Ron

- Csak utánad, Ronald fiam – előzékenykedik nagyapa, és kinyújtott karjával mutatja az utat.
Végignézek az előttem magasodó meredek fatákolmányon: a padlásra vezető rozoga lépcsőn, és óvatos iramban megkezdem a kaptatást. Egészen addig lépkedem behúzott nyakkal és erőteljes felfelé irányuló tapogatózással, amíg az álmennyezet szintje fölé érve észre nem veszem, hogy itt nem csapó-, hanem bizony rendes szobaajtó következik. Rögtön kihúzom magam, és félretéve minden óvatosságot benyitok rajta.

A sötét helyiség dohos levegője úgy csap képen, mintha falba ütköznék. Sűrű por kavarodik fel előttem, és száll az orromba, hogy a kiprovokált tüsszentéstől aztán csak még virgoncabban táncoljon.
Iszonyú önfegyelemmel megállom a további prüszkölést, és könnybe lábadt szemmel körbenézek a padláson.
Minden irányban dobozhegyek magasodnak, formátlan kupacok, vastag porréteggel borítva, a gerendákról pedig valami olyasmi csüng alá, amiről nagyon nem akarok tudomást venni.
Meg is erősödik bennem a gyanú, hogy Mr Fergusson nem udvariasságból engedett előre, inkább élő pókhálószedőnek szánt, aki majd megtisztítja előtte az utat.
- Mi van, fiam? – reccsen rám váratlanul. – Földbe gyökerezett a lábad? Félreállsz az utamból végre, vagy a terpeszed között kell átmásznom, hogy bejuthassak?

Soha ember olyan lendülettel nem ugrott még félre az útból, ahogy én teszem azt ebben a szent minutumban. A gondolat, hogy Mr Fergusson akár legszemélyesebb szférám érintésével is, de átverekszi magát rajtam, minden hajtóerőnél ösztönzőbb.
Nagyapa peckesen lépi át a küszöböt, s azonmód meg is iramodik a padlás hátsó traktusa felé. Már félúton jár, amikor észreveszi, hogy én még mindig az ajtónál szobrozom.
- Mire vársz, Ronald? – rikkant vissza. – Írásban is be kell nyújtanom a kérvényt, vagy a nyomomba eredsz végre?
Vágok egy fintort, és nekilódulok. Kétrét hajolva navigálok a gerendáról lecsüngő pókhálófoszlányok között. Egyre mélyebb guggolásban haladok, s mire beérem Mr Fergussont, a mozgásom inkább emlékeztet arra, amit az első fáról lemerészkedő félmajom művelhetett a dzsungelben.
- Már megint a derekad, igaz, Ronald? – hunyorít rám nagyapa együtt érzően. Aztán hangosan ciccegni kezd. – Ej-ej, az a szőke baba tönkretesz téged, ha így folytatjátok. – Majd kacsintva hozzáteszi: – Akaratos a kis bige, mi?
- Az – bólintok rá. És ezzel még csak nem is hazudtam.
Nagyapa megcsóválja a fejét. – Ne hagyd, hogy a fehérnép a nyakadra nőjön, Ronald! Ne engedd, mert aztán egy perc nyugtod sem lesz.
Elkínzottan felnyögök.
- De mit csináljak, ha egyszer a markában tart?
Költői kérdésnek szántam, de nagyapa komolyan vette, s hosszú és alapos töprengés után így válaszol:
- Én sem voltam ellene az ilyesféle játékoknak, fiam. Soha. Az ügyes női marok bizony csábító tud lenni, de meg kell tanulnod nemet mondani. A heresérv komoly dolog! Nem érdemes kockáztatni.

Normális esetben ez lenne az a pont, amikor hevesen tiltakozni kezdenék, de most valahogy nem érzek kedvet hozzá. Helyette csak annyit mondok:
- Igaza van, Mr Fergusson. Van, amit soha nem érdemes kockáztatni.

(negyed óra kocsikázással és ötpercnyi gyors tempójú sétával később)

