(tíz perccel később)

Hermione

Fogalmam sincs, mi folyik a terem végében. A tömeg falként tornyosul elém; szúrófegyver és jelentős törvénymódosítás kellene hozzá, hogy eredményesen átjuthassak rajta.
De Dinah, úgy látszik, ezek nélkül is boldogul: szemérmetlenül széles mosollyal az arcán bukkan fel előttem, két hosszú farkú, cerkóf majomnak öltözött srác között törve magának utat.
- Nagyapa ki akarta nyírni Mr Brunswicket – újságolja vidáman. – De Ron leállította, mielőtt fejbe vághatta volna a sörösüveggel.
Akármilyen megdöbbentő is a hír, nekem csak egy szó jut el az agyamig.
- Ron? – kérdezek vissza. – Ott van? A terem végében, nagyapáddal?
- Ja – bólint Dinah. – Próbálja szétválasztani őket. Mert nagyapa nem az a feladós típus. Amikor meguntam a dolgot, és elindultam megkeresni téged, épp a fojtófogását gyakorolta Mr Brunswicken.
- Az jó – nyugtázom a hallottakat oda sem figyelve. Mostanra már úgy-ahogy összeszedtem magam, és sikerült valamiféle ütemtervet kidolgoznom az elkövetkező néhány órára. Ennek nagyjából az a lényege, hogy amíg véget nem ér a bál, függőben hagyom a dolgot, és nem bonyolódom felesleges galibába. Ront csak akkor veszem elő, ha már feltűnés nélkül tudunk veszekedni. Merthogy az lesz a vége, ebben majdhogynem biztos vagyok.

Elhessegetem nyomasztó gondolataimat, és derűsnek szánt arckifejezéssel Dinah-hoz fordulok.
- Na és hol ez a te bátor harcművészed? – kérdezem mosolyogva. – A karate ruhás srác, aki felkért – pontosítok Dinah értetlen pillantását látva. – Egész eddig vele táncoltál?
Dinah olyan mozdulatot tesz a fejével, ami akár biccentés is lehet.
- De szófukar vagy ma, hallod! – hányom a szemére. Most igazán szükségem lenne rá, hogy az állandó csacsogásával elterelje a figyelmemet, de ő továbbra sem bocsátkozik részletekbe, csak áll szótlanul, és álmodozó arccal mered a semmibe.
- Mégis jó volt a tippem – állapítom meg, mire Dinah szeme ijedten felém rebben.
- Milyen tipped? – cincogja.
- Hát hogy a srác odáig van érted.
Dinah arcán rózsaként nyílik ki a két piros folt.
- Igen – mondja lesütött szemmel –, most már kezdem én is azt hinni. Nagyon szép dolgokat mondott nekem, miközben táncoltunk. Nem is hittem volna… De olyan sokan voltak körülöttünk, itt nem lehet nyugodtan beszélgetni… aztán meg jött ez a ribillió is, és… és Hermione, mondanom kell valamit…

De befejezni már nincs módja, mert ebben a pillanatban szétnyílik előttünk a sorfal, és a rohamosan szélesedő nyílásból egy furcsán egymásba akaszkodott embertrió bukkan elő. Ron halad középen, kócosan és zilált, pecsétfoltos öltözékben. Jobbjával a grabancánál fogva vezet egy ziháló, bugyogóba öltözött öregembert – azt az öregurat, akit már láttam a cseresznyefesztiválon –, kinyújtott baljával pedig Mr Fergussont igyekszik féken tartani, aki szünet nélkül csépeli, s válogatott jelzőkkel illeti a másikat.

- Nagyapádnak kék a bajsza – közlöm Dinah-val, aki ugyanolyan elbűvölten mered a hármas fogatra, ahogy én tettem azt egészen két másodperccel ezelőttig. – De hogyan…?
- Mr Brunswick lefújta festékszóró spray-vel – feleli, továbbra sem veszte szem elől a bejárat felé csörtető hármast. – Türkizkék színűvel…
- Még jó – csuklik el hangom a nevetéstől. – Képzeld el, ha a pink flakon akad a kezébe…
A cívódó hármas időközben eléri a bejáratot, nem kis küzdelem árán átfurakszik a nyitott ajtószárnyak között (ami a nagyapában feszülő indulathoz képest igencsak szűknek tűnik), és beleveszik a sötétbe, a káromkodó Mr Fergusson karcos kontratenorjának távoli visszhangjait hagyva maga után.

Korábbi tervemet sutba vágva hirtelen elhatározásra jutok.
- Figyelj, Dinah – tekerem hátra a nyakam, miközben a lábaim már visznek előre. – Gyorsan utolérem Ront. Megmondom neki, hogy menjen a kisházba, és mossa ki azt a foltot a gatyájából. Ha tényleg bólé, ahogy gondolom, akkor csak frissen lehet kiszedni. Mindjárt jövök – azzal már szaladok is, szememet arra a bejáraton túli pontra szegezve, ahol Ron háta néhány másodperccel ezelőtt beleolvadt a sötétségbe.

