|
Tizennegyedik fejezet 2
barika 2009.01.04. 20:19
Ron
A mosdó felé lopakodva bukom le. Dollie itt csíp nyakon, és szúrja ki sasszemekkel a stikában elfogyasztott ebéd terhelő bizonyítékát: a grillkolbászhoz kapott összezsírozott szalvétát, amitől a vécében akartam megszabadulni.
- Szóval így állunk! – cövekel le elém szétvetett lábakkal. Minden izom megfeszül rajta, ahogy derékból előredőlve gyilkos pillantással méricskélni kezdi a sárga zsírtól fénylő szalvétát. – Grillkolbász, igaz? – (Úgy ejti ki a szót, mintha a halálos ellensége lenne.) – Hát hányszor mondjam még neked, hogy ezzel olyan lejtőn indulsz el, ami elkerülhetetlenül a kóros elhízás és súlyos szív- és érrendszeri problémák prosztatagondokkal terhelt siralomvölgyébe vezet!? Az eldugult nyirokcsomókról nem is beszélve! A narancsbőr nem csak a nőket sújthatja, Ron – ezt mindig tartsd szem előtt. Én a helyedben…
És Dollie csak mondja és mondja. Én beletörődve ácsorgok előtte, a tettetett érdeklődés őszinte arckifejezését erőltetve magamra, miközben szálkás izomzatú főnökasszonyom – aki alig ér fel a hónaljamig, de vállban legalább olyan széles, mint én – egyre csak sorolja az egészségtudatos táplálkozás zsibbasztóan unalmas ismérveit. Ő maga – meséli büszkén kidüllesztett mellkassal – minden második héten kétnapos méregtelenítő kúrát tart, amikor saját recirkuláltatott testnedvein túl csak és kizárólag háromezer méter mélyről felszivattyúzott termálvizet fogyaszt, semmi mást!
- Na és a foszfát? – szegezi most nekem a kérdést. – Eleget viszel be belőle?
- Hova? – kérdezek vissza sértetten, azt gondolva, hogy a munkavégzésemmel kapcsolatban támadtak fenntartásai.
- A szervezetedbe, Ron, a szervezetedbe! – Dollie még közelebb hajol hozzám. – A bőröd sápadt, és… – itt belém csíp – rugalmatlan is. Szövet-stimulációs kezelés, az kell most neked. Gyere, épp van üresedés.
- Kösz, most inkább nem – hárítom el a felajánlást, szándékaim szerint udvariasan. – Talán majd valamikor később.
De Dollie nem veszi a lapot, továbbra is vesébe látó pillantással méricskél, amitől úgy érzem magam, mintha lézersugarak fúródnának a bőröm alá, és egy tapodtat sem mozdul.
- Nincsenek egyensúlyban a csakráid, Ron – jelenti be drámai hangsúllyal. – Valami bánt téged, látom a hajtöveiden és a hüvelykujjad bütykein. Magadban tartod a mérged, és ez nem jó. Engedd szabadon a démonjaidat, ne hagyd, hogy elszívják az életerődet!… Igen – böki felém feszülő bicepszű kezét –, a hatnapos léböjt-kúra lesz a megoldás! Két vizelethajtó zöldkapszula óránként, ötször tízperces izzasztókamra-menet délelőtt, jógázás meg kéz-akupresszúra délután – és a végén úgy fogod érezni magad, mintha újjászülettél volna.
Atyavilág! Izzasztókamra…? Még az ötletbe is belesápadok.
- Nem hiszem, hogy ilyen súlyos lenne az állapotom, Dollie – erőltetek egy kis színt az arcomra. – De azért kösz, hogy aggódsz értem. Csak egy kis gyomorprobléma lehet a háttérben – improvizálok, remélve, hogy így végre megszabadulhatok tőle –, ezért olyanok a… hajbütykeim meg az ujjtöveim, amilyennek az előbb mondtad…
De a beismert szimptóma ahelyett, hogy lehűtené, csak még inkább felajzza Dollie-t, aki most úgy néz rám, akár a csalitosban nyulat szimatoló vadászkopó.
- Hát persze – csillan nagyot a szeme. – A sok ízfokozó, mesterséges színezék és a rengeteg állományjavító adalék ellen tiltakozik ezzel a szervezeted! Világosan látszik a szeplőiden – szinte sikolyba rendeződnek az arcodon! És a jellegzetes kidudorodás a gyomrod alatt – mutat az egyenruhám megkötős derékrészére –, az is jelzésértékű.
- Az csak az övem csatja – szúrom közbe kicsit sértetten, de Dollie ezt elengedi a füle mellett.
- A rendszertelen étkezés gyakran okoz túlzott bélgáz-képződést. Mondd csak, Ron – dől még egy kicsit közelebb –, nem puffadsz véletlenül?
- Hogy puffa…? Nem! – háborodom fel. – Odabent minden csendes és nyugodt.
De Dollie leállíthatatlan.
- Volt ma már székleted? – kérdi szemrebbenés nélkül. Azzal felém nyújtja a nyakát, és látványosan beleszimatol a levegőbe. – És ha igen, akkor milyen?
- Mi… hogy…? – kapkodok levegő után. A felháborodás időlegesen a szavamat veszi. – Szilárd és… és rendszeres, ha nagyon tudni akarod. Ahogy a tisztálkodás is, amit soha nem mulasztok el.
Azzal sarkon fordulok, és a megrökönyödött főnökasszonyt faképnél hagyva elcsörtetek a folyosón.
(másfél órával később)
Hogy milyen nagy az isten állatkertje! S ki gondolta volna, hogy épp egy kisvárosi szépségszalonban találkozom az emberi furcsaságok és különcségek eme szerteágazóan széles palettájával? És a testszag-szimatoló főnököm csak a legelső a sorban. Mindjárt itt van mögötte a fodrászunk, Luigi, aki naphosszat csak nyöszörög és sóhajtozik; ha épp nincs vendége, az ablaknak nyomott arccal bámul ki az utcára, és apró szívecskéket rajzol az üvegre, a lélegzete keltette párafoltokba. S akkor az öltözékéről még nem is ejtettem szót! Minden nap ugyanabban a szerkóban feszít: egy fájdalmasan szűk, krémszínű bőrnadrágban, ami a legkisebb mozdulattól is hangosan nyikorog, s amihez kiegészítésül mindig valamilyen élénk színű, nyitott gallérú, zsabós inget vesz fel.
Valami nagyon nem stimmel vele… de nem tudok rájönni, hogy mi az.