Hermione

Mivel a jelmez lerakat csupán másfél háztömbnyire fekszik a cég épületétől, Jack nem került miattunk, hanem egyenesen a vállalat parkolójához hajtott, és ott állította le a kocsit. A méltatlankodó Dinah-val ellentétben én egyáltalán nem bántam, hogy így tett, a séta… hát, ha nem is szabadított meg minden kínzó gondolatomtól, azért egy kicsit kiszellőztette a fejemet, és erre most mindennél nagyobb szükségem volt.
A gondtalanság látszatát még úgy sem egyszerű megőrizni, hogy Dinah teljes egészében magára vállalja a beszélgetést, és szüntelen csacsogásával alkalmat sem ad az esetlegesen beálló feszült csendnek. Most is úgy húz maga után, hogy közben egy pillanatra sem pihenteti a kereplőjét.
- Ez lesz az! – Dinah hirtelen ritmusváltással befordul a sarkon, és egy szűk sikátorszerű utcában vonszol tovább. – Ott kell bemenni – mutat előre, a jobb kéz felől nyíló, rozsda lepte vasajtóra, és ahogy fél perc múltán megérkezünk, két ököllel azonnal nekiesik, és dörömbölni kezd rajta.
- Biztos, hogy várnak ránk? – nézek körül bizonytalanul. – Olyan kihaltnak tűnik itt minden.
Ám alighogy kimondom, rögtön mocorgás támad. A rozsdás bejárat iszonyú vassikolyt hallatva megkezdi lassú feltárulását, s a nyílásban egy félálomban lévő (és ha teljesen őszinték akarunk lenni: igencsak roskatag) bácsika tűnik fel.

Udvariasan köszönünk, elmondjuk, kik vagyunk és mi járatban jöttünk, aztán – mert az ajtó nyílásszöge még ennyi beszéd után is csupán akkorka, amin maximum egy angolna haladhatna át akadálymentes – testtel egy kicsit rásegítünk, és fél perc munka árán tágítunk rajta akkora rést, hogy lapjával és behúzott hassal beférjünk.
A bácsika, kimerülve a roppant erőkifejtéstől, nyomban visszahanyatlik a pamlagra, és azonmód kómába is esik.
Komolyan elfog az aggodalom. Dinah-ra nézek.
- Szerinted ne tartsunk az orra elé egy tükröt, hogy lássuk, lélegzik-e?
- Á! Felesleges – legyint ő. – Ez csak egy öregember trükk. Nagyapa is meg tudja csinálni. Az egyik pillanatban még pattog, aztán félrenézel, s már csak a horkolását hallod. A cirkuszban is felléphetnének vele… Most inkább hagyjuk szépen aludni. – Azzal karon ragad, lábujjhegyre áll, és engem is maga után húzva bevonszol a műanyag függönnyel leválasztott terembe.

- Tyűha! – Az elismerő kiáltást akarattal sem bírnám visszatartani. Mert ami hirtelen a szemem elé tárul, minden várakozásomat felülmúlja.
- Nem erre számítottál, igaz? – Dinah vigyorában egy árnyalatnyi önelégültség is bujkál (de jól áll neki). Ellép mellőlem, és rutinos mozdulattal a villanykapcsoló után nyúl. A neoncsövek nagy sercegéssel életre kelnek, fényük bevilágítja a távoli sarkokat is.
- Ebből kell kiválasztanunk hármat? – nézek hüledezve a roppant választékra. Ami a félhomályban nagynak, de hihetőnek tűnt, az fényárban úszva már a valószínűtlenség határát súrolja. – Helyi színjátszó kör… – motyogom magam elé. Aztán Dinah-hoz fordulok. – Hogyan lehetséges, hogy egy amatőr társulat ekkora jelmezkészletet halmozott fel? Mióta gyűlik ez a rengeteg holmi?

Dinah – aki már rég bevetette magát a sűrűjébe – két sálakkal és tollboákkal megrakott állvány közül kiált vissza:
- Minden, amit itt látsz, a régi színházé volt. Miután azt bezárták, az összes cuccukat, a készletet, a díszleteket meg a többi holmit… szóval mindent árverésre bocsátottak, amit aztán a helyi buzgómócsingok kompakt megvettek, és elkezdtek vele színházasdit játszani.
- A többiek is innen öltöznek? Mármint a meghívottak. – Én is behatolok a roskadásig megrakott állványok közé. Olyan az egész, mint egy szabályos labirintus, aminek a falai vállfára aggatott ruhákból, kalapos dobozokból és cipőállványokból állnak.
- Csak azok, akiknek a családja támogatja a Városi Kulturális Alapot, vagy mi a szöszt. – Dinah egy hatalmas sombreróval a fején bukkan fel előttem. – Na milyen? – kérdezi vigyorogva. – Még egy poncho hiányzik, és… Olé! Vagy azt a matadorok mondják?
- Matador! – kapok a szón. – Az nem is lenne rossz választás Ronnak…
Ám a lelkesedésem, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is illan. A rosszérzés, amit eddig erőnek erejével próbáltam távol tartani magamtól, a név említésével egy csapásra visszatér. A sumák disznó! Inkább egy Don Juan jelmez kellene neki! Vagy egy köpönyeg, amit forgathat.