(kicsit később)

Ron

- Az ég szerelmére, ne kalimpáljon már, Mr Fergusson! – Kinyújtott karommal igyekszem minél távolabbra eltartani magamtól a megvadult nagyapát, miközben nyaktörő tempóban csörtetünk át a mulatozókkal teli ösvényen. – Így nem boldogulok mindkettőjükkel.
Mr Brunswick tüdejéből asztmatikus hangok törnek elő; a lába össze-össze csuklik jelentékeny testsúlya alatt, extra terhet róva amúgy is alaposan igénybevett jobbomra.
De nagyapa képtelen fékezni magát.
- Fojtsuk bele a szökőkútba, Ronald! – lihegi a fülembe, és az arcom előtt átkalimpálva egy újabb tockost helyez el Mr Brunswick parókás fején. – Azt érdemelné a hitvány!
- Senkit nem fojtunk bele a szökőkútba – szögezem le nyomatékosan. – És karóba sem húzunk senkit. Mr Brunswicket most szépen buszra ültetjük, tisztelettel megkérjük az egyik sofőrt, és az majd soron kívül hazafuvarozza. Nem hasogatjuk fel a bőrét a földből kihúzott napelemes lámpákkal – ahogy nagyapa javasolta –, és sót sem szórunk a sebeibe, hogy jajgasson.
- Na és a lampionfüzérek? – zihálja nagyapa, s kitartó lendülettel üget mellettem. – Arra felakaszthatjuk? Ronald? Csak hogy példát statuáljunk. Ezt a gyalázatos bűntettet nem úszhatja meg szárazon! Az ilyen mocsokság minimum vért kíván!

- Nagyapa – szűröm a fogaim között –, utoljára mondom: ne hadonásszon! Így is alig látok valamit a sö… Aú! – jajdulok fel fájdalmasan, és nagyapát elengedve könnyező szememhez kapok. – Hát így meg végképp nem. Most boldog? Belekapott a szemembe!
És ezzel végképp betelik nálam a pohár. Egy pillanatra elengedem Mr Brunswicket is, aztán lehajlok, az ugrásra lendülő nagyapának átkulcsolom a térdét, majd a vállamat a gyomorgödrébe mélyesztve felegyenesedem vele. Így folytatom aztán utamat, jobboldalamon a lestrapált Mr Brunswickkel, vállamon az átvetett és veszettül kalimpáló nagyapával.

(kicsit később)

Hermione

De hát nem szívódhatott fel nyomtalanul! Nem értem… mennyi lehetett az előnye… talán húsz méter? Alig félpercnyi hátrány, amit a terembeli tömegen átvergődve (és a tömeg ez esetben a Szezám utca teljes jelmezbe bújtatott állatparkját jelentette) simán le kellett volna faragnom. Én mégsem találom őt. Vagyis őket.

Körülöttem friss levegőre vágyó bálozók lézengenek. Szendviccsel és üdítővel a kezükben sétálgatnak, vagy éppen ücsörögnek valamelyik ösvényszélen várakozó kerti padon. A keresztül-kasul felaggatott lampionfüzérek színes fényszigeteket vetnek közéjük, és világítják meg mosolytól (vagy éppen alkoholtól) ragyogó arcukat. A nevetés és az önfeledt mulatozás örömhangjai töltik meg a levegőt, bármerre fordulok, talán csak az én lelkem kong visszhangozva a néma ürességtől.

Feladom a céltalannak tűnő kutatást. Letérek a nagy forgalmú főösvényről, eltávolodom a vigasság harsány-zaklató hangjaitól, és úgy kétpercnyi, lesütött szemű baktatás után egy kivilágítatlan mellékútvonalra érek, ami a távolban felsejlő óriási borsfa árnyéka szerint valahol a nagyház és Ron bungalója között lehet. Ebben a sötétben lehetetlen megállapítani, pontosan hol, talán még nappali fénynél is zavarba jönnék, annyi rejtélyes ösvény kanyarog errefelé az eukaliptuszliget karcsú törzsei között.

Néhány lépésnyire tőlem egy pad körvonalai rajzolódnak ki az ösvényt szegélyező cserjesorból. Odaslattyogok, és fáradtan lezöttyenek rá. Hátamat a támlának vetve felnézek a lombbal ritkásan átszőtt éjszakai égboltra (az eukaliptuszfák levelei víztakarékosságból mindig élükkel fordulnak a fény felé – villan belém, amit Jacktől hallottam –, így soha nem adnak árnyékot), és a hűvös levegőből nagyokat szippantva igyekszem ellazítani az izmaimat görcsben tartó merev feszültséget. Egy mély, oxigéndús lélegzet be – egy hosszú, balsejtelmektől terhes sóhaj ki…

Már vagy a huszadik tisztító légcserénél tarthatok, amikor nagy robajjal megzörren mögöttem a bokor, ijedt fejforgatásra késztetve engem.
- Ne haragudj, Hermione, nem akartalak megrémíteni – szabadkozik a hang, amihez hamarosan egy test is csatlakozik.
- Jack – azonosítom a jövevényt, és a szívem lassan visszavesz a vad tempóból. – Hogy ker… úgy értem, mi szél hozott ide?
- Láttalak kijönni a nyírószínből, és hát… követtelek. – Jack kiverekszi magát a bokorból, megkerüli a padot, és leül mellém. Időközben átöltözött. A Marilyn Monroe szerkó eltűnt, átvette a helyét a jól bejáratott feszes farmer és a fekete, testhez simuló póló.
Szóval követett? – gondolkodom el, magam elé meredve. Fura… Erős bennem a kísértés, de végül nem kérdezem meg, hogy akkor hogyan került a bokorba.
- Úgy tűnt, keresel valakit – jegyzi meg félhangosan. És csak akkor döbbenek rá, hogy ezt kérdésnek szánta, amikor még fél perc múltán is magamon érzem fixírozó tekintetét.
- Ja, igen – nézek rá –, Ront kerestem. Mondani akartam neki, hogy feltétlen mossa ki a nadrágját, mielőtt beszárad a folt.
- Ó… – Jack mintha másra számított volna. – Értem. A bátyádat kerested.
Hátraveti magát a padon, és, akárcsak én tettem korábban, ő is a sötét, csillagpöttyös égre mered. A folt kiváltó okát nem firtatja, nem kérdezősködik. Nyilvánvalóan azt sem tudja, mi történt a nagyapja és Mr Brunswick között.

