Hermione

(Tamworth, éjjel 1 óra 7 perckor, a motelszobában, hat órával és ötvenöt perccel az ékszíjszakadás előtt)

- Ne törődj most a hajtogatással – reccsenek rá Ronra –, csak hajítsd be őket a hátizsákodba! Efféle finomkodásra most végképp nincs időnk.
Szavaimhoz híven két marokkal ragadom meg, s tuszkolom a táskámba saját, jobb sorsra érdemes ruhadarabjaimat. Csak a befőttes gumival összefogott dollárokat – a két hét alatt összespórolt fizetésemet és a borravalót – kezelem nagyobb gonddal: a buszjegyre valót a táska oldalzsebében különítem el, ott, ahol a szüleimnek szánt reamneziáló főzet is lapul bedugózott, apró üvegében. Úristen… Milyen régóta vár már rá, hogy végre használatba vegyem – és tessék, az óhajtott pillanat most még távolibbnak tűnik, mint korábban bármikor.
Megrázom magam – nem szabad erre gondolnom! Most első és legfontosabb dolgunk, hogy minél messzebbre kerüljünk innen. El kell tűnnünk a színről, mielőtt a rendőrség a nyomunkra akadna.

Néhány kapkodással töltött perc múltán már úton is vagyunk. Cikkcakkban szeljük az éjszaka sötét sikátorait; a foghíjas köztéri világítás árnyék- és fényudvarok váltakozó foltjaival szabdalja utunkat. Nem beszélünk, szuflánk se lenne hozzá; a temérdek kérdést s a kikívánkozó szidalmakat belém fojtja a légszomj. Ám Ron még nálam is hangosabban zihál, rekedten és iszonyú szörcsögéssel veszi a levegőt, mintha vizet lélegezne. Az eszeveszett iramon mégsem lassítok, lelkiismeretem halk szavát bőven túlharsogja a fejemben dühöngő kórus – mégis hogyan képzelte ezt!? Mi ütött belé, hogy önkívületi állapotban (és talán részegen?) beront a bárba, s mint valami őrült ráveti magát a főnökömre? Hát teljesen elment az esze? És mégis ki volt az a toprongyos alak, aki vele jött, s megpróbálta kirámolni a kasszát…?

Mikor megérkezünk a pályaudvarra, Ron már alig áll a lábán. Szörnyen érzem magam, amiért így kifullasztottam, és szemlátomást komoly fájdalmat okoztam neki a kíméletlen tempóval, de az érzékenységnek most nem engedhetek teret. Jó erősen karon ragadom hát őt, és durván a sövénybokrok közé tuszkolom. Néhány szóval felvázolom előtte a további tervet, majd félreérhetetlen instrukciókkal tudtára adom, hogyan kell viselkednie, s hogy miért van erre szükség. Azt hiszem, felfogja a lényeget, sőt fél óra után most először mutat valamiféle érzelmet – árnyalatnyi ingerültség feszíti meg fáradt hangját, mikor azt mondja: „Tökéletesen értem, Hermione”, s én végre megadom magam a késztetésnek, a szemébe nézek, és úgy hallgatom meg a folytatást.
- Sajnálom. – Ron arca merő verejték, a szája cserepes; szörnyen néz ki. A magamra erőszakolt hűvös maszk megrendül – de épp csak egy pillanatra, a harag szinte rögtön vissza is tér.
- Hát sajnálhatod is.
Hátraarcot veszek, s olyan sebbel-lobbal távozom, hogy esélyem se legyen meggondolni magam. A pályaudvar épületében épp csak egy pillantást vetek a kijelző táblára – a legkorábbi járattal megyünk el, ezt már első körben eldöntöttem. Sor nem áll a pénztárfülke előtt, a két jegy megvétele és kifizetése alig másfél percembe telik. Grafton (ez lesz a végállomásunk) a térkép tanúsága szerint a tengerpart közelében fekszik, és cirka hat és félórányi menetidő választja el kiinduló pontunktól, Tamworth-től. Ennyi idő talán Ronnak is elég lesz, hogy egy kicsit kipihenje magát… habár nem értem, mit izgatom magam miatta. Ezt a balhét ő kavarta, megérdemelné, hogy a sorsára hagyjam, s még csak fel sem emelhetné a szavát.
Ám mikor kifelé haladtomban megakad a szemem a bejárat melletti büfésen, mégis lelassítok, és arra veszem az irányt. Ron lázas beteg, sok folyadékra lesz szüksége, és bármennyire is haragszom rá, kiszáradni mégsem hagyhatom.

(Tamworth, éjjel 1 óra 54 perc, még hat órával és nyolc perccel az ékszíjszakadás előtt)

Ron úgy tett, ahogy megparancsoltam neki. Türelmesen kivárta, amíg mindenki felszállt, s csak az utolsók egyikeként foglalta el idefent a helyét. A sorok közt haladva épp csak egy bátortalan pillantást küldött felém, de mielőtt összeakadhatott volna a tekintetünk, sebtében leszegtem a fejem. A szemem sarkából láttam, ahogy elhaladt mellettem, s egy sorral hátrébb, épp az átellenes oldalon választott ülőhelyet magának. Azóta se mertem hátrafordulni, ami már csak azért is különös, mert szégyenkezésre inkább neki lenne oka, s nem nekem. A múlt péntek óta eltelt egy hetem szüntelen gyomorgörcsöt és örökös rögeszmélést jelentett. Egy percig sem vettem be a meséjét, hogy összeakadt néhány „haverral” (ugyan milyen haverjai lehettek volna?), és az „elszaladt” időt velük töltötte valami nyilvános helyen. Jobb magyarázatot mégsem követeltem. Megint úgy voltam, mint korábban a Chloe-ügy kapcsán: veszekedéstől tartva féltem szóba hozni a dolgot. És ez a félelmem attól az éjszakától fogva csak még tovább erősödött. Akkor komolyan úgy hittem, Ron beleunt a hosszú és eredménytelen kóborlásba, s megpattant tőlem. A kétségbeesés csak közelítő leírása lenne az érzésnek, ami akkor, ezzel a szörnyű gondolattal a fejemben eluralkodott rajtam. Mintha belebetegedtem volna a lehetőségbe, képtelen voltam akár csak mozdulni is; saját dermedt testembe zárva gubbasztottam az ágyon, s felhúzott térdeimet átölelve könnyeztem saját nyomorúságomat.

