Hermione

- Ron… itt vagy? – Felszökő pulzussal, s a higgadtság erőltetett maszkjával az arcomon nyitok be a kisház ajtaján. A pillanat törtrészéig majdhogynem látni vélem Ron kanapén terpeszkedő hosszú alakját, ahogy a kintről bezúduló aranyszínű fény végigsimít a gyűrött kárpiton – aztán a valóság helyrezökken a tudatomban, s én bosszús megkönnyebbüléssel veszem tudomásul: hát itt sem akadtam a nyomára.

A hazatérésünk óta eltelt másfél órában jóformán az egész házat felforgattam utána; kerestem az ebédlőben, a nappaliban, a hátsó kertre nyíló társalgóban, sőt még Mr Fergusson emeleti lakosztályánál is próbálkoztam, hátha ott múlatják kettesben az időt, de Ront egyik helyen sem találtam. Mintha a föld nyelte volna el őket.
A sürgető késztetés, hogy akár erőszak alkalmazásával is, de mindenféleképp kicsikarom belőle a titokzatos nővel kapcsolatos igazságot, a céltalan kutatás múló perceivel párhuzamosan szépen lassan kimerült belőlem. Bátorságom elhagyott, most már valósággal rettegek attól, mi lesz, vagy lehet a kérdőre vonás következménye.

Itt szorongatom a mellemre ölelve Ron szatyorba csomagolt jelmezét, a nyilvánosságnak szánt indokot, hogy miért keresem őt égre-földre, s szólongatom egyre hiábavalóbban. Azt reméltem, hogy itt végre rábukkanok, hogy diszkrét távolságban a többiektől, itt végre lesz erőm előrukkolni a kérdéssel és letisztázni ezt a nyugtalanító dolgot. De ez sem jött össze, és már nem is nagyon bánom.

Az idő hangosan ketyeg a fülemben, nagyon indulni kéne már. Nem lacafacázhatok itt tétlenül, arra várva, hogy Ron betoppanjon, elvégre a buli-szervezés utolsó simításai még várnak rám. A kötelezettségemet nem bliccelhetem el, csak mert magánéleti problémáim akadtak.
Így hát egy határozott rohammal átszelem a szobát, majd miután egy cetli kíséretében a biliárdasztalra készítem Ron esti öltözetét, nyomban hátraarcot veszek, és sietve távozom. Ron megkeresésére és kifaggatására vonatkozó tervemet határozatlan időre elhalasztom – hisz az egész birtokot felkutatni most se időm, se energiám –, az utolsó ötletként felmerülő lelőhelyet pedig kapásból kizárom.
Elvégre csak nem kódoroghatnak még mindig a padláson.

Ron

Hihetetlen, hogy még mindig a padláson kódorgunk. Mr Fergusson – annak ellenére, hogy már félórával ezelőtt meglelte méltó jelmezét –, továbbra is töretlen lelkesedéssel turkál a poros kacatok és a leselejtezett ingóságok nem éppen veszélytelen tengerében. Az előbb például majdnem halálra sebezte egy rozsdás szög. A hegyes fémdarab egy hanyagul elhajított lécdarabból kandikált ki, amibe az óvatlanul hátráló nagyapa kis híján belecsüccsent, miután megbotlott és átbucskázott a tolatóútjába került rongyszőnyeggöngyölegen. Nagyapa nemesebbik fele fenyegető közelségbe került végzetével, s csak kiváló ritmusérzékemnek köszönhettem, hogy még azelőtt sikerült félrelöknöm őt, hogy nyársra húzta volna magát a meredező szegen.
Pazar mentőakciómnak végül ártatlan kisujjam itta meg a levét. Annak ugyanis nem volt olyan szerencséje, mint Mr Fergusson ülepének, s a szög hegyes vége mély, vérző vonalat karcolt bele.
Nagyapa – aki nem bízik a modern orvoslásban – rögtön előállt az ötlettel, hogy őseinek hagyománya szerint pókhálóval (!) tekerjük körbe, s csillapítsuk a vérzést.
Talán nem meglepő, hogy a javaslat nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet.

A pókhálószüretre indult nagyapa nyomába szegődve újfent köszönettel veszem hát aggodalmát, majd udvarias, de erélyes hangon elutasítom a felajánlást.
- Inkább egy kis jóddal meg valami steril ragtapasszal orvosolnám a sebet – győzködöm Mr Fergussont, aki sértetten borzolja a bajuszát. – De segítőkész szándékát nagyra értékelem, higgye el.
Nagyapa szusszant egyet, aztán türelmetlenül megrántja a vállát.
- Ahogy akarod! – recsegi magas fejhangon. – De utána ne siránkozz nekem, ha heges marad az ujjad… Finnyás kölök…
Azzal bajuszlebegtető sóhajjal kifújja a levegőt, s hogy kezdődő ingerültsége ne menjen veszendőbe, újult erővel szidalmazni kezdi Mr Brunswicket.