Aztán itt vannak a visszatérő vendégek is – hogy micsoda oltári figurák akadnak köztük! Mr Quinsy, azt hiszem, megérdemli, hogy elsőként említsem. Korábban (és így utólag tudom: kissé meggondolatlanul) már odaítéltem a déli félteke leggusztustalanabb teremtményét megillető címet Mr Finchernek, a sárkánykörmös, lüktető anyajegyű pacáknak, ám a tíz perccel ezelőtt látottak fényében, úgy vélem, Mr Quinsy eséllyel nyerhetné el tőle a fődíjat.
A szóban forgó úriember amellett, hogy folyamatos és kezelhetetlen orrfolyással küszködik, pluszban még magáénak mondhatja a földkerekség legnagyobb fülzsírkészletének kitüntető rekordját is. Azzal a tetemes mennyiségű anyaggal, ami a lelkes gyűjtő személyes készletében eleddig felhalmozódott, már most be lehetne zsírozni a világ gépparkjának valamennyi nyikorgó illesztését és még az elrozsdásodott ajtózsanérokra is bőven jutna.
A meghökkentő látvány már önmagában elég lett volna, hogy az illető férfiú neve örökre bevésődjön a memóriámba, ám történetünk hőse még erre is rá tudott tenni egy lapáttal. Az abszolút felejthetetlenségről Mr Quinsy egy jól irányzott tüsszentéssel gondoskodott, valamint azzal a jórészt turhából és sárgászöld orrváladékból álló köpettel, amit – ugyancsak pazar célérzékkel – egyenesen a bal szemem fölé lövellt.
A neki szánt törölköző sosem jutott el a hajáig, azt én vettem használatba, míg a mosdóba érve le nem sikerült áztatnom a homlokomra ragadt, gyomorforgató slejmet.
A vendégek körében mindazonáltal nagy derültséget aratott a produkció. Azok, akik látták, egymást túllicitálva igyekeztek megtippelni a náthás jelenség kiváltó okát. Mrs Clayton, akinek a melírcsíkjairól korábban én magam gondoskodtam, a búra alatt ülve és egy életmód magazinban lapozgatva arról próbált meggyőzni mindenkit, hogy csakis a járványos madárinfluenza egyik emberre veszélytelen válfaja lehetett ludas a dologban. Mr Marconi, akinek a körömgomba-kezelése még javában folyt, ellenben a trópusi mirigyláz mellett tette le a voksát, és a vonatkozó védőoltások mihamarabbi felvételét javasolta, mind nekem, mind pedig a tüsszögő bacilusgazdának. Tüszős mandulagyulladás, torokgyík és az ebola legújabb mutáns változata voltak a további jelöltek, amiket a kárörvendő társaság egyre nyilvánvalóbb élvezettel nevezett be a versenyre.
Hogy végül is sikerült-e közös nevezőre jutniuk a diagnózist illetően, nem tudom, mert még a végkifejlet előtt megzavartak. Szörnyella robogott be a színbe (ki más?), és ripakodott rám, hogy ne a számat tátsam, hanem eredjek a dolgomra. Egy kazalnyi szőrtelenítéshez használt papírcsík vár rám, hogy beáztassam és megszabadítsam a ráragadt testszőrzettől.
Hah, ezzel az olcsó trükkel legutóbb három napja tudott bepalizni. Azóta tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a használt gyantacsíkokat nem recirkuláltatjuk gazdasági okokból, hanem egyenes úton kivágjuk a szemétbe. De nem akartam elrontani a kárörömét, hátramentem hát a raktárba, és hagytam, hadd higgye azt, hogy az áztatással vagyok elfoglalva. Az így nyert szabad perceket lazítással és egy tejszínhabos csokipuding komótos bekanalazásával töltöttem.
Ám most újra munkára kész vagyok – és a raktár félhomályából elősietve látom is, hogy melóm akadt. Luigi a hajmosó szék felé biccent – amit időközben új vendég, egy szőke tarkójú fickó foglalt el –, és kézmozdulattal jelzi: Láss neki! Odabattyogok hát, törülközőt terítek a kliens hátára, és szakavatott mozdulattal a tál bemélyedése felé kormányozom a fejét. A zuhanyrózsa már a kezemben, tekerném a melegvizes csapot, amikor:
- Halihó, elveszett fiú!
Félliternyi langyos vizet fröcskölök szét a padlón meglepetésemben.
- Mi a… mi a fenét keresel te itt? – bámulok hitetlenkedve a felfelé meredő, vigyorgó arcba. – Egyáltalán hogyan… nem értem…
- Én is örülök, hogy látlak, Ronnie. – Chloe kirántja fejét a hajmosó tálból, és gúnyos-sértődött grimaszt vágva felém fordul. – Azt ugyan nem vártam el, hogy pezsgőt bonts a tiszteletemre, de ennél azért szívélyesebb fogadtatásban reménykedtem… Hát egy picit sem örülsz, hogy újra láthatsz?
- Én csak… hogy… mi? – Örvénylenek a gondolataim. Na erre aztán végképp nem számítottam! – Csak azt mondd meg – találok rá végre a hangomra –, hogy hogyan akadtál a nyomomra. Csak… csak nem… – örült gondolat kezd motoszkálni bennem –, csak nem követtél idáig?
- Ne légy ostoba, Nyuszifül! – forgatja a szemét Chloe. – Mégis hogy a ménkűbe követhettelek volna!? Véletlenül találtam rád. Illetve félig véletlenül, félig tudatosan. De – legyint – nem ez a lényeg. Inkább te mesélj nekem! Mi volt ez az egész? Eltűntök az éj leple alatt, mint valami bűnözők, nem szóltok senkinek, nem köszöntök el senkitől… Van fogalmad róla, milyen kupit hagytatok magatok mögött?
- Kupit? – kérdezek vissza rosszat sejtve. A pulzusom egy szempillantás alatt megduplázódik. – Hogy érted ezt pontosan?
Minden idegszálammal megfeszülve várom a választ (Istenem, lehet, hogy már nyomoznak is utánunk? Rájöttek, hogy a könnyező madonna is szemfényvesztés volt?), de Chloe csak ránt egyet a vállán.
- Hát igen, kupit – mondja őrjítő egykedvűséggel. – Mindenki titeket keresett. A vén szatír, akivel a nudibárban voltál… meg a kiscsaj, aki állítólag megpörkölődött abban a vitatott tűzben, ami egyesek szerint az „égig” ért…
- Na és vele mi van? – csapok le rögtön az elejtett részletre. – Ugye nem lett komolyabb baja?
- Kinek?
- Hát Dinah-nak – sürgetem. – A lánynak, akit bevittek az ügyeletre. Ismered őt – bemutatkoztatok egymásnak a cseresznyefesztiválon.
- Ja, neki? – Chloe fürkésző pillantással néz végig rajtam. – Neki semmi baja nem lett, csak bekenték valami hűsítő kenőccsel – de miért érdekel ennyire? Ugye nektek közötök volt ahhoz a tűzhöz?
