat – nézek keményen Ron szemébe –, miért maradt olyan sokáig nálad? Én… szóval én arra lennék kíváncsi, hogy mégis mit műveltetek majd’ egy fél óráig kettesben?
- Fél óráig? – szökken magasra Ron szemöldöke. – Olyan sokáig tartott volna?… Nahát – teszi hozzá vigyorogva –, nekem sokkal rövidebbnek tűnt.
- Disznó!
- Jól van, jól van. – Ron cuppant rám néhány gyors puszit, aztán félre gördül, a sarkára ül, és komoly képpel megkérdezni: – Tényleg tudni akarod, mi történt akkor?
- Szerinted!? – A türelmetlenség majd’ szétvet belülről. – Különben minek kérdeztem volna?
Ron mégsem kapkodja el a dolgot, csak vigyorog gátlástalanul, nem leplezve a tényt, hogy mennyire élvezi kínos helyzetemet.
- Angie elsírta nekem kicsi szíve bánatát – jelenti be aztán blazírt arccal. És mielőtt feltörhetne belőlem a gúnyos kacaj, gyorsan elém vág, és folytatja: – Elmondta, hogy mennyire szeretne kibékülni Jackkel, meg újra összehozni a két családot. S hogy ő már nem haragszik, és nem érti, Jack miért ilyen elutasító vele. Ő csak szeretne újra jóban lenni mindenkivel, és mindenestől lezárni a múltat.
- Szóval csak ennyit szeretne… – mormogom a bajszom alatt. – Milyen végtelenül szerény…

Ez a lány az intrika nagymestere! – gondolom magamban, de hangosan egy szót sem szólok. Ron (akinek a naivságára jelzőket sem találok) abban a szent meggyőződésben leledzik, hogy mindez igaz, és hiába is törném magam, akkor sem sikerülne meggyőznöm az ellenkezőjéről. Az lesz hát a legbölcsebb a részemről, ha nem erőltetem tovább a témát, és próbálom balhé nélkül kihúzni ezt az egy röpke hetet.
- Ennyi? – tárom szét a karom. – Csak sírt? Nem kérte, hogy az inged sarkával itasd fel a könnyeit? Vagy hogy bármi más módon gyógyítgasd megtört szívének fájó sebeit?
- Nem. Eszébe sem jutott. – Ron röviden felnevet. – És én sem ajánlottam fel magamat, mint megkésett vigaszdíjat.
- Ezt örömmel hallom.
- Jó. – Ron felkel, és látványos kínszenvedés közepette nekiáll összeszedni a szétdobált ruhadarabokat. – Egyébként pedig – nyögi, miközben lehajol az éjjeliszekrény mögé hajított fél pár zoknijáért –, Angie nem olyan rossz lány, mint hiszed.
- Nem-e? – A kérdés önkéntelenül bukik ki belőlem, és vagyok olyan szerencsétlen, hogy Ron meg is hallja.
- Nem, nem az – vágja rá. A komódhoz siet, és az eukaliptuszcsokor ágai közé túrva megkísérli a másik zokni kiszabadítását. A válla fölött szól hátra: – A nyafkaság csak álca, hidd el. Angie igazából nagyon is barátságos.
Hiába minden korábbi elhatározás, ezt nem állom meg szó nélkül.
- Csak azért gondolod így, mert téged is sikerült behálóznia… – Kiszárad a torkom, és félve (de valami bizarr önkínzó erőtől hajtva) megkérdezem: – És mert tetszik neked… igaz?
Mire Ron gondolkodás nélkül rávágja:
- Igaz.
Mintha egy láthatatlan kéz gyomorszájon öklözne: elszorul bennem a lélegzet, s a mellkasom fájdalmasan feszülni kezd. Mi az ördögért kellett ezt megkérdeznem? Miért? Hisz tudtam, hogy az őszinte válasz cseppet sem lesz ínyemre.
- És azt is tudod, hogy miért tetszik annyira? – Ron már kiszabadította a zoknit, s most hatalmas, fénylő szemekkel engem néz – engem, ahogy kisebb sokktól lemerevedve még mindig az ágy tövében ücsörgök. – Hát azért – folytatja halálosan komolyan –, mert hihetetlen mértékben hasonlít rád.
- Höh?
- Jól hallottad.
- De hát Angie olyan szép és csinos! – fakadok ki, bár magam sem tudom, mire föl ez a nagy felháborodás. Lehet, hogy inkább örülnöm kéne?
Ron megrántja a vállát, és csak ennyit mond:
- Az állítást továbbra is fenntartom. – Azzal felnyúl a csillárra, hogy leoldja róla ráakadt pólóját.

