Hermione

Hihetetlen, hogy elszaladt az utóbbi egy óra! Épp csak megfürödni és hajat mosni jutott időm, ezen felül semmi extrát nem műveltem. A ruhámat már rutinosan öltöttem magamra, s a hajammal sem vacakoltam sokat: fogtam a félig megszárított kóctömeget, úgy-ahogy kifésültem, majd szoros kontyba komolyítva a tarkómra csavartam, és néhány hullámcsattal rögzítettem. Dinah nyivákolására meghagytam elől egy rövidebb tincset, az a kalap alól kilógva, precíz göndörségben táncol a jobb szemem előtt. A sminkelést úgyszintén nem akartam túlzásba vinni, de Dinah gyámkodása mellett ez majdhogynem lehetetlen, így hát engedtem a könyörgésének, és hagytam magam kifestetni. Amikor visszajöttem a szobámba, első dolgom volt lemosni a vakolat felét. Így már szalonképes vagyok.
És hát a tükörképem is azzal hiteget, hogy tűrhetően nézek ki. A kalap valahogy megkoronázta az egészet, és szinte extravagánssá tette az összképet. Nem annyira, mint a forrónadrág Dinah-ét, de azért ez is megjárja. A telefonomat kell még zsebre raknom, és cakompakk kész is leszek.

Már félúton vagyok az éjjeliszekrény felé, amikor ütemes kopogtatás hangzik fel, s én rögtön védekező üzemmódba kapcsolok.
- Nem nyúltam a sminkhez – fordulok a nyíló ajtó felé. – Esküszöm, Dinah…
Megakad a lendületem. Ron áll a küszöbön, fehér gengszteröltönyében, fején az enyémhez nagyon hasonló kalappal. Eszméletlen jól mutat benne – olyannyira, hogy mukkanni sem bírok.
Itt a sokat várt alkalom a vallatásra, most zavartalanul kérdőre vonhatnám – de mégsem teszem. Valami elzárja bennem a hangot, csak a szívem kalimpál vadul, szaporán.

Ron

Szédelegve, a látványtól letaglózva lépek beljebb, és hajítom be magam mögött az ajtót. A szám néma hápogásra nyílik; olyan sok minden készülődik kifelé belőlem – hogy gyönyörűséges, szemkápráztató és eszméletlen szexis, hogy teljesen odáig vagyok tőle, és a legszívesebben nyomban leteperném az ágyra – de ami végül elhagyja a számat, az így hangzik:
- Ebben nem jöhetsz. – Megrázom a fejem. – Nem, Hermione, ez túl… túl…
Milyen? Vadul kotorászok magamban a megfelelő jelző után… – mert is mi a problémám tulajdonképpen ezzel az öltözettel? Hogy gyomorszorítóan csinos benne? Hogy nagyon tetszik a dekoltázsa a mélyen kivágott mellényben? Hogy attól félek, másnak is feltűnik, hogy ő ma a leggyönyörűbb nő a világon? –, ám bódult tudatom megtagadja tőlem a kellő választ.
- …túl szellős – fejezem be sután. – Még megfázol nekem.

Hermione csak néz rám szótlanul, tétovázva. Félig elnyíló ajkán láthatóan remeg a szó, de hang nem hagyja el a száját.

- A-amúgy csinos vagy – nyögöm ki gombóccal a torkomban, de a szavaknak nincs súlyuk a nyelvemen. Különös érzés fog el. Egyfajta sürgetés, hogy valami nagyszabású tettet hajtsak végre. Ilyen megigézettnek legutóbb a Kviddics Világkupa döntőjén éreztem magam, amikor több tucat véla együttes varázsa bolondított meg.
De Hermione egyedül van – mégis milyen lehengerlő erővel hat rám! Nem tudom, mi okozza mindezt pontosan. Talán a jelmez, ami amellett, hogy borzasztó szexin áll rajta, fehér színével még napbarnított bőrét is kihangsúlyozza (itt halványan felcsillan bennem a felismerés, hogy mi tulajdonképpen összeöltöztünk)? Esetleg ez a ravaszkásan félrecsapott és arcba húzott kalap, ami alól csupán egy huncut tincs kunkorodik elő? A füstösre festett macskaszemek igézetek meg? Vagy a csillogás, ami a tekintete mélyén tündököl?
- Szeretlek…
A szó egyszerűen kirebben a leheletemmel. Oly régóta készülődött idebent a szívemben, hogy összeszorított szájjal sem tudtam volna útját állni.
- Szeretlek…
Na tessék, már megint.
Forróság önti el az arcom, a szemem előtt hullámzani kezd a szoba képe, mintha a pillanat varázsa ittassá tenne. Kótyagos fejjel meredek Hermionéra, nézem elkerekedő, gyűlő könnyektől fényes szemét, és a szám, mint valami tehetetlen közvetítő eszköz, egyre csak szajkózza a lelkemből elősiető szavakat:
- Én szeretlek… nagyon… tényleg…