Csend követ csendet, csak a szél suttogása és a vigadozók távoli hangjai hallatszódnak. A szám már-már szólásra nyílna, belekezdene a bajuszfestős történetbe, megtörve ezzel a feszélyező csendet, amikor Jack előredől, nagy, szaggatott levegőt vesz, és a térdére könyökölve így szól:
- Hihetetlen gyorsan eltelt ez a három hét. Mint egy szempillantás. Félve gondolok a jövő vasárnapra.
- Miért? – kérdezek vissza értetlenül. – Mi lesz jövő vasárnap?
Még a mondat végére sem érek, amikor már tudom a választ a saját kérdésemre. Zavartan fordítom el a fejem, úgy hallgatom Jack érkező magyarázatát:
- Akkor utaztok el a farmról.
Uh! Van egy sanda gyanúm, mire akar kilyukadni ezzel, és isten látja a lelkem, ez az utolsó dolog, amire most szükségem van. Ez a nap egy esetleges romantikus megnyilvánulás nélkül is elég zavaros. Épp ezért úgy teszek, mint aki nem vette a lapot, és túljátszott derűvel felkiáltok.
- Emiatt ne fájjon a fejed, Jack! Majd hívunk egy taxit, az bevisz a városba. Neked nem kell ezzel fáradnod.
- Hermione…
Van valami Jack hangjában, amitől bele kell néznem a szemébe.
- Te is tudod, hogy nem így gondoltam – folytatja, miután összefonódik a tekintetünk. – Persze arra tényleg nem vágyom, hogy kifuvarozzalak titeket az állomásra, de nem a fáradság miatt, hanem… hanem mert szívesebben venném, ha maradnátok, ha maradnál még.
- Oh… – mondom, mert hasonló helyzetekben mindig így szoktam. – Ugyan már…
- De igen. – Jack tenyere a padon pihenő kezemre csúszik, s meleg bőre körbeöleli az enyémet. Szelíd erő van az érintésében, olyan, amiből gorombaság lenne kibontakozni.

Mozdulni sem merek, csak ülök egyhelyben, torkomban a rohamosan hízó gombóccal, s magamban azért imádkozom, hogy jöjjön már valaki, és zavarjon meg minket, mielőtt…
- Te annyira más vagy, mint az ismeretségembe tartozó többi lány. Kellemes kivétel a tucatnők sorában. Rendhagyó egyéniség.
- Na igen, vannak furcsa dolgaim – ismerem el restelkedve. – Ezt nem is tagadom.
- Jaj, Hermione, már megint kiforgatod a szavaimat! – Jack arcán a nevethetnék keveredik a bosszúsággal. – Te különleges vagy. Üdítően újszerű, izgalmas és érdekes!
A jelzők egy szuszra jönnek ki belőle, és utána csak néz rám, nagy átható tekintettel, rezzenéstelenül.
- Biztos az akcentusom teszi – vetem fel tétován. Mert őszintén szólva nem értem, mi más érdekest vagy különlegest találhatna bennem.
- Pont ez az, látod! – nevet fel Jack. – Neked még a szerénység is jól áll. És ez is egy újabb kivételes tulajdonság, ami megkülönböztet a többi korodbeli lánytól. Mert… te nem ismered ezeket – kezével a nyírószín felé int –, ők mind egyformák. Kis királykisasszonyok, akik ezüstkanállal a szájukban születtek. Semmi eredeti gondolat, csak a divatmajmoló műelegancia, meg az otthonról eltanult pózolás. Az arcukon mindig széles a mosoly… és igen, némelyik amellett, hogy szép még okos is, de hogy a külcsín mögött mi zajlik, soha nem tudhatod. Rejtélyesnek akarnak tűnni, de épp ettől lesznek végtelenül unalmasak és egyformák. De veled, Hermione… veled külön kaland minden nap.
- Hát igen – szakad ki belőlem egy ideges kis nevetés –, négy államban nem találsz olyat, aki a hajánál fogva képes lenne beszorulni a mosdó lefolyójába.
Jack felcsapó nevetése hirtelen ér véget. Két csillogó szeme különös hevülettel szegeződik rám.
- Soha korábban ilyet… úgy értem… – elcsuklik a hangja –, szóval a helyzet abszurd mivolta és tagadhatatlan komikussága ellenére is az volt az egyik legerotikusabb pillanat az életemben.