Óriási és fékezhetetlen mosoly szalad szét az arcomon. A bensőmben valami az égig szökken – talán ujjongó szívem lehet az. Ilyen különlegesen becsomagolt bókot sem kaptam még, ám tagadhatatlan, hogy az mégis célba ért.
Még akkor is ott a kótyagos vigyor az arcomon, mikor Ron – összeszedve és hiánytalanul magára öltve valamennyi ruhadarabját – már az ajtókilincsbe kapaszkodva várja szokásos búcsú-pusziját. Örömteli bódulatomban prímabalerinát megszégyenítő keccsel szelem át a szobát, és nekifutásból vetem magam a mellkasára. Olyan hosszú és forró csókot váltunk, hogy megbolygatott hormonegyensúlyú partnerem első nekifutásra még a küszöböt sem tudja átlépni, s mikor végre átküzdi magát a roppant akadályon, zavarában balra és nem jobbra indul el a folyosón.
Ráterelem a helyes útra, és nevetve suttogom utána:
- Az alsónacidat pedig imádtam. Új?
Ron jó darabig ködös tekintettel bámul rám, aztán leesik neki a tantusz, és kis fáziskéséssel visszasúgja:
- Igen. Szerdán vettem a városban.

(hárompercnyi lábujjhegyen való settenkedéssel később)

Ron

Az ösvényre kiérve magasabb sebességfokozatra kapcsolom a tempót, és a fák takarásában még egy cifra káromkodást sem restellek elereszteni. A pokolba! Miért ez a gatyát vettem fel? És ha már felvettem, miért nem találtam ki hozzá egy hihető mesét, hogy ne akkor kelljen rögtönöznöm, amikor Hermione rákérdez?
Garnitúrám legújabb darabja ugyanis egy szuvenír, ami olyan forrásból származik, amit a legkevésbé Hermione előtt volna tanácsos reklámozni. Bizarr és extra grátisz ez a gatya, amihez a verejtékem tapad – de szó szerint ám!

Szerdán újabb randevút ejtettünk meg Chloéval. Aljas zsarolóm – vagy ahogy ő hívatja magát: álruhába öltözött jó sorsom – maximálisan elégedetten a korábbi teljesítményemmel ismét berendelt a városba, és ígéretéhez híven újabb befektetéseket eszközölt közös portfoliónkba. Ha az előző alkalom csak próba és tapogatózás volt, akkor az eheti menetet nyugodt szívvel nevezhetjük premiernek. Ezúttal igazán élesben nyomtuk. Izzadtam is rendesen. És Chloe sem kímélt: oroszlánidomárként harsogta a parancsait, hogy így meg úgy feküdjek, és próbáljak ne olyan kínkeserves pofát vágni.
Könnyű neki, a munka nehezét én végeztem!

Minden pózban csináltuk: elölről, hátulról, sőt egyszer még fejjel lefelé is. Chloe pedig… hát, nem akarom elkiabálni, de van egy olyan érzésem, hogy egyre nagyobb megelégedésére szolgál a teljesítményem; a héten már nem csak szavakkal biztatott, de néha az arcán is láttam, hogy őszintén gondolja a dicséretet. És ez – szégyen, nem szégyen – hozott néhány pluszpontot önértékelésem egyensúlyhatáron billegő mérlegébe.