Belenézek Chloe gyanakvóan összeszűkülő szemébe, és eszeveszett iramban próbálok valami hihető magyarázatot összegereblyézni az agyamban.
- Gyertyabaleset – bököm ki végül. S rögtön jön a megvilágosodás: ez lesz tökéletes fonal, amire felhúzhatom a történet részleteit.
- Csak ennyi történt – folytatom immár magabiztosabban. – Az egyik gyertya lángjától tüzet fogott Dinah ruhája. Amikor el akarta oltani, véletlenül belehajolt, és a nyakfodorba azonnal belekapott a láng. A gyertya is feldőlt, aztán nem tudom… gyorsan történt, mire észbe kaptunk, már a függöny is égett. Kis híján katasztrófa lett belőle…
Chloe tűnődve megvakarja az állát.
- Érdekes, a helyszínen alig találtak égésnyomokat. Ha jól emlékszem, csak a függöny pörkölődött meg. A berendezés viszont úgy nézett ki, mintha ott rendezték volna az idei favágóverseny döntőjét. Ripityára tört asztal, széthányt fadarabok, meg minden…
- Mert kézzel-lábbal próbáltuk eltaposni a tüzet – vágom rá azonnal. – Gondolhatod, hogy nem finomkodtunk a berendezéssel, miközben körülöttünk minden lángokban állt. Na bumm, összetörtünk egy-két dolgot! Sokkal rosszabbul is végződhetett volna.
- Aha… – Chloe gyanakvását még mindig nem sikerült eloltani – látom a szeme ravasz csillogásán. – Csak azt nem értem, miért kellett hanyatt-homlok elmenekülnötök. Mert ezt csináltátok, nem? Elmenekültetek.
- Na és aztán? – kapom fel a vizet. Ezzel megfogott, és fogalmam sincs, hogyan vágjam ki magam. – Maradtunk volna ott örökre!? Tudtuk, hogy előbb-utóbb tovább kell állnunk, szóval, ha már megvolt a lehetőség, úgy értem, a sok szabad kisbusz, fuvarra várva…
Chloe kirobbanó nevetése belém rekeszti a folytatást.
- Ezt te sem gondolod komolyan, Nyuszifül. És meg se próbálj tovább traktálni ezzel az ócska mesével, mert komolyan mondom, sértő, amit csinálsz. Ennél százszor ügyesebb hazugsággal sem tudnál beetetni. Szóval, ki vele, mi történt igazából?
- Igazából? – Az agyam ezerrel futtatja át a válaszlehetőségeket; tucatjával merülnek fel a silányabbnál silányabb magyarázatok. Végül úgy döntök, bevallom az igazságot – hisz Chloe előtt már úgysem titok: – Rájöttek, hogy nem vagyunk testvérek. Lelepleződött a mesénk. Nem maradhattunk tovább. Ciki lett volna…
- Értem… – Chloe néhány pillanatot a lehajtott fejű hümmögésnek szentel, aztán újból rám emeli a tekintetét. – Na és azt is elmondod, hogyan derült ki? Mármint az, hogy nem is vagytok testvérek. Csak nem – kaján vigyorra húzódik a szája – rajtakaptak titeket?
- Majdnem – morgom sötéten. – A rajtakapás az stimmel, de nem olyan leosztásban, ahogy gondolod.
- Hogyhogy? – élénkül fel Chloe. – Ha nem a barátnőddel értek in flagranti, akkor kivel?
- Nem engem kaptak rajta – fortyanok fel. Mert akármit is műveltünk mi ketten titokban, tűrhetetlen, hogy ezt feltételezze rólam. – Hermione bukott le – előttem.
- Csak nem? – Chloét már szinte szétveti a bizsergő kíváncsiság. – Ő és a ház ifjú ura… jól gondolom?
- Jól – vágok rá egy sötét fintort. – Miközben én a tűzoltással voltam elfoglalva, azok ketten egymás karjában viháncoltak, és ha engem kérdezel, egyértelmű volt, hogy mi hozta be őket a kisházba. Nyilván egy diszkrét helyet kerestek, ahol nagyobb kényelemben folytathatják az enyelgést.
- És te megláttad őket közben. Ú, az kellemetlen. – Chloe bemutat egy együtt érző mosolyt. – Részvétem, Csillagszemű. De ha ez megvigasztal, egyszer én is rajtakaptam az egyik exemet, miközben elmélyülten nyomta az ágygimnasztikát – valaki mással, a közös hálónkban. Tizenkét öltéssel varrták vissza a darabot, amit kiharaptam a füléből…
Beazonosíthatatlan nyögés tör fel belőlem.
- Basszus… De nem, én csak az előkészületnek voltam szemtanúja. Addig nem jutottak el.
Megrázom magam; nem szívesen gondolok arra az estére. De Chloét nagyon érdeklik a részletek.
- Akkor tulajdonképpen mit láttál? – firtatja.
- Mondtam már: kettejüket összebújva. Az az izomagyú majom a karjaiban hozta be Hermionét a kisházba…
- A karjaiban? – Chloe értetlenül vonogatja a vállát. – De miért?
- A magyarázat szerint azért, mert Hermione kificamította a bokáját, és nem bírt lábra állni. De én nem hiszem el… Ez csak egy utólag kreált védőszöveg, hogy kidumálja magát… nem?
Reményittas várakozással meredek Chloéra. Nem tudok tenni ellene; egy részem továbbra is bármit megadna érte, hogy valaki végérvényesen eloszlassa a kételyeit. Ez a részem borzasztóan szeretne hinni Hermionénak.
Ám Chloétól nem kapom meg a vágyott megkönnyebbülést: csak ránt egyet a vállán, és színtelen hangon ennyit mond: – Ki tudja…
Eltelik néhány néma másodperc, mire összeszedem magam, és csak azután fogalmazódik bennem meg a kérdés, amire továbbra sem tudom választ.
- Még mindig nem mondtad el, mit keresel itt – nézek rá szigorúan Chloéra. – És még azzal a magyarázattal is tartozol, hogy miként akadtál a nyomomra. Ha nem követtél, akkor honnan tudtad, hogy itt vagyok? Mert ez még fatális véletlennek is meredek.