Ám, mint kiderült, a sorsnak van érzéke a kegyetlen párhuzamokhoz. Én összezavarodottan ugyan, de megacélozott lélekkel keveredtem ki a dologból, míg Ront nem sokkal később leverte lábáról az igazi, testet kínzó betegség. Tegnap… nem, nem is tegnap volt, hanem tegnapelőtt, szóval csütörtök délután Ron szájára szorított kézzel és tántorogva bukdácsolt ki a szépségszalonból, s én a szemközti bárból (ami akkor már nyitva volt) láttam, hogy a főutcán végighaladva a szokásos sarkon hazafelé veszi az irányt. Az alacsony forgalomra való tekintettel vettem magamnak a bátorságot, s egy kis szünetet kértem Giltől – amit aztán nyomban ki is használtam. Lóhalálában visszarohantam a hotelszobánkba, és Ront az ágyon fekve, félálomban találtam. Minden biológiai előképzettség nélkül meg tudtam állapítani, hogy beteg. Az arca hamuszínre sápadt, homloka verejtékben úszott, s én – átkozott anyai ösztönök! – rögtön odaugrottam hozzá, aggodalmasan simítottam végig tüzelő arcát.
Aztán észbe kaptam – hiszen én most haragszom rá! Rögtön visszahúzódtam, s a rémült barátnő aggodalmas arckifejezését az edzett nővér hűvös szenvtelenségére cseréltem – és ehhez tartottam magam a továbbiakban is. Ma reggel… vagyis nem, már megint elrontottam. A napok, úgy látszik, menthetetlenül összekavarodtak a fejemben, mintha két lap összeragadt volna a naptáramban.

Tegnap, azaz péntek reggel kezdődött minden. Ron ágya mellett álltam, teljes nővéri szigorúságomban, s összevont szemöldökkel meredtem az órára; vártam, hogy az előírásos tíz perc leteljen.
- Tátsd ki a szád! – utasítottam Ront, mikor elérkezett az idő. Lehajoltam, s nagyon óvatosan, nehogy a közömbösség maszkja félrebillenjen az arcomról, kihúztam a hőmérőt.
- Harmincnyolc és fél – közöltem a legszenvtelenebb hangomon. Így tűnt ugyanis helyesnek. Egyrészt, mert haragban voltunk; másrészt pedig férfiúi méltóságának óvása miatt. Úgy gondoltam, a felesleges érzelgősség csak zavarba hozná, sértené az „erős férfi” imázst – ami a keresetbeli különbségünk miatt már amúgy is ingadozott –, szóval keményen tartottam magam. Feszes hangon közöltem vele, mennyit és milyen adagokban szedjen be a gyógyszerből – abból a gyógyszerből, amit előtte való nap én vásároltam neki recept nélkül a patikában –, majd a lelkére kötöttem, hogy igyon sokat, és maradjon mindvégig ágyban.
És akkor kicsúszott valami a számon. Nem terveztem be előre, a mondat („Hacsak nincs valami halaszthatatlan ügyed persze, amit feltétlenül el kell intézned…”) a lélegzetemmel szaladt ki, s én dermedten vártam a vallomást. A tekintetemmel még szuggeráltam is: hogy rajta, ismerje be, találkozgat azzal a rövid, szőke hajú lánnyal, Chloéval – de Ron nem vette a lapot.

Több próbát nem tettem. Egy darabig még sertepertéltem körülötte, a cuccaim közt turkáltam, ám mivel továbbra sem fakadt vallomásra, én sem erőltettem a dolgot. Benyúltam a gyöngyhímzett táskám mélyére, s a felmarkolt tárgyat suttyomban a széldzsekim alá csempésztem. Úgy surrantam ki a szobából, a Jacktől kapott mesekönyvvel a hónom alatt, hogy Ron észre sem vette a mesterkedésemet. Ő soha egy pillanatig sem volt vele tisztában, mennyit ér az a könyv valójában, s nekem soha nem is állt szándékomban felvilágosítani őt róla. Más terveim voltak a könyvvel – olyan terveim, amikhez az ő betegsége adta az utolsó lökést.

(valahol Tamworth és Armidale között, a 15-ös főúton, éjjel 2 óra 10 perckor, öt órával és ötvenkét perccel az ékszíjszakadás előtt)

Na ilyen az én szerencsém! Épp felkeltem volna, hogy a túloldalra lopózva, az alvó Ron szájába csempésszek egy szem csak receptre kapható (és épp ezért roppant pénzért fű alatt beszerzett) antibiotikumot, mikor egyik utastársam – egy hórihorgas, szakállas figura, hóna alatt valami összegöngyölt szőnyegfélével –, kitoppant elém, s a legteljesebb lelki nyugalommal letelepedett a busz közlekedő-folyosójára, elzárva ezzel a Ronhoz vezető utat.