Mert az az igazság, hogy régen megbántam én már ezt az elkapkodott ígéretet. Utólag visszanézve már tudom, hogy kár volt a pillanat hevére bízni a válaszadást, és ha egy cseppel is több hidegvér szorul belém, akkor biztosan passzolom a melót. És a legnagyobb ciki a dologban az, hogy egy méterrel sem jutatott közelebb a célunkhoz, sőt nagyon úgy néz ki, hogy már nem is fog. Chloe ugyan megelőlegezett nekem pár dollárnyi bizalmat, ahogy ő fogalmazta, de az szép kevés; a Jacktől kapott összeggel viszont, amit jövő héten tutira bekasszírozunk, minden gond nélkül eljutunk Perth-be.
Szóval ezt alaposan elbaltáztam. És nem is hibáztathatok mást, csakis a saját forrófejűségemet.

Chloe persze nem adná fel ilyen egyszerűen a harcot. Tudom, hogy ő azt hiszi, lesz még ebből valami, és ha csak rajta múlna, gőzerővel szorgalmazná a folytatást – de nekem eszem ágában sincs közreműködni a dologban. Egy hét múlva lelépünk, még egy telefonszám sem marad utánunk. Chloe bennfentes információja azon nyomban elértéktelenedik, ártani legfeljebb az inkognitónk utólagos lerombolásával tudna nekünk.
Alaposan meghánytam-vetettem magamban a dolgokat, és arra jutottam, hogy ez akkor már oly mindegy lesz. Hermione soha nem tudja meg, mibe keveredtem, Chloe meg azt csinál a birtokába került „élményadaggal”, amit csak akar, én mosom kezeimet. A szerdai kiruccanást még el tudtam adni postai látogatásnak (pláne úgy, hogy az alibi levél valóban létezett, és fel is adtam), de további kockázatnak nem vagyok hajlandó kitenni erkölcsi hitelemet. A ma estét még kihúzom valahogy, elkerülöm Chloét – aki minden könyörgésem ellenére elfogadta a meghívást –, és a jövő hetet is lezavarom simliskedés nélkül, hogy aztán pénzzel degeszre tömve, Hermionéval az oldalamon végleg megszabaduljak közelmúltam minden kínos részletétől.

(egy órával később)

Hermione

Ma reggel extra fűszer ízesíti az ebédlőasztal amúgy is ínycsiklandó választékát: a várakozásteljes feszültség pikáns aromája.
Dinah, ahogy azt előre borítékolni lehetett, oltárira be van sózva, és egy pillanatig sem bír nyugton maradni a fenekén. Egyfolytában ficánkol, és recsegteti maga alatt a széket. Mr Fergusson rögtön ki is jelentette, hogy biztos gilisztája van, és anális megoldás gyanánt egy gerezd fokhagymát javasolt. Mr Carmichael persze felhördült, és nyomatékosan felszólította „apukát”, hogy ne „ízléstelenkedjen”, vagy ha már feltétlen muszáj, akkor tartogassa azt étkezés utánra, és kéretlen tanácsaival ne vegye el mások étvágyát. Mr Fergusson erre színes szavakkal kifejtette, mit gondol veje kioktató modoráról, majd hogy bebizonyítsa, nem csak a levegőbe beszél, erőlködve összefintorította az arcát, és eleresztett egy illúziórombolóan hangos „Scusi!”-t.

Az altesti megnyilvánulás címzettje – aki pedig nem először szembesült az asztali etikett legalapvetőbb szabályának ilyetén való felrúgásával – késlekedés nélkül belilult, és minden korábbinál nagyobb haragra gerjedt. Nyáltól fröcsögve felemlegette az összes szenteket, majd ékesszóló előadásban bebizonyította, miért lenne még egy hasmenéses pávián is kultúráltabb asztaltárs nagyapánál. Mr Fergusson védekezésére, miszerint elmúltak már azok a boldogságos idők, amikor ő még fegyelmezni tudta a bioritmusát, csak nyögött egyet, és összeszorított fogakkal ezt javasolta: ha apuka úgy érzi, hogy némi gáznemű anyag készül távozni apukából, hát akkor apuka jobban tenné, ha azonmód felállna, és olyan messzire iszkolna az asztaltól, ahonnan apuka talán vissza sem találna.

Mr Fergusson nem vette szívére a dolgot, és vejével ellentétben, aki szélvészlendülettel távozott, egy tapodtat sem mozdult. Ölében a halkan röfögő malaccal most is ott trónol az asztal végében, és rendületlen derűvel kortyolgatja az extra lágyra főzött tojás gyomorforgatóan folyékony tartalmát.