A telefont illetően még mindig homályban tapogatózom (mitől is világosultam volna fel?), és továbbra sem tudom, mihez kezdjek ezzel a nyugtalanító értesüléssel. Ronnal utoljára a reggelinél váltottam szót, amikor még semmiről sem tudtam, aztán megtörtént ez a bizarr telefonhívás, és nekem sem kedvem, sem alkalmam nem volt, hogy még indulás előtt felelősségre vonjam a tettest.
Talán, ha majd visszatérünk… akkor rákérdezhetnék a dologra. Miért tépelődnék tovább, hisz könnyen lehet, hogy van egy kézenfekvő magyarázat, egy jó indok vagy kifogás, ami minden zavarba ejtő vád alól egy csapásra felmenti Ront. Ó, istenem, add, hogy így legyen!

- Ébresztő, Hermione! – Dinah hangja pofonként térít magamhoz. – Most nincs idő az álmodozásra. Rengeteg dolgunk van. Négy jelmezt kell begyűjtenünk délig, úgyhogy csipkedjük magunkat!
- Oké – préselem ki magamból. Több mint valószínű, hogy ma már nem leszek topformában, de Dinah annyira lelkes, hogy kár lenne elrontani a jókedvét. Pislogok kettőt, és élethű érdeklődést mímelve megkérdezem: – Miért nem csak hármat? Kinek kell a negyedik?
- Hát Jacknek! – jön a válasz egy nagy kupac hawaii fűszoknya mögül. Dinah virágfüzérrel a nyakában bukkan fel, és az arcán hátborzongatóan széles vigyor terpeszkedik. – Úgy egyeztünk meg, hogy idén én választok neki jelmezt. Akármilyet… – A mosoly még tovább nyúlik. – És neki fel kell vennie. Cserébe a múltkoriért.
Bizonyos fokú kíváncsiság fog el. Nyomban meg is kérdezem:
- Miért, mi történt a múltkor?
Dinah nagyot nyög:
- Tüll-fodor! Az történt! A drágalátos bátyám, kihasználva, hogy hőemelkedéssel nyomom az ágyat, önállósította magát, és egy csupa fodor, rózsaszín tüll förmedvényt hozott haza nekem, amiben úgy néztem ki, mint egy elfuserált tündér keresztanya. Azt az égést! És nekem muszáj volt felvennem!

- Ó, egek…! – sóhajtom színpadiasan. Próbálok ugyan együtt érző arcot vágni, de belülről ingerel a nevetés. – Szóval, akkor most… ugye jól sejtem, hogy bosszút akarsz állni rajta?
Dinah sátáni kacajt hallat. – Naná! – kiáltja, és, akár a csatába induló hadvezér, magasba lendített karddal (amit a „vegyes kellékek” feliratú kartondobozból húzott ki) megrohamozza a puffos ujjú női ruhák túlzsúfolt állványát.

Ron

- Mr Fergusson, lassítson má’…! – rimánkodom összetett kezekkel, miközben a nyomában loholok. – Az ég szerelmére, még beleszalad valami élesbe ebben a vaksötétben…
Nagyapa olyan vad iramot diktál, s nyargal doboztól dobozig, hogy komolyan félek: a ketyegője épp most, az én felügyeletem alatt mondja be az unalmast. Mindig is sejtettem, hogy van benne egy kis öngyilkos hajlam, no de amit az elmúlt félórában művelt velem, az kis híján meghaladta a kapacitásaimat. Esküszöm, ennyi melót még egy őrangyal is csak veszélyességi pótlékkal vállalna!

Egy pillanatra nézek félre, s már kész is a baj. Kezdetnek mindjárt ott volt az az oszlopnak támasztott ablaktábla, ami nagyapa óvatlan fenékmozdulata folytán megbillent, és kettéhasadva kis híján derékból amputálta az öregurat. Tigrisugrással kellett rávetődnöm, hogy félresodorhassam az éles üvegszilánk útjából.
Irtó meleg helyzet volt, ami minden épeszű embert jobb belátásra térített volna. De nagyapát!? Á, dehogy! Egy perc se telt el, és máris belegabalyodott abba az ősrégi favázas szárítóállványba, ami a padlás kúszóterében sunyin lapítva mintha csak áldozatra várt volna. A fregoli harmonikaszerűen összecsuklott, s magába zárta tehetetlen prédáját. Nagyapának nyikkanni sem volt ideje, s mire nagy nehezen kiszabadítottam, már a pulzusát is alig lehetett kitapintani.
De Mr Fergusson gyorsan regenerálódik – ez a folytatásból világosan kiderült. Alighogy lefutott arcából a liláskék árnyalat, rögvest pókot nyelt, és öt végtelen hosszú percet töltött garatjának tehermentesítésével, mire végül sikerül felköhögnie a behatolót. Mit mondjak… még én is beleizzadtam. Ennyi izgalom röpke harminc perc leforgása alatt egy nálam sokkal erősebb idegzetű embert is az idegösszeomlás szélére sodort volna.

Épp ezért nem értem, miért rohangálunk még mindig, akár a mérgezett egerek, egyik sötét sarokból a másikba.
- Mr Fergusson – nyílik újból panaszra a szám –, már a fél padlást kicsomagoltuk. Kismillió ládát, zsákot és kartondobozt áttúrtunk az elmúlt félórában, de egyikben sem találta, amit keresett. Nem lehetne, hogy…
- Nem lehetne! – torkol le nagyapa, és tovább folytatja az elmélyült kutatást a legutóbb felnyitott faládában. A magát mélybe vetni készülő toronyugró tartásában hajol a kacat-halom fölé, onnan szűrődik ki karcos hangja: – Ma este különös gonddal kell eljárnunk, Ronald fiam! Létfontosságú, hogy a megfelelő jelmezt öltsük magunkra…
- De hát miért!? – nyögöm elkínzottan, miközben behúzott nyakkal próbálom kikerülni az arcom előtt légtornázó kamikáze pókot. – A török basa jelmez nem volt elég jó?
Mr Fergusson erre kiegyenesedik, hirtelen, akár a rugós kés pengéje, és indulatosan meredező bajusszal rám förmed:
- Hova gondolsz, Ronald fiam!? Selyembugyogót egy nyolcvannégy évesre!? – Nagyot szusszant, és némileg lecsillapodva folytatja: – Méltóságomon aluli jelmezbe nem bújhatok.
Azzal újból fejest ugrik a limlomdzsungelbe.
- Vedd tudomásul, hogy addig innen egy tapodtat sem mozdulunk, amíg a megfelelő öltözet elő nem kerül. Uralkodói tekintély… az kell nekem, Ronald! Valami előnyös szabású ancúg, ami kifejezésre juttatja a magamfajta érett férfiakra oly jellemző kifinomult sármot és nemes eleganciát.

Valahogy megállom, hogy ne röhögjek. Helyette nagy levegőt veszek, és feszes hangon biztosítom felőle nagyapát, hogy az oroszlánszelídítő jelmez nagyon is tetszett, s hogy szerény véleményem szerint, az ahhoz tartozó ostor pont megfelelő eszköze lenne annak az… uralkodói tekintélynek vagy minek, amit annyira szeretne kifejezésre juttatni.
- Badarság, Ronald! – érkezik az indulatos válasz. – Sztreccsgatyában csak nem nézhetek farkasszemet az ellenséggel!
- Miféle ellenséggel? – jajdulok fel könyörgő hangon. A pók célba vett, és minden jel szerint az orromat akarja felhasználni legújabb hálója támpilléréül. – Csak azt ne mondja, hogy megint valami balhéra készül!
Mintha zsinórokon rántanák fel, nagyapa kiegyenesedik.
- Sztrókot kapok tőled, fiam! – reccsen rám. – Hát hogy lehetsz ilyen fafejű… nem hallottad, mit mondott reggelinél az a taknyos kölök?
- Hogy ö… tartózkodjon a „kis allűrjeitől”? – idézem Mr Carmichael szavait.
- Ej, nem a hígvelejű vejemre gondoltam! – legyint indulatosan. – Hanem arra, amit Jack mondott, amikor felálltunk az asztaltól. Hogy ő is jön!
- Ő…? – ráncolom a homlokomat. – Csak nem Mr Brunswickra gondol, nagyapa?
- Az a sudribunkó! – Mr Fergusson egy szempillantás alatt háromszoros testméretre dagad, s vészesen liluló képpel pocskondiázni kezdi a cseresznyefesztiválon megismert öregurat. – Alávaló hitvány gazember! Ezt én mondom neked, Ronald, aki ismerem a fajtáját. Egy lealjasodott pitiáner csirkefogó, aki semmitől sem riad vissza, akkor és ott szúr hátba, amikor és ahol csak teheti. És most is készül valamire, ezt a csontjaimban érzem, fiam!
- Ugyan… – ingatom a fejem. Nyugtatólag meg is paskolom a felkarját. – Csak rémeket lát, Mr Fergusson. Majd’ kétszáz vendég érkezik a bálra, ennyi ember között nincs mitől tartania… Egyébként is, mi oka lenne ilyet tenni bárkinek is?
Nagyapa egy nagy és meglehetősen tojásszagú horkantással fejezi ki, mit gondol jóhiszeműségemről.
- A naivság az ártatlanok erénye és egyben veszte is, Ronald fiam! – oktat ki felemelt mutatóujjal. – Nem szabad hamis biztonságérzetbe ringatnunk magunkat! A tömeg nem véd meg, épp ellenkezőleg: alkalmat ad a kétes elemeknek, hogy beférkőzve köreinkbe érvényt szerezzenek sötét mesterkedéseiknek!

Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy nevetés nélkül kérdezzem meg:
- Mégis mitől tart, Mr Fergusson? Hogy valaki tupírfésűvel esik majd az arcának?
Mr Fergusson rémülten a bajszához kap, és „ilyet még viccből se mondj!”-tipusú pillantást vet rám.
- Bármi megeshet – suttogja az ujjai között. – Az a nyavalyás évek óta fenekszik rám… Le akar taszítani a trónról, hogy ő foglalhassa el a helyemet. Egyszer még… egyszer még meg is égetett… – Nagyapa hangja a borzalmas emlék hatására elcsuklik, s ujjai olyan féltő gondossággal kezdik el cirógatni a bajuszt, mintha az külön vigasztalásra szorulna.
A látvány megejtő. Olyannyira, hogy a biztató szavak automatikusan hagyják el a számat.
- Az csak egy elszigetelt eset volt, Mr Fergusson – duruzsolom. – Efféle gyalázat többé nem eshet meg nagyapával. És biztos vagyok benne, hogy azóta már Mr Brunswick is mélységesen megbánta a tettét, és eszébe sem jutna hasonló cselekedetre vetemedni.

Na ez kizökkenti nagyapát a megszeppent mozdulatlanságból.
- Megbánta a nyavalyát! – horkant nagyot. A keze ökölbe szorul, ujjpercei fenyegetően ropogni kezdenek. – A napnál is világosabb, hogy nem adta fel. Nem…! Itt bizony súlyos bajuszirigység esete forog fenn, Ronald fiam! Az az átokfajzat nem tud belenyugodni, hogy van nála egy jobb! Hogy az a kritikán aluli szőrcsutak, amit ő rendkívül ambiciózusan bajusznak nevez – hogy a rüh lepné el! –, sehol sincs az én remekbeszabott ékességem mögött. Mert abba a rosszindulatú szövődménybe én még a cipőm talpát sem törölném, nem bizony, Ronald fiam!
Mintha egy régóta fortyogó vulkán forró magmája törne a felszínre, úgy tüzelik fel nagyapát a kimondott szavak.
- Az a kutyaütő nem tudja megemészteni a sikereimet! – fröcsögi tovább, miközben szikrázó tekintettel mered rám. – Halálosan irigy a győzelmeimre! És jól jegyezd meg, fiam, amit most mondok: a világ hemzseg a hozzá hasonló hitványoktól! Az olyan emberektől, akik képtelenek elviselni a mellőzöttséget, azt, ha másra irányul a rivaldafény, ha nem ők állnak a figyelem központjában. Ők a csepűrágók az élet nemes színpadán, akik kétes eszközökkel törnek az erkölcsös emberek babérjaira! Épp ezért drága fiam… – Mr Fergusson ezen a ponton keményen megragad, és hegyes csontú öregemberujjait mélyen a felkaromba vájva így folytatja: – …segítened kell nekem! Éber figyelemmel kell őrködnöd felettem, nehogy célt érjen a nyomorult gazfickó valamelyik gyalázatos mesterkedése! Egy pillanatra sem szabad hagynunk, hogy a mulatság kavargó forgataga elterelje óvó figyelmünket, mert az a gazember csak erre vár… megértetted, fiam?
Nagyapa apró mazsolaarca olyan vészes közelségbe kerül az enyémhez, hogy bajszának két felmeredt szára már a szememet bökdösi.
- Értem, Mr Fergusson – bólintok jelentőségteljesen, és képességeimhez mérten igyekszem elhivatott képet vágni. A tíz ujjformájú véraláfutás már elkerülhetetlennek látszik, a szemem világát azonban nem szívesen adnám a nemes ügyért. – Lankadatlan éberség, nagyapa, ez lesz a mottóm! Ígérem…