Egy hosszú, végtelenül kínos pillanatra összefonódik a tekintetünk, aztán sietve lesütöm a szemem. Mi jut eszébe, hogy ilyeneket mond!? Talán, mert éjszaka könnyebben ajkunkra jön a vallomás? Vagy mert úgy hisszük, szavainkat felissza a sötétség?
- Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni – szabadkozom, és a hangom halkabb még a suttogásnál is. – És hidd el, ha bárki más lett volna a közelben, én…
- Én nem bánom – vág közbe Jack. Derűs hangszíne arról tanúskodik, most már nyugodtan ránézhetek. És tényleg, felpillantva látom, hogy a különös tűz már nem lobog a tekintetében. Szürke szeme most ártatlan vidámságtól fénylik. – A környékbeli lányokkal soha nem történne semmi hasonló. Azt persze nem állítom, hogy direkt nem csinálnának valami ilyesmit, csakhogy tőrbe csaljanak – volt már rá példa –, de belőled hiányzik mindenféle ármánykodás. – Megsimogatja a kezem, ami – csak most döbbenek rá – még mindig a tenyerében van, és szinte lelkendezve folytatja: – Te bátor vagy. És elszánt. Nekivágsz a világnak egyetlen hátizsákkal, s amikor szorult helyzetbe kerülsz, nem az az első dolgod – amit pedig a legtöbb ember tenne –, hogy kétségbeesel, és már rohansz is riadóztatni a szülőket, hogy sürgősen küldjenek neked pénzt, mert egyedül nem boldogulsz. Nem, te nem vagy rászorulva senkire. Nem esik le az aranygyűrű az ujjadról, ha dolgoznod kell, nem félsz bepiszkítani a kezed, és nem tartasz méltóságodon alulinak semmiféle rendes munkát – ahogy azt a legtöbb hozzád hasonló intelligens és művelt nő tenné.

Már fél perce folyamatosan rázom a fejem, próbálom leállítani a dicséretfolyamot, amire nem szolgáltam rá, de Jack lelőhetetlen, nekihevülve folytatja tovább:
- Te ösztönös vagy, és igen, néha kicsit hirtelen – de pont ez tetszik. Minden szavad őszinte, az alakoskodás teljesen idegen tőled. Te soha nem ármánykodnál, és nem támadnál hátba másokat. Kedves vagy és végtelenül jószívű. És önzetlen…
- Önzetlen? – szakítom félbe. Már a legelső mondatától fogva folyamatos kínban vagyok, de az utóbbi néhány szava komolyan szíven ütött, és a szörnyű, vértől harsogó szégyenkezés érzését keltette bennem. Hogy ne lennék alakoskodó? Én? Hisz mást se csináltam, mióta itt vagyok. – Miből hiszed, hogy önzetlen vagyok? – forszírozom tovább. – Hisz pénzért dolgozom nálatok, nem puszta szívjóságból.
- Jaj, Hermione… – Jack arcán újra feldereng az a korábbi bosszús-nevetős kifejezés. – Láttalak Rosie mamáéknál, tudom, mit tettél a Kowalczyk farmon. Ott nem volt fizetséged…
- De volt koszt és kvártély – hívom fel a figyelmét, de ő rám se hederít.
- Azért maradtál náluk, mert megsajnáltad őket, és inkább lemondtál a saját boldogulásodról, csakhogy segíthess nekik. Emlékszem az első találkozásunkra, amikor…
Ezen a ponton muszáj felhorkantanom.
- Látod, ezt meg tudom érteni. Azt a ruhát én sem felejteném el egykönnyen a helyedben.
- Csodás voltál benne.
- Mezítláb? – hitetlenkedem. – És a sárban tapicskolva?
Jack erre olyan forró mosolyt küld felém, hogy – fonák módon – beleborzongok.
- Az tetszett benned a legjobban – mondja kedvesen. – Tudod, hányan lettek volna hajlandók az én korábbi barátnőim közül belebújni egy olyan régi és divatjamúlt ruhába? Csak azért, hogy örömet szerezzenek vele egy szegény, gyermekeit gyászoló öregasszonynak? Hát, nem sokan. Sőt, azt hiszem, egyikük sem.
- Honnan tud… – elbicsaklik a hangom – khm… miért vagy abban olyan biztos, hogy én azért tettem?
- Ismerlek, Hermione – jön a magabiztos felelet. Jack keze még szorosabban kulcsolódik az enyémre; szinte már magamon érezem az érverését. – Sokkal jobban, mint bárkit… azelőtt. Talán túlságosan komolyan hangzik, de így igaz – te visszaadtad a nőkbe vetett hitemet.
A drámai kijelentést lenyűgözően, sőt veszedelmesen mélyreható pillantás követi. Restelkedő vörösség lepi el az arcomat – mennyire félreismert engem! Aljas árulónak érzem magam, és egy pillanattal sem bírok tovább ülni mellette, simogató tekintetének bűntudatkeltő sugarában. Kirántom kezem a meleg tenyér alól, és sietve talpra ugrok.

Ron

- Menjen csak, nagyapa! – kiáltom a kocogva távolodó Mr Fergusson után. – Dottie biztos ismer valami háziasszonyi fortélyt, amivel színtelenítheti a bajszát. Siessen!
Nagyapa alakja fokozatosan belevesz, majd el is tűnik a nagyház sötét sziluettjének hátterében; végre fellélegezhetek. Miután nagy kínnal és keservvel, ám sikeresen feltuszkoltam Mr Brunswick terjedelmes ülepét az egyik kisbuszra (az öregúr ezen a ponton hangot adott aggodalmának, miszerint parkolóban maradó autóját ki fogja majd utána fuvarozni, ha ő anélkül távozik, amire nagyapa azt a frappáns választ adta, hogy nyugodtan magával viheti, már amennyiben elég helyet talál neki a saját végbelében), szóval mindezek után nagyapa is lecsillapodott, és átcsoportosuló energiáját a szüntelen ütlegelésről a megszentségtelenített bajusz kármentesítésére vagy legalábbis annak megtervezésére fordította. Ő, aki nem bízik a mesterséges kemikáliákban, minden bizodalmát a borkősavba helyezte; én, aki sokkal realistábban láttam a helyzetet, úgy ítéltem meg, hogy a nemkívánatos türkiz árnyalat eltávolításához minimum fél gallon acetonos oldószerre lesz szükség, ha nem mindjárt az ecetes borotvára – ám ez utóbbi ötlet hangos kinyilvánításától inkább eltekintettem. Nagyapa az én baljóslatú fejtegetéseim nélkül is épp eléggé frászban volt. Hja, a bajuszfesztiválig már csak néhány hét van hátra, addig aligha növeszthet újat, ha a réginek befellegzett.