Dinah – akit úgyszintén hidegen hagyott a kis közjáték – már alig fér a bőrében, és minden ötödik másodpercben bátyjának szegezi a kérdést, hogy mégis mikor indulunk már a jelmezekért.
- Francba, Dinah! Bírjál már magaddal! – Jack kicsit nagyobb lendülettel csapja le a poharát; a narancslé ki is löttyen az abroszra. – Mondtam, hogy kilenc előtt semmiképp sem indulunk el. Még össze kell szednem néhány papírt, amit be akarok vinni a céghez. Különben is: bőven lesz időtök válogatni, amíg én az irodámban leszek.

A sarokban álló ingaórára pillantok… még csak fél nyolc. Ráadásul szombat van – és az összefüggés csak most nyer világos felismerést az agyamban. Vajon ilyenkor is nyitva tartanak a jelmezkölcsönzők? Vagy külön a mi kívánságunkra beiktatnak egy plusz munkanapot?
Ezt Dinah-tól is megkérdezem, mire ő azt feleli, hogy nem a kölcsönzőbe megyünk.
- Hát akkor hova? – kíváncsiskodom.
- A városi színjátszó kör jelmez lerakatába. – Dinah helyett Jack világosít fel. A narancsleves kancsó felett összetalálkozik a tekintetünk, és ő megint olyan gátlástalanul kedves mosolyt villant rám, hogy kis híján belepirulok. Komolyan kapaszkodnom kell a villámba, de végül legyőzöm az ingert, s még egy érdeklődő „Hogyhogy?”-ot is sikerül kipréselnem magamból.
Jack néhány mondatban elmagyarázza, minek köszönhetjük kivételes helyzetünket (valami kisebb összeget említ, amivel szponzorálni szokták a helyi kulturális életet), de én csak fél füllel hallgatom. A gondolataimat Ron foglalkoztatja, és a kérdés, hogy vajon mennyit vett észre a zavaromból. Most, hogy végre helyreállt köztünk a béke, semmit sem akarok kevésbé, mint egy felesleges féltékenységi jelenetet, aminek – és ezt a legőszintébben mondhatom – semmi, de semmi alapja nincsen. Ha érzek is némi feszültséget a másik fiú mosolya vagy kedves tekintete miatt, azt csakis Ron jelenléte okozza, és a téves következtetés, amit ebből levonhat.

Ron

Ó, hogy én mennyire utálom ezt az alakot! Az a tenyérbe-mászó vigyor… és ahogy folyton Hermionéra bazsalyog! Komolyan mondom, néha az utolsó pillanatban tudok csak ellenállni az ingernek, és fogom vissza ökölbe szoruló kezem, nehogy képen töröljem.
És hiába mondja nekem Hermione, hogy semmi rosszat nem tett ellenem, meg hogy neki és a családja jóindulatának köszönhetjük ezt az állást, én akkor is utálom őt. Ez az ellenszenv már Rosie mamáéknál megfogant, és azóta sem csillapodott, sőt még inkább duzzadt-dagadt, hogy már alig bírom visszatartani.
Jó képet vágni mégis muszáj, nem tehetek mást; s az indulataimat is jegelnem kell, ha nem akarok felesleges galibát. Ahhoz már rég késő, hogy Hermione jogos párjaként védjem az érdekeimet, de annyit még nyugodtan megtehetek, hogy nem mozdulok mellőle, és minden lépését árgus szemekkel figyelem.

E gondolat jegyében hirtelen el is döntöm, hogy ma én is velük megyek a városba. Nagyapát leültetem a magazinja mellé; az majd hatástalanítja, amíg távol leszek.
De ember tervez, Mr Fergusson végez. Még hátba veregetni sincs időm magam a remek tervért, mikor nagyapa egyetlen mondattal máris keresztülhúzza a számításaimat.
- Ma felmegyünk a padlásra, Ronald fiam! – közli a programot, és nem bocsátkozik további részletekbe.
- Minek?
Ezt akár én is kérdezhettem volna, de Dinah megelőzött.
- Mit minek? – értetlenkedik Mr Fergusson.
- Miért akarsz felmenni a padlásra? – bővíti ki a kérdést Dinah. – Mi dolgod van neked odafent? Nagyapa… – Gyanakvóan összeráncolja a homlokát. – Csak nem egy újabb patkánycsaládot akarsz telepíteni apa szobája fölé? Hm? Hogy megint azt hazudhasd, hogy a vérére szomjazó, elkárhozott lelkek kaparásznak a feje fölött?