Az illető öregúr szerintem két órája megállás nélkül csuklik, nagyapa azóta emlegeti őt meg a gyalázatos tetteit, és foglalja nevét a legkülönfélébb sértő hasonlatokba. A lendület és a vehemencia, amivel szapulja az öregurat, szinte már megrémít, és olyan közeljövő rémképét festi elém, amiben nincs kedvem asszisztensként közreműködni, egy cseppet sem. Ha ugyanis az egész estét nagyapa oldalán kell töltenem, azt figyelve, hogy Mr Brunswick mikor és hogyan próbál bajszának épségére törni (amit erősen kétlek), akkor semmi idő nem marad szemmel tartani Jacket és közbelépni, ha esetleg olyasmire vetemedne, ami nem tetszik nekem. A gondolat például, hogy táncra kérje Hermionét, s a nyílt színen kezdje el bizalmasan ölelgetni, egymagában elég, hogy agyvérzésig pumpálja a vérnyomásomat.

Próbáltam nagyapa lelkére beszélni; mély meggyőződéssel állítottam, hogy nincs mitől tartania, Mr Brunswick, ha ki is fuvarozza unokáit, egyáltalán nem biztos, hogy itt marad a bulin. Sőt sokkal valószínűbb, vágtam rá, hogy azonnal rükvercbe kapcsol, és úgy menekül el a zsivajgó tini-áradattól, mintha bajusznyíró ollóval kergetnék.
De nagyapa hajthatatlan maradt. A meggyőződéséből, miszerint ellenfele tutira forral valamit, egy fikarcnyit sem engedett, arra az érvemre pedig, hogy a hatalmas nyírószín kavargó forgatagában merényletre alkalmas pillanatot és helyet találni majdhogynem lehetetlen, felháborodottan fújtatott egyet, végtelenül naivnak nevezett, majd megosztotta velem azon borúlátó elképzelését, miszerint maga a roppant világegyetem sem tud olyan ütemben tágulni, hogy az elég legyen kettejük békés együttéléséhez.

Semmi értelmét nem látom hát újra kezdeni a győzködést, nagyapa paranoiás képzelgéseinek legfeljebb egy széles körű gyógyszeres kezelés képezhetné gátját, ám attól félek, az – a gyakorlati bökkenőkön túl – messze túllépné a hatáskörömet. Annak viszont semmi akadályát nem látom, hogy a kihagyott ebédre figyelmeztessem.
- Khm… nagyapa – köszörülöm meg a torkom, félbevágva a Mr Brunswickra szórt átkok szakadatlan özönét –, mit gondol, nem lenne bölcsebb odalent folytatni a készülődést? Teszem azt, ebédelhetnénk is… tudja, hogy ne üres gyomorral kelljen szembenézni a „gonosszal”. Meg hát a jelmezére is ráférne egy alapos szellőztetés… Azonkívül… – itt jelentőségteljes szünetet tartok, gondterhes pillantással körbekémlelek magam körül, majd komoly tónusba mélyített hangon így folytatom: – Nem vagyok ugyan szakértő… és megijeszteni sem akarom, de nagyapa helyében engem bizony nyugtalansággal töltenének el a körülmények. Mert kötve hiszem, hogy a padlás légterének magas portartalma jót tenne a bajszának… nemde bár?
A félhomályban is látszik, ahogy nagyapa hullaszínre sápad.
- Az anyja köcsögit, Ronald, igazad van! – Azzal mindkét kezét az arcára szorítja, hermetikusan, hogy a fenyegető porszemcsék ne tudjanak hozzáférkőzni a veszélyeztetett bajuszcsodához. – Botorság volt feljönni ide – nyüszíti az ujjain át. – Most azonnal el kell tűnnünk innen. Haladéktalanul! Irány a lépcső, Ronald fiam! – és már nyargal is. A felborogatott, kibelezett doboztartalmakkal mit sem törődve csörtet át a kacathalmokon, s mire felmarkolom a jelmezt, amit ijedtében elejtett, ő már túl van a küszöbön, s töpörödött alakja csakhamar el is tűnik az ajtó túloldalán.

- Beszürkült? – szegezi nekem a kérdést abban a pillanatban, amint karomon az előbányászott maskarájával utolérem, és leparkolok mellette a lépcső aljában. Csücsörített szájjal tartja felém az arcát, hogy a szomszédos ablak beáradó fényében szemrevételezhessem a szőrékességet. – Szólj már, Ronald… beléivódott a por?
Összehúzott szemmel úgy teszek, mintha alaposan vizsgálódnék.
- Neeeem… – húzom hosszú dallamba a szót, miközben minden szögből körbekémlelem a bajuszt. – Semmi rendelleneset nem látok rajta, nagyapa. A bal csücsök talán egy kicsit bozontosabb a napi átlagnál, de ezt leszámítva minden rendben van vele.
Mr Fergussont végtelen megkönnyebbüléssel tölti el a hír. Kiengedi magából a visszatartott levegőt, s keseregve megjegyzi:
- Csak azt sajnálom, hogy neked nem találtunk semmi megfelelőt.
- Emiatt ne fájjon a feje, Mr Fergusson – paskolom meg a vállát biztatóan. – Hermione gondoskodott rólam is.
- Áá, vagy úgy… – Nagyapa arckifejezése udvariasan kétkedő. Óvatosan jegyzi meg: – No és mondd: a húgod tisztában van az esemény fontosságával? Mert roppant sajnálatos lenne, ha egy elhibázott jelmezválasztás miatt mindketten hiteltelenné válnánk.
- Mire gondol, nagyapa?
- Hát én… – Mr Fergusson habozik (látszik, hogy zavarban van). – Ne érts félre, fiam, a kishúgod igen talpraesett, értelmes teremtésnek tűnik… de talán nem ártott volna pontosabban megfogalmazott instrukciókkal útjára bocsátani őt. Mert mi lesz, ha olyan jelmezzel tér vissza, ami kétségessé teszi, sőt mi több, veszélybe sodorja a te ma esti szerepedet? Nem kaszinó, ami ránk vár, nem bizony, Ronald fiam! És hogyan tudnál hatékonyan a segítségemre sietni, ha mondjuk a húgod – pusztán tréfából persze – egy… egy szűk pingvin jelmezt adna rád? Drága fiam, tudom én, hogy megy ez testvérek között. Tizenöt éve látom, hogy nyúzza egymást a két unokám. A haszontalan kölykei…
Nagyapa üldözési mániája legtöbbször nagyon idegesítő, de most nem tudok elfojtani egy fölényes mosolyt.
- Ettől nem kell tartania, nagyapa – szólok meggyőződésem teljes tudatában. – Én meg a húgom jól kijövünk egymással. Hermione nem fogja úgy érezni, hogy meg kell szégyenítenie valami ciki jelmezzel, csak mert úgy diktálja a tradicionális testvéri szurkapiszkálás. Biztos vagyok benne, hogy nagyapa is elégedett lesz a választásával.
Mr Fergusson elereszt egy fáradt sóhajt.
- Nagyon remélem, fiam, nagyon remélem… Mert ne feledd: finggal nem lehet tojást festeni! Mindennek meg kell adni a módját!