Hermione

A raktárhelyiség pazar választéka változatlanul lenyűgöz. A sorok között haladva egyik ámulatból esek a másikba, és továbbra sem tudom eldönteni, mit válasszak. Mert van itt minden, ami szemszájnak és jelmezt keresőnek ingere: uniformisok, kalóz és bandita öltözetek, rokokó fazonú abroncsos szoknyák és masnis bugyogók. Amerre nézek, kelmék, szövetek és posztók kifogyhatatlan szín-kavalkádja illegeti magát, s teszi majdhogynem lehetetlenné a kizárólagos döntést.
Dinah – akit már percek óta faggatok arról a titokzatos fiúról, akit korábban annyit emlegetett – most a túlsó sarokban, tőlem (és ez a legfurcsább az egészben) a lehető legtávolabb kutakodik, s konokul úgy tesz, mintha nem hallaná az illető kilétére vonatkozó ismételt kérdéseimet. Elmerülten tanulmányozza a keleti téma ruhakollekcióját, és a füle botját sem mozdítja. Bár lehet, hogy őt is a választási kényszer nyomasztja, s csak ezért vág olyan elgyötört képet. Én magam sem tudok dűlőre jutni; a kínálat sokszínűsége még egy magamfajta, a külsőségen kevésbé fennakadó embert is zavarba hoz, és arra kényszerít, hogy kelletlen kompromisszumot hozzak.

Mert épp itt van az orrom előtt a bevállalós szerkók állványa. Valami kifürkészhetetlen okból – ami Ronnal és az ő kis stiklijével áll homályos összefüggésben – szinte bizsergő vágyat érzek, hogy innen válasszak magamnak jelmezt. Valami meghökkentőt, amitől felforrna a vére – egyrészt dühében, hogy necc harisnyát és bőr minit merészeltem felvenni, másrészt feltüzelt férfivágyában, hogy először lát ilyesmiben.
Lehetnék például szexis nővér vagy ledér Piroska. Esetleg kurvás börtönőr, aki ostorral felszerelkezve teszi helyre a rendetlenkedő rosszfiúkat. De mutogathatnám a fodros bugyogómat a vörös-fekete kánkán szoknyában, amihez rendkívül stílusosan még csatos harisnyakötő is tartozik.

De nem, én magam is tudom, hogy képtelen lennék ilyesmiben mutatkozni. Az efféle hivalkodás nem az én műfajom. A necc harisnyákat és a magas szárú lakkbőr csizmákat meghagyom az Angie-féléknek, gyűjtsék be ők az éhes férfipillantásokat.
Szelídebb ruha való nekem, nagyjából olyasmi, ami a túlnani fal polcrendszere alatt függ. A rusztikus téma kedvelői ott puffos ujjú blúzok, pörgős szoknyák és keményített köténykék között válogathatnak.

Én mégis egy másik állvány felé veszem utamat. Elhaladok a rock n’ roll sarok mellett (alsószoknyákkal vastagon aládúcolt pöttyös ruhák, vastag bőrövek, piros körömcipők); figyelemre sem méltatom az orosz népviseletek polcát (bélelt csizma, buggyos, derékmegkötős szatén ing, vastag szőrmekucsma), és nagy ívben kikerülöm a reneszánsz szalondivat kellékeit is (szalagos térdharisnyák, csatos cipők, aranyszállal hímzett kabátkák).
Egy zömmel feketéből és fehérből álló ruhakollekciónál parkolok le, egy folyosónyira a leszegett fejjel válogató Dinah-tól.
- De azért a bálra meghívtad őt is, igaz? – kiáltom oda neki. Mire néhány lassan pergő másodperccel később a következő válasz érkezik:
- Hja…
A hiányos reakció nem zökkent ki, rendületlenül folytatom:
- Mert furcsálltam, hogy a múltkori partira nem hívtad el. Kiváló alkalom lett volna, hogy végre én is megismerjem… mert most már komolyan furdalja az oldalamat a kíváncsiság, ki lehet ez a te szép szemű és kedves mosolyú kiszemelted.

Egy kis túlzás persze volt ebben a kijelentésben. Tény, hogy érzek némi kíváncsiságot, de a témát csak azért forszírozom ilyen feltűnően, hogy addig se kelljen a saját bajomra koncentrálnom. Az egész telefonügy és az abból levonható homályos következtetések egyelőre meghaladják a felfogóképességemet, és nem is akarom nagyon belelovalni magam a sötét találgatásokba, inkább hazaviszem az összes gyanúmat, és Ron jelenlétében bocsátom majd őket vitára.