Nagyapa persze rögtön felháborodik, és szívére szorított kézzel kikéri magának a gyanúsítgatást. A jelenet szinte már megható… is lehetne, ha nem ismerné mindenki a kis trükkjeit.
- Kérdésedre felelve pedig – húzza ki magát méltóságteljesen – csak annyit mondhatok: Ronald és én azért látogatunk fel a padlásra, hogy alkalomhoz illő öltözéket kerítsünk magunknak. Elvégre a meghívón az áll: megjelenés kizárólag jelmezben.

Jack, aki épp ebben a pillanatban hajtja fel az utolsó korty narancslevét, félrenyel, és látványos fuldoklásba kezd.
- Az… ki van… zárva, nagyapa – prüszköli abban a pillanatban, ahogy egy kis levegőhöz jut. – Te nem jössz a bálba.
- De megyek! – A tekintélyes bajusz, mint az öklelő bika szarva, agresszíven előre mered. – Így állapodtunk meg, talán nem emlékszel?
- De nagyon is emlékszem. – Jack (legnagyobb sajnálatomra) már túl van a közvetlen életveszélyen, és egyre tisztább artikulációval formálja a szavakat. – Megegyeztünk, hogy eljöhetsz az álarcosbálra, ha, figyeled, nagyapa: ha, lemondasz a cseresznyefesztiválon való részvételről. Ám mivel ezt nem tetted meg, a kérdésben sem nyithatsz újabb vitát.
Jack abban a biztos tudatban dől hátra a székén, hogy ezzel a kikezdhetetlen érveléssel elejét vette a további akadékoskodásnak. Így aztán nagy a meglepetése, amikor nagyapa megszólal:
- Attól tartok, nem értelek, fiam… – És szavait olyan végtelenül ártatlan arckifejezéssel nyomatékosítja, hogy azon még én is elcsodálkozom. Vajon mit tervez?
- Mit nem értesz? – ráncolja a homlokát Jack. – Megszegted az egyezséget, kivitetted magadat a fesztiválra, ezért a bálba már nem jöhetsz. Punktum!

Nagyapa homályos szürke szeme óriásira tágul, szinte betölti az egész arcát – de a műsor ezzel nem ér véget. Nem ám. Az alsó ajak is lebiggyed, sőt mit több, enyhén remegni kezd.
Lélegzetvisszafojtva várom az előadás csúcsmozzanatát, hitetlenkedve, hogy ilyesmi a szemem láttára is megeshet… nem lehet… De mégis! Nagyapa ebben a szent pillanatban végrehajtja a szelektív emlékezetvesztés mutatványát.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz, fiam – csóválja a fejét, de olyan meggyőzően ám, hogy szinte én is bedőlök neki. – Én nem mentem el a cseresznyefesztiválra. Nem én. Akkor miért akarod megszegni az adott szavadat, drága fiam? Miért csinálod ezt szegény, öreg nagyapáddal?

Hihetetlen… de esküszöm, hogy könnyek csillognak a szemében!

(cirka fél órával később)