(három órával később)

Hermione

A tükör előtt állok, és a jelmezbe bújtatott egész alakos képemet bámulom. Nem mozdulok, tehetetlenül hagyom, hogy döbbenetem egyre fakuló visszhangja apránként átadja magát a kétségbeesésnek. Nem tudom, hogy eredetileg mi volt a célom ezzel a ruhával, de tuti, hogy nem ez. A végeredményben nyoma sincs az elképzelésnek, miszerint az volna a legbölcsebb, ha szolid és jelentéktelen külsőmmel észrevétlenül olvadnék bele a sokkal merészebb és színpompásabb jelmezek tengerébe. Amikor leemeltem a fogasról a két vállfát, és kiválasztottam a hozzá passzoló kiegészítőket, meg sem fordult a fejemben, hogy az felöltve így néz majd ki.
És Ron ugyanezt a jelmezt kapta. Vagyis hát egy nagyon hasonlót. Nem tagadom, voltak pillanatok, amikor fel-felötlött bennem, hogy valami lehetetlen jelmezzel állítok haza, és Dinah mintájára én is női hacuka felvételére kárhoztatom a „bátyámat”.
De aztán kiszúrtam ezt a két hajszálcsíkos, vékony, fehér öltönyt, amik a hatvanas évek maffiadivatjának megfelelően nadrágban kissé feszülősek, derékban viszont karcsúsítottak – s úgy gondoltam, ez meg a jellegzetes keskeny karimás kalap megfelelő öltözék lesz az alkalomra. Hogy Bonnie és Clyde, a történelem leghíresebb bűnöző-párjának kicsit modernebb kiadásaként se túl szerények, se túl kirívóak nem leszünk.
Magamnak egy méregzöld, gumírozott hátú selyemmellényt választottam kiegészítésül, Ronnak pedig egy jól szabott fekete inggel toldottam még meg az öltözékét. Lábbelink korhű, hegyes orrú, fényes lakkcipő, aminek magasított sarka diszkréten kopog a keményebb burkolaton.

Ami az én jelmezemet illeti, annak mérete kifogástalan; a nadrágból még csak felhajtani sem kellett, a fiúsan alacsony csípőrész pedig épp jó helyen „ér véget”, s a mellénnyel együtt (amit mintha külön és kifejezetten rám szabtak volna) mindössze egy vékony, ízléses csíkot hagy szabadon lebarnult bőrömből. Szóval a gengszternő jelmez tuti választás. A kalappal együtt hatásos és felismerhető, még a nélkül a vállra csatolható, nyersbőr fegyvertartó táska nélkül is, amit a kellékes dobozból Dinah hosszadalmas könyörgésére hoztam magammal.

Mégis bánkódom a döntésem miatt. Legalább egy inget hozhattam volna! Nem is értem, hogy magamnak miért nem akasztottam le egyet… ez a mély dekoltázsú, passzos mellény így egymagában nagyon… hát, kevés. Még az öltöny felsőrésze sem segít, mert csupán a derékmagasságába varrt két gombját tudom összegombolni, ami csak még jobban kihangsúlyozza a dekoltázst. Arról nem is beszélve, hogy eszem ágában sincs egész este benne főni, mert legyen bármilyen vékony anyagból is, mégiscsak hosszú ujjú, és ennélfogva a zsúfolt, zárt térben való táncolásra kicsit se alkalmas.

Ahhoz már késő, hogy új jelmezt szerezzek magamnak. Fél hat felé jár az idő, az alkonyat első jelei már mutatkoznak a pirosodó égbolton. Még cirka másfél óra, és megérkeznek az első vendégek, nekem pedig illenék még hajat mosnom, és a szagomból kiindulva egy újabb gyors zuhany is többet használna, mint ártana.
Az elmúlt két és fél órámat ugyanis szüntelen rohangálás és egyre feszültebb hangvételű oda-vissza telefonálás töltötte ki. Egyeztettem, visszajeleztem, és személyesen felügyeltem a helyszínen zajló előkészületeket. Ez utóbbi keretében még némi erőfitogtató főnökösködésre is rákényszerültem. A dekorációs csapatot például emeltebb hangon kellett figyelmeztetnem rá, hogy tulajdonképpen miért is vannak itt. A díszes társaság ugyanis két órával ezelőtt még nyugodtan ült a fenekén, és ahelyett, hogy aggatta volna a díszeket, a felfújt lufikkal labdázott, és a kiérkező lemezlovas harsány popzenével kísért hangolására táncikált. Aztán meg a büféseket kellett ráncba szednem. Ők pofátlanul nyakalták az estére szánt italkészletet, miközben a flekkensütők beüzemelésre várva, ráégett zsírtól piszkosan árválkodtak a nyírószín mellett felállított pavilon egyik sarkában. De a mobilvécéket szállító céggel sem volt több szerencsém. A megrendelt húsz klotyóval szemben csupán tízet hoztak, és az ügyvezető igazgató privát számát kellett kinyomoznom és felhívnom ahhoz, hogy negyvenöt nyavalyatörős perccel később a „bizonyos jogi lépésekkel” megzsarolt főnökből kicsikarhassam az ígéretet a fennmaradó kabinok hiánytalan leszállítására.

Ronon és az ő sumákságán töprengeni egy perc időm sem volt. Persze valahol a gondolataim mélyén végig ott motoszkált a lerendezetlen ügy kellemetlen, nyomasztó érzése, de a komolyabb búsongásnak csak a szobámba érve tudtam átadni magam. A rendezvényszervezők trehányságán feldühödve újra ingert éreztem a nyíltsisakos letámadásra, sőt volt egy kritikus pillanat, amikor komoly erőfeszítésembe került visszafogni magam. De aztán egyik percről a másikra, mintha heves zivatar oltotta volna el dühöm tüzét, kihunyt bennem minden tettre kész energia, és ahelyett, hogy Ron keresésére indultam volna, levetkőztem, és felpróbáltam estére szánt öltözékemet.

Azóta állok egy helyben, váltakozó irányú gondolataim kettős szorításában, és halvány lila gőzöm sincs, mit tegyek ezután. Bele lehet fáradni az állandó rögeszmélésbe? Mert ha igen, akkor velem ez történt. Semmire sem vágyom jobban, mint végre egy kis nyugalomra, egy minden bajtól és rejtélytől mentes hétvégére.
De a telefonhívásról egyszerűen nem tudok megfeledkezni. Egy gombnyomásnyi közelben vagyok az igazságtól. Csak újból fel kellene hívnom azt a számot, és a válaszoló hang – az az agresszívan vidám és kihívó női alt! – talán különösebb kérés nélkül is felvilágosítana.
Mégsem tudom rávenni magam, hogy így oldjam meg a rejtélyt, hogy Ron kikerülésével kapjak választ a kérdéseimre. Én az ő verziójára vagyok kíváncsi, az ő szájából akarom hallani a magyarázatot, az ő szeméből szeretném kiolvasni az igazságot – és ha a számtalan könyörgésemből csupán egyet is meghallgatnak az égiek, akkor végül vele együtt akarok nevetni a saját butaságomon, amiért olyasmit is beleképzeltem ebbe az egészbe, aminek nincs, és soha nem is volt semmilyen alapja.

A késztetés, hogy most, ebben a pillanatban dűlőre vigyem az ügyet, ismét felerősödik bennem, s mire az agyam felfogná, mit teszek, a testem már meg is fordítja magát, és azzal a határozott tervvel siet át a szobán, hogy felkutatja Ront, akárhol is bujkáljon ezen a hatalmas birtokon.

A kezem még a kilincs közelébe sem ér, mikor a zárnyelv már szolgaian kipattan, s az ajtó magától tárul fel előttem. Tizenegy éves korom óta nem varázsoltam önkéntelenül, de most ez sem érdekel. Leszegett fejjel törtetek előre, türelmetlen lendülettel, a mihamarabbi konfrontáció ígéretétől félig-meddig elvakultan, s csak akkor emelem fel a tekintetem, amikor a küszöbön átlépve váratlan akadályba ütközöm.

Dinah-val épp félúton koccanunk össze: ő befelé igyekezne, én pedig kifelé.
- Én kopogtam – emeli fel védekezően a kezét, miután szétválunk. – Nem hallottad?
- Ö… nem – rázom a fejem. – Épp Ronhoz készültem, hogy ö… megnézzem, jó lett-e rá a ruha.
- Biztos jó lett… – Dinah csak ennyit mond. Én lendületemet vesztve hátralépek, amit ő invitálásnak vesz, és rögvest bebocsátja magát a szobámba.
Látszik rajta, hogy nyomja valami a lelkét, s mivel nem akarok goromba lenni vele, leteszek a tervemről, becsukom mögötte az ajtót, és derűsnek szánt mosollyal megkérdezem:
- Na, milyen lett a ruha? Ugye, hogy cipőben nem is olyan hosszú?
- Nem, tényleg nem az – motyogja sejtelmesen, s én csak most veszem észre, hogy a vastag fürdőköpenyét olyan szorosan markolja a gallérjánál, mintha legalábbis szakadó esőből jött volna.
- Na dobd le a frottírt! – villantok rá egy bátorító mosolyt, tudván, hogy mit rejteget alatta. – Olyan rossz csak nem lehet, hogy takargatnod kelljen.
- Hát jó – sóhajtja, és egy sejtelmes kis vigyor dereng fel a szája sarkában. – Voilá!
Dinah széles karmozdulattal szétrántja köntösének szárnyait, és leeresztett kezekkel hagyja, hogy a nehéz frottíranyag leszánkázzon a válláról. A kiválasztott ruha, amit az utolsó körben maradó hat lehetőség közül az én noszogatásomra választott ki, valóban ott van rajta – és meg kell hagyni, remekül mutat vékony, törékenyen kecses alakján.