Hermione

Egyetlen álombéli, súlytalan, hosszú lépéssel szelem át a szobát. Nincsenek gondolatok a fejemben, csak a szívem dobogását érzem, s a dagadó forróságot a mellkasom közepén. Az objektív idő helyébe az örvénylő pillanatok vad tánca lép: Ron karja, ahogy körém fonódik… ajkának utolsó rezdülése, amint elhal rajta a bűvös szó… hajának, bőrének illata és a kínzóan vágyteli szorítás, ami a csók nyomán a gyomromban támad…
Vad erővel kapaszkodom belé, és ő hasonló vadsággal viszonozza a kétségbeesett ragaszkodást. Hangos és heves a csókunk, a levegőt rövid, kapkodó sóhajokkal szedjük, elhaló nyögés kíséri minden mozdulatunk…

A világ csak nagyon lassan, apró felvillanásokban tisztul ki előttem. Kábán, Ron felkarjába kapaszkodva szakítom meg a csókot, és leszegett fejjel próbálom lecsitítani megkergült szívem öngyilkos tempóját. Gondolatfoszlányok és töredéknyi tervek sejlenek fel előttem egy olyan világból, ami mintha nem is néhány perce, hanem évekkel ezelőtt ért volna véget; lelkemre újból visszazuhan egy sóhajtásnyi darab a korábbi aggodalmam ólomsúlyából; tudatom mélyén megmoccan, és remegni kezd a megválaszolatlan kérdés.
De nem tudom rávenni magam a faggatózásra. Most nem. Képtelen lennék tönkrezúzni a pillanat varázsát – inkább teszek egy hátráló lépést, és csak annyit mondok:
- Késésben vagyunk. Jobb lenne, ha…
- …ha mindketten a magunk dolgára erednénk – fejezi be kásás hangon Ron. – Igen. Mr Fergusson már biztos tűkön ül.
- Akkor menj. Menj már… – noszogatom, és finom lökésekkel terelni kezdem a kijárat felé.

Ron búcsúzóul cuppant rám egy röpke puszit, aztán összehúzza magát, és kisurran az ajtón. Távolodó lépteinek semmibe vesző ritmusát a falnak dőlve hallgatom végig, várva, hogy kavargó gondolataim visszanyerjék szabályos, kezelhető alakzatukat. Mi… mi volt ez?

(húsz perccel később)

Ron

Felfegyverzett gladiátorok, ágyékkötős majomemberek, krinolinos hölgyek és (ezt nem kis derültséggel állapítom meg) hosszú köpönyegbe és hegyes süvegbe öltözött varázslók kavarognak a szemem előtt. A buli kezd felpörögni, a nyírószín falai már nem tudják leszigetelni az egyre hangosabb zenét és a bálozók kiszűrődő zsibongását.
Nagyapával az oldalamon cirkálok az eukaliptusz- és ciprusfák közt kanyargó ösvények egyikén, „gyanús elemek” után kutatva, akik az öregúr szerint itt biztos menedékre lelhetnek, amíg megfelelőnek nem érzik az időt gyalázatos tervük véghezvitelére.

Nagyapában tetőfokára hágott a paranoia, mióta bajuszfésűvel a kezében, az emeleti háló öltözőtükre előtt magára hagytam. Hogy mi tüzelte fel ennyire, én sem tudom.
Miután kitámolyogtam Hermione szobájából, és eltöltöttem öt lassan ketyegő, tétlen percet nadrágom szalonképessé tételével (eddig tartott ugyanis, amíg úgy-ahogy kisimult a sliccem), rögtön Mr Fergussonhoz nyargaltam, és letolástól tartva behúzott nyakkal nyitottam be hozzá.

Felesleges volt az aggodalmam. Nagyapa félrebiccent fejjel, kis nyálcsermelyt folyatva bóbiskolt az ágyon. Nem nyúlt ki vízszintesbe (gondolom nem akarta elfeküdni a formára frizurázott bajuszt), az ágy magas fejvégének támaszkodva hortyogott, s csak többszöri szólongatásomra eszmélt fel kómásnak tetsző álmából.
Annál gyorsabban reaktiválódott viszont, mikor meghallotta a ház mögül beszűrődő buli-hangokat. Épp csak arra volt időm, hogy figyelmeztessem, megint fordítva rakta be a műfogsorát (az alsót felülre, a fölsőt pedig alulra, amitől úgy nézett ki, mint egy mogorva buldog), mikor ő már fél lábbal az ajtón kívül volt.
Végül a földszinti nappaliban értem utol, ahonnan aztán néhány percig nem is mozdultunk. A könnyekig megindult Mr Fergusson csak állt a szőnyeg közepén, és el-elcsukló hangon méltatta unokája szépséges, „társadalmi pozíciójához méltó” öltözékét. Végre felszínre tört benned édesanyád eleganciája – hajtogatta egyfolytában. – A nemes Fergusson vérvonal, ami messziről megismerszik! Ó, prücsök, olyan büszke vagyok rád!

Meg kell hagyni, Dinah valóban jól mutatott abban a hosszú, bíborvörös szerkóban. Idősebbnek és valahogy nőiesebbnek tűnt benne, és haja sem volt teleaggatva idegesítően koccanó csatokkal, hanem kissé divatjamúlt, de a ruhához tökéletesen passzoló módon csigákba göndörítve és hátul összetűzve omlott le a vállán. Az elbűvölt nagyapának nem tűnt fel ugyan, de én rögtön kiszúrtam, hogy a ruhakompozíció egy bizonyos ponton szakít a hagyományokkal, és a derékmegkötő alatt titokban olyan pikáns kiegészítővel folytatódik, aminek aligha van bármi köze is a nemes Fergusson vérvonalhoz. Vagy hát ki tudja? Hermione valamelyik este megsúgta, hogy nagyapa sokszor emlegetett hitvese eredetileg hivatásos konzumnő volt, és csak többévnyi „madamkodás” után avanzsált tisztes életű családanyává.

De mindegy is, lényeg, hogy Mr Fergusson nem vette észre a vörös ruha alatt megbújó mini nadrágot, így aztán a látványtól kezes báránnyá szelídülve hagyta magát elvezetni. Dinah – aki nagyapja felbukkanásáig Hermionét várta – közlésemre, miszerint húgom már tutira odakint kavar, és a lazsáló alkalmazottak körmére koppint éppen, velünk együtt távozott, ám rendkívül előrelátóan, mindvégig az én oldalamon haladt, ügyelve, hogy fel-felvillanó harisnyás lába nagyapjának látószögén kívül maradjon. A büfés pavilon előtt aztán szétváltunk; ő Hermione után kutatva utat vágott magának a sátor forgatagában, mi nagyapával pedig járőrkörútra indultunk a környéken.

A jelmezemet egyébként teljes megelégedéssel hagyta jóvá. A kalapom pedig, amitől néhány centivel még magasabbnak tűnök, kifejezetten tetszett neki, és nem mulasztotta el megjegyezni, milyen vérmes reményeket fűz veszélyelhárítói képességeimhez. Lankadatlan éberség! – majmolta korábban hallott szavaimat. – Ez lebegjen a szemed előtt, fiam! Mert egy pillanatnyi esélyt sem adhatunk a hitványaknak!

- Mr Fergusson – szólalok meg, magamra vonva a sötét bokorban kémkedő nagyapa figyelmét. – Nem kéne inkább odabent folytatni a… felderítést. Nagyapa biztos ismeri Mr Brunswick unokáit, nem? (Bólint.) Na, akkor odamehetnénk hozzájuk, és megkérdezhetnénk tőlük, ki fuvarozta ki őket. Lehet, hogy kiderül, Mr Brunswick a tájára sem jött a bulinak, és akkor megnyugodhat végre. Mit gondol?
Nagyapa töprengő bajuszsimogatásba kezd.
- Van benne ráció, fiam – ismeri el hümmögve. – Ezt aláírom… Jó, legyen. Irány a táncparkett!
Azzal vadul nekiiramodik. Olyan szaporán kezdi el kapkodni fehér sztreccsgatyás moszkitólábait, hogy a kalapja is belebillen a süvítő menetszélbe.
De most az egyszer lelkes igyekezettel eredek a nyomába. Ha minden igaz, ennyi idő alatt már Dinah is összeszedhette Hermionét, és talán be is vonszolta a nyírószín egyre duzzadó forgatagába. És én ott akarok lenni, ahol ő van; egy szempillantásnyi időre sem hagyva egyedül, nehogy egy bizonyos kétes elem a közelébe somfordáljon, és megvalósítsa rajta gyalázatos tervét.

Merlinre! Már teljesen úgy beszélek, mint Mr Fergusson…
A paranoia, úgy látszik, ragadós.

Hermione

Teljesen megfeledkeztem Dinah-ról! Olyan sokáig ácsorogtam a szobám csendjében, falnak vetett háttal, kavargó gondolataimnak bénító bilincsébe zárva, hogy az idő szép lassan átketyegett a nyolcadik órán, s én még csak észre sem vettem.
Felocsúdva aztán rögtön nyúltam a kalapomért (az valahogy leesett a fejemről a vad ölelkezés közepette), a tükör előtt megigazítottam erősen szétcsúszott rúzsomat, s már süvítettem is lefelé.

Most a hallban futkározom fel s alá – de kis barátnőmet sehol nem lelem.
- Dinah! – kiáltok be az ebédlő visszhangos csendjébe. – Itt vagy?
- Szerintem már kiment…
A hang irányába kapom a fejem. A Marilyn Monroe-nak öltözött Jack közeledik felém: furcsán szoros léptekkel botorkál lefelé a lépcsőn – és kótyagos fej ide vagy oda, ezt a látványt egyszerűen nem állhatom meg nevetés nélkül.
- Csinos… – jegyzem meg kuncogva, mikor Jack (nem kevés billegés árán) végül bokatörés nélkül leér a lépcső aljába. Így már tetőtől-talpig szemügyre vehetem. Látom a szivaccsal kitömött melltartót, ami mulatságosan kilóg a nyitott hátú ruha alól; a libbenős fazonú alsórészt, amiből szinte tőből kandikálnak elő izmos és szőrös combjai, és persze a magas sarkú topánt is, amiben még álltó helyében is billeg.
Jack követi a pillantásomat.
- Hihetetlen, hogy találtatok a méretemben körömcipőt – jegyzi meg nevetéstől remegő hangon. – Hát milyen óriásasszonynak nőhet negyvenhatos lába?
- A transzvesztita kellékek polcáról szereztük – felelem. – Voltak még ennél magasabb sarkúak is. De én lebeszéltem Dinah-t.
- Tényleg? – Jack magasra húzza mindkét szemöldökét, amitől a szőke paróka az arcába csúszik. – Fenébe – kap a hajához. – Ezt még szoknom kell. Te viszont – kukkant ki a szőke fürtök alól – szédületesen festesz.
Hosszan és kínos lassúsággal húzza végig rajtam a tekintetét – fedetlen bőrfelületeim nyomban bele is pirulnak. A reakció teljesen önkéntelen, semmit sem tehetek ellene.

- Öhm… – sütöm le a pillantásom – én most inkább kimegyek. Meg kell néznem, hogyan haladnak a dolgok.
- Jól haladnak – int le Jack. Ellöki magát a korláttól, aminek egész eddig támaszkodott, és bizonytalan léptekkel átcsalinkázik a hallon, hogy csatlakozzon hozzám az ebédlőajtó előtt. – Odakint minden okés, ne aggódj emiatt. Különben is, ha egyszer beindul a buli, már megy a maga útján…
- De a mobilvécék – vetem közbe. – Meg se néztem, hogy leszállították-e a többi tízet.
Jack váratlanul felnevet.
- Már órákkal ezelőtt megtették – világosít fel, és valami rejtélyes okból nagyon csillog a szeme. – A cégvezér telefonon kért tőlem bocsánatot, és megígértette velem, hogy nem indítok semmiféle pereskedést, amivel az én… jaj, hogy is mondta… tüzes természetű kolléganőm fenyegetőzött.

Rettentő zavarba jövök – és tüzelő arcbőröm tanúsága alapján valószínűleg joggal hiszem úgy, hogy az érett paradicsom sápadtnak tűnne mellettem.
- Ezt mondta? – cincogom. Jaj, de kínos!
- Ezt – bólint rá vígan Jack. – Sőt emellett vérmesnek és nagytermészetűnek is titulált. És ha jól emlékszem, az egyre zaklatottabb hangvételű beszélgetés egy bizonyos pontján a „fúria” kifejezés is elhangzott.
- Annyira sajnálom… – Szégyenlősen összehúzom magam. – Én csak…
De Jack nem engedi, hogy befejezzem. Megragad a karomnál fogva, és egy félig pajtáskodó, félig bizalmas ölelésbe von. Az orromat férfiparfüm és halvány whiskyszag üti meg.
- Eszedbe ne jusson szabadkozni, Hermione – dörmögi a fülembe, miközben összekapaszkodva dülöngélni kezdünk. – Remek munkát végeztél. A tüzes természetedet pedig bátran engedd csak szabadon. Engem nem zavar – sőt!

Jack kinyújtott karral – anélkül, hogy elengedne – eltol magától, és iszonyú kínok között, hogy le ne essen tíz centis tűsarkáról, tekintetébe fogja a pillantásomat. Olyan kifürkészhetetlen arckifejezéssel mered rám, hogy érzem, újra elpirulok.
- Tényleg mennem kéne – makogom szerencsétlenül, miközben megkísérlem a kibontakozást. Mire Jack még annál is szorosabban kezd belém kapaszkodni.
- Nem hagyhatsz itt egyedül, Hermione – tiltakozik ijedt arccal. (A különös kifejezés eltűnik róla, csak az enyhe ittasság kótyagos fintora játszik a szája körül.) – Nélküled esélyem sincs kijutni innen. Ezekben a tűsarkakban legfeljebb a tornác aljáig érnék el, és odáig is csak gurulva. Ugye segítesz kitámolyognom a buliig?… Túlórapénzt fizetek érte – teszi hozzá nevetve.
- Nem szükséges – felelem, és a mosolyt én sem bírom visszatartani. – Ingyen és bérmentve megszámítom neked az asszisztenciát. Na gyere! – Irányba fordulok, és hagyom, hogy karját a vállamra fektesse. – Így ni, támaszkodj rám, és kövess…

Lassan megindulunk. Átvágunk a hallon, és elérjük a bejárati ajtót.
- A lábujjaidra helyezd a súlypontodat, ne a sarkadra – adom ki az instrukciókat, miután Jack felakad a küszöbön. – Te jó ég! Egyáltalán miért van rajtad ez az átkozott cipő? Mért nem veszed le, és hozod kézben? Majd a nyírószínben újra belebújsz.
- Az kizárt – csóválja meg a fejét. – Egyszer is épp elég volt belegyömöszölni a lábfejemet. Egy egész pohár whisky kellett hozzá, hogy a jobb lábam után a ballal is neki merjek fogni. Még egyszer nem teszem ki magam ennek a tortúrának. Dinah kedvéért ebben a hacukában maradok, nyilvánosan prezentálom magam, hadd röhögjenek, de aztán vége a mókának. Még csak éjfélig sem fogok várni, mint Hamupipőke, tízkor fogom magam, és mindenestől kibújok a jelmezből. De most – szegezi előre az állát – odamegyek, és a cipő is rajtam lesz. Még ha bele is rokkanok…

Így hát rendületlenül folytatjuk utunkat. Nyaktörés nélkül lebotladozunk a veranda lépcsőjén, majd cikkcakkban keresztülcsikorgunk a murvás felhajtón. A dísztéglás, fák közt kanyargó ösvényen aztán némileg felgyorsulunk, Jack már csupán minden ötödik lépésnél gabalyodik bele a saját lábába, és mire a buli tűzközelébe érünk, még riszálni is megtanul.

Nevetés és kuncogás kél a nyomunkban. Mindenfelől pillantások akadnak belénk; az összesereglett bulizók – akik most a nyírószín és a büfés pavilon közt ingáznak – nagy derültséggel fogadják érkező látványunkat. Jó néhány fura fazon cirkál körülöttünk, de Jack Marilyn Monroe imitációja mindegyiket (még a hasán újszülött plüss kismalacokat „szoptató” anyakocának öltözött fazont is) übereli.
- Bátyó! – csendül egy kaján hang. A fülig érő szájú Dinah robog felénk szárnyként lobogó zöld ruhájában. – Mutasd magad! – parancsol rá bátyjára, aki engedelmesen (és gyanítom, a fájdalomcsillapító whisky mellékhatásától felbuzdulva) végrehajt egy kecses piruettet. – Hát nem bűbájos?
A kérdés már nekem szól, s én vigyorogva rá is bólintok.
- De. Vörös szőnyegre illő jelenség…
Alighogy kimondom, egy csapat félszemű kalóznak öltözött fickó (Jack haverjai – emlékszem rájuk a szülinapi bulimról) lerohan minket, és derékon kapva a szőke dívát, mintaszerű nőrablást hajt végre.

Jack óbégatása még akkor is hallatszik, amikor Dinah-val az oldalamon belépek a nyírószín zeneszótól hangos vad kavargásába. A kiáradó buli-hangulat szinte mellbe vág. A bejáratnál megtorpanok, és szédelegve próbálom tekintetembe fogni a szüntelenül kavargó tömeget. Alig két órával ezelőtt jártam itt utoljára, de hogy megváltozott azóta a helyiség hangulata! A dekoráció immár hiánytalanul elfoglalta helyét a falakon és a nyírószín végében felsorakoztatott asztalok mentén. A magas deszkafalakat színes paravánok takarják, ezek és a lufiból épített oszlopok a sötétkéktől a vérnarancsig terjedve, a színskála hét igen szemvidító, de ízléses árnyalatán keresztül valósítják meg a Dinah-val előzetesen kigondolt „négy évszak” hatást.
Jó választás volt, gratulálok magamnak némán. A falakat kísérő magas paravánok még így, a tömeg színpompás kavargása mellett is érvényesülnek, a lufikból felépített oszlopok pedig látványosan, ugyanakkor könnyen áttekinthetően választják el egymástól a terem három fő stratégiai egységét: a ruhatárnak és a bárpultnak helyet adó bejárati részt, a lemezlovas pódiuma előtt elterülő táncparkettet, valamint a kerek asztalokkal telepakolt, túlvégi pihenősarkot.
- Pazar lett – kiáltja Dinah, követve teremben pásztázó tekintetemet. – Sokkal hatásosabb, mint a tavalyi dzsungel-motívum. Az túl zöldre és fonnyadtra sikerült… Megyünk egy kört?

Behatolunk a buli sűrűjébe. Pontosan megmondani lehetetlen volna, de úgy saccolom, nagyjából száz ember kering-kavarog körülöttünk, és ez – a nyírószín tekintélyes mérete ellenére is – csinos kis zsúfoltságot eredményez. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha az odakint tartózkodó maradék ötven ember és a büfés pavilonban falatozók is csatlakoznak a benti társasághoz.
A változatos jelmezek pedig csak rátesznek egy lapáttal. Az embert szinte fejbe kólintja a látvány; bármerre kapom a fejem, mindenhol valami meghökkentőbe vagy viccesbe ütközöm. A bálozók teljes mértékben és kivétel nélkül teljesítették a meghívóban foglaltakat, s a jelmezek és alteregók olyan széles választékát vonultatták fel, ami kenterbe ver minden korábbi általam látott farsangi mulatságot. Nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden tolakszik a szemem elém…

Az világos, hogy a horror-téma nagy népszerűségnek örvend az idén. Sápadtra maszkírozott zombik, vízi hullák és sikítószellemek cirkálnak mindenfelé. Van egy kazánrobbanás túlélőnk is (neki recés szélű repeszek állnak ki véres cafatokra szaggatott ruhájából), az utcai késelés áldozatának kidőlő beleit pedig vattával kitömött piros harisnya szimbolizálja.
De szép számmal képviseltetik magukat az elcsépeltebb, bejáratottabb témák követői is. Cowboyból és western-hősből például több kocsmára való akad, és persze a fehér gallérú tiszteletes és annak különböző változatai (a szenteltvizes ördögűző és a karóval felszerelkezett vámpírvadász) sem maradhattak el.
A rusztikus irányvonal ugyancsak felkapott: tucatjával akadnak tehenész- és fejőlányok, juhpásztorok meg marhatolvajok; egyik élethűbb, mint a másik. Egy bajor népviseletbe öltözött hegyi paraszt például épp most jódlizott bele a fülembe – kap is érte egy maflást a megmentésemre siető Pókembertől.
De a harisnyás hős nem az egyetlen képregény-figura, akinek a bőrébe belebújtak. Elhaladtunkban legalább fél tucat Batmant, Zorrót és Supermant láttam.

A jelmezre fordított anyagi és szellemi erőfeszítés ugyanakkor széles skálán mozog. Vannak kis költségvetésű és minimális macerával járó inkognitók. Elég például egy fehér köpeny meg egy festékbe mártott bárd, és máris kész a Hentes. Ugyanez szikével Hasfelmetsző Jacket, sztetoszkóppal pedig a Kardiológust végeredményezi.
De az épp most utunkba kerülő fickó sem vitte túlzásba a jelmezkeresést. Csak egy bő ballonkabátot öltött magára, fogott hozzá egy félig elszívott szivart, és…
- Még egy utolsó kérdés, hölgyeim! – lép elénk a szóban forgó. – Nem látták a feleségemet?
… máris ő Columbo hadnagy.

Nekem mégis a csoportos kompozíciók tetszenek a legjobban. Sajátos mesei adaptáció például a „Hófehérke és a hét símaszkos bankrabló” nyolcasa – ők a táncparkett közepén ropják vadul egy csokorban –, de a „Piroska és a tarajos sül” sem éppen hagyományos párosítás. (De legalább a Frédi és Béni párossal társalgó Nagymamának nincs mitől tartania.)
És ha már a meséknél tartunk: van egy „Kis hablegényünk” is – a bátor ifjú apró tyúkléptekkel haladva próbál utat vágni magának a sárga esőkabátban feszítő bálnavadász és a rövidnadrágos matrózok tömött sorfalában.

Nem várjuk meg, mi lesz a sellőfiú sorsa, keresztülcsörtetve a csíkos társaságon (amit rabruhába öltözött fegyencek alkotnak a hozzátartozó gumibotos fegyőrrel), kiérünk a terem végébe, az asztalokkal és zsámolyokkal telezsúfolt társalkodó sarokba.
A tekintetemet rögtön egy színes közjáték ejti foglyul. A középső asztalok egyikénél hangos társaság csodál egy, a pillantások össztüzében fürdő, kihívó öltözetű lányt.
- Uramatyám…! – tör ki belőlem a felismerés sóhaja. Oldalba bököm Dinah-t, s ujjammal Angie felé mutatok. – Azt nézd! Szerinted minek akart öltözni? Cirkuszi akrobatanőnek?
Dinah arcán cinkos vigyor ömlik szét.
- Ááá – húzza el a száját. – Még egy légtornász is több textilt húz magára. Szerintem ő a legénybúcsú meglepetéslánya, aki előugrik a tortából.

Ezen jót derülünk. Dinah az utóbbi hetekben teljesen elpártolt Angie-től, és a korábbi ajnározó magatartását egy hűvösen kedves, de még udvarias szintre mérsékelte. Hogy mi áll a változás hátterében, azt nem tudnám egyértelműen eldönteni. Kétlem, hogy csak a személyes befolyásom tehetne róla, valami másnak is lennie kell a dolog mögött. De ennél több gondolatot soha nem szenteltem a problémának, és most se érzek rá ingerenciát, hogy a kérdést mélyebben boncolgassam. Épp elég, hogy Dinah személyében akadt egy cinkosom, akivel együtt cikizhetem Angie-t – Ron kis kedvencét, aki MOST alulról felfelé a következőket viseli: semmit, semmit, semmit, semmit, egy roppant rövid, felsliccelt szoknyácskát (amit egy revü-táncos is csak vonakodva húzna magára), újfent semmit, semmit, majd egy strassz-kövekkel kivarrt, csillogó melltartót, amibe női bájain kívül megpréselt még legalább fél tucat elragadtatott férfipillantást is.

Hirtelen eszembe jutnak Ron szavai – tényleg hasonlítanék erre a nőszemélyre?
A színeink talán. Én is barna vagyok, és alapvetően kreol bőrű… a szemünk vágása is hasonló – na de ezen felül? Az ő tökéletességig hangolt, fényűző szépsége, amit minden valószínűség szerint a legkiválóbb kozmetikumok és a legdivatosabb tervezők ruhakollekciói szponzorálnak, köszönőviszonyban sincs az én szerényen egyszerű és hozzá képest alulfinanszírozott megjelenésemmel. Angie minden nyivákolós, intrikus jellemhibája ellenére is szép, mit több: feltűnően csinos lány, és ennél fogva komoly szálka a szememben. A barátnői – akik azért maguk sem hétköznapi tyúkok – elhalványulnak mellette. Tagadhatatlanul Angie viszi a prímet, a fiúk mohó sóvárgása is egyes egyedül neki szól.
Ha reggel az ő hangja csendült volna fel a vonal túloldalán, talán meg sem lepődtem volna. Ha Angie lenne az ismeretlen szám tulajdonosa, most keserű elégtétellel gondolnám, hogy na ugye, tessék, én megmondtam előre!
De nem Angie volt az, aki válaszolt a hívásra, nem ő nevezte Ront Csillagszeműnek…

Az elmúlt félórába sikerült valamiféle védfalat felhúznom a fejemben, és mögézsuppolni minden felesleges gondolatot. Az aggodalom egy átlagos feszültségi szinten állapodott meg bennem. Ron vallomása – te jó ég! – és a csók egy pillanatra minden mást kisöpört a fejemből, de a kábulat elmúltával hiánytalanul visszasereglettek kínzó gondolataim, és a távollétükben semmit sem vesztettek az erejükből.
A dolog tehát nincs elfelejtve, pláne nem megbocsátva, és bármi célja is volt Ronnak azzal a hirtelen vallomással, engem nem főzött meg vele ilyen könnyen.
Habár honnan tudhatta egyáltalán, hogy szükség van erre a figyelemelterelő lépésre? Lehet, hogy spontán módon és cél nélkül mondta, amit mondott? Hogy nem a bűntudat ugrasztotta ki belőle a szerelmes szót? Hogy nem a feleségének virágcsokrot vásárló csalfa férj mintájára cselekedett úgy, ahogy?

Már magam sem tudom, mi a túlzás, és mi az, ami még akár elképzelhető is lehetne. Csak annyit tudok, hogy meg akarom találni őt, hogy egy félreeső bokorcsoportba ki akarom húzni belőle az igazságot.
- Menjünk innen – fordulok Dinah-hoz. – Vissza a bejárathoz. Onnan egyszerre tudjuk szemmel tartani a kinn- és bennlevőket.
Dinah, aki épp olyan elhivatottan pásztázta a vendégsereget, ahogy én tettem azt Ron után kutatva, rábólint a javaslatra, és utat törve előttem, elindul a megbeszélt irányba.

Még a táncparkett felénél sem tartunk azonban, amikor egy feketeöves karate mesternek öltözött, magas fiú utunkat állja, és mintaszerű meghajlással táncra kéri az elsápadó Dinah-t.
Szóval ő lenne az! – csillan bennem nagyot a felismerés szikrája. A korkülönbség, ha több évre rúg is, egyáltalán nem feltűnő, és a srác tényleg lelkes, kicsit még bele is pirult az ajánlatba.
- Menj csak – intek Dinah-nak, aki olyan nagy szemeket mereszt rám, mintha a beleegyezésemre várna. – Velem ne törődj. Én elleszek…
Azzal hátulról megsegítem, és valósággal a srác karjaiba lököm, aki azon nyomban kap az alkalmon, és szoros fogásba zárva elragadja sikeresen becserkészett kiszemeltjét.

Méla mosollyal nézek utánuk, egészen addig, míg az összezáruló tömeg el nem takarja őket a szemem elől. Aztán tovább indulok, fejemet forgatva kepesztek át az egyre duzzadó tömegen, kutató pillantásokat vetve jobbra is, balra is – mígnem valami magas fehérbe és szőrösbe ütközöm.
- Jó, hogy jössz, Hermione! – néz le rám Jack. Két kezében gombócba gyűrt zoknikat szorongat, azokat próbálja visszatömködni lelappadt dekoltázsába. – A hülye állatjai! – bosszankodik nevetve. – Mondtam az eszetlen haverjaimnak, hogy fékezzék magukat, de ők addig csöcsörésztek, amíg leszakadt a mellem. Segítesz újratömni?