- Te alábecsülsz engem – jön a fintorgó válasz –, ahogy korábban is oly sokszor. Nem volt akkora kunszt kinyomozni, hogy merre indultatok el, csak egy kis utánajárás, meg némi kérdezősködés kellett hozzá, semmi több. A sofőrt, aki elfuvarozott titeket, pofonegyszerű volt megtalálni, hisz ő visszajött a bulira. Egy mosolyomért elárulta, hogy melyik városba vitt titeket. Aztán kocsiba vágtam magam – tudod, a hűvös éji levegő gyorsan józanít –, és már robogtam is a buszállomásra. És ha hiszed, ha nem ott is szerencsével jártam. A pénztáros srác ráismert a leírásra, amit én adtam rólatok – és elhiheted, hogy az elég pontos volt, hisz téged ismertelek a legutolsó porcikádig. Szóval a srác rábólintott, hogy igen, jártatok ott, és azt is elmondta, meddig vettetek jegyet – a végállomásig, ami – mutat körbe – a kies Új-Anglia hegyes-völgyes vidékének legjelentősebb településéig, Tamsworth-ig vezetett.
- És miből gondoltad, hogy nem utaztunk tovább?
- Nem gondoltam semmit. Ebben az irányban volt dolgom. Legutóbb mondtam is neked, hogy a héten Brisbane-be utazom. S ha már erre járok, hát gondoltam, útba ejtem a várost – ami tényleg nem nagy kerülő Brisbane felé –, és csiribí-csiribá, te pont akkor mész át zebrán, amikor én leparkolok a kocsival. Rögtön utánad rohantam, de nem találtalak bent. Az egyik csajt is megkérdeztem, de ő azt mondta, nem ismer semmiféle Ront.
- Szőke volt? – kérdezem. – És turcsi orrú?
- Az – bólint rá Chloe. – És olyan képet vágott, mint aki vackorba harapott.
- Ő Szörnyella, itt dolgozik, és azt hiszi, hogy én a számára kirendelt rabszolga vagyok. Ha legközelebb utánam érdeklődsz, az „újfiú”-t keresd – ő ezen a néven ismer.
- Aha. Kedves teremtés. De mindegy is, mert aztán visszajöttem, és voilá, imé itt lennénk mindketten – újra együtt a nyerő csapat. – Chloe arca felölti azt a fanatikus kifejezést, amit én reflexszerűen a közelgő bejelentések és nagyszabású tervek ígéretével társítok.
- Mire készülsz már megint? – húzom össze a szemöldököm. – Mert ha újabb „menetet” forgatsz a fejedben, akkor arról most tegyél le. Anélkül is épp elég bajom van, nem hiányzik a plusz balhé.
Chloe elengedi a füle mellett a sopánkodást.
- Sínen vagyunk, Csillagszemű – dörzsöli össze két tenyerét. – Brisbane-ben minden úgy alakult, ahogy terveztem. Sőt, egyenesen el voltak ájulva az anyagtól… csak egy apró bibi van, amit még ki kéne küszöbölnünk.
- Nem! – jelentem ki kategorikusan, és Chloé méltatlankodására ügyet sem vetve megfordítom őt, és a hajmosó tálba nyomom a fejét.
- De még nem is hallottad a részleteket – tiltakozik ő, s még a feje búbjára zúdított jéghideg vízáradat sem téríti jobb belátásra, konokul folytatja: – Olyan lehetőség ez, ami csak egyszer adódik az életben, a sorsodat kísérted meg, ha közömbösen hátat fordítasz neki. Az eddigi eredmények elsöprőek, mindenkinek ez volt a véleménye. Egyöntetű döntés született, megkajálták a dolgot, érted?… Csak egyetlen apró bökkenő van, egy kis hiányosság, amihez viszont ragaszkodnak.
- Már késő, sajnálom. Felhagytam ezzel a dologgal, nem lesz folytatás, és punktum! – Ám mert a kíváncsiságom még az elhatározásomnál is erősebb, megkérdezem: – Egyébként mi az a bökkenő?
- Hát, az van, hogy… – Chloe hirtelen mintha veszítene a lendületéből. – Igazán nem nagy cucc… Emlékszel arra, amit a porcikáidról mondtam? Na, ahhoz, hogy működjön a dolog, most a legutolsó, eddig érintetlen porcikádra lenne szükségem. Csak egy kicsit…
Hogy csak egy kicsit mi, az már nem derül ki, mert hirtelen támadt felháborodásomban teljesen megfeledkezem a kezemben tartott működő zuhanyfejről, és azt egyenesen Chloé arcába irányítom – aki most bősz visítással csapódik előre, és prüszkölve próbálja kiüríteni magából a letüdőzött vizet.
(öt meglehetősen kényelmetlen és kínos perccel később)
Sikerült az utolsó cseppig feltörölni a kiloccsant vizet – és egyelőre úgy tűnik, hogy az állásom is megmarad.
- Nekem köszönheted – súgja a fülembe Chloe, miután a légszomjig feldúlt Luigit már hallótávolságon kívül tudjuk. – De megmásítom a vallomásomat, ha nem segítesz nekem…
- Nem érdekel – sziszegem összeszorított fogakkal, és ebben a pillanatban tényleg így is érzem. – Egyébként sem vagyunk úgy oda ezért az állásért. Ótvaros lábakat meg korpás fejeket sikálni egész nap korántsem olyan jó buli, mint ahogy gondolnád – úgyhogy ezzel nem tudsz megzsarolni.
- Hát jó… – Chloe megrántja a vállát, látszólag letesz a dologról, de az arcán továbbra is ott a tamáskodó kifejezés. – Nagy hiba, Kockahas, de ahogy akarod… Tudod mit? Adok neked másfél óra gondolkodási időt, aztán ha végeztek a frizurámmal, átdumáljuk még egyszer a dolgot. Hátha tudok olyat mutatni, amitől megváltozik a véleményed.
- Kötve hiszem.
- Csak ne légy ebben olyan biztos.
(cirka másfél órával később)
- Na, hogy tetszik? – Chloe a nyakához emeli két kifordított tenyerét, és végrehajt egy kecses, szemléltető piruettet. – Milyen az új hajam? Jó lett a szín?
- Rendkívül… szemvidító – hunyorgok bele a harsány hajzatba. – Passzol a személyiségedhez.
- Úgy találod? – Chloe a tükörbe sandít, és elégedetten beleborzol felzselézett üstökébe. – Kifejezetten ezt az árnyalatot kértem. A te hajad volt a hivatkozási alap.
- Ezzel most hízelegni akarsz? – vonom fel a szemöldököm. – Mert hiába. Felőlem akár borostát is növeszthetsz, akkor sem fogom meggondolni magam. És ez a végszó.
(újabb másfél órával később)
Az utolsó vendég jóval zárásidőn túl, cirka negyed órával ezelőtt távozott. A szalon mintha csak erre várt volna, varázsütésre kiürült. Mindenki úgy rohant haza és igyekezett privát dolgára, hogy még felocsúdni sem volt időm, s megint én maradtam itt legutoljára, tök egyedül. De nem bánom; az egész napos hercehurca és zajos nyüzsgés után kifejezetten jólesik a nyugodt csend.