Összecsapom a tenyerem, és látványosan elakadó lélegezettel jutalmazom a produkciót. Merthogy meg volt ez tervezve jó előre. Dinah csak a hatás kedvéért titokzatoskodott a vastag frottírköpennyel.
- Nagyon csinos – sietek szavakkal is kifejezni elragadtatásomat. – És pazarul áll. Mondtam én, hogy ez lesz a befutó. Sokkal, de sokkal nőiesebb, mint az a rémisztő pókasszony jelmez.
- Igen, most már én sem bánom, hogy ezt hoztuk el. – Dinah kedvtelve nézegeti magát az egész alakos tükörben. A mosolyt mintha odahegesztették volna a szájára. Tetszik neki, amit lát, s ez sugárzik minden porcikájából.

Mögé lépek, s a válla felett belemosolygok a tükörbe.
- Hát… – duruzsolom elmélyített hangon –, ha ez sem hatja meg a te titokzatos lovagodat, akkor semmi.
Dinah most nem pirul el, csak szürke szeme csillan fel boldogan.
Tudom, milyen vérmes reményeket fűz ehhez az estéhez, és ezért tiszta szívből örülök, hogy sikerült rábeszélnem erre a nőies, sőt mi több, romantikus fazonú ruhára. A mélybíbor bársony pongyola – aminek eredetijét Scarlett O’Hara viselte az emlékezetes filmjelenetben – elegáns hosszú kabátnak tűnik ebben az összeállításban – ami egyszerre hat nőiesnek, és olvasztja magába Dinah egyéni öltözködési stílusát. A bojtos derékmegkötő alatt ugyanis nem csipkés hálóing, hanem fekete hímzett harisnyával viselt fekete bőr rövidnadrág bújik meg (és villan elő minden lépésnél), a bolyhos papucs helyett pedig magas sarkú női topán egészíti ki a nem mindennapi toalettet. Felül Elfújta a szél alul Micsoda nő! – az összhatás mégsem közönséges. Inkább mondanám fantáziaserkentőnek és épp csak annyira merésznek, amit az alkalom még lehetővé tesz és igazol.

- Tényleg nagyon csinos vagy – bókolok ismét Dinah-nak. Olyan dolog ez, amit a végtelenségig lehet hajtogatni, a nők soha nem unják meg hallani. Neki is jólesik – látom felragyogó arcán.
- Köszi. – Dinah hálás mosolyt küld a tükörképem felé. Aztán hirtelen, mint aki csak most döbben rá, hogy az én szobámban van, hátraarcot vesz, és két lépés távolságból egy oda-vissza szempásztával végigméri jelmezbe bújtatott személyemet.
- Huh – szakad ki belőle a sóhaj, s a tekintete valahol a mellényem felső gombja körül állapodik meg. – Jacket rögvest kiveri a víz, ha ezt meglátja. Naggyon-naggyon szexi!
Nem akarok álszent lenni, de pont ettől féltem én is. Egy-egy elismerő pillantás olykor balzsamként hat az ember lelkére, de ez a mai este nem tartozik ezek közé. Nem akarok megtévesztő jeleket küldeni Jacknek, vagy bármi más módon elhitetni vele, hogy érdemes nálam próbálkoznia.
- Majd aláveszek valamit – takarom el kezemmel a kritikus területet. – Csak akad valahol egy megfelelő ing vagy blúz…
- Eszedbe ne jusson, Hermione! – torkol le Dinah. – Ez így pont jó, hidd el. De a hajad… Na azzal sürgősen csinálnunk kell valamit… Tudod, mit? – derül fel az arca. – Gyere át hozzám, majd ott megfürdesz.

Vágok egy satnya fintort, amit jobb híján beletörődésnek is lehet venni. Ha Dinah egyszer a fejébe vesz valamit, akkor nincs kecmec. Jobb lesz, ha megspórolom a vitatkozást, és engedelmesen vele tartok. Úgy talán lemond arról, hogy saját kezűleg fürdessen meg.
Ron felkutatása ezek után természetesen szóba sem jöhet.

(másfél órával később)

Ron

Teljes puccparádéba vágva ácsorgok a sövénykerítés végén, s hunyorgó szemmel fürkészem a távoli horizontot. A nap már csupán egy narancsvörös maszat az ég alján, gyorsan fakuló csík – az esti világításért percek óta csak és kizárólag az eukaliptuszágak között kifeszített színes lampionfüzérek és a fölbeszúrt napelemes kerti lámpások felelnek.
A vendégek úgy húsz perccel ezelőtt kezdtek el szállingózni, szép lassan, egyik a másik után. Mostanra nagyjából három tucat autó kanyarodott be, majd parkolt le egymás mellé a felhajtót szegélyező hosszú gyepen. Jelmezbe bújt utasaik kiszálltak, s a járást ismerve egyenesen a bulinak helyet adó régi nyírószín felé siettek. A hepaj még nem indult be, de a zene már szól, a levegőben pedig csalogató húsillat terjeng.

Chloe pontban hétre ígérte magát, így én jóval előtte, nagyjából hat harminckor elfoglaltam a megbeszélt helyet, s azóta szobrozom itt, gyomorgörccsel küszködve, s várva, hogy végre-valahára megérkezzen. Egy kis üzleti ügy vár még ránk, amit szeretnék feltűnésmentesen és minél hamarabb lebonyolítani. Nem hiányzik a felesleges galiba, így is elég hektikus négy óra áll mögöttem.
Rögtön azután, hogy lejöttünk a padlásról, nekifogtunk a készülődésnek. Nagyapa, aki ma különös gonddal pödörte fel és fésülte fényesre a bajszát, állandó igényt tartott a szolgálataimra, és az elkövetkező órákban egy perc szabadidőt sem engedélyezett. Oda-vissza rohangáltam a házban, hogy teljesíthessem a parancsait. Az ebédet tálcán vittem fel őkelmének, és a kikövetelt pohár bort („Csak egy kis szíverősítőt, Ronald fiam!”) is pincérként szervíroztam a szobájában.

De a neheze csak ezután következett. Az a negyven végtelen hosszúnak tetsző perc, amit Mr Fergusson vastag páncéllá szarusodott lábkörmeinek lenyesésével és formára csiszolásával töltöttem, már-már túlfeszítette bennem a közmondásos húrt. És ugyanígy: az öregúr girhes hátának kétkezi munkával való lecsutakolása is a végsőkig próbára tette sérülékeny gusztusomat. De nagyapa ragaszkodott hozzá, hogy – a szavaival élve – „tisztességben megroggyant” szervezetének minden májfoltos szegletét aprólékos gonddal sikáljuk babarózsaszínre.
Egyedül az vigasztalt, hogy a derékon aluli területekért egymaga vállalt felelősséget, s nem kényszerített semmi olyanra, ami ütközött volna szexuális orientáltságommal.
A hosszúra nyúló készülődés fénypontja mégis az a pillanat volt, amikor a tisztára fürdetett, alsónadrágban feszítő nagyapát bele kellett tuszkolnom a jelmez esszenciális részét képező fehér és jócskán feszülős gatyába, amiben aztán a piszkafa lábaival úgy nézett ki, akár egy harisnyanadrágos moszkitó.
Most sem értem hogyan, de nevetés nélkül megbirkóztam a látvánnyal, és arcizmaimat feszesen tartva adtam rá a jelmez többi darabját: a sötétkék, aranygombos díszkabátot, a fekete csizmát és a fura csákóformájú kalapot. Mr Fergusson valami Napóleon nevű ürgének öltözött, aki – a szavaiból legalábbis úgy vettem ki – valami harcias természetű francia főmufti volt, aki többet ugrált a kelleténél. Nos, ha ez igaz, akkor a jelmez stílszerű választás.

Jóval hat után fejeztük be az öltözködést, s mert a bajuszápolás kényes folyamatát nagyapa soha nem bízná másra, nekem véget ért a szolgálatom, és szabadon távozhattam. Első utam Hermione szobájába vezetett, amit nem kis bosszúságomra üresen találtam, és a környéken tett rövid kutató utam sem vezetett eredményre. Fogtam hát magam, visszacaplattam a kisházba, és egy gyors zuhanyt követően magamra öltöttem a biliárdasztalon hagyott jelmezemet.
A nadrág egy kicsit szűk lett, de a hossza jó, és ez a fekete inggel kombinált fehér mellény dolog is működik. Nagyapának egy zokszava sem lehet; megjelenésem kielégít mindenféle elvárást, egyszerre vagyok méltóságteljes, fess és akcióra bevethető.

Csak ezen lennék már túl! Hétre ígérte magát ez az átkozott nőszemély… és már negyed nyolc van… sőt el is múlt. Nem elég, hogy a késlekedésével halálra idegesít, de miatta még Hermionét sem tudom lecsekkolni. Pedig majd’ kifúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy minek öltözött. Uh…! Ha valami ledér vagy kihívó cuccot vett fel, én nem is tudom, mit csinálok! Nagyapával az oldalamon hogyan fogom távol tartani Jacktől?
Úú, de mennék már! Mi a fene tart ilyen sokáig? Eszelős spinkó. Bezzeg, amikor én késtem néhány röpke percet, ő rögtön kiverte a huppot.

A felhajtót kísérő hosszú gyep rohamos ütemben fogadja az újonnan érkezőket. Most már félpercenként kanyarodnak be az újabb és újabb autók, az előbb még egy zsúfolásig telt kisbusz is befutott, csak Chloe nagybátyjától elcsaklizott rozsdás csotrogányát nem látom sehol. Pedig direkt a birtokkapuval szemben vertem tanyát, ahonnan minden bekanyarodó kocsit figyelemmel tudok kísérni, a kerítésen túlról egészen addig, amíg a gyepre húzódva le nem parkolnak.

A horizont narancs csíkja időközben teljesen eltűnt, felolvadt az éjszakai égbolt sötétjében. A birtokhatárt szegélyező utat mozgó fényszórók pöttyözik, a vendégáradat folyamatos kocsisorrá duzzadt, a murva megállás nélkül csikorog az abroncsok és a kiszállók léptei alatt.
Lehet, hogy már Hermione is ott van az eukaliptuszligeten keresztülkanyargó ösvények valamelyikén, útban a kivilágított nyírószín felé, a hangoskodó tömegben… Arról nem is beszélve, hogy Mr Fergusson már biztos tűkön ül, és a dörgedelmeit fogalmazza, amiért ilyen sokáig váratom.
Ha Chloe nem lesz itt öt percen belül, esküszöm, fogom magam, és…
- Hé, Kockahas!
Elkapom tekintetem a birtokkapuról, és hunyorogva a hang irányába nézek.
- Hali! Vakegér…! – hallom újból a kiáltást. A hang ismerős, a stílus pláne, ám az ahhoz tartozó látvány valahogy nem stimmel.
- Chloe? – kérdezem óvatosan a közeledő copfos, barna lánytól. – Te vagy az?
- Ki más lennék, Észkombájn?
- Senki – morgom epésen. – Te egyedi és utánozhatatlan vagy…
- Jól mondod, Nyuszifül! – Chloe néhány hosszú lépéssel beér. A lampionfény rávetül, megvilágítja szériatartozékként viselt gunyoros vigyorát, és a hosszú, copfba kötött, barna parókát. Most már látom, miért nem ismertem fel első ránézésre.
- Na és… ki lennél te? – húzom végig tekintetemet feketébe burkolt, vékony alakján. – A Gonosz evilági megtestesülése?
- Haha, gyilkos humor… – húzza el a száját. – Paparazzo vagyok! Nem egyértelmű? – Szemléltetésként meglengeti a nyakába akasztott teleobjektíves fényképezőgépet. – Hírességekre vadászom, hogy a legcikibb pillanatban lekaphassam őket.
- Testhez álló szerep! – horkantok fel. – Kínos helyzetbe hozni másokat – ehhez neked született tehetséged van.
- Ah! – Chloe megjátszott sértettséggel a szívéhez kap, lebiggyeszti az ajkát, és mély, búgó hangon gügyögni kezd: – Hát egy kicsit se szeretsz, Ronnie? Azok után, ami kettőnk közt történt?
- Nem! – vágom rá igen határozottan. – Sőt, ne vedd személyeskedésnek – de kifejezetten utállak!
- Akkor minek vigyorogsz, Pöttyösképű?
- Csak kínomban, oké!? – váltok védekezésbe, de a vigyor önkéntelenül szétszalad az arcomon. Ezt a nőt csak beélesített humorérzékkel lehet elviselni. Más körülmények között talán még jól is kijöhetnénk, de hát elkövette azt a hibát, hogy finom módszerrel ugyan, de félreérthetetlenül megzsarolt, és ez érthető okból gátját képezte a mélyebb barátkozásnak.

- Hova parkoltál? – váltok gyorsan témát. – Le se vettem a szemem az érkezőkről, de téged nem láttalak.
- Te tényleg vakegér vagy. – Chloe fintorog egy sort, aztán a háta mögé mutat, ahol alig tíz-tizenöt lépésnyi távolságra egy vadiújnak és igen drágának tetsző terepjáró parkol. – Ott a járgányom. Az orrod előtt hajtottam be vele. Fura, hogy nem vetted észre.
Jobban megnézem magamnak a kocsit.
- Ez nem a nagybátyádé – állapítom meg, kitűnő megfigyelőképességről téve tanúbizonyságot. – Sehol sem látom rajta a rozsdát. Honnan csakliztad?
- Nem csakliztam – húzza fel az orrát sértetten. – Mikor szoksz már le róla, hogy a legrosszabbat feltételezd rólam? Ronnie, a sírba viszel… A kocsi Büdi Jimmyé, természetesen, és az előzetes engedélyével került az én használatomba.
- Szóval a nagybátyádé – húzom össze gyanakvóan a szemöldököm. – Na ne etess! Talán leakasztotta a lottó ötöst, mióta legutóbb láttam?
Chloe arca rezzenéstelen marad, úgy bólint rá:
- Majdnem. Az én drága birkaszagú nagybátyóm igen tetemes summát kasszírozott be a héten. Abból vette a kocsit… és nem mellesleg meglepett ezzel a jó kis géppel.
Chloe szakértő ujjakkal babrálni kezdi a nyakában lógó kamerát.
Én kitartóan meredek rá.
- Néhány részlet esetleg? – forszírozom a félbehagyott témát. – Valami tuti tipp a hirtelen meggazdagodásra? Az igencsak kapóra jönne nekem… De nem olyan, amivel te hitegettél – teszem hozzá morogva.
- Ezt fájt, Ugrifüles. – Chloe hirtelen elengedi a kamerát, és a hátsó zsebébe túr. – Itt van, nesze! – Azzal a markomba nyom egy vékony, félbehajtott bankjegyköteget. – Nem t’om, mit siránkozol folyton. Előre megmondtam, hogy időbe telik, amíg beindul a dolog. És hogy várni kell…
- Francokat mondtad meg! – vágok közbe. A zsozsót ingerült sietséggel zsebre dugom. – Azonnali megtérülést meg egy rakás pénzt ígértél. Szó sem volt róla, hogy ez a dolog több szakaszban valósul meg.
- Jól van, na! Le ne harapd már a fejem. – Chloe hátraveti hosszú lófarkát, s méltóságteljesen felszegett állal kihúzza magát. – Igen, elismerem, hogy egy kicsit… ö… túlszíneztem a lehetőségeinket, de máskülönben nem mentél volna bele… És ne nézz rám ilyen vérszomjasan, én igenis a javadat akartam! A munkánk gyümölcse be fog érni – ahogy beért az én kameraajándékozó nagybátyámnak is! Évekig nevelgette a fonnyadt kis kóróit, míg végre sikerült kifejlesztenie egy új eljárást, amivel akkorára nőtt a fokföldi ibolyája, akár egy karácsonyfa. A növénynemesítő egyesület rekordösszegért vette meg a kolosszális zöldséget, és megígérte, hogy legalább ennyit vagy akár még többet fizet a további növénycsodákért is. Azóta Büdi Jimmy mással sem foglalkozik, csak a cserepes kedvenceivel. És látod – emeli fel tanárosan az ujját –, a kitartó próbálkozás meghozta a kiérdemelt sikert: új autót a kertésznek és egy méregdrága fényképezőt a hűséges unokahúgnak. Nem dicsekvésképp mondom, Ronnie, de mindig volt érzékem a helyezkedéshez. Eltűrtem a nagybátyám görényszagát, és a szemem sem rebbent, amikor napjában átlag tízszer rám szellőztette a hónalját. És meg is lett a jutalmam. – Ellágyuló arccal megsimogatja a grátisz gépet, aztán rám szegezi a pillantását. – Veled kapcsolatban is voltak megérzéseim, szóval ne nyavalyogj, hogy átvertelek. Inkább örülj – velem az isten lábát fogtad meg. Jövő hét után Brisbane-be utazom, és ha minden úgy alakul, ahogy terveztem, kaszálni fogunk, Csillagszemű!