Hermione

Mr Fergusson pszichológiai hadviselése végül elérte a célját: nagyapa jöhet a bálba. Jack már nem tudott mit felhozni ellenérvként, és szerintem nem is nagyon akart, a reggeli befejeztével csak annyit mondott nagyapának, hogy amíg tart a bál, fél szeme mindvégig rajta lesz, és az első gyanús mozdulatra (legyen az férfias hepciáskodás, a másik nem egy fiatalabb képviselőjére vetett ferde oldalpillantás vagy más felesleges hangulatkeltés) fogja őt, és a hátára vetve cipeli vissza a szobájába, úgy éljen! Mielőtt Mr Fergusson mindezt kikérte volna magának, Jack leintette, és a lelkére kötötte: nehogy eszébe jusson gorombáskodni Mr Brunswick unokáival, akik minden ellentét dacára igenis szívesen látott vendégek ezen a farmon, és akiket nem kizárt, hogy épp a nevezett öregúr fog a helyszínre fuvarozni.
Erre a közlésre Mr Fergusson bajsza gyanúsan megbillent, de szavakkal nem kommentálta a bejelentést, karon ragadta viszont Ront, és olyan elánnal vonszolta el tőlünk, hogy foglyának épp csak egy búcsúmondatra volt ideje.
Kerítsek neki egy rendes jelmezt – ezt kérte tőlem, mielőtt eltűnt a becsukódó ajtó mögött.

Mivel még majdnem egy teljes óránk volt indulásig, Dinah-val mi is felcaplattunk az emeltre. Ott aztán kettéváltunk, Dinah bevonult a fürdőszobájába, hogy „korrigálja” a sminkjét, míg én – korrigálnivaló híján – a szobámba jöttem, és nekiláttam befejezni azt, amire tegnap már nem jutott időm.
Ahogy Ronnak is említettem, a héten új témakörrel bővült feladataim nem túl hosszú listája. „Nem túl hosszú”, ez a kulcsszó, és tulajdonképpen ezért is erősködtem Jacknek, hadd lőcsölje rám a bálszervezés extra terhét is. A munkások felügyelete, az építési anyag átvétele és lekönyvelése egyre rutinszerűbben megy, a velük való munka kapacitásaimnak alig néhány százalékát köti le, így aztán az idő nagy részében csak bámulok ki a fejemből, miközben lelkiismeretem egyre csak ezt hajtogatja: túl vagy te fizetve, kislány!
Szóval Jack tiltakozásával mit sem törődve, magamhoz ragadtam a kezdeményezést, és átvettem tőle a lebonyolítás nem túl komplikált, ám annál időigényesebb feladatait. Az egész hetet jóformán telefonnal a fülemen töltöttem. Hívtam a rendezvényszervezőket, tárgyaltam a díszítésről, módosítottam a kajarendelést, és visszaigazoltam egy csomó más dolgot.
Csak egyvalamit hagytam mára, és azt most, még indulás előtt kell lebonyolítanom, nehogy később megfeledkezzem róla.

Felkapom az éjjeliszekrényen pihenő mobilomat, és néhány gyakorlott ujjmozdulattal belépek a hívott számok listájába. A fuvarozó cég telefonszámát keresem. Meg kell mondanom nekik, hogy nagyjából húsz személlyel módosult felfelé az utasok létszáma – tegnap óta ennyivel többen döntöttek úgy, hogy nem a szüleikkel hozatják ki magukat, hanem igénybe veszik a belvárosból induló kisbuszok egyikét, és inkább azzal érkeznek a bálra.

Majd két tucat elmentett szám van a memóriában: csempe lerakatok, szaniter üzletek és épületgépészeti szakboltok elérhetőségei… az építésvezető száma… Jacké… Ó, és itt van anyuék Perth-i hívószáma, amit bevallom, egyszer megcsörgettem. Hiba volt tudom, de nem bírtam a kísértéssel, és mielőtt megakadályozhattam volna a dolgot, az ujjam már nyomta is a zöld gombot. Persze nem hagytam sokáig kicsörögni, talán csak egy tárcsahangot vártam meg, aztán rögtön leraktam. Nem hiányzik az nekem, hogy újra beijedjenek, s az egész háztartást átköltöztessék egy új kontinensre, mielőtt még észre téríthetném őket.
De egyvalamire azért jó volt ez a próba: legalább megtudtam, hogy él és működik a szám, szóval valószínűleg minden rendben van velük. Mert milyen blama lett volna már, ha úgy érkezünk meg Perth-be, hogy az egész csak kamu, s a szám és vele együtt a cím sem létezik. Habár a kényszerítő átoknak alávetett emberek nem tudnak hazudni, szóval nem is értem, miért fordul meg ilyesmi a fejemben. Biztos a paranoia…
Na, de elég ebből! A személyfuvarozó száma kell, amit egyszerűen nem találok. Lehet, hogy épp azt felejtettem el elmenteni? Az sem gond. Mivel a héten többször is hívtam őket, a számuk itt lesz valahol a listában.