És tessék: a tetejében még Ron is felébredt! Kimeresztett szemekkel bámulja a szőnyeges figurát, aki azóta bősz hajlongásba kezdett, s hogy teljes legyen a hangulat, a mozdulatsort még ütemes, kántálás-szerű énekkel is kíséri, olyan mintha… imádkozna? Egyre több álmos fej fordul felé, a bizarr jelenség mind jobban felkelti a busz utasainak figyelmét – de a fickót ez a legkisebb mértékben sem izgatja. S nekem most esik le a tantusz: hisz ő arab, s azért térdepelt le a busz folyosójára, mert azok a padlón szoktak imádkozni! A szőnyeget pedig azért igazgatja olyan megszállott lendülettel – ami az avatatlan szemnek meglehetősen habókosnak tűnhet –, mert vallásának hagyományai megkövetelik, hogy imádkozás közben mindvégig Mekka felé nézzen.
Hát, az már biztos, hogy a mozgó buszon nem lesz könnyű dolga…

(két perccel később)

A próféta szólt belőlem. Épp egy kisebb településen haladunk most át, minekután buszunk félpercenként vesz be újabb és az előzővel átellenes hajtűkanyarokat. Imádkozó utastársunk majd’ nyavalyatörést kap, úgy próbálja egyre elkeseredettebben bekalibrálni a helyes irányt. Engem lep meg legjobban a dolog, de komolyan küzdenem kell az ingerrel, hogy fel ne nevessek.
Pedig nincs jó kedvem, isten lássa a lelkem, ritkán voltam ilyen apatikus hangulatban. Amióta elhagytuk a Carmichael-birtokot, egyre csak gyűlnek fejemben a sötét felhők, s a visszatartott kérdések, amelyekkel nem mertem előrukkolni. Kezdetben úgy gondoltam, Ronnak önként megoldódik majd a nyelve – hisz a bűntudat a lélek legerősebb veritaseruma –, s úgysem tudja sokáig magában tartani a titkát. De a számításom nem jött be. Ron egyszer sem adta jelét, hogy be akarna számolni Chloéról s az ő bálon való felbukkanásának körülményeiről. Egészségesen sem mertem faggatni, s a betegség most újabb haladékot adott neki…

Tudtam, hogy a vény nélkül kapható, egyszerű paracetamol tartalmú gyógyszernél valami erősebbre lenne szüksége, így hát elszántam magam a sötét üzletelésre. Zaciba fogom vágni a könyvet – döntöttem el kíméletlenül, s habár a szívem tudta, hogy ajándékkal nem illik így bánni, a józan eszem könyörtelenül leszavazta az érzelgős ellenállást.
Szóval ezért indultam el tegnap jóval munkakezdet előtt a városba: mert zálogházba akartam adni értékes születésnapi ajándékomat, hogy az így kapott pénzből rendes orvosságot vehessek Ronnak.
Első lépésben fel kellett mennem Gilhez, a bárhelyiség feletti kis lakásába, hogy elkérjem tőle a megvesztegethető patikus címét, meg valami referenciát is, nehogy a pasas gyanakodni kezdjen rám. Mikor ezzel végeztem, a bár hátsó ajtaján távoztam, s a zöldséges melletti sikátoron keresztül kisétáltam a főútra – ott azonban valami megakasztotta a lendületemet.

Az út túloldalán ütött-kopott telefonfülke állt, s ez a teljesen szokványos és mindennapi tárgy hirtelen úgy kezdte el vonzani a tekintetemet, mintha személyes üzenete volna a számomra. Egy darabig fel-alá járkáltam a szemerkélő esőtől síkos járdán; gallérjánál összehúzott rövid széldzsekimben – mígnem végül elhatározásra jutottam, s körül sem nézve átszeltem a széles főutat, hogy azzal a lendülettel bevessem magam a hívogató fülkébe.
Egy pillanatig sem vacilláltam, a hívószám mindvégig ott kattogott a fejemben, s mielőtt eljutott volna az agyamig, hogy mire készülök, az ujjaim már el is végezték a dolgukat.

Csak álltam ott, saját merészségemtől letaglózva, ajtónak vetett háttal, miközben a fülemhez tartott kagylóban ütemesen búgott a tárcsahang. Kismilliószor elképzeltem ezt a pillanatot, igen, az elmúlt két hétben többször is éreztem sürgető ingert a telefonálásra, de valami mindig meggátolt benne; a könyvvel ellentétben a mobilomat nem hoztam magammal, azt ott hagytam jogos tulajdonosánál a Carmichael farmon, így hát még okom is volt húzni-halogatni a dolgot. De akkor…
- Halló, tessék? – Az ismerős hang fájdalmas, tompa ütést mért a gyomromra. Hirtelen felkavarodott bennem mindaz, ami az óta a szerencsétlenül végződő este óta nyomta a lelkemet: hogy visszaéltem ennek a végtelenül kedves és szeretnivaló embernek a bizalmával; hogy hazugságommal szándéktalanul bár, de kegyetlenül megcsúfoltam az érzéseit; hogy hallgatásommal félrevezettem, és végül szörnyű csalódást okoztam neki.
Alig bírtam megszólalni.
- Szia, Dinah. Én vagyok az… Hermione.
- Hermione? – Hallottam, ahogy a vonal túlsó végén mocorgás támad, és lelki szemeimmel szinte láttam, hogy Dinah rároskad a konyhai készülék melletti székre. – Te jó ég… Tényleg te vagy az?
- Én vagyok. Ne haragudj, hogy csak most… úgy sajnálom… Jól vagy? Meggyógyultál? – A fejemben keringő gondolatok alig találták a kivezető utat; nem tudtam, miként kellene bocsánatot kérnem, a szégyent mintha tüzes billogvassal égették volna a szívembe.
- Kutya bajom. Már meg se látszik a pörkölődés helye. Bánom is, mert több hősies sebem nem maradt, amivel dicsekedhetnék. – Dinah hangja derűsen csengett, szinte már azt a régi önmagát idézte, ahogyan annakidején megismertem: cserfesen és pimaszon – ám én kihallottam mögüle a mesterkéltséget, s ettől még nehezebb lett a szívem.
- Jaj, Dinah, ennek nem így kellett volna történnie, annyira sajnálom. – Nagyot lélegeztem, behunytam a szemem, s átadtam magam az ösztöneimnek. S a szavaim végre megeredtek: elmondtam mindent, attól kezdve, ahogy megérkeztünk Rosie mamáékhoz, eljátszottuk, hogy testvérek vagyunk, és hagytuk, hogy ők is azt higgyék rólunk – egészen addig a pillanatig, amíg a pályaudvaron elfogadtuk az ajánlatukat, s úgy döntöttünk, továbbra is tartjuk magunkat a hazugsághoz.
- De nekünk miért nem mertétek elmondani? – értetlenkedett Dinah. Egészen addig szótlanul hallgatott, ám ennél a pontnál kitört belőle a magától értetődő kérdés. – Miért kellett tovább hazudnotok? Hisz minket nem zavart volna, ha tudjuk, igazából nem is vagytok testvérek… A kapcsolatotok nem lett volna akadály… ti mindenféleképp szimpatikusak voltatok nekünk.