A szúrós kengurufüvön átverekedve fordulok rá a nagyház és a bungaló összekötő ösvényére, arra a rendszeresített útvonalra, amin minden nap minimum tucatszor átvágtatok. Ezen a késő éjszakán valahogy mégis olyan idegennek tűnik az ösvény, mintha egy másik eukaliptuszligetben, új csillagképletek alatt vezetne. Meglehet persze, hogy csak az a néhány ezreléknyi alkohol kavar meg, ami minden frissítő séta és izzasztó erőfeszítés után is a véremben kering. No meg itt vannak ezek az átkozott lampionok is, amik a leglehetetlenebb szögben és helyeken hálózzák be az ismerős sötétséget.
A fák törzsei közt átsejlik a távoli mulatozás fény- és hangáradata; az ösvények mentén elhelyezett padokon pedig összeölelkező alakok körvonalait lehet kivenni. Jó nekik!

Nincs kedvem visszamenni a buliba, egy porcikám se kívánja azt a tolongó zsúfoltságot, ami a nyírószínben fogadna. Merem remélni, hogy a folt a gatyámon nyomós indok, hogy a kimosására hivatkozva legalább egy kicsit távol maradhassak. Egy félórányi pihentető józanodásra van most szükségem, hogy aztán tiszta fejjel és a kényszerképzetektől megszabadulva – mert Hermione nem enyeleg valamelyik bokorban Jackkel, az biztos – visszatérjek, és megkeressem Hermionét. Talán még a Chloe ügyet is töviről hegyire megvallom neki, megkockáztatva ezzel egy óriási patáliát – ami minden valószínűség szerint elkerülhetetlen –, és a bűntudattól megszabadulva, akár egy torz főnix, feltámasztanám hamvaiból lángra kapott szerelmünket.
Szép tervek. És rendkívül nagyratörőek is – tekintetbe véve, hogy a megvalósításához nem csekély bátorság, és Chloe végérvényes leszerelése szükséges. Merthogy ez az átkozott nőszemély bevette magát a kisházba! Látom az ablakon kiszűrődni a felkapcsolt éjjeli lámpa fényét.

Megszaporázom a lépteimet, és a hátralévő tíz-tizenöt métert egyetlen lélegzetvétellel hagyom magam mögött. A düh lépteim ritmusára, egyre gyűlő cseppekben halmozódik fel bennem… hihetetlen ez a nőszemély! Nem és nem ért a szóból, akárhogy erősködik neki az ember. De most aztán kipenderítem innen, úgy, hogy a lába sem éri majd a földet! Nagyapának igaza volt: az asszonynépet szoros pórázon kell tartani, kemény kézzel, különben menthetetlenül a nyakunkra nőnek.

Olyan lendülettel tépem fel az ajtót, hogy a hajam is belelebben. Nem is lépek, hanem szinte páros lábbal ugrom be a kisházba, az ajtószárnyat pedig kíméletlenül bevágom magam mögött. Levegőt veszek, és már bődülnék is, amikor a szoba sarkából kibontakozó árnyék vékony, remegő hangon megszólal:
- Ron… egyedül vagy?

Hermione

Csupán a pillanat törtrészéig tart, és Jack már előttem is tornyosul. Olyan gyorsan ugrik fel a helyéről, hogy felocsúdni sincs időm, mire észhez térek, már a padhoz vagyok szegezve.
Arcát különös kifejezés uralja, bizonytalanságot és tétova reménykedést látok végigfutni rajta.
- Mi a baj, Hermione? – szegezi nekem a kérdést, és hirtelen kerülni kezdi a tekintetem. A kezét zsebre süllyeszti – mintha a bennük készülődő mozdulatot próbálná így féken tartani –, és önmagát is meglepve így folytatja. – Talán… talán nem tetszem neked?
A kérdés annyira gyerekesen jön ki a szájából, hogy attól még ő is elneveti magát.
- Látod, Hermione, tőlem sem állnak távol a mulatságosság elemei – mondja, immár a szemembe nézve. – De a kérdés ettől függetlenül továbbra is érdekel.

Jack várakozó pillantással mered rám, bujkáló mosollyal a szája szegletében – és nekem fogalmam sincs, hogyan kéne kikeverednem a kínos helyzetből. Hogy Jack ne tetszene nekem? Ekkora hazugságot ki se tudnék mondani anélkül, hogy el ne kezdene tikkelni a bal szemem. Naná, hogy tetszik! Mégsem érzem úgy, hogy tanácsos lenne ebbe az irányba terelni a beszélgetést.
- Nem erről van szó – próbálom megkerülni a témát, miközben mindenhova nézek, csak Jackre nem. –Nem hiszem, hogy lenne olyan lány, akinek ne lennél a zsánere, emiatt ne aggódj – ezt úgy mondom, mintha attól félnék, hogy a visszautasításom komoly önértékelési zavarokat okozhat nála –, én csak, nem hiszem, hogy ennek lehetne jövője…
De az elutasítást, úgy látszik, nem öltöztettem elég meggyőző köpenybe, mert Jack ahelyett, hogy egy csalódott sóhaj kíséretében feladná, és félre állna, határozottan felderül, és nagy lendülettel veti magát a következő mondatra.
- Miért ne lehetne? – (Ezt nem kérdésnek szánta.) – Akár itt, Ausztráliában is járhatnál főiskolára, Sydney nincs olyan messze, de akár még közelebb is találhatsz megfelelő iskolát. Vannak kapcsolataim, el tudnám intézni. – Aztán, mintegy vallomásszerűen, bejelenti: – Olyan könnyen beléd tudnék szeretni…
- Akkor inkább ne kockáztassunk – mondom nevetősen, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy kis józan észt csempésszek a beszélgetésbe. (Ugyanakkor nem tudom figyelmen hagyni, hogy ez már a második vallomás, amit ma hallok, és különböző okokból ugyan, de az egyik jobban meglepett, mint a másik.)
- Nem hiszem, hogy ennyire előre kéne rohannunk – folytatom komolyabb hangon, mielőtt a vitatkozásra készülő Jack megszólalhatna. – Ne érts félre, nagyon hízelgő, hogy megfordult ilyesmi a fejedben, de biztos vagyok benne, hogy az országhatárokon belül is találsz majd megfelelő párt, és nem kell az északi féltekéig vándorolnod, hogy megleld az igazi szerelmet. – Majd kedvesen hozzáteszem: – Úgy tudom, csodálókban soha nem szenvedtél hiányt. Nagyobb választékból pedig könnyebb válogatni.

Jack arca bosszúsan megrándul.
- Dinah! – emeli égnek nadrágzsebből kirántott kezeit. – Ő pletykált neked, igaz? De annak a fele sem igaz, hidd el. Jó, elismerem, régebben voltak kisebb ügyeim… néhány lány az egyetemről, de egyik sem volt komoly. Mostanáig…
És az arca elindul felém. Centiről centire közeledik, miközben félig leeresztett szemhéja alól az ajkaimat lesi, amik egyetlen tovatűnő pillanatra készségesen elnyílnak; ebben a másodperctöredékben szinte magamon érzem a közelgő csók bizsergő ígéretét, látom magunkat összefonódni – mert amit mondott, minden kedves-hízelgő szava ott remeg a lelkemben, és én vagyok annyira gyarló, hogy valamilyen szinten örüljek is neki –, aztán megtörik a bénító varázs, s én pánikszerűen elfordítom a nyakam.
- Na és Angie? – bököm ki az első gondolatot, ami felmerül kavargó agyamba. – Ő sem volt komoly?
Jack megdermed, arcán döbbenet suhan át.
- Hát Dinah ezt is elkotyogta…? – Lekapja rólam a tekintetét, és a lábának címezve szavait kapkodva és bűntudatosan (bűntudatosan?) magyarázkodni kezd: – Tizenöt éves korom óta a nyomomban koslatott, egyfolytában hízelgett és törleszkedett… hisz ismered, tudod, milyen. Csak egyetlen éjszaka volt… a nyomorult ipargazdaságtan szigorlatom napja, amit végre sikerült letudnom. Többet ittam a kelleténél, ő pedig valósággal rám mászott. Nem is emlékeztem a részletekre, és az ügynek nem is lett volna folytatása, ha két hónap múlva nem jelennek meg itt nálunk, családostul, a fenyegetéseikkel együtt, hogy vagy elveszem, vagy… de hát tudod, hogyan alakult a történet.

Az egész monológból nekem csak egy dolog jutott el az agyamig
- Ti lefeküdtetek? – kérdezek rá döbbentem, mint aki először rosszul hallotta.
- Hát igen. De csak egyszer. Én… – Jack elhallgat: csak most ébred rá, hogy én egy teljesen más verzióban hittem eddig.
- Az épp elég – mondom csendesen. – Honnan vetted mégis olyan biztosra, hogy nem tőled van?
- Mert tudtam. – Jack arca csökönyös kifejezést ölt. – Hermione, az az ember áll veled szemben, aki a nagyapjától – a végtelenül szókimondó és nem ritkán megbotránkoztatóan nyílt nagyapjától – kapta a szexuális jó tanácsokat. Már idejekorán kitanított, mit mire húzzak, és miről ne feledkezzem meg soha, semmilyen körülmények között. Hát ezért merem kijelenteni, hogy kizárt, hogy tőlem lett volna az a gyerek.
- Az óvszer sem százszázalékos megoldás – jelentem ki magabiztosan. – Kilyukadhatott.
- Nem lyukadt ki – így Jack. – Nagyapának erre is volt egy módszere, és… jaj, muszáj belemenni a részletekbe, Hermione? Meggyőződtem róla, hogy semmi gikszer nem történt, hidd el.
- De te lefeküdtél vele! – Itt mintha beragadt volna a lemez. – Nem?
- De csak egyszer. – Jacknek sem futja jobb válaszra. – És érthető okból nem is lett folytatása…
- Aha. De sok lánnyal volt már dolgod azóta.
Jack erre nem válaszol – nyilván nem akar hazudni –, csak tehetetlenül széttárja a karját.

Kis idő elteltével szólal meg újra.
- De most nincs senki más. Erre, ha kell, meg is esküszöm. Ha úgy döntesz…
Bármit is készült mondani, nem hagyom, hogy befejezze.
- De nekem van valaki más – szólok felszegett állal. Most már tudom, hogy rögtön ezzel kellett volna kezdeni. – Sajnálom, Jack, de engem vár otthon valaki – itt önkéntelenül a kisház felé pillantok –, és nálam nem fér bele az ilyesmi, úgyhogy…
De nem érek a mondat végére. A folyamatos oldalra tartó araszolás (amit még a mondókám elején kezdtem el, hogy addig se kelljen szembesülnöm Jack válaszreakciójával) most váratlan akadályba ütközik, s mielőtt megkapaszkodhatnék valamiben, elvesztem az egyensúlyom, és a pad kiálló lábába gabalyodott bokával átbucskázom a kemény, kovácsoltvas karfán.

Éles nyilallás hasít végig a lábszáramon, elnyomva a hanyatt esés tompa fájdalmát. Felszisszenek, és a bokám után kapok – ami, tudom, csak kis fáziskéséssel és egy apró reccsenés után követte hátrabukó testemet.
- Maradj fekve – utasít Jack, amikor megpróbálok feltápászkodni. – Mutasd a bokád… Lehet, hogy eltört. Ez fáj? – kérdi, és egy ponton megnyomja a csontot.
- Nem – rázom a fejem, és megpróbálom kihúzni a lábam a kezéből. – Hagyd csak. Biztos nem tört el…
- De lehet, hogy kificamodott – vizsgálgatja még mindig a bokámat, ami – ezt innen is látom – rohamos dagadásnak indult. De mozgatni attól még biztosan bírni fogom…
Jack elkapja a pillantásomat.
- Nem, Hermione – rázza meg a fejét. – Ne is álmodj róla. Erre ugyan nem nehezedhetsz rá, amíg le nem lappad. Gyere – nyúl a hátam alá –, beviszlek a nagyházban, ott majd kikúrálunk.

Jack úgy emel fel, mintha tollpihe lennék, és erőlködés nélkül, ruganyos léptekkel indul meg a nagyház távoli tömege felé.
- Várjunk csak – torpan meg hirtelen. – A kisház közelebb van. És ha az emlékezetem nem csal, a frizsider tele jéggel, az kell most a bokádnak. – Azzal irányt vált, és lendületes léptekkel megindul az új célpont felé.
Nem szólok, nem is tudnék mit mondani. Szörnyű kínban érzem magam; az elmúlt néhány perc olyan hihetetlen fordulatokkal lepett meg, amilyenekről álmodni sem merten – és nem is akartam, ha már itt tartunk. Azt persze hazugság lenne állítani, hogy semmiféle hatással nem volt rám Jack vallomása, hogy nem hízelgett a hiúságomnak a sok méltató szó, de célba egyik sem talált, ez az igazság. És minden kényelmetlenség ellenére megkönnyebbüléssel tölt el a tudat, hogy egy pillanatra sem gyengültem el, vagy estem kísértésbe. Nem, még csak egy kósza gondolatot sem szenteltem annak a lehetőségnek, amit Jack vázolt fel olyan lelkesen. Én hűségesen kitartottam – de vajon Ron is így tett? Nem tudom kiverni a fejemből azt a nyakába csimpaszkodó lányt…

Időközben persze haladunk. Sőt mi több, szédítő ütemben hagyjuk magunk mögött a sötét, kanyargó ösvényt, és Jack lélegzésébe most már zihálás is vegyül.
- Tegyél le nyugodtan – szólalok meg bátortalanul. – Most már nem is fáj a bokám, tényleg.
- Szó sem lehet róla – torkol le ő. – Különben is, már csak néhány méter van hátra.
És tényleg: ahogy kimondja, már meg is érkezünk a kisházat szegélyező tornáchoz. Jack töretlen lendülettel, de most már erősen szuszogva küzdi fel kettőnk együttes tömegét a négy magas lépcsőn, és oldalazva, hogy hozzáférjen a kilincshez, közelíti meg a bejáratot. Némi ügyetlenkedés árán, miközben én folyamatosan le akarok szállni, végül megküzd a kilinccsel, s mi háttal betolatunk a kisházba.

Beletelik három vagy négy másodpercbe, mire tudatosul bennem, hogy nem vagyunk egyedül. Lámpafény világítja be a helyiséget, és olyan szag csapja meg az orromat, ami a frissen eloltott gyufa illatára emlékeztet. Rossz érzés támad fel bennem.
Erővel kiverekszem magam Jack öleléséből, letottyanok a földre, és fél lábon ugrálva – miközben erősen kapaszkodom Jack támaszként felkínált karjába – hátraarcot veszek.
Az elém táruló látvány a faltörő kos erejével vág mellbe. Pislogok egyet, várva, hogy a látomáskép majd csak elenyészik, szertefoszlik előlem… de nem, továbbra is látom a padlón heverő Ront. Azt a Ront, aki egy idegen nő kéjesen nyújtózkodó testén fekszik, a szétterített birkabőrök egyikén, intim közelségben és félreérthetetlen helyzetben… azt a Ront, aki mindezek ellenére gyilkos pillantást – még van képe! – lövell felénk.

Hiába minden önuralomra tette kísérletem, hiába mélyesztem fegyelmező erővel éles körmeimet a tenyerem húsába, a fájdalom ellenállhatatlan erővel kipréseli belőlem a kiáltást.
- Ron…! – Szememet elöntik a könnyek, a szoba képe elfolyik, Ron és az alatta fekvő lány – ez mégsem Chloe, jön egy homályos és egyelőre értelmezhetetlen sugallat – alakja beleveszik a szoba félhomályába.
Dühös mozdulattal kidörzsölöm szememből a nedvességet, és a pillantásom – mintha valami odahúzná – Jack arcára téved.
Ő oda-vissza kapkodja a pillantását köztem és Ron között; ajka hangtalanul mozog; szemének külső sarkát értetlenség gyűri szarkalábakba; és ahogy lassan, nagyon lassan – miközben még mindig úgy kapkodja a pillantását, mintha a köztünk pattogó labda útját követné – az értelem ráncot vet homlokán, úgy én is rájövök, hogy mit olvasott le az arcomról. „Valaki más” – tátogja felém némán, aztán Ronra nézve elbődül:
- Szállsz le a húgomról, te görény!

A felismerés úgy száguld végig az agyamon, hogy beleszédülök. Nekitántorodom a biliárdasztalnak, és görcsösen markolva annak peremét csak meredek előre – egyenesen Dinah rémülettől elkerekedett szemébe. Merthogy az előbb tévedtem: a lány, aki Ron alatt fekszik (és inkább vergődve, mintsem kéjes vonaglással), nem Chloe, nem a telefonos lány, hanem maga Dinah.

Ron

Nem tudom, mi mozgat, ahogy azt sem tudom, mi történt egész pontosan, mióta beléptem a kisházban, és itt találtam Dinah-t, mintha egy gyorsított felvételen játszódott volna le életem utóbbi negyedórája; csak a mélységes düh létezik, ami lávaként tolul felfelé bennem, az őrjítő kép, ahogy ezek ketten beoldalaznak az ajtón, lihegve és egymás nyakába csimpaszkodva – és már talpon is vagyok. Ökölbe szorult kezem irtózatos erővel csap le a felém lendülő testbe, a gyomorszáj puha gödrébe. Jack összegörnyed a mozdulat nyomán – a fájdalmas nyögés, ami kiszakad a torkán, újabb olajcsepp harci kedvem amúgy is lángoló tüzén. Hátrahúzott könyökkel újból lendületet veszek – mert ütni akarom őt, addig csépelni, amíg szusz van benne és bennem is, vagy amíg iszonyú dühömtől lángra nem kap körülöttünk a világ –, előredőlök, de a megkezdett mozdulatot befejezni már nem tudom. Jack válaszütése épp állcsúcson talál. Összekoccannak a fogaim, a fejem félrebicsaklik; lépnem kell néhányat, hogy hátra ne zúgjak. A fájdalom vérpiros ködként robban szét az agyamban, elpusztítva tűnő józanságom utolsó szikráját is – végleg eloldva a féket, ami eddig kordában tartotta a bennem rejlő iszonyatos tűzforró erőt. Oroszlándühvel vetem előre magam, rá a gyűlölt arcra, két kezem cséphadaróként jár; üt, zúz, csontot és lágyrészt ér; semmi tudatosság nincs a mozdulataimban, de nem is kell, hogy legyen, a testem tudja, hogyan kell verekednie; nem érez többé fájdalmat, se könyörületet, csak az alkalmat talált indulat létezik és a szédítő elégtétel, hogy végre kiadhatom magamból…

Hermione

Döbbenetem szilárd falként vesz körbe, képtelen vagyok mozdulni. Érzéketlenné tompulva, saját dermedt testem börtönébe zárva bámulom az előttem zajló jelenetet. Az idő pillanattöredékekre hasad, előzmény nélküli, semmiben lógó filmkockák pergetik egymást a szemem előtt: Ron lendülő keze, ahogy arcon találja Jacket… Jack öklelésre tartott feje Ron gyomrában… a két összeakaszkodott fiú az asztal felé dőlve… majd négy kalimpáló láb a törmelékeken… aztán a menekülni készülő Dinah, aki felbukik kettőjükben… egy iszonyú koppanás, és Dinah feje megbicsaklik az ablakpárkányon… majd egy narancsvörös villanás…

Apránként felolvad a testemet megbénító dermedtség, és az arcomat hirtelen forró légáramlat csapja meg. Tűz van! – riadóztat egy belső hang, és a tekintetem azon nyomban ráélesít a villogó árnyékoktól szabdalt, sátáni fényben tündöklő ablaktáblára.
Mint valami bizarr formájú máglya, úgy lángol a függöny két szárnya, tátott szájú tűzszörnyként ágaskodva Dinah eszméletlen teste felett, készen arra, hogy karnis-fogságából megszabadulva rávethesse magát tehetetlen áldozatára.

Gondolkodás nélkül lököm el magam a biliárdasztaltól. A lábaim öntudatra ébredve visznek előre, át a hempergőző fiúkupacon, akik megállás nélkül csépelik tovább egymást; át a rommá lett dohányzóasztalon, keresztül a felborogatott lámpatesteken és zsámolyokon; bele ebbe a borzalommal átszőtt, tűztől harsogó forróságba, ami iszonyú sárga nyelvekkel nyalja körbe érkező testemet. Dinah már csak egy karnyújtásnyira van tőlem, alig egy rántásnyi távolságra, hogy kimenekíthessem a forró tűzbörtönből, de az utolsó méteren már nem tudom keresztülküzdeni magam. Fájdalomnyilallás követ egy különös, baljósan súrlódó hangot, s a külvilág eltűnik a mindent átszövő feketeség áthatolhatatlan függönye mögött. A borzalom megszűnik, és vele távozik minden gyötrő aggodalmam.