A faggatózásom és kissé eltúlzott érdeklődésem mindenesetre meghozza a maga gyümölcsét: Dinah megfordul, s a pillantását egyenesen nekem szegezi.
- Ő is ott lesz – mondja, és ezután olyat tesz, amit a szemem láttára eddig még soha: fülig pirul.
Hogy megtörjem a kínos pillanatot, elkiáltom magam:
- De hát az jó! Akkor végre lesz alkalmad az iskolán kívül is találkozni vele, olyan helyen, ahol minden adva van az alaposabb ismerkedéshez: oldott hangulat, zene, diszkrét félhomály! – Olyan elragadtatással jönnek ki belőlem ezek a szavak, ami teljesen idegen a természetemtől. Át se gondolom, miket beszélek (azt például, hogy Dinah a suliból ismeri a srácot, csak kikövetkeztettem, mert emlékeim szerint ő maga egyszer sem említette, hol szoktak találkozni), csak darálom a közhelyes kifejezéseket, mint egy feladattal megbízott kerítőnő.
- Én nem is tudom, Hermione… nem vagyok benne biztos, hogy ő is akarja-e. – Dinah újból lesüti a pillantását, és vad iramú rágógumizásba kezd.
- Lassíts, Dinah! – nevetem el magam. – Ha így folytatod, izomlázad lesz. És akkor hogy fogod megcsókolni a becserkészett srácot?
Felemeli a fejét, és magasra rántott szemöldöke alól kérdő pillantás küld felém.
- Honnan veszed, hogy egyáltalán eljutok odáig?
A lojális barátnők türelmetlen szemforgatásának legtökéletesebbikét produkálom.
- Hát nem te áradoztál róla egész héten, hogy milyen kedves hozzád az a srác, meg hogy folyton keresi a társaságodat? Hogy jókat nevettek együtt, és mindenről de mindenről el tudtok együtt beszélgetni? Így volt, vagy nem így volt?
Dinah arcára most az öröm csal harsány piros foltokat.
- Így volt – ismeri el vigyorogva.
- Na látod! – nevetek rá. – Ez csupa-csupa kedvező jel. Ha nem érdekelnéd, akkor nem viselkedne így.
- Bizti? – cincogja.
- Bizti hát!

Van valami Dinah reménykedő arcában, ami kihozza belőlem ezt a jellemidegen viselkedést. Hogy azért biztatom-e, mert teljes szívvel hiszek a sikerében, én sem tudom; csak annyi világos előttem, hogy Dinah-nak most pont erre van szüksége: hogy abban a férfiak uralta környezetben, amiben az anyukája halála óta él, legyen valaki mellette, egy maga korabeli lány, akivel kislányos kuncogás és jóleső bizsergés közepette kitárgyalhatja az ilyesmit.
- Na és az új barátnőid? – teszem fel a hirtelen felötlő kérdést. – Cassie… meg a többiek, ők mit szólnak hozzá? Mert nekik ismerniük kell ezt a titokzatos fiút, nem?
- Deee… – vonja meg a vállát Dinah. – Látták már, és szerintük is helyes.
- Na jó, de mit gondolnak kettőtökről? – erősködöm. – Ők is úgy látják, hogy a srác sündörgése több mint baráti közeledés?
Ezzel a kérdéssel újabb mosolyt akartam csalni szerelmes hangulatú barátnőm arcára, de a kísérlet épp ellentétes hatást vált ki: Dinah elkomorodik.
- Szerintük egy kicsit öreg hozzám… Meg azt is mondták, hogy ő már biztos a tapasztaltabb lányokhoz van szokva… és… és tőlem csak azt akarja. – A mondat utolsó felét Dinah szájáról kell leolvasnom, olyannyira mormolásba fullad a hangja.
Helytelenítően megcsóválom a fejem.
- Ne is hallgass rájuk! – Legyintek, aztán hirtelen ötlettől vezérelve rákérdezek: – Miért, hány év van köztetek? Olyan sok nem lehet, ha mindketten középiskolások vagytok.
Dinah hosszasan gondolkodik, mintha komoly nehézséget jelentene neki kétjegyű számokat kivonni egymásból, aztán áthidaló megoldásként így szól:
- Néhány…
- A néhány az igazán nem sok – mosolygok rá kedvesen. – És ne hagyd, hogy a barátnőid telebeszéljék a fejedet. Hidd el nekem: nem mindegyik fiú akarja csak és kizárólag azt…

Itt egy szívszorító pillanatra elfog a gyötrő kétség: lehet, hogy Ron végül mégis megunta a várakozást, és a telefonban hallott nőci csak arra kellett neki?
Neeem. Ez még feltételezésnek is meredek. A hívás óta sok minden megfordult a fejemben, egy csomó nyugtalanító és kényelmetlen gondolat, de ilyen fokú árulást soha nem feltételeztem Ronról. Nem is lehetett volna rá alapos oka, hogy ezt tegye, hiszen – a kisebb mosoly- és kényszerszünetektől eltekintve – másfél hónapja mindent megteszek… illetve megteszünk, hogy panasz még véletlenül se üsse fel fejét. Lelkes és kölcsönös igyekezettel viseljük gondját egymás igényeinek, és mindezidáig úgy vettem észre, hogy a lépéstempó csak fokozza, és nem hűti az irántam való érdeklődését.