Chloe beletörődött a döntésembe, minden további akadékoskodás nélkül egyszerűen hátat fordított, és elment. Meglepő, sőt szinte ijesztően valószínűtlen, hogy ilyen gyorsan feladta. Nem olyan embernek ismertem meg, akit egy egyszerű „nem”-mel könnyen el lehetne bizonytalanítani. Fura…
Ahogy az én konok ellenállásom is. Könnyűszerrel rábólinthattam volna a felkérésre; Hermione kis „epizódja” után nem kellene, hogy erkölcsi aggályaim legyenek, sőt, a visszavágás, még ha csak titokban zajlik is, kifejezett elégtételt jelentene a számomra. Ha Hermione már attól is kiborult, hogy néhány rajongói levelet kaptam, és csak azért képes volt magával ráncigálni Ausztráliába, hogy távol tartson nőnemű hódolóimtól, akkor a chloés ügyletemtől egyenesen agyérgörcsöt kapna. És félig-meddig szeretném is látni, ahogy felkapja a vizet; abból legalább tudnám, hogy még mindig fontos vagyok neki.
De a másik részem kerülni akarja a balhét, és cseppet sem szorgalmazza a folytatást Chloéval. Ez a részem nem akar revansot venni, ez a részem valahol mélyen elhiszi a bokaficamos mesét, és esze ágában sincs súlyosbítani a már így is épp eléggé kétségbeejtő helyzetet.
A kirakatüvegen túl már sűrű sötétséggé mélyült az alkonyat; a szemközti bárból kiszűrődő fények aranyló sávokat festenek a köztünk húzódó aszfalt csíkjára, amit a menetrendszerűen visszatérő szemerkélés újból fényesre áztatott.
Odaát még csak most indul be az élet. Én itt mára már végeztem, de Hermione még sokáig talpon lesz. Így megy ez most már napok óta. Csak futó percekre látjuk egymást; közös motelszobánkban külön ágyon és eltérő turnusokban alszunk. Jóval éjfél után, mikor Hermione hazaér, én már mindig durmolok (vagy durmolást színlelek), s mikor másnap, úgy hét óra tájt munkába indulok, még túl korán van hozzá, hogy őt bármilyen okból felébresszem.
Némán szoktam fölé hajolni, a vágy és a konokság ellentmondásos, kínzó keverékével a gyomromban, félve és egyben remélve is, hogy véletlenül felriasztom álmából. A késztetés, hogy mellé bújjak és átöleljem, néha olyan erős, hogy csak tenyérbe mélyesztett körmökkel tudok erőt venni magamon. Olyan egyszerű lenne így kibékülni, csak bebújni mellé a takaró alá, hozzásimulni az ismerős testhez, belélegezni, beszívni közelségének megnyugtató melegét – de a konok kitartóerő, akár a húsomba nyiszáló érdes pengéjű kés, útját állja a mozdulatnak. Vissza sem nézve masírozok ki ilyenkor a szobából, az újabb elszalasztott lehetőség egyre gyarapodó súlyával a mellkasomban.
Még utoljára körbehordozom pillantásomat a szalon kiürült belsején – amit kellett, elraktam, a széthordott magazinokat egy stószba állítottam, a mennyezeti lámpákat mind egy szálig leoltottam –, aztán hátat fordítok neki, és visszaballagok a raktárnak használt hátsó helyiségbe. Itt vállamra kapom a korábban összegyűjtött és zsákba tömött iszapos lepedőket – már csak ezeket kell beadnom a mosodába, aztán letudtam minden kötelességemet. Itt is leoltom a villanyt, és zsákkal a hátamon a sikátorra nyíló, hátsó szervizbejáraton át távozom.
Egy szűk, nyirkos köz és egy valamivel bizalomgerjesztőbb mellékutcán végigbaktatva újból a főúton kötök ki. Halk zeneszó üti meg a fülemet; a bárból szűrődik ki, tudom jól, és egy gyorsan tovatűnő pillanatig a kísértés szinte felülkerekedik a józan eszemen, s én majdnem hátraarcot veszek, hogy a bár melletti sikátorból újból meglessem Hermionét.
De nem teszem – mi értelme lenne? Hogy megint végignézhessem, hogyan borulnak össze azok ketten a bárpult felett és folytatnak mélyreható, bizalmas beszélgetést, miközben én dinnyehéjban és salátalevelekben állok odakint, a magas ablak előtt ágaskodva. Mert ezt ma már átéltem egyszer; a grillbárba menet útba ejtettem őket, és láttam, mit művelnek. Ahh, az a pacák egyszer még kihúzza nálam a gyufát, és abban nem lesz köszönet. Ha Jacket két vállra bírtam fektetni, akkor vele is könnyűszerrel elbánok – s ha eközben véletlenül kigyullad valami, hát csak magára vethet. Minek cukkolt fel?
- Sötét gondolatok, igaz, Nyuszifül? Csak úgy ne maradjon a homlokod…
A hátamnak szegezett kiáltás a szupermarket kivilágított bejárata előtt ér utol. Az összetéveszthetetlen hanglejtés kétséget sem hagy afelől, kitől származik a hang.
- Szinte sejtettem, hogy nem hagyod annyiban – kiáltom hátra a vállam felett, és még csak nem is lassítok a tempón. – De felesleges strapálnod magad, a döntésem továbbra is ugyanaz.
Nem várok a zöld jelzésre, pirosnál vágok át a zebrán. Az út egyébként is kihalt, csak a távoli autósztráda felől hallatszik ide a forgalom ritmikus, tompa zúgásba olvadó moraja – amit csupán a saját zihálásom és a nyomomban csattogó léptek nedves cuppanásai zavarnak meg.
- Fékezz már, a fenébe is! – Chloe végül a rendőrőrs épülete előtt ér utol: belecsimpaszkodik a hátamra vetett szennyeszsákba, és saját testsúlyával szegez a járdához. – Órákig vártam rád a kocsimban – lihegi a fülembe –, a nyolcvanas évek diszkó slágereit hallgatva az egyetlen nyavalyás rádiócsatornán, ami ebben a porfészekben bejön, úgyhogy tartozol nekem annyival, hogy legalább rám nézel, miközben hozzád beszélek.
- És ha nem vagyok kíváncsi a mondanivalódra? – fordulok felé; a lepedőkkel teli zsákot a lábam elé, a vizes kőre hajítom. – Akkor mit teszel? Erőszakkal úgysem vehet rá olyasmire, amit nem akarok.
De Chloe mindezt elengedi a füle mellett, és az oldalát markolászva ott folytatja, ahol abbahagyta.