Szíven ütöttek a szavai, annyira, hogy kis híján elsírtam magam. Vasmarokkal kezdtem szorítani a kagylót, hogy ura tudjak maradni az érzelmeimnek.
- Most már én is tudom, hogy felesleges volt hazudni – feleltem. – Talán attól tartottunk, Rosie mamáék fülébe jut a dolog, s ők megharagudnak miatta. Szinte a szánkba adták a hazugságot, de ez akkor sem változtat a tényen, hogy becsaptuk őket… és becsaptunk titeket is. Meg kellett volna mondanom, hogy Ron a barátom, s ha tudtam volna, hogy te… szóval, ha csak sejtettem volna, hogy róla beszélsz, én egy pillanattal sem vártam volna tovább, és biztos előállok az igazsággal. De hidd el, Dinah, fogalmam sem volt… úgy sajnálom…
Rövid ideig csönd honolt a vonal túlsó felén, aztán:
- Én sajnálom, Hermione – szólalt meg csendesen Dinah. – Ha világosan fogalmaztam volna, mindez soha nem történik meg. Én csak… szóval cikinek tartottam, hogy pont a bátyádról kelljen veled beszélnem. Olyan furcsa lett volna… ezért nem árultam el a nevét. És nem is nagyon vettem őt komolyan, igazából nem hittem, hogy összejöhetne a dolog… csak… csak játszadoztam a gondolattal, és ha te nem biztatsz, én nem is próbálkozom…

Ettől – ha ez egyáltalán lehetséges – még rémesebben éreztem magam.
- Úristen, Dinah – nyögtem a kagylóba –, ez is az én hibám, úgy de úgy szégyellem magam!
- Nem azért mondtam. Én…
- Nagyon sajnálom.
- Én sajnálom.
- Bocsáss meg.
- Te bocsáss meg!
Az éterben összekeveredtek a hangok – s mi kisvártatva hangos nevetésben törtünk ki. Amolyan idegnyugtató, kissé hisztérikus kacagás volt ez, amit mindenképpen ki kellett adnunk magunkból. Másodpercekig csak egymás görcsös szuszogását hallottuk, recsegett-ropogott a vonal kapkodó lélegzetünktől, aztán kifogyott belőlünk a szusz, s mi elcsendesedtünk.

- És a többiek? – tettem fel a kérdést, mikor már uralkodni tudtam magamon. – Ők is jól vannak?
- Jackre gondolsz? – Dinah hangjából mosolygást hallottam ki, s ettől újból elfutott a bizsergő szégyenérzet.
- Hát persze, rá is – feleltem kimérten (vagy legalábbis annak szánt hangon). – De érdekelnek a többiek is. Édesapád jól van? Na és a nagyapád? Visszanyerte már eredeti bajuszszínét?
- Ó, nagyapa prímán van, és a bajsza is meggyógyult. – Dinah most már egyértelműen mosolygott, és a folytatást is vidáman sorolta: – Sikerült valami csodaszert kerítenie, ami oldja a szintetikus festéket, úgyhogy a nemes bajusz újra csúcsformában van, és versenyre kész. Mr Brunswick azóta nem mutatkozott, és ha hinni lehet a híreknek, úgy valami különös baleset érte. Egy feladó nélküli postai küldemény a képébe robbant, s valami ragacsos trutyit fecskendezett a bajszára, amit lehetetlen volt sértetlen szőrzettel eltávolítani – így ő kiszállt az idei versenyből. A felelőst még nem sikerült kézre keríteni. A rendőrség az érdekeltek körében nyomoz. Nagyapa tagad. Hát röviden, tömören ennyi.

Megeresztettem egy rövid nevetést, aztán rákérdeztem az elkerülhetetlenre:
- Na és Jack, ő is jól van?
Kis kivárás, aztán:
- Most már igen – jött a talányos válasz. De Dinah nem is lett volna önmaga, ha ezt nem fejti ki bővebben is. Így folytatta: – Miután hazaértünk a kórházból, és észrevettük, hogy elmentetek, ő irtóra kiakadt. Felment a szobádba, és összetörte a telefont, amit otthagytál az éjjeliszekrényen. Bepörgött azon, hogy még csak utolérni sem lehet titeket. Kocsiba akart ülni, hogy utánatok menjen, de apa nem engedte, mert addigra már volt Jackben néhány pohárkával. Úgyhogy kénytelen volt lenyugodni. Másnap nem is nagyon láttam, csak vasárnap került elő vacsoraidőben. Tiszta kosz meg szutyok volt, mert az egész hétvégét a lovak közt töltötte… De már jól van. – Dinah lehalkította a hangját, úgy tette hozzá: – Rendesen megzuhant ám miattad… még soha nem láttam ilyennek. De – itt újra felvitte a hangsúlyt – gyorsan kerített magának vigaszdíjat. Nem fogod kitalálni, kivel kaptam rajta tegnapelőtt – Angie-vel! Ott hetyegtek a kisházban. Gondolom, fel akarták eleveníteni a régi szép időket, mert…
Dinah hirtelen elharapta a mondatot, és egy darabig nem is szólalt meg.
- Uh, majdnem lebuktam – suttogta a kagylóba kicsivel később. – Jack korábban jött haza, és hirtelen nagyon kíváncsi lett, hogy ki lehet az, akivel én ilyen nyíltan kitárgyalom az ő magánéletét. De sikerült elhessegetni… vagy te szerettél volna beszélni vele?
Hirtelen nem találtam magamban a választ.
- Én most inkább… – haboztam – inkább nem. De ha még valaha ebben az életben szóba kerülnék, megmondanád neki, hogy sajnálom, és… hogy kár lenne, ha az én viselkedésem alapján vonna le következtetéseket az egész női nemre. Biztos eljön majd az idő, és neki is megkerül a méltó párja. Megmondod neki?

Dinah ünnepélyes ígéretet tett az üzenet továbbítására, aztán nagy kanyart véve a beszélgetés ösvényén visszatértünk a könnyedebb témák felé. Dinah mesélt a karate-ruhás srácról, akivel a bálban táncolt, s akivel másnapra randit beszélt meg; ejtett néhány szót a barátnőiről, meg a buli visszhangjáról – ami a különös tűzlátomás miatt valóságos legendává nőtte ki magát –, aztán szépen, csendesen elbúcsúztunk, semmi harag, semmi feszültség nem maradt köztünk.

Könnyű szívvel és felszabadult lélekkel léptem ki a fülkéből, a régóta tervezett és végre megvalósuló beszélgetés felszabadított, és mintha még ki is koptatott volna néhány árnyalatot éjsötét hangulatomból. Picit még bele is szédültem a dologba, mert először a rossz sarkon fordultam be, s csak a zsákutca közepére érve ocsúdtam rá a hibára. Nyomban visszafordultam hát, s a főútra kiérve már a jó irányban folytattam megkezdett utamat. Lehajtott fejjel masíroztam, agyamban a lezajlott telefonbeszélgetés hangjait ismételgetve. Dinah Jacket illető szavai különösen erős hangsúllyal maradtak meg bennem: hogy kibukott, és napokig elő sem dugta az orrát, aztán meg újból összejött Angie-vel. Az események ezen alakulásán annyira elcsodálkoztam, hogy észre sem vettem a zebrán átszaladó srácot, aki fékezés nélkül kanyarodott be az én „sávomba”, és kis híján frontálisan ütközött velem. Már csak azt hallottam, hogy teli torokból szentségel, és veszettül rázza az öklét. Először azt hittem, hogy nekem szól a haragja, de aztán láttam, hogy nem felém, hanem az utca túloldala irányába lóbálja a karját, s valószínűleg annak a kapucnis alaknak szidja az anyját, aki utánam foglalta el a vegyesbolt melletti telefonfülkét.

Leszegett fejjel tovább folytattam utamat. Tudtam, hogy a zálogház ott van a közelben, Tamworth nem nagy város, két hét elég volt, hogy gondolatban megrajzoljam a térképét, mégis különösen hosszúnak tűnt az odáig vezető, néhány kanyarból álló út. Talán, mert időközben újból elfogtak a kétségek, hogy nem lenne-e nemesebb gesztus megtartani a kedves ajándékot, és valami mást tenni pénzzé, hogy megszerezzem az orvosságra való pénzt.

(valahol a 78-as főúton, észak-kelet felé; hajnali 4 óra 5 perckor, három órával és ötvenhét perccel az ékszíjszakadás előtt)

Oh, a mindenségit, hát nem elnyomott az álom! Ebben a pillanatban ébredtem fel, s rögtön hátrasandítva azt is láttam, hogy Ron is ébren van. Pedig az előbb még aludt, oda is akartam menni hozzá, hogy lenyelessem vele a gyógyszert.
Igen, én is tudom, hogy ez nagyon kacifántosan hangzik. Miért nem most megyek oda hozzá, amikor magánál van, s amikor nem erőszakkal, befogott orrlyukakkal és áll alá támasztott kézzel (egy filmben láttam, hogy így kell csinálni) kellene lenyeletnem vele a pirulát?
Hát, mert azzal elárulnám az aggodalmamat – és ez az utolsó dolog, amire Ron rászolgált! Azok után, amiket a bárban és az előtte eltelt ki tudja hány órában művelt, seggberúgást és nem törődést érdemelne.

De persze azért aggódom. Remélem, van annyi esze, és rendszeres kortyol a vizes flakonból, amit indulás előtt a hátizsákjába hajítottam. Egyáltalán észrevette? Ah… miért nem alszik már vissza, akkor meggyőződhetnék róla.

(továbbra is a 78-as főúton, cirka harminc-harmincöt perccel később)

Hiába, nekem is hosszú éjszakám volt: megint elbóbiskoltam. És úgy látom, időközben Ron is követte a példámat, mert most ablaküvegnek támasztott fejjel és lassan emelkedő mellkassal szunyókál a helyén. Szóval itt az idő az egészségügyi vizitre!
Olyan lendülettel pattanok fel a székemből, hogy észre sem veszem, időközben párom akadt. Csak akkor döbbenek rá a kényelmetlen realitásra, amikor már javában rajta ülök – ugyanis sikerült felbotlanom a fickó lábában (amire ugye nem számítottam), és belehuppanni egyenest az ölébe.
- Bocsánat – nyöszörgöm, és igyekszem olyan finoman elhagyni az érzékeny területet, amennyire tőlem és a vaksötéttől csak telik.
- Neked nem kell bocsánatot kérned, Cukifalat – így az ürge. – Bármikor visszahuppanhatsz, még szólnod sem kell előtte.
Úristen, már csak ez hiányzott… Villantok egy se ilyen, se olyan mosolyt, aztán már tűzök is onnan. Ron sorához érve azonban visszaveszek a lendületből, s óvatos finomsággal hajlok fölé – mélyen alszik. Helyes. Beletúrok a hátizsákjába – és tessék, ahogy gondoltam: a flaska bontatlan, egy kortyot sem ivott belőle, mióta elindultunk. Még a végén kiszárad nekem! Harag ide, méreg oda, ezt mégsem nézhetem tétlenül, fogom hát a pirulát meg a vizes flaskát, és Ron arcához nyomulok velük. Nyitott szája még meg is könnyíti a dolgomat, csupán a nyelve hegyére kell fektetnem a gyógyszert, feltolnom az állát, két ujjal összefogni az orrlyukait, és máris úgy nyeli le a kéretlen ajándékot, akár bólintér a doxitojást, még csak fel sem riad tőle. Ráadásképpen pár korty vizet is utána küldök, s a módszer most is tökéletesen működik; Ron édesdeden tovább hortyog, én pedig nyugodt lélekkel térhetek vissza az ülőhelyemre.

Hoppá… ez mégse fog menni. Eszem ágában sincs visszamerészkedni a mellé a hormonzavaros, otromba fráter mellé, inkább egy új helyet választok magamnak.
Szerencsére találok is egy ilyet, sőt mindjárt kettőt egyszerre. A korábbi székem előtti sor teljesen egészében üresen árválkodik – nem is értem, hogy a tahó miért nem ide ült le.
Bevackolom magam az új helyre, fejemet az ablaknak támasztom, s a képzeletem már röpít is vissza az emlékek közé, nagyjából ott folytatva a történetet, ahol az álom korábban félbeszakította.

Végül sikerült legyőznöm minden ellenérzésemet, s a zálogház gyanús félhomályában szemrebbenés nélkül váltam meg ajándékba kapott, értékes könyvemtől. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a pult mögött ülő pasas rögtön felismerte benne a ritkaságot, és ha nem is fizetette ki a teljes megillető összeget (ilyet egy zálogházban ne is várjon az ember), azért tisztességes pénzmennyiséget kínált érte cserében – annyit, hogy abból később aztán bőven futotta az antibiotikumra, s még egy kicsi maradt is belőle. A cérnabajszos fickó a patikában nem akadékoskodott. Miután átadtam a Giltől származó és saját „feddhetetlenségemet” igazoló papír cetlit, rögtön a pult alá nyúlt, és minden további kérdezősködés nélkül kiszolgált. Még egy grátisz óvszert (extra vékony és síkosított – a még érzékibb tapintásért) is pottyantott a zacskóba, és irtó önelégülten vigyorgott rám.

Akkor már úgy fél kettő körül járhatott az idő, szóval illett volna megjelennem a munkahelyemen, ám én előtte még feltétlenül haza akartam vinni a gyógyszert. Ebből is látszik, hogy hiába haragudtam rá, Ron mihamarabbi gyógyulása továbbra is a szívügyem volt. Lélekszakadva rohantam keresztül a sikátorokon, a lehető legrövidebb útvonalon akartam hazajutni, s ennek érdekében még a csövesekkel való esetleges összeakadást is megkockáztattam. De leszámítva egy szörnyen borzas kisembert (aki egyik társát akarta éppen megszabadítani a karórájától) senkivel nem futottam össze, így akadálytalanul értem vissza a motelszobánkba.
És Ron NEM feküdt az ágyában. Nem volt a fürdőszobában, én nem bújt bele a szekrénybe sem – habár ez utóbbiban én magam sem hittem igazán. De nem vesztettem el a fejem, és nem kezdtem el hisztériázni. A cuccai érintetlenül hevertek a karosszékben, az ágy lábánál, meg ahova még elszórta őket, szóval nem látszott valószínűnek, hogy lelépett volna. Fogtam a gyógyszert (nem hagytam ott, mert azért eléggé feldühített, hogy az intésem ellenére mégis elment kóborolni), és visszaügettem a bárba. Hogy Ron merre jár, és kivel találkozik (már ha tényleg találkozik valakivel), nem tudtam, és azóta sem…

Na, várjunk csak! Mi a… az nem lehet… vagy mégis? Hát persze, de hülye vagyok! Az ott ő volt a sikátorban, és a másik fazon, az a torzonborz, szutykos alak, akinek akkor csak az összegörnyedt hátát láttam, a kis haverja lehetett, akivel később be…
- Helóka, úgy vettem észre, unatkozol. Nem baj, ha ide csüccsenek melléd? – s mielőtt felocsúdva kézzel-lábbal tiltakozhatnék, a pasas – az, aki mellől az előbb elmenekültem – fogja magát, és a legteljesebb lelki nyugalommal letelepszik mellém.
Hát, ilyen az én formám. Nem elég, hogy félbeszakadt az eszmefuttatásom, még végtelenül kínos helyzetbe is hoztak.

Bemutatok egy rendkívül szívélyes mosolyt, majd halkan, de jól érthetően közlöm a fickóval, hogy nem, kösz, nekem tulajdonképpen így hajnali fél öt tájékán tökéletesen megfelel a nyugodt csend, és ha nem veszi zokon, beszélgetés helyett inkább szundikálnék egy kicsit, mielőtt megvirrad.
A pasas, úgy tűnik, veszi a lapot, mert egy súlyos és mély sóhajt követően elfordítja rólam a pillantását, és talán tíz percig meg sem nyikkan, mígnem…
- A hajad miatt ne izgasd magad – szólal meg hirtelen. – Engem nem zavar. Különben is, príma lobonc-egyenesítő cuccokat lehet ma már kapni… szóval nem gáz…
- He? – Ennél értelmesebben momentán nem tudok megnyilvánulni. Beszéd helyett inkább alaposabban is megnézem magamnak a tolakodó alakot – és rövid szemlélődés után arra jutok, hogy a srác úgy húsz-huszonöt éves lehet, és rücskös képe láttán az is nyilvánvalóvá válik, hogy az aktuális kozmetikumválasztékot illető lenyűgöző tájékozottsága a pattanáseltávolító termékcsaládra már nem terjed ki. Szóval összességében elég visszataszító alak, olyan fejformával, amiről hirtelenjében a „szopott gombóc” kifejezés ugrik be.
De szavakat még most sem találok – beszél viszont helyettem is önjelölt udvarlóm:
- Mert a többi rész aztán príma – csücsöríti a száját elismerően, és gyomorforgató lassúsággal pásztázni kezd rajtam vizenyős szemeivel (a pillantása mintha vastag nyálkától lenne síkos). – Cuki – bókol a combomnak, aztán az arcomba nézve folytatja: – Nem fáraszd magad azzal a másik sráccal, ha szeretnél felcsípni egy idegent, inkább velem próbálkozz. Nálam tuti nyerő ügyed van.
Érzem, ahogy rángatózni kezd az arcom.
- Inkább passzolnék – felelem (mert leköpni azért mégsem volna ildomos). – De kösz az ajánlatot, roppant hízelgő.

(Grafton határában, 8 óra 5 perckor, három perccel az ékszíjszakadás után)

- Még fél óra!? – hallom hőbörögni az előttem ülő egyik utast, és mélyen együtt érzek vele. Harminc perc emellett az idióta mellett maga lenne az örökkévalóság. Fogom hát a cuccom, és a többiek példáját követve feltápászkodom az ülésemről. Itt egy pillanatig habozni vagyok kénytelen – most akkor fenékkel szemben vagy azzal háttal passzírozzam ki magam a srác mellett?
Úgy döntök, az utóbbi verzió inkább megfelelő lesz, sőt, bizonyos szempontból még élvezetesebb is – na nem neki, hanem nekem! Így hát miközben szép komótosan általvitorlázom a szűkös helyen, teljesen véletlenül megbotlom, és lágyan beletérdelek levakarhatatlan székszomszédom ágyékába. Na, nem nagyon, épp csak annyira, hogy hangyányit felakadjon a szeme. A folyosóra kiérve aztán villantok egy üzenetértékű pillantást Ron felé, majd a busz elülső ajtaján át távozom.

(Grafton városhatárán, a 38-as főúton, 8 óra 32 perckor)

Igen, végre megállt nekünk egy autó! Miután lecsutakoltattam Ron képét, többen is lelassítottak mellettünk, de csak ez a kedves mosolyú házaspár vette a bátorságot, hogy tényleg meg is álljon.
- Helló – köszönnek ki a lehúzott ablakon. – Merre igyekeztek?
A kérdés inkább Ronnak szól, mégis én válaszolok helyette:
- Egyenesen tovább… ö, Glenn Innes felé – fűzöm hozzá, miután villámgyorsan leellenőriztem az útjelző táblát.
- Akkor pattanjatok be – int a férj, s a hátsó ülésre mutat.

(két perccel később)

Miért kellett megmondania az igazi nevünket? Miért? Hát mennyiből tartott volna kitalálni két kamunevet? Hogy, teszem azt: „Köszönjük a fuvart, Mr és Mrs Ubriak, én Tom vagyok, ő pedig Lucinda.”
Vagy bármi más megtette volna. Lois és Clark… Tarzan és Jane… vagy egye fene, valami sokkal hétköznapibb, mint például a Robert és a Marjorie.
Marjorie… így hívták anya jógás barátnőjét is, akit elkábítottunk, s akiből kibűvöltük a szüleim jelenlegi tartózkodási helyét.
Fura, hogy ez most az eszembe jutott. Egy ideje már nem foglalkoztatta a gondolataimat, pedig voltak napok – főleg a sivatagi menetelés közben –, mikor valóságos rögeszmémmé vált ez a név, s szinte minden második lépésnél rákérdeztem Ronnál, hogy tényleg kitöröltük az emlékeit, hogy tényleg megfosztottuk-e őt a faggatás kínos perceitől. Még most sem tudom visszaidézni azt a másodpercet, nem emlékszem sem a varázsigére, sem a pálcamozdulatra, annak a napnak több pillanata is nyom nélkül rostálódott ki az elmémből – de Ron bőszen állította, hogy megtettük, illetve, hogy ő maga megtette: kiszórta Marjorie-ra az emléktörlő bűbájt.

S én hittem is neki. Vagy valami olyasmi. Csak úgy kétezerszer ismételtem meg a kérdést, mígnem aztán Ron komolyan megsértődött, szóval kénytelen voltam belenyugodni a dologba. Mást egyébiránt nem is nagyon tehettem; ha Perth-be érve hűlt helyét találjuk a szüleimnek, akkor végérvényesen bebizonyosodik a gyanúm. De persze ebben én sem hiszek igazán. Ekkora pechsorozat mégsem érhet minket… az lehetetlen… Ah, legalább egy nyamvadt pálcánk maradt volna; az én törött, kínai gyártmányú botommal még világosságot sem tudnánk gyújtani, nemhogy újabb, főbenjáró Imperiust kiszórni…

(Grafton és Glenn Innes között, a 38-as főúton, tizenkét perccel később)

Ron szerzett magának egy új hódolót. A kedves házaspár kislánya szemlátomást első pillantásra beleszeretett, s most egyszerűen nem tud betelni a kérdezősködéssel. Ron irtó nagy zavarban van, nem tudja, mihez kezdjen a szakadatlan érdeklődésrohammal – és pokolba vele, hogy így gondolom –, de még ez is jól áll neki. Ahogy a betegség sem tompított sokat megjelenésének varázsán. Persze piros, izzadt, meg minden, de ettől valahogy csak még férfiasabbnak tűnik, és erre még a frissen kiütközött aranyszínű borosta is rátesz egy lapáttal. Egy frissítő fürdő ugyan nem ártana neki, de a dolog még ezzel együtt sem vészes. Ron verejtékének aromája egyébként is inkább édes, mint savanyú.

Cukik így együtt a kiscsajjal. Szinte már szurkolok érte, hogy Mrs Ubriak beleegyezzen lánya tervébe, és engedje kifesteni a „bácsi” arcát.

Hát ez nem jött össze. Pedig szívesen végignéztem volna Ron kínlódását.

A kislány ugrálni kezdett Ron ölében.
Kár, hogy nincs nálam fényképezőgép…

(kicsit később)

Ron és a kislány (Chloe) ebben a pillanatban bemutatkoznak egymásnak, és én kis híján lenyelem a saját nyelvemet. Hazudik, aki azt mondja, nincsen végzet! Mert, kérem szépen, mégis mekkora az esély rá, hogy a találomra kiválasztott kocsi vezetőjének lányát éppen úgy hívják, ahogy azt a rejtélyes szőke hajú nőszemélyt!? Korábban nem is nagyon találkoztam ezzel a névvel, most meg lépten-nyomon beleütközöm – ez kell, hogy jelentsen valamit.

(Glenn Innes belvárosában, 9 óra negyvenöt perckor)

Még akkor is kapar a torkom, amikor kiszállunk a kocsiból, és csupa mosoly búcsút veszünk Ubriakéktól. Hát, az biztos, hogy ez a nőszemély (a nagyobbik Chloe, nem a kicsi) újból szerzett nekem néhány igen kellemetlen percet. Azzal, hogy majdnem leszippantottam a nyelvem, a frászt hoztam az egész családra, és csak hosszadalmas bizonygatás után („Nem, biztos nem kell hányni.”) voltak hajlandóak letenni arról a szándékukról, hogy félrehúzódjanak, vagy zacskót nyomjanak a kezembe.

Hogy Ron mennyire élvezte ezt az utazást, arról csak ködös fogalmaim lehetnek. Mindenesetre megkönnyebbültnek tűnt, miután kis rajongója abbahagyta az ugrabugrálást, s az elkövetkező közel háromnegyed órában szinte lelkesen vetette bele magát a kislány által kieszelt, jóval ártatlanabb játékba – a Teddy maci ciklikus be- majd kipelenkázásába.

Chloe, Chloe, Chloe – egyre csak ez a gyűlöletes név villog a szemem előtt, miközben a pályaudvari kijelző táblát böngészem. Ron kérdése („S most hova?”) nagyon messziről érkezik hozzám, holott a hang gazdája itt áll közvetlen mellettem. A választ régóta tudom, hisz szemem legelső villanásával kiszúrtam a megfelelő járatot, a hangom mégis másodperceket vagy talán perceket is vár, mire szavakba önti a feleletet.
- …és elég messzire elvisz minket innen – fejezem be. És már fordulnék is hátra, hogy a jegypénztár előtt kígyózó sorhoz csatlakozva megvegyem a jegyeket, ám Ron elmormogott közbeszólása („Ennél is messzebb?”) megakasztja a lendületemet.
- Felőlem itt maradhatsz, Ron! – förmedek rá kirobbanó haraggal. Hihetetlen, hogy még neki áll feljebb! – Felőlem bevárhatod a zsarukat, és hagyhatod magad leültetni. Egy telefonhíváshoz minden lesitteltnek joga van, úgyhogy azt tanácsolom, előre gondold ki, milyen számot fogsz hívni.
- Mégis mi a fe…? – Ron úgy néz rám, mint valami elmeháborodottra, s ettől csak még dühösebb leszek.
- Mert ugye van ilyen számod, Ron? – folytatom a kirohanást, immár rikácsolva. – Valami, amit fejből tudsz, amit álmodból felverve is tárcsázni tudnál!? Igaz!? – A hangszálaim is belefeszülnek, olyan magas tónusban tartom ki az utolsó szót. Egy darabig dermedten bámulunk egymás arcába, köröttünk idegenek kavarognak, többen közülük csodálkozva néznek ránk, de nem izgat – aztán Ron szája megmozdul, mond valamit, ám a szavait már nem hallom, mert a testem megfordítja magát, és önkényesen elvonszol a közeléből.

Hát, most sem sikerült kiugrasztanom a nyulat a bokorból, pedig már-már azt hittem, Ron végre megtörik, és mindent bevall arról a hívásról, amit két héttel (és egy nappal) ezelőtt véletlenül lelepleztem. De semmi. Még csak a szeme sarka se rándult meg. Egyetlen porcikája sem árulkodott róla, hogy tudná, miről beszélek.
- Kisasszony, maga jön. – A hátam mögül érkező hang döbbent rá, hogy elfogyott előlem a sor.
- Bocsánat – villantok hátra egy halvány mosolyt (a mögöttem álló férfi kedvesen biccent), és sietve előre lépek. Két jegyek kérek Rockhamptonig, és igyekszem nem bánkódni amiatt, hogy szorgalmasan összespórolt pincérnői fizetésem utolsó dollárjait készülök kiadni egy olyan útra, ami nemhogy közelebb vinne, de épphogy eltávolít végcélomtól, Perth-től. Ha a hétórás menetidő múltán megérkezünk Rockhamptonba – a városba, ami alig huszonöt kilométerre fekszik a keleti parttól –, akkor olyan messze kerülünk a szüleimtől, amennyire utoljára hónapokkal ezelőtt voltunk, nagyjából akkor, amikor két hónapja és egy hete elhagytuk Townsville-t (a szüleim eredeti ausztrál lