Ron

Egyszerűen nem találom Hermionét! Számtalanszor körbeküldtem már a tekintetemet, s bámultam el lábujjhegyen állva a többiek feje fölött – de semmi eredmény: Hermione mintha kámforrá vált volna. Persze könnyen meglehet, hogy itt van vagy volt tőlem alig karnyújtásnyira, csak én egyszerűen átnéztem rajta. Ebben a kavargásban csak úgy találhatunk meg valakit, ha egyenesen beleütközünk.
Mr Fergusson is erre az álláspontra juthatott, mert nyaktörő tempóban és sűrűn közbeiktatott hajtűkanyarokkal vág át a mulatozók sűrű tömegén, maga után parancsolva engem, a küldetésre kijelölt szárnysegédet.

Teljesen bekattant az öreg. Miután sehol sem találtuk Mr Brunswick unokáit (ami ebben a felfordulásban egyáltalán nem is csoda), afelől sem tudtunk megbizonyosodni, hogy vajon ő fuvarozta-e ki a fiatalokat. Nagyapa persze a lehető legbaljóslatúbb következtetést vonta le mindebből, és megingathatatlanul a fejébe vette, hogy az öregúr, vagy ahogy ő hívja a „csökött agyú gnóm” itt sunnyog közöttünk álarcba bújva, s csak az alkalmas pillanatra vár, hogy lecsaphasson az ő ezer veszélynek kitett bajszára. Ezért úgy döntött, elébe megy a dolognak, és ő maga kutatja fel a szabotőrt.
Keresztbe-kasul cikázik a helyiségben, erőteljes könyökmunkával tör magának utat, és agresszív oldalpillantásokat lövöldöz minden elhaladóra. Ha egy terjedelmesebb szoknyát lát, még az alá is bekukkant, mintha azt feltételezné, hogy valamelyik bálozó ott rejtegeti Mr Brunswicket. Ettől a módszertől még az előbbi fenékbeszúrás sem tántorította el – így reagált ugyanis a háromágú szigonnyal felszerelkezett és barátnője erényeit harciasan óvó Poszeidón, mikor nagyapa fejjel annak terjedelmes alsószoknyája alá kíváncsiskodott.

Elképesztő amúgy, hogy milyen hacukákat képesek magukra ölteni az emberek. A férfias jelmezek még elmennek. A gladiátor cucc meg a szamuráj harcos még jól is mutatnak – na de milyen ferde hajlamú férfinak jutna má’ eszébe sellőnek öltözni?
Ugyanakkor itt vannak a meggondolatlanok félnótások is. Nem tudom, a pólyás babának öltözött pancser mit hitt, hogy majd valaki ölbe veszi, és körbehordozza a teremben? De az előbb látott két fickó is jelentősen behatárolta magának a parti élvezhetőségét azáltal, hogy sziámi ikerpárnak öltözött. Hisz, az ég szerelmére, még brunyálni sem tudnak a másik részvétele nélkül! De a békatalpú búvár sem dicsekedhet több ésszel – ő lépten-nyomon orra bukik, mert senki sem kerüli ki hatalmas lábfejtoldalékát.

A lányok jelmezei sokkal inkább elnyerték a tetszésemet. Leszámítva azt a lefátyolozott arcú, testes kiscsajt, akinek roppant előnytelenül állt a ledér hastáncos öltözet, mindegyikük szép és csinos ruhát választott magának. Különösen ínyemre lett volna az a csillámló, feszes ruciba bújt kígyóasszony… vagy a harisnyakötős kánkán-táncos kislány… meg a kurta szoknyás nővérke, aki volt szíves felajánlani egy grátisz végbéltükrözést…

Uh, miket hordok itt össze-vissza!? Nyilván fejembe szállt a bólé… Nagyapa határozott utasítására ugyanis le kellett küldenem néhány pohárral, hogy – a szavaival élve – lazább és kevésbé feltűnő legyek, és hogy ne olyan mereven lépkedjek, mintha egy bazinagy zabszemet szorongatnék a hátsómban, mert az veszélyeztetné a küldetésünk sikerét.
Beismerem, tényleg volt bennem egy kis drukk. De nem Mr Brunswick miatt. Hermione állt a gondolataim előterében és az ő hiányos reakciója. Az, amit a szobájában műveltem, és ahogy onnan távoztam, hagyott bennem némi feszültséget.
Mert vegyük csak szépen sorjában, mik is történtek! Én kitártam a szívemet, őszintén megvallottam érzéseimet, ami aligha érhette meglepetésként Hermionét, majd többszöri ismétléssel biztosítottam felőle, hogy nem csak nyelvem botlott meg, hanem igenis komolyan gondoltam. Erre ő mit tesz!?
Na jó, a csók nem volt éppen rossz… De nem úgy lett volna helyes a sorrend, ha először viszonozza a vallomást, és csak azután tapad a számra? Hát ennyire nehezére esik kimondani azt a szót? Vagy talán nem is akarja…?

Ú, a bánatba! Meg kellett volna állnom annál a második pohárnál. Asszem, sikerült a kelleténél sokkal jobban ellazulnom… Az óvatlanul benyakalt alkohol bejutott a véráramomba, és most elkezdte átitatni az agyamat. Ami alapvetően jó érzés, de a tiszta gondolkodást aligha segíti elő.
Hermionéra van most szükségem, igen, csakis rá, meg egy vallomásértékű csókra, ha már szavakba önteni nem képes az érzéseit… De hol a búbánatban lehet?
- Ronald! – hasít a fülembe nagyapa távoli, ám még így is éles kiáltása. – Mit futkorászol összevissza, mint a töketlen kutya?
A hang irányába kapom a fejem – és csodálkozva veszem észre, hogy Mr Fergusson időközben lemaradt mögöttem, s most szétvetett lábakkal ücsörög az egyik asztalnál, szaporán emelgetett karral, a kabátzsebéből előkerült laposüvegből kortyolgatva.
- Nagyapa! – reccsenek rá. És a tornadresszes cupidót felöklelve odaviharzok az asztalához. – Miben állapodtunk meg!? Nincs alkohol, és semmilyen más hangulatfokozó szer! Így is nehezen bírok magával. Még csak az hiányzik, hogy fel is öntsön a garatra!
Nagyapa erre olyan duhajkodó nevetést hallat, amiből rögtön tudom, hogy suttyomban már előtte is bőszen húzogatta a laposüveget.
- Azonnal függessze fel az italozást! – parancsolok rá, mikor nem zavartatva magát újból az ajkához emeli a becsempészett itókát. – Tegye el, vagy esküszöm…!
- Esküszöl? Ugyan mire? – vág a szavamba hepciásan. – Talán kiragadod a kezemből, és megiszod előlem?

Pontosan ezt teszem: kikapom az elképedt Mr Fergusson kezéből a lapos kis üveget, és egy hajtásra kiiszom belőle a maradékot. Aztán könnybe lábadt szemmel csak meredek rá, míg a lenyelt ital lángoló árkot vájva a torkomban lassan lecsorog a gyomromig.
- Ebben nem bólé volt – állapítom meg náthás orrhangon. A méregerős italtól még a fülem is ég.
- Persze, hogy nem bólé! – háborodik fel nagyapa, mintha égbekiáltó otrombaság lenne feltételezni az ellenkezőjét. – Mi az ótvaros kutyafa**áért vesződtem volna a bóléval, mikor whiskyt is tölthettem bele? Ronald fiam, néha annyi eszed sincs, mint egy szabadnapos hintalónak!
Még mindig marja torkom az ital, és ez hál’ isten, bennem tartja a csípős választ.
- Nagyapa meg vigyázhatna a nyelvére – dorgálom meg inkább. És széles karmozdulattal körbemutatok elképedt fiatalkorú hallgatóságunkra. – Nem feltétlenül kell mindenkit korai érettségbe taszítania az obszcén modorával…

Nagyapa még zsémbeskedik egy kicsit, de én már oda sem figyelek. Az újabb korty alkoholdózistól megbiccentett aggyal, szaporán pislogva nézek át a tömeg feje felett (ami egyre nagyobb ütemben hullámzik a szemem előtt) – és kába tekintetem, mintha egy vízbe vetett csillanó csali lenne, amit tó a legnagyobb hala kapott be, hirtelen fennakad egy furcsa, de ismerős alakon.
Izzasztó agymunkába kerül, de végül leesik a tantusz – ez Jack! Hogy néz ki ez a hibbant!?
Valami női ruci van rajta, olyan mélyen kivágott, pörgős fazonú fajta. A dekoltázsából előburjánzik a mellszőrzete… de idétlen! Haha, ebben a szerkóban aligha fogja légiószámra hódítani a bigéket, ahogy nagyapa mondaná, de… hékás! Az ott Hermione! Pont mellkason fejeli a hibbantat. Igen, ez ő, és a feje még mindig a szőrös dekoltázsban pihen…

Na jó, most elégeltem meg a dolgot! Nagy lendülettel visszafordulok nagyapához, a kezébe nyomom a kiürült laposüveget, és nagyon határozottan kijelentem:
- Nagyapa most itt marad. Itt, ezen a széken, ennél az asztalnál. Nem iszik többet, és nem emelgeti az elhaladó szoknyákat, csak nézelődik. Nekem egy kis dolgom akadt, de nem megyek messzire… Jó lesz így?
Nem kis gyomorgörccsel meredek Mr Fergussonra; ezt a hangnemet még soha nem engedtem meg magamnak, és az ital bátorító hatása nélkül valószínűleg még kockáztatni sem mertem volna, de a körülmények most rákényszerítenek az erélyesebb fellépésre. Szóval félig-meddig már várom, hogy szemen bökjön a felmeredő bajusz – de legnagyobb meglepetésemre nagyapa nem húzza fel magát, épp ellenkezőleg: vigyorog, lopva a hátam mögé sandít, majd vissza rám, és cinkos kacsintással rábólint a javaslatomra.
Időm sincs végiggondolni, mi okozhatja ezt a meglepő fordulatot, mert egy keskeny tenyér ebben a pillanatban a szemem elé siklik, elzárva előlem a kajánul vigyorgó Mr Fergusson látványát, s egy női hang azt duruzsolja a fülembe:
- Hát, itt vagy, Csillagszemű!

Hermione

Mintha egy láthatatlan szelepen át az összes életerő egyszerre szivárogna el belőlem: a lábaim megroggyannak, a gyomromban nehéz, süllyedő érzés támad. Jack hálálkodó hangja (amiért segítettem kitömni a melltartóját) eltávolodik tőlem, mintha egy sötétbe vesző folyosó végéről szólna; a buli, a kavargó tömeg, minden összeolvad valami homályos maszattá, csak a tekintetem tűhegyére szúrt teremvégi látvány létezik továbbra is, mint egy aortán döfött, meg-megdobbanó szív. Az elmém egyetlen másodperc leforgás alatt régvolt idők messzi tájait járja be – s a hetekkel ezelőtti képsor felszikrázik az emlékezetem mélyén: A lelátón ülök elmerengve, az aréna feltúrt homokjára bámulva… egy kéz integet felém, és egy test mozdul mellettem… Hirtelen döbbenek rá, hogy a gesztus nem csak nekem szól. Félre fordítom a fejem: egy szőke, rövid hajú, erősen kifestett lány ül mellettem, magabiztos kifejezés van az arcán… A barátod? – kérdi tőlem, az aréna egy pontjára mutatva, oda, ahonnan az integetés érkezett… A barátom – bólintok rá, elvégre így igaz.

Az én csapodár, sunyi, léhűtő, hazudozó barátom! Akinek a nyakában most ott csüng a lelátóbeli lány; paróka van rajta, de ő az, a vigyorát fényképélességgel véstem a memóriámba. És – a bizonyosság árama fut át rajtam – ő lehet a testet nyert idegen hang is, ő válaszolt a hívásomra, ő becézte Ront, ő hívta Csillagszeműnek!
Igaz lenne? Mindez lehetséges… megtörténhetett? Vagy csupán megvadult fantáziám játéka az egész? Valóságtól elrugaszkodott fantazmagória, egy rögeszme, aminek kimerült elmém esett áldozatul?

Csak egy mód van, hogy kiderítsem. Egyetlen módszer, amivel kapcsolatot teremthetek a kusza gyanúhalmazok között. Kitapintom a nadrágzsebemet feszítő dudort, és megerősödik bennem az elhatározás. Ez a része megvan, már csak észrevétlen a közelükbe kellene férkőznöm…
- …Hermione!
A hosszú pillanat kába burka kipukkad. Felkapom a fejem.
- Nem válaszoltál – néz rám várakozóan felhúzott szemöldökkel Jack. – Van kedved csörögni egyet?
- A táncparketten?
- Ott – jön a kedélyes és kissé csodálkozó válasz.
- Akkor igen – és már nyújtom is a kezem. – A táncparketten éppenséggel nagy kedvem lenne…

Ron

- Szállj le rólam…! – sziszegem összeszorított fogakkal, és vad ficánkolásba kezdve megpróbálok kibontakozni Chloe gégegyilkos kényszeröleléséből. – Mire jó ez? Azt akarod, hogy meglássanak?
- Jaj, Nyuszifüüüül…! Te mindig elrontod a játékot! – Chloe hangja gúnyosan cseng, mint mindig, de a nyafogás új adalék benne. – Lazíts, és próbáld meg élvezni a bulit. Igyál… – Itt mintha megtántorodna, tesz egy óvatlan lépést hátra, mire a gégémen rögtön enyhül a szorítás. Lecsapok a lehetőségre, s mielőtt újabb fojtogató ölelésbe zárhatna, hátraarcot veszek, és kinyújtott karokkal eltolom magamtól.
- Te berúgtál – állapítom meg, mikor Chloe homályos tekintetébe bámulok. – Azt meg – mutatok a kezében billegő italos üvegre – nem lett volna szabad becsempészned. A buli alkoholszázaléka limitálva van…
- Na ne mondd… – Chloe az eszeveszett koncentrációtól felgyűrődött homlokkal, hogy fejbe ne vágja saját magát, felemeli, és felém mutatja a markában szorongatott üveget. – Ezt történetesen a bárpultról lovasítottam meg… innen, a pincérfiú orra elől. Szóval talán mégsem olyan szigorú az a limitáció…
- Tökmindegy – rántom meg ingerülten a vállam. – Felőlem benyakalhatod az egész készletet, csak engedj már el végre! Így le fogsz buktatni…

A helyzeten az sem segít, hogy jómagam is szédelgek kissé. Mintha egy búgócsiga pörögne az agyamban, a körülöttem kavargó embertömeg színekből és nevetésből összeálló moraja szédítő táncba perdül eltompult érzékeimmel. Hunyorgó szemekkel pásztázom a környéket, aggódva, hogy vajon Hermione kiszúrt-e minket – de csak homályos foltokat és arc nélküli alakokat látok. Túl nagy a kavargás, hogysem rá bírnék fókuszálni az egymást szédítő gyorsasággal váltogató bálozókra. A fenébe…!

- Mégis mit akarsz tőlem? – förmedek rá tehetetlen dühömben Chloéra, akinek esze ágában sincs békén hagyni, úgy csimpaszkodik a nyakamba, mint koala-bébi a mamájára. – Megbeszéltük, hogy nyilvánosan nem mutatkozunk… és javíts ki, ha tévedek, de egy majd’ kétszáz fős jelmezbál azért rendesen kimeríti a nyilvánosság fogalmát, nem!?
Chloe egy korty vodkával vesz lendületet, mielőtt válaszolna.
- A tömeg a legtökéletesebb álca, IQ-bajnok – mondja botladozó nyelvvel –, soha nem hallottad még? Különben is: csak kérdezni akartam valamit…
- Akkor bökd ki gyorsan – sürgetem. – Utána meg szívódj fel, ha kérhetem…
- Most mért vagy ilyen undok, Csillagszemű? Hát semmit sem jelentett neked az a néhány alkalom? Az égadta világon semmit? – Chloe szapora és vélhetőleg sértődöttnek szánt pillarebegtetésbe kezd, majd ravaszul elkeskenyedő szemekkel nekem szegezi a kérdést: – Csak nem a kis barátnőd miatt vagy így beijedve, hm? Nem szeretnéd, ha megsejdítene valamit, igaz? Mert az nem vetne rád túl jó fényt…
A fogaim összecsikordulnak dühömben. Chloe alapállapotban is képes agyvérzésig hergelni, de ez az alkohollal felturbózott változat egyenesen közveszélyes.
- Eszedbe ne jusson kitálalni neki – sziszegem összepréselt szájjal. – Ha eljár a szád, én esküszöm… esküszöm, hogy…
De Chloe rá se hederít a fenyegetőzésemre: elrévedő tekintettel fürkészi a tőlünk alig másfél méterre húzódó táncparkett vad kavargását – és egyszer csak kajánul felkiált.
- Nem ő az ott? – mutat a táncolók tömege felé. – Az a kalapos lány, ott az oszlop mellett, azzal a… te jó ég… ez Marilyn Monroe akar lenni?

Követem Chloe pillantását – és attól, amit látok, belém dermed minden további tiltakozás. Hát a nyavalyás végül csak megtette! Felkérte Hermionét, és most a nyílt színen ölelgeti!
- Húúú… azta! – Chloe hangja egy kötőtű tapintatosságával döf a dobhártyámba. – Ezt nevezem! Finom falat… de még milyen finom! Még így, parókában is… Ő lenne hát a ház ifjú ura?
- Az. A pojáca – morgom sötéten. Aztán gyanakvóan méricskélni kezdem Chloét. – Egyébként honnan tudod, hogy ő az? Nem rémlik, hogy bemutattalak volna titeket egymásnak…
Chloe türelmetlenül legyint – amitől kis híján elveszti az egyensúlyát, és majdnem belezuhan a kettőnk dulakodását mindeddig önelégült vigyorral leső Mr Fergusson ölébe (aki nyilván azt hiszi, hogy ez a heveskedés valami szexuális előjáték nálunk) –, majd a felkaromon biztos fogódzót lelve így szól:
- A cseresznyefesztiválon láttam már őt a távolból. És hát a fiatalabbik Carmichael testi adottsága amúgy is legendás a környéken… De el se hittem volna, hogy ekkora alapja van a pletykának. – Chloe torkából hosszú és bosszantóan mély sóhaj tör elő. – Cuki falat!
- Mi olyan nagyszám benne? – húzom fel sértetten az orrom. Egy pillanatra még arról is megfeledkezem, hogy Hermione alig néhány méterre tőlünk itt táncikál vele a parketten. – Agyonizmolt deltamatyi. Egy csökött agyú melák, aki olyan drabális, hogy csak lapjával fér be az ajtón.

Hermione

Az évtized legrosszabb ötlete volt beleegyezni ebbe a táncba. Jack, aki továbbra sem barátkozott meg a tűsarkúval, egyfolytában billeg, és a bokatörés fenyegető rémével viaskodik. Az én lelkemen száradna, ha segítségnyújtás híján lesántulna, ezért aztán hagyom magam szorosan átölelni. Egymásba kapaszkodva próbálunk talpon maradni, és a zene ritmusától függetlenül olyan táncot járunk, aminek az én átnyalábolásom az egyetlen felismerhető alaplépése.
Mondanom sem kell, hogy Jack széles háta miatt semmit sem látok, s még arra sincs erőm, hogy előhúzzam a nadrágzsebemben várakozó mobilomat. A leleplező telefonhívás szóba sem jöhet… pedig azt lett volna a tervem lényege.

Ron

Chloe még mindig rajtam nevet. Olyannyira mulatságosnak tarja a kirohanásomat, hogy még a könnye is kicsordul széles jókedvében.
- Ne szívd mellre, Ronnie – zihálja, miután magához vett egy kedélycsillapító kortyot. – Ha a barátnődnél nem is, nálam mindenképpen te vagy a befutó. Az én kis felfedezettem – gügyögi az arcomba csípve –, vérmes reményeim szeplős képű megtestesülése, te! Csak ne lennél mindig olyan durcás… Nesze – löki felém az üveget –, hágj a nyakára, és hagyd, hogy a vodka feloldja a gátlásaidat.

Oda sem nézve marom el az üveget, és úgy emelem a számhoz, hogy közben egy pillanatra sem kapom el a tekintetemet a lufioszlop mellett tántorgó párocskáról. Milyen meghitt látvány… milyen végtelenül megkapó jelenet… És ez a melák disznó, mintha teljesen rendjén való volna a dolog, csak ölelgeti az én barátnőmet, szorosan, hogy szinte belefojtja bundás mellkasába; az arcán bávatag vigyor tenyészik, a manduláját is látni lehet, úgy vigyorog. Csak nehogy véletlenül az arcába lépjek!
Nagy a kísértés, nem tagadom, s a leküldött vodkaadag csak táplálja a gyomromban fészkelő tüzet. Nem érdekel, mekkora drabális állat, én nekimegyek, esküszöm. Felöklelem, mint az egyszeri varázslót a megvadult hippogriff…

- Na ez az a tekintet, amire eddig vártam! Ronnie! Végre elkaptad a pillanatot! – Chloe arca tolakszik a látóterembe: olyan mohón szikrázó szemmel mered az arcomba, mintha helyben rám akarná vetni magát. – Keressünk egy félreeső, csendes helyet! – hadarja izgatottan. – Ezt az alkalmat bűn lenne kihagyni. Ronnie, gyere…!
- Merlinre, te veszett nőszemély, hagyjá’ már békén! – Kirántom karomat Chloe bilincsként szorító kezéből. Lábujjhegyre állok, és szédítő tempóban fürkészni kezdem a tömeget a feje fölött. Eltűntek! Hermione és az a szőrös mellű, metroszexuális óriásnak öltözött bájgúnár már nincsenek az oszlop mellett!
Két kézzel megragadom Chloét, és minden gavallérosságomat félretéve durván rátuszkolom a legközelebbi székre – épp Mr Fergusson mellé, aki növekvő érdeklődéssel szemléli a kis közjátékot.
- Itt maradsz! – kiáltok rá. A dupla hatás kedvéért még egy jeges szemvillanással is nyomatékosítanám a parancsot, de Chloe figyelme ismét elkalandozik: rám se hederítve benyúl bőrdzsekijének belső zsebébe, és előveszi villogó kijelzőjű telefonját.

Hermione

Kinyomom a mobilt. Amit meg akartam tudni, már megtudtam, semmi szükségem rá, hogy újból szembesüljek a már arccal is rendelkező női telefonhanggal.
Hát helyesen következtettem. Ezt a lányt hívta fel Ron, ezzel a lánnyal (Chloe, igen, ez a neve) üzekedett a hátam mögött. Mióta tarthat kettejük között a dolog? A rodeó-show óta? Annak már hat hete. Hihetetlen… És vajon mit keres itt a csaj (Chloe…), miért jött utánunk? Külön Ron kedvéért utazott volna ide Broken Hillből? Az több mint négyszázötven kilométer, véletlenül nem találhatott ránk. Lehetséges, hogy maga Ron hívta fel, és kérte meg, hogy kövessen minket? De miért? Hogy folytathassák, amit ott elkezdtek? A kompromittáló kis játékukat… a hátam mögötti pajzánkodást… a két bikamenet között megejtett buja pásztorórákat?
De miért tett volna ilyet Ron? A tilalomfáról szakított gyümölcsöt talán édesebbnek találja, mint ami a saját kertjében terem?

Ennek semmi értelme. Sőt, nagyon úgy hangzik, mintha egy pszichiátriai kezelt legújabb elmemutatványa lenne. A féltékenység megzavarhatja ugyan a gondolataimat, de a józan eszemmel most is tudom, hogy mindez őrültség, vad feltételezés csupán, amit nekibuzduló fantáziám próbál elhitetni velem. Hisz ismerem Ront, hét éve vagyok közeli jó barátja és bizalmasa; ő nem tenne ilyet. Nem, az a Ron semmiképp, aki hónapokig együtt bujkált velem és Harryvel a halálfalók elől, aki ígéretéhez híven részt vett a horcruxvadászatban, és a nélkülözést is vállalva vetette bele magát a veszélyes küldetésbe. Csakhogy… – szólal meg bennem egy okvetetlenkedő, gonosz kis hang – ő volt az is, aki az egyik különösen parázsra sikeredett vita után fogta a cókmókját, és otthagyott minket egyedül, kettesben Harryvel, hogy folytassuk nélküle a megkezdett és kilátástalannak tűnő kutatást.
De visszajött! Ron visszajött, amint tehette, és megbánta a tettét. Előttem legalábbis mindig nagyon igyekezett bűnbánó képet vágni.

Könnyű idáig eljutni gondolatban, annál nehezebb viszont értelmes magyarázatot nyerni a látottakra. A lábam mintha zselévé vált volna, még mindig remeg alattam. Ha Jacket nem ragadták volna el újfent tréfás kedvű és erősen kapatos barátai, akkor most biztosan kapva kapnék valamelyik erős karján, és addig csimpaszkodnék belé, amíg a vihar le nem ülepszik a lelkemben.
De Jacket elvonszolták, én pedig itt szédelgek egyedül a fal mellett, a fedezékül választott Tyrranosaurus Rex árnyékában (az őshüllőt megszemélyesítő fiú zsugorhelyzetben dől az oldalfalnak, és békésen alussza borgőzös álmát). Képtelen vagyok kivonni magam a döbbenet lökéshullámából; zsibbasztó, tompa csalódottság árad szét bennem – olyan fojtogató nyomást érzek itt, a mellkasom közepén, amit korábban csupán dementorok közelében tapasztaltam. Érzéketlenné tompulva csúszom guggoló helyzetbe, vállamat a vastagon bélelt jelmeznek vetve, kábán előremeredő tekintettel, és kétségbeesetten próbálok valami értelmet gyömöszölni a látottakba.

(tíz perccel később)

Ron

Végre-valahára megszabadultam Chloétól. Miután eltette a mobilját (ami persze elhallgatott, épp mielőtt felvette volna), nem túl finoman megragadtam a vállánál fogva, erőteljesen a két szeme közé néztem, és a töretlen élvezettel hallgatózó Mr Fergusson füle hallatára meggyőztem őt, hogy most inkább ne menjen ki a kisházba, és ne készítse elő nekünk a terepet semmilyen romantikus akcióhoz. Aztán kirántottam a kezéből az italos üveget, s a maradék vodkát elővigyázatosságból a gyámságom alá vontam. Jobb lesz, gondoltam, ha nem iszik többet, nehogy még több sületlenséget beszéljen összevissza. Mert már azt sem tudta, milyen nap van. Váltig állította például, hogy ma reggel felhívtam, de nem szóltam bele, csak lihegtem, mint valami „aberrált”.
Szóval totál beszívott. De lényegtelen… most már tényleg ideje Hermione után erednem.

- Mr Fergusson – hajlok le a békésen ücsörgő nagyapához. – Nagyon jól csinálja, és ha kérhetem, csak így tovább! Én most…
De ő közbevág, mielőtt egyáltalán előterjeszthetném az ötletemet.
- Büszke vagyok rád, fiam – jelenti ki ünnepélyesen, és megpaskolja a könyökömet. – Így kell bánni az asszonynéppel. Örülök, hogy végre sikerült a fejedbe vernem. Kemény kéz, Ronald, kemény kéz, az kell nekik, meg a vasszigor! Csak ezekkel lehet elejét venni, hogy elkanászodjanak.
- Úgy van, nagyapa – hagyom rá szórakozottan. – A vasszigor mindenek felett… És tudja mit? – teszem hozzá hirtelen ötlettől vezérelve. – Most rögtön utána megyek, és nyomatékosítom benne ezt a vasszigor dolgot, hátha először nem értette kristálytisztán. Addig nagyapa itt marad. Szép békésen tovább ücsörög, amíg én visszajövök. Jó lesz így?
Mr Fergusson türelmetlenül legyint.
- Miattam ne aggódj, Ronald! Eredj a cicababa után, és mutasd meg neki, ki hordja a nadrágot. Rajta, fiam!
- Igenis! – vágom magam haptákba, és azzal a lendülettel sarkon is fordulok.

Persze eszem ágában sincs Chloe után menni. Egyedül Hermionéra vagyok kíváncsi, és arra, hogy hová tűnt ilyen hirtelen. De két lépést sem bírok tenni, amikor ismételt akadályba ütközöm: ezúttal a minimalista öltözékű Angie és hasonlóképpen ledér jelmezt öltött barátnői állják el az utamat.
- Ron! – küldi felém ragyogó mosolyát a hölgycsokor legdíszesebb virága. – De jó, hogy összefutottunk! Már ezer év óta be akarlak mutatni a barátnőimnek. Csajok – fordul a többiek felé –, ő itt Ron, Jack nagyapjának személyi asszisztense. Ron Angliából jött, és – itt közbeiktat egy kis kuncogást – neki van a világon a legcukibb akcentusa.
A három lány szerény méretű vihogó-görcs kíséretében egyesével bemutatkozik nekem, és lábujjhegyre állva körbepuszilja az arcomat. Miután mindegyik rajtam hagyja szájának rúzsos lenyomatát, Angie csilingelő hangon hozzákezd valamelyik korábbi anekdotám felelevenítéséhez, nyilvánvaló téve a tényt, hogy innen sem szabadulok egykönnyen.

Ütemesen bólogatok, és helyes időközönként közbeszúrok egy-két ahá-t meg némi igen, így volt-ot, de a tekintetem szinte szünet nélkül a mellettem hullámzó tömeget fürkészi. Minden gondolatomat Hermione tölti ki, és az, hogy merre van, és mit csinálhat ebben a pillanatban. Merthogy nyomtalanul felszívódott; hiába nyújtogatom a nyakam, sehol sem látom. Se őt, se Jacket.
Hirtelen rettenetes gondolat kerít hatalmába – lehet, hogy együtt vannak? Kint, valamelyik félreeső bokorcsoportban nézegetik kettecskén a csillagokat, és szenvedélyesen gyűrögetik egymás kezét?

Nagyot húzok a markomban szorongatott vodkásüvegből. Az erős alkohol most gyógyírként simít végig a torkomon, már nem is érzem az ízét. A pokolba! Kezd tele lenni a hócipőm ezzel az egész bálozósdival. Még az sem vigasztal, hogy egyre-másra érkeznek az elragadtatott sóhajok, ahogy Angie mindjobban belelovalja magát a mesélésbe, és hogy én itt állok négy feltűnően szép lány rám szegeződő mosolyának össztüzében.
Hermione ezt is elrontotta. Angie hízelgő közeledése csak addig legyezgette a hiúságomat, amíg ő le nem rombolta az illúzióimat. Persze korábban is sejtettem, hogy ez a fene nagy érdeklődés nem csak kizárólag nekem szól, hogy a háttérben valami, vagy pontosabban valaki más is húzódik, ám attól még jólesett, s én nem különösebben firtattam az okát. De ez az élvezet is megtagadtatott tőlem; Angie-re nézve nem látok mást, csakis Hermionét, no meg Jacket, akiért úgy látszik, mindketten úgy odáig vannak.
Az a vadbarom… felfújt izomkolosszus… Ó, csak fussak össze vele, azt nem köszöni meg, amit majd tőlem kap! Mert kinézte magának Hermionét, tudom… rá van izgulva teljesen… a szarházi!

Fuhh… Kezdenek szétcsúszni a gondolataim. Az agyamat mintha langyos vízbe áztatták volna, húzza-feszíti a fejemet. A szemem előtt homályfoltok úszkálnak, mint akváriumba zárt lusta halak; és egyre nehezebben fókuszálom a tekintetem az olyan mozgó célpontokra, mint például az emberek. A zaj és a kavargás eltömíti a gondolataimat; Angie és a kis barátnői viháncolnak, csicseregve nevetnek, és a karomat simogatják; lógnak rajtam, mint szőlőszemek a fürtön; éles, magas hangjuk jégesőként veri a fülemet; úgy érzem, levegőt is alig kapok tőlük. Rángatni kezd a szemem sarka, a lábaim megmozdulnak, hátramenetben igyekeznek kiszabadulni a csimpaszkodó lányfürt alól, de ők nem tágítanak: tűsarkaikat a fapadlóba mélyesztve nem engednek, még, mesélj még, kérlelnek nyafogva; és nekem egyre nagyobb erőfeszítésembe kerül megőrizni a hidegvéremet, miközben az agyamon ezrével villannak át a kínzó látomástöredékek: Jack keze Hermione fenekén… nyelve a szájában… vad, izzasztó ölelkezésben összefonódva… arcukon a fékevesztett vágy ádáz extázisával…

Egyetlen erőteljes rohammal török ki a hurokként körém záruló megvadult nőstények fogságából. Teszek egy hosszú oldal-sasszét, kiragadom a táncparketten kavargó tömegből az épp ebben a pillanatban felbukkanó ismerősömet (az egyetlen épeszű lányt ebben a hodályban), és csalódott táncpartnerét félretaszítva derékon kapom, majd elpörgök vele a lánycsokor közeléből.
- Ööö… Ron – hallom Dinah nyöszörgését –, nagyon szorítasz…
- Ja, bocs – térek észhez, és lazítok a kényszerzubbonyszerű ölelésen. – Csak úgy megörültem, hogy végre egy normális embert is látok. Angie meg a vihogós barátnői már kezdtek az idegeimre menni.
- Tényleg? – Dinah hitetlenkedő mosolyt küld felém, miközben tovább dülöngélünk valami balladaszerű romantikus nóta lassú ritmusára. – Én azt hittem, kedveled őt. Mármint Angie-t.
Csendben elnyomok egy hörgést. A felvetést válasz nélkül hagyom, helyette lázasan tépem az agyam, hogyan kéne feltűnésmentesen kifaggatni Dinah-t Jackről és Hermionéról. Ha alakul köztük valami, azt neki tudnia kell. Hermione biztosan a bizalmába fogadta, hisz Viktorról is mesélt neki.

- Bocs, hogy csak úgy lekértelek attól a sráctól – szabadkozom, mert csak most tudatosul bennem, hogy lehet, hogy valami bimbódzó románcba sétáltam bele. Tekintetem meg is akad a hoppon maradt srácon: tőlünk néhány méterre ácsorog, nagyjából ott, ahol nagyapa is ülhet, és sértett képpel dörzsölgeti a mellkasát, azon a ponton, ahol olyan durván megragadtam. – Ő a… barátod volt? – nézek vissza Dinah-ra. – Mert ha igen, én visszaadlak ne…
- Nem, nem a barátom – vág közbe Dinah szinte már ijedten. – Csak egy srác a suliból, aki néha köszön a folyosón. Felkért táncolni, de nincs köztünk semmi.
- Oké. – Egyre nagyobb erőfeszítést okoz a gondolkodás. Ahogy a koordinált mozgás is. Szegény Dinah-t kell támaszként használnom, nehogy elzúgjak a padlón, ez a körbe-körbeforgó tánc összekuszálta az égtájakat a fejemben. De ő nem panaszkodik, amiért borzasztó hálás vagyok. Sőt, hirtelen olyan túláradó hála vesz erőt rajtam, hogy azt képtelen vagyok magamban tartani.
- Dinah – artikulálom botladozó nyelvvel. – Te vagy a legjobb dolog, ami Ausztráliában történt velem, de tényleg… a nyugalom réve, az vagy nekem… – És a benyakalt ital csak beszél belőlem tovább, egyre újabb hasonlatokat hozva fel Dinah méltatására – s ezzel egyúttal előkészítve a terepet a faggatásra. A fejemben már félig megfogalmazott kérdések tolonganak, de feltenni őket nem tudom, mert ebben a pillanatban a külvilág durván berobban a tudatomba.

Hermione

Velőtrázó, vadállati üvöltés szeli ketté a mulatság zsivaját – olyan zsigerig ható, éles hang, hogy öntudatlanul is talpra ugrom tőle. A kidőlt T-Rexen átbotladozva megindulok a zaj távoli forrása felé.

Ron

Úgy térek magamhoz, mintha belém csíptek volna. Elengedem Dinah-t, és ellenállhatatlan lendülettel vágtatok át a zajforrástól elválasztó kétméternyi embertömegen.
Ismerem ezt a hangot, tudom, melyik torok képes kiadni ezt a vadkanszerű üvöltést – és amikor átvergődöm az utolsó ember alkotta sorfalon is, már azzal is tisztában vagyok, mi váltotta ki belőle.

Nagyapa ott van most is, ahol hagytam, az asztal mellett, a széken. De a kedélyes kifejezés nyomtalanul eltűnt az arcáról. Mr Fergusson borzadálytól dülledt szemmel, sokkos merevségben ül. Két keze, mintha lassított felvételen mozognának, felaraszolnak az arcához, és félős óvatossággal megtapogatják a bajuszt, ami most – ezt nevethetnékkel keveredő döbbenettel veszem észre – egy merő kékség. Aztán elveszi a kezét, rámered beszíneződött ujjbegyeire, és a felismerés iszonyatától eltorzul az arca.
- Te nyomorult – szegezi vádlón kinyújtott mutatóujját az előtte tornyosuló és folyamatosan hátráló jelmezesre –, ezt me-megkeserülöd, te szarházi!

A tekintetem ráfókuszál a tolató alakra – a csípőbugyogóba bújtatott kövér lányra, akin nem olyan sokkal ezelőtt még szánakoztam is, hogy milyen előnytelen a ruhaválasztása –, és a megvilágosodás a pillanat törtrésze alatt önt el: ez itt Mr Brunswick! Nagyapa elvetemült ellenlábasa, aki lefátyolozott háremnőnek öltözve lógott be a bálba, és – te magasságos úristen, most veszem észre mit tart a kezében – egy festékszóró spray-vel türkizkékre színezte riválisának bajszát.

- Tíz méter előnyt kapsz, Brunswick – sziszegi nagyapa, miközben fixírozó tekintettel követi a folyamatosan hátráló merénylőt. Az arcán hígítatlan sátáni düh terül szét, a bajsza két vége valósággal szikrákat szór. – De utána a nyomodba eredek. És az Isten legyen irgalmas hozzád, mert tőlem nem számíthatsz könyörületre, te FATTYÚ!

És ezzel elszabadulnak az indulatok. A kellő mértékben halálra ijesztett Mr Brunswick nyaktörő iramban menekülne, ám a sorfalként elétornyosuló és az eseményeket élénk érdeklődéssel követő bálozókon nem tud áttörni, lepattan róluk, és kétségbeesésében a terem másik, zsákutcát jelentő vége felé iramodik.
Nagyapa sem vesztegeti az időt: mintha katapultból lőnék ki, felpattan, és a menekülő után veti magát.
A nehézkes mozgású, köpcös Mr Brunswicknek esélye sincs ellene, nagyapa néhány méteren belül utol fogja érni, és akkor…
- Félre az útból! – kiabálok bele a szurkolókórussá lényegült nézősereg hangzavarába, és a marakodó öregurak után csörtetek. Eszelős lendülettel kapkodom a lábam a székek és az alacsony asztalok akadálypályáján, de a távolság nem akar csökkenni. Nagyapa hat másodperc alatt gyorsul százra, és az útjába kerülő bútordarabokat ki sem kerülve, dúvad módjára hasít az egyre elcsigázottabb Mr Brunswick nyomában.
- Mr Fergusson, ne csináljon semmi meggondolatlanságot! – kiáltom előre, mert látom, hogy elhaladtában felkap az asztalról egy ottfelejtett sörösüveget, és azt kivont tőrként maga elé lendítve „Leszúrlak, kutya!” csatakiáltással rohan tovább.

Fokozom a tempót, s már én sem udvariaskodom a bútordarabokkal vagy az azon ülőkkel; minden hátráltató tényezőn átgázolva csörtetek végig a termen; sikolyok és méltatlankodó kiáltások kelnek a nyomomban, de oda sem fütyülök. Kezeimet szárnyként széttárva vetem magam előre az utamba kerülő asztal tetejéről, s épp a gyilkos megtorlásra készülő nagyapa mellett landolok.
- Ne tegye! – üvöltöm a fülébe, és elkapom lendülő csuklóját. – Nem éri meg…