Mélázásomból Dinah hangja zökkent ki.
- Ő is idősebb nálad?… Mármint Viktor – teszi hozzá, értetlen arcomat látva.
- Viktor? Ö… hát igen, majdnem négy évvel…
Ez tulajdonképpen igaz is. Dinah-t pedig olyan jó kedvre deríti a közlés, hogy hirtelen már azt sem bánom, hogy a Viktor-témában elfecsegett minden más részlet hazugság volt csupán, amivel kényszerből kellett megtévesztenem őt. Akkor bele sem gondoltam, milyen kellemetlen következményei lehetnének ennek a mesének, ha véletlenül Ron fülébe jutna.
De egyvalamire azért mégis megtanított Viktor felidézett emléke. Néha egy vetélytárs kell ahhoz, hogy az ember felismerje saját érzéseit, és rábírja a lépésre, amihez korábban nem érzett magában kellő bátorságot. A hirtelen feltámadt féltékenység ily módon összehozhatja a szerelmes szíveket – ám ugyanilyen könnyen éket is verhet közéjük. Ha újra kezdhetném, biztos nem várnék az utolsó pillanatig; nem kellene hozzá roxforti csata, sem halálfélelem, hogy cselekvésre bírjam magam. Az első adódó alkalmat megragadnám, és semmit sem bíznék a véletlenre vagy a múló időre. Oly szívszorítóan kicsin múlott, hogy aznap, annak a szörnyű, véres májusi hajnalnak valamelyik órájában, percében, ne veszítsek el én is valaki pótolhatatlant.
Épp ezért, amikor újra felszegem a fejemet, és Dinah várakozó tekintetébe nézek, már pontosan tudom, mit fogok mondani.

- Ne hezitálj, Dinah! – vágok egyenesen a közepébe. – Soha ne gondold azt, hogy lesz még időd cselekedni. Soha, semmilyen kínos pillanat vagy arcpirító tévedés nem lehet elegendő indok arra, hogy a fontos dolgokban elbizonytalanodj miattuk. Ha melléfogtál, hát melléfogtál; csak néhány óráig, napig vagy hétig fogod úgy érezni, hogy ez egyáltalán számít. De ha elszalasztod a lehetőséget, egy életen át bánhatod, hogy akkor és ott, amikor megtehetted volna, te túl gyáva voltál színt vallani. Az elszalasztott pillanatok olykor sorsfordítóak, s az élet nem teszi meg neked azt a szívességet, hogy tálcán kínálja fel újra, ha először rosszul döntöttél. Ne félj hát kihasználni őket.

Még én is érzem, hogy a mondandóm – bár szívből jött – komoly és talán túlságosan ijesztő köntösbe bújt, ahhoz hogy biztatásul szolgáljon. Könnyedebb hangnemben folytatom hát:
- Ha tetszik az a fiú, akkor vesd be magad. Ne az járjon a fejedben, hogy mi lesz, ha mégsem jön össze, inkább hagyd, hogy magával ragadjon a pillanat, ami akár – és én tényleg hiszek ebben – a legmerészebb álmaidat is felülmúlhatja. – A bátor kijelentést mosolykollekcióm legmagabiztosabb darabjával kísérem, és egész addig ebben a pózban maradok, amíg Dinah rá nem bólint.
- Jól van, meggyőztél – mondja nagy mosollyal, majd a témától száznyolcvan fokos kanyart véve megtudakolja, hogy vajon sikerült-e már döntésre jutnom a jelmezválasztást illetően.
- Sikerült – jelentem be diadalittasan, miközben leakasztom, és az alkalomra hajtom a két kiszemelt ruhakompozíciót. – Na és te, hogy állsz?
- Ó… én jóóóól… – mélyíti gonosz tónusba a hangját. – Ami a saját öltözékemet illeti, még fél tucat esélyes befutó maradt, de Jack jelmezproblémáját már megoldottam. Nézd! – És ezzel a magasba emeli szerzeményét – egy szexis fehér ruhát, amit még eredeti és azt ő híressé tevő tulajdonosa nélkül is rögtön felismerek.
- Na ne… – csóválom hitetlenkedve a fejem. – Jack ezt tutira nem fogja felvenni!
Dinah elereszt egy sátáni kacajt, s a kijelenésemre csak ennyit felel:
- Fogadjunk?