Oké. Két név nélküli telefonszámot találtam, az egyik minden bizonnyal az övék lesz. Szisztematikusan haladok, és anélkül, hogy megpróbálnám felidézni magamban, a kettő közül melyik lehet az igazi, az első utamba kerülő számot választom. Megnyomom a hívásindító gombot, és a telefont a fülemhez tartva várom, hogy valaki jelentkezzen a túloldalon.
A tárcsahangok ütemesen jeleznek, a hívott szám kicsörög – de válasz nem érkezik. Már éppen azon vagyok, hogy feladom, és ha a következő bíp-re sem veszik fel, akkor megszakítom a hívást – ám épp mielőtt leereszteném a karomat, rövid kattanás hallatszik, s a vonal túlsó végén tisztán kivehetően egy női hang ezt mondja:
- Ron, hali!
Az udvarias bemutatkozás, ami már a nyelvem hegyén volt, egy pillanat alatt belém dermed. Mukkanni sem bírok. Annál lelkesebben csacsog viszont az ismeretlen hang.
- Mizújs, Csillagszemű? – És választ sem várva így folytatja: – Igazán figyelmes tőled, hogy külön felszólítás nélkül is hívtál. Rád sem ismerek. Magad vagy a merő önszorgalom!

Semmit sem értek. Csak azt tudom, hogy szédülök, és hogy a mobil szét fog repedni, ha továbbra is ilyen erővel szorítom. A hang pedig – ez a kihívó, provokatív és élettel teli női hang – még mindig itt lüktet a dobhártyámon, bár most mintha kezdene gyanakodni.
- Mi van veled, Colos? – Elhallgat egy pillanatra. – Megkukultál?

Kinyomom a készüléket. A vonal megszakad, telefont tartó kezem lezuhan, s én egyedül maradok száguldó gondolataimmal. Mi volt ez? Mi a fene volt ez!? A hívott szám miért hitte azt, hogy ismerjük egymást? Az a lány a vonal túlsó felén miért emlegette Ront? És mit értett az alatt, hogy örül, amiért külön felszólítás nélkül is telefonál?

Az egésznek se füle, se farka. Biztos csak véletlen… egy rendkívül valószínűtlen egybeesés, ez lehet a megoldás.
De agyam leghűvösebben gondolkodó része tudja, hogy ez nem igaz. A józan eszem az első pillanattól fogva tisztában van a kegyetlen realitással, a többi részemnek mégis nehezére esik megemészteni a tényeket.
Iszonyú forróság önti el a gyomromat, és a pulzusom olyan őrült vágtázásba kezd, mintha önálló életre vágyva ki akarna szakadni testem hús és csont börtönéből.
Vad tenni vágyás uralkodik el rajtam, olyan őrült és hisztérikus erővel, hogy azt sem tudom, mit művelek. Mintha nem is a saját testemben léteznék: a kezem látványa idegenszerűen hat, ahogy álombéli szaggatottsággal a szemem elé emeli a telefont, és zsibbadt ujjakkal nyomogatni kezdi a gombokat. Mikor cseverésztek ezek ketten az én telefonomon? Tudnom kell!

De hiába: már nem lehet kideríteni. A mostani hívásom felülírta azt a korábbi alkalmat, előtte pedig nem ellenőriztem az időpontot.
De számít ez egyáltalán? Feltétlenül ismernem kell az összes részletet? Attól nyugodtabb lennék?

A válasz egyelőre kétséges. Az egyik felem még nyomozna, szeretné kideríteni, mi folyik itt pontosan; a másik viszont (és ehhez a félhez tartozik a testem is) feladja: összerogy, és katatón bénultságban kuporodik le az ágy szélére.
Ez a részem a legszívesebben elfelejtené az egészet, nem kérdezne, még csak nem is gondolkodna, csak ülne itt, amíg valaki más, lehetőleg maga Ron fel nem fedezi a búját, és el nem oszlatja sötét, kínzó előérzeteit.

Csillagszemű!? De most komolyan…