Erre nem szólok semmit. Chloe nem tudja, hogy szó nélkül akarok lelépni, ahogy azzal sincs tisztában, hogy engem cseppet sem érdekel, beérik-e a gyümölcs, vagy sem. Brisbane? Ha emlékezetem nem csal, az éppen az ellenkező irányban van, mint amerre mi Hermionéval készülünk. Igen, most már, biztos vagyok benne: a keleti parton van, az első Ausztráliában töltött napunkon még keresztül is hajtottunk rajta.

- Apropó isten lába – szólalok meg rövid szünet után. – Ha a nagybátyád minden idejét a virágai ápolásának szenteli, akkor ki gondoskodik Rosie maméákról? Ki viseli gondját az állatoknak?
Mindezt nem csak azért kérdezem, hogy eltereljem a témát, hanem mert komolyan érdekel, miként alakult a két öreg sorsa. Régóta nem hallottam felőlük semmit – szóval igencsak szomjazom az információt, de Chloe nem kapkodja el a válaszadást.
- A Kowalczyk házaspárra gondolsz? – kérdi elmélázva, miközben újfent nyakában lógó ajándékát babrálja. – Velük minden oké. Sőt több mint oké. – Itt felnéz. De nem rám; a tekintete révetegen a távolba mered. – Különös egybeesés… szinte már csodába illő… – motyogja maga elé. Aztán megrázza magát, és a szemembe nézve folytatja: – Úgy látszik, mindenkinek összejön, aki azon a farmon élt vagy dolgozott. A két öreg pedig már rég nem tart állatokat, emiatt nem kell aggódnod. Illetve megtartottak egy lovat, meg néhány tehenet, de csak a fíling kedvéért, ez már nem a főprofiljuk.
- Nem? – szökken magasba a szemöldököm. – Akkor mi a főprofiljuk?
- Panziót vagy mit nyitottak. Tudod, ahol a csodára kíváncsi zarándokok megpihenhetnek… A könnyező madonnáról beszélek, IQ-bajnok – teszi hozzá értetlenkedő arckifejezésemet látva. – Nem is tudtad, hogy nemzetközi turistalátványosság lett a sírkertjük? Lassan olyan híres lesz az a tanya, mint a Szent Péter Bazilika, vagy mittomén…

A gyomrom apró rándulással fogadja a hírt. Szóval a kis cselem még mindig működik… Ennek örülök; és hirtelen sürgető vágyat érzek, hogy Hermione orra alá dörzsöljem a dolgot: hogy lám, a végeredmény végül mégiscsak engem igazolt. Úgy látszik, amihez nyúlok, arannyá válik. Martyn papáék kényelmes és boldog jólétben tengetik majd hátralévő éveiket, és közvetett módon még Jimbónak is én adtam a kezdő lökést a csodába illő meggazdagodáshoz. Elvégre, ha nincs az én kis stiklim, akkor még mindig az állatokat terelgetné, vagy az ólakat almozná, és az isteni szikra ki se pattant volna a fejéből.
- Figyelj – fordulok Chloéhoz. – Én most elhúzok. Van még egy kis dolgom. A pénzügyeket egyébként lerendeztük, szóval… ugye nem baj, ha nem mutatom meg személyesen az utat?
És választ sem várva már indulok is. Chloénak emelt hangon kell utánam kiabálnia:
- Na és ha eltévedek, és nyomtalanul eltűnök a sötétségben? Akkor mi lesz?
- Vállalom a kockázatot – vetem hátra, és egy kacsintást is mellékelek hozzá. Aztán nyakamba kapom a lábam, s már ott sem vagyok.