- Amint megláttam, hogy leoltod a villanyt, rögtön kiszálltam a kocsiból, és a bejáratnál vártam rád – de te nem jöttél. Majdnem elszalasztottalak, hallod? Puhára áztatott ez az átkozott eső, mire észrevettem, hogy már az utcán jársz. Csak miattam volt ez a bújócska, vagy mindig a hátsó bejáraton át közlekedsz?
- Csak, ha utoljára maradok – rántom meg a vállam. – Nekem nincs kulcsom az üzlethez, nem tudnék bezárni magam után, viszont a hátsó ajtót elég becsapni, azon csak belül van kilincs. De minek magyarázkodom neked, nem is értem… Az álláspontomon nem változtatok, csak az idődet vesztegeted. Bölcsebben tennéd, ha inkább hátraarcot vennél, és visszaiszkolnál a kocsidba, mielőtt az eső kimossa a festéket a hajadból. A rózsaszín árnyalat már nem lenne olyan nyerő…
- Szóval nem változott az álláspontod? – kérdez vissza Chloe, rá se hederítve a haját illető figyelmeztetésemre. – Ne hamarkodd el. Csak azután mondj véglegeset, hogy láttad ezeket. – Azzal a bőrkabátja alá nyúl, s egy vaskos mappát húz ki alóla. Felüti, s egy köteg képet nyom a markomba. – Nézd csak végig őket… kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzájuk.
Kelletlenül és minden különösebb érdeklődés nélkül végigpergetem a színes fotókat; fél másodpercnél hosszabb ideig egyiket sem méltatom figyelemre – mígnem a pakli végéhez érek. Itt megtorpan a mozdulat, s a gyomrom egy szempillantás alatt apró gombócba ugrik.
- Tudtam, hogy ez majd felkelti a figyelmedet – duruzsolja a fülembe Chloe. – Jól elcsípett pillanat, igaz?
- Mikor készítetted? – Úgy hallom a saját hangomat, mintha valaki más beszélne helyettem. A szám és minden más érzékszervem mintha beláthatatlanul messzire került volna a tudatomtól, ami most a döbbenet és a fájdalmas elégtétel két végpontja közt vergődik. – Csak ez az egy van? Vagy több is?
Zsibbadtságtól ügyetlen ujjakkal ismét végigpergetem az egész paklit, hátha elkerülte a figyelmemet – de semmi. Az utolsó képhez foghatóan érdekes és tanulságos felvétel több nem készült – vagy legalábbis ebben a kötegben nem kapott helyet.
- Csak akkor vettem észre őket, amikor előhívtam a képet. De hogy mikor kattintottam el a fényképezőt, fogalmam sincs. – Chloe lábujjhegyen pipiskedve kukkant át a vállam felett, és mutat rá a kép „témájára”. – Látod? Épp sikerült elcsípni azt a pillanatot, amikor a bulizók sorfala szétnyílt, és utat engedett a khm látványnak. Én magam akkor észre sem vettem őket, csak vaktában kattintgattam. Na, mit gondolsz? Ez segít eldönteni a nagy dilemmát, hogy mi történhetett aznap este?
Megbabonázva meredek a fotóra, az ujjperceim belefehérednek az erőfeszítésbe, olyan intenzitással szorítom a képeket. Nem akarok hinni a szememnek… nem akarom látni, ami itt van a kezemben, papírra örökítve, bizonyítékként felkínálva a megfagyasztott pillanatot. De talán én látom rosszul… igen, hisz olyan sötét van itt…
- Hova mész? Ronnie! – Chloe a sarkamban lihegve caplat fel velem a bejárati lépcsősoron, a kivilágított rendőrporta fénykörébe. – Ne csinálj feltűnést – sziszegi a fülembe. – Ez nem a legalkalmasabb hely rá… a portás máris minket bámul…
Rá se hederítek. Fogom a fotót, és a kiszüremlő fénybe tartom. Aztán csak meredek rá kalapáló szívvel, mozdulatlanul, a megerősített gyanú szédítő felismerésében vajúdva. Hermione és Jack szoros ölelésben elkapott, papírra vetett pillanatképe finoman vibrál a kezemben. A látvány minden részlete mélyen a tudatomba ivódik: Jack két keze Hermione derekán, ujjai a húsába mélyedve… Hermione elforduló arca, ahogy Jack szemébe néz, karjai felemelve, ujjai a fiú mellkasán, az intim érintés örökkévaló mozdulatlanságába fagyottan… arcuk centiméterekre egymástól, szájuk elnyílva, a csók ígéretével az ajkukon… ők ketten, akár egy mozdulatlan sziget a mulatozók hömpölygő sokaságában…
- Sajnálom, Ronnie… de úgy éreztem, meg kell mutatnom neked. – Chloe hangja távolról szüremlik felém, holott szája és lehelete az arcomat súrolja – De ez megváltoztatja a dolgok állását, igaz? A történtek fényében a kérésem is más színezetet kap, nem? Te jó fiú vagy, tudom én – Chloe most már szabályszerűen duruzsol, elmélyített hangja úgy simogatja a fülemet, akár egy bársonyszárnyú pillangó röpte. – Nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen… se erkölcsi aggályaid… amire mi készülünk, az semmivel sem rosszabb ennél… Gyere!
És már vezet is. Karon fogva kormányoz le a lépcsősoron, ő hajol le a járdán felejtett szennyeszsákért, és azt a saját hátára emeli – miközben szoros marokkal húzva maga után egyre csak beszél és beszél:
- Most rögtön le is bonyolíthatnánk a dolgot… csak néhány pillanat az egész. Keresünk egy csendes, nyugodt helyet, de akár másik városba is mehetünk, ha attól jobban érzed magad. Kocsival alig húsz perc a legközelebbi város… és még csak meg sem kell hajtanom a járgányt. Jaj, tényleg, erről jut eszembe: a kocsi most már mindenestől az enyém! Képzeld, az én drága jó nagybratyóm rám hagyományozta, mert ő vett magának egy még nagyobbat, olyat, amiben fuvarozni tudja a nagyra nőtt zöldségeit. Jó, mi? Nagyon megszaladt vele a szekér, a palántáit veszik, mint a cukrot, és az egyik ilyen szövetség egy valóságos vagyont ajánlott fel a termesztési eljárásáért. Komolyan mondom, mintha a hidegfúziós reaktor licence-jogáért küzdenének, úgy odavannak a nagybátyám forradalmi növesztő módszeréért, amit hétpecsétes titokként őriz.
- Igen? – Ez a legtöbb reakció, amire most képes vagyok. – Forradalmi?
- Ja. Valami újfajta karózási eljárás, ami mellett égig nőnek a szobanövények. Nem figyeltem teljes odaadással, és igazság szerint nem is érdekel különösebben, de mintha valami különleges botot emlegetett volna, amit le kell szúrni a növény mellé, a földbe, hogy az elvégezze a dolgát…
- Botot? – ráncolom a homlokom, valamiért zavar ez a szó.
- Igen, tudom – sóhajt Chloe. – Ennek semmi értelme. Gyanítom, hogy valami illegális és eleddig kimutathatatlan növény-doppingszer lehet a háttérben, amiről nem mer beszélni, ezért találta ki ezt a mesét a „varázserejű” botról. De mindegy is. Amíg lebukás nélkül vegyszerezi a növényeit és veszi nekem az ajándékokat, addig nem érdekel milyen ostobaságokkal takarózik… És nézd, már itt is vagyunk. Gyere, te a másik oldalon ülsz… úgy, húzd le szépen a fejed, nehogy beüsd, jól van… Oké, kösd be magad… rendben. Vigyázz, csukom az ajtót. Ügyes. Akkor akár indulhatunk is, jó…?
(öt hosszú, éjszakába nyúló órával később)
Hermione
- Kisasszony! Legyen olyan angyal, és hozzon nekem még egy kört!
A kettes boksz magányos vendége magasba lökött söröskancsóval jelzi, melyik fajta nedűből óhajtja a folytatást.
Kérdő tekintettel nézek Gilre, aztán a pult mögött lógó faliórára pillantok – negyed kettő. Már tizenöt perce el kellett volna kezdeni a zárást.
- Még egy utolsó belefér – adja meg az engedélyt Gil. – Utána zárjuk a boltot.
Kiszolgálom hát az utolsó megmaradt vendéget, s két perccel később, mikor a habzó ital utolsó csöppje is elfoglalja helyét a terjedelmes pocakban (ami minden bizonnyal épp e nemes ital buzgó fogyasztása következtében nőtt ekkorára), és a pocak gazdája is kifizeti a fogyasztást, már ugrok is az ajtóhoz, és a zárat kulcsra fordítom a távozó után.
- Az utolsó tétel – csapom a pultra a tucatnyi sör ellenértékét. – Aztán lassan mehetünk is… csak még elmosom a két korsót, és letörlöm az asztalt…
- Hagyd csak – legyint Gil. – Majd holnap feltakarítunk. A pénztárgépet egyébként is lezártam már. Tessék, fogd – tolja felém a bankókat –, ma jó forgalmat bonyolítottunk. És a férfi vendégek, úgy vettem észre, értékelték a rövid szoknyádat…
(tíz perccel később)
- Biztos, hogy ne kísérjelek el a motelig? Utálom, hogy egyedül kell mászkálnod ebben a sötétben. Ha a fiúdban egy hangyányival is több jóérzés szorult volna, nem hagyná, hogy magányosan mászkálj az utcán.
A főút és az autósztrádára vezető dűlőút kereszteződésénél ácsorgunk. Gil innen rendesen mindig egyenes irányban, a kivilágított főutcán megy tovább, az én utam viszont balra folytatódik – a motel a városnak azon a végén fekszik.
- Nem kell elkísérned – hárítom el az ajánlatot. De azt már nem teszem hozzá, hogy belátásom szerint (és a fenyegetéseket tekintve) neki sokkal több félnivalója van a sötét utcán, mint nekem. – Csak négyszáz méter, és még soha nem volt semmi baj.
Gil nem erősködik, eleget tett a gesztusnak – és ezzel be is éri. Elköszönünk, s a sarkon szétválva mindketten továbbindulunk a hazavezető úton.
Lassan ballagok, lehajtott fejjel és félelem nélkül. Ez egy csendes kisváros, nyugodt környék, ahol kimagaslóan jó a közbiztonság. Ron példának okáért mindig nyitott ajtónál alszik el – egyetlen szobakulcs birtokában csak így kerüljük el, hogy ne kelljen felébresztenem, amikor hazaérek.
De ma fel akarom ébreszteni. Nincs és egy darabig nem is lesz ennél alkalmasabb időpont, hogy megbeszéljük a dolgainkat. Munka közben nem akarom zavarni, a reggeli időpont pedig azért nem jöhet számításba, mert akkor csakis rajta múlik, hogy felébreszt-e vagy sem. Eddig még nem tette meg, és erős a gyanúm, hogy nem is fogja. Jack böki a csőrét; s még mindig azon az éjszakán rágódik. Én feltétel nélkül elhittem neki a Dinah ügyet (hisz az tényleg logikusan hangzott), ám ő már korántsem ilyen megértő velem szemben. Sokkal többet képzel bele abba az éjszakába, mint amennyi valójában történt. Jack érzelmes kismonológját persze tényleg elhallgattam előle – de hát mennyivel lenne jobb, ha még azt is bevallanám? Az én lelkiismeretem tiszta, Jacket nem biztattam, és semmiféle bizalmas gesztust nem tettem irányába. A legközelebb akkor kerültem hozzá, amikor melligazítás közben leesett a magas sarkújáról, és kis híján lefejelve belém csimpaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát.
De vajon Ron is el tudja mondani magáról ugyanezeket? A szőke hajú lány, Chloe is csak egy fatális véletlen, mint az én sokat vitatott bokaficamom? Arra a kimenő hívásra ugyan milyen magyarázattal tudna szolgálni?
Ó, bárcsak sínre kerülnének már a dolgaink! Legalább egy működő varázspálcánk lenne – többet nem aggályoskodnék mindenféle mondvacsinált elv okán. Ott és akkor használnék varázslatot, ahol csak lehet; nem vesződnék többet munkavállalással, felültetném magunkat az első perth-i buszra, és le se szállnék a végállomásig.
Ehelyett pincérnősködöm – ami (és ezt muszáj elismernem) legalább jól fizet. Csak a jattokból összejött már annyi, hogy az útiköltségünk nagyjából negyedét fedezze. Ha a jövő hét is ilyen jól alakul, és ha hajlandó leszek még többet lefaragni a szoknyahosszamból (és nem mellesleg a méltóságomból), akkor béremmel és Ron fizetésével együtt (ami sajnálatosan csupán töredéke az enyémnek) már kezdhetünk valamit.
Lehet, hogy ez is bántja. Ron mindig is érzékeny volt az anyagiakra, s nyilván nem használ férfiúi önbecsülésének, hogy kettőnk közül most én keresek jobban, nekem vannak – még az esti hajtás ellenére is – kedvezőbb munkakörülményeim. Az egyik reggel fél szemmel elcsíptem, ahogy gyanúsan méregeti a kikészített szoknyámat, meg a mély kivágású blúzt, amit viselni szoktam a kötény alatt. Bele se merek gondolni, milyen következtetést vont le a merész ruhadarabokból. Remélem, nem hiszi azt, hogy van valami köztünk Gillel. Mert ennél nevetségesebb tévedésbe nem is eshetne.
Vagy talán mégis…?
Szinte orrba vágom magam a motelszoba ajtajával. Olyan hirtelen érkezem meg átmeneti szállásunkhoz, hogy szinte felocsúdni sincs időm borús gondolataimból.
Nagy levegőt veszek – és belököm az ajtót.
Pontosabban megpróbálom belökni az ajtót, mert az – a korábbi gyakorlatnak ellentmondva – csukva, sőt mi több, zárva van. Elfelejtette volna?
Jó erősen megragadom a kilincsgombot, és minden erőmet beleadva teszek vele még egy próbát – de semmi. Az ajtó tényleg be van zárva.
Kopogtatni, majd kis idő múltán dörömbölni kezdek. Nem udvariaskodom, hisz úgyis az volt a tervem, hogy felébresztem. Eredetileg egy csókkal próbálkoztam volna, de a Sors, úgy látszik, másképp rendelkezett.
Ám hiába a direktebb megközelítés, Ron olyan mélyen alszik, hogy még a dörömbölésem sem veri fel. Jobb ötlet híján hátraarcot veszek hát, és bebattyogok a lakássor közepén álló recepcióra – ám az ügyeletes fiú nagy döbbenetemre nem a pótkulcsot, hanem az eredetit nyomja a kezembe. Azt, amit saját bevallása szerint én magam hagytam nála még mielőtt elindultam volna a melóba.
Ez csak egyet jelent, tudom jól. Mégis, mikor kinyitom a zárat és belépek a szobába, hihetetlenkedve szembesülök a ténnyel, hogy az üres.
Ron ma este nem jött haza.
(másfél órával később)
Ron
Istenem, csak ezt ússzam meg szárazon! És soha többé nem sumákolok, esküszöm.
Már órák óta itthon kellene lennem. Bőven az előtt kellett volna visszaérkeznem, hogy Hermione megjött a munkából. És úgy nézett ki, ennek semmi akadálya nem lesz, hisz még épp csak hét felé járt az idő, mikor Chloéval elindultunk. De ki a fene gondolta volna, hogy visszafelé defektet kapunk? Nyomorult élet…
Végtelenül lassan és óvatosan zárom ki az ajtót a pótkulccsal (amit a recepciós srác érthetetlenül kaján vigyorral adott oda), még a nyakam is behúzom, úgy lopakodok be a szobába lábujjhegyen.
Hermione az ágyán fekszik, összegömbölyödve, mint a cica; takarót nem húzott magára, s a munkaruháját sem vette le. Hosszú, napbarnított lába kilóg az aprócska szoknyából. Erőnek erejével kell visszafognom odacsábuló kezemet. Ez most nem a megfelelő idő. Hátat fordítok, és megindulok az ágyam felé. Ám még két lépést sem teszek, amikor már tudom, hogy lebuktam. Az áruló parketta hatalmasat reccsen a talpam alatt, s a hátam mögött nyomban mocorgás támad.
- Ron…?
Hermione
Olyan vehemensen dörzsölöm a szemem, mintha nem mernék neki hinni. Istenem, tényleg ő az? Akkor mégsem ment el… Ron nem hagyott magamra…
- Hol voltál? – nézek fel rá szédelegve. A hangom erőtlen, kásásan cseng az elsírt könnyek emlékétől. Hisz azt hittem, a legrosszabb rémálmom vált valóra. Megijedtem, ó istenem, milyen nagyon megijedtem, hogy elhagyott! Hogy belefáradt a küszködésünkbe, és végleg lelépett mellőlem! Első dolgom volt áttúrni a holmijait, s bár semmi sem hiányzott a hátizsákjából, mégsem tudtam száműzni magamtól a gyötrő kétséget.
- Miért nem jöttél haza? Ron… – Ezt már a nyakába csimpaszkodva kiáltom. Nem emlékszem rá, mikor ugrottam fel az ágyról, csak a szédelgő megkönnyebbülést érzem, hogy végre itthon van. – Annyira féltem – szipogom a nyakába. – Féltem, hogy… hogy…
Ron egész testében megfeszül a karjaim között, mintha az érintésemtől szoborrá változott volna. Aztán remegéshullám fut át rajta; a gyomromon érzem mély és kapkodó légvételeit; felnyúl a tarkójához, és szétfeszíti összefűzött ujjaimat.
- Megfojtasz, Hermione – mondja furcsán színtelen hangon, és kiszabadítja magát az ölelésemből. – Csak sétáltam egyet munka után, ennyi az egész… Kár volt ennyire megrémülnöd.
- Több órahosszáig? – A kérdést a visszautasítás fájdalma préseli ki a torkomból; nem hiszem el, nem tudom felfogni, hogy még ezek után is közömbösnek bír mutatkozni. Én a poklok poklát éltem át az elmúlt órában, míg végül sikerült álomba sírni magam.
Ron nem néz a szemembe, padlóra szegezett tekintettel válaszol:
- Beültem valahova. Összehaverkodtam néhány sráccal… És eltelt az idő. – Felemeli a fejét, és szinte kihívó daccal szegezi rám a tekintetét. – Van ezzel valami gond?
- Én csak… én csak megijedtem – felelem megszeppenten; a szorítás a gyomromon ahelyett, hogy enyhült volna, csak még kínzóbbá válik. – Egy szóval sem figyelmeztettél… nem hagytál üzenetet, hogy ne izguljak.
- De most már itthon vagyok – rántja meg a vállát, s olyan mennyiségű egykedvűséget erőltet az arcára, amennyit vicsorgás nélkül csak tud. – Szóval megnyugodhatsz. Feküdj vissza szépen, és aludjál. Szükséged van rá. A sötét karikák nem mozdítják elő a karrieredet.
Azzal hátat fordít nekem, s mint aki jól végezte dolgát, ledobálja magáról a ruhákat, és befekszik az ágyába.
- Csak ennyi!? – hallom magam rikácsolni. Minden korábbi aggodalmam és félelmem egy csapásra emésztő indulattá változik. – Órákig nem jössz haza, hírt sem adsz magadról… már azt hiszem, végleg leléceltél, aztán blazírt pofával hazajössz, és kiszúrod a szemem annyival, hogy nyugodjak meg. Hát tényleg csak ennyit tudsz mondani nekem?
Ron lassan megfordul, s félkönyökre emelkedik. Lesajnáló tekintettel végigmér, majd rövid hatásszünet után fintorogva csak ennyit mond:
- Scusi…
Azzal visszafordul a fal felé, és nem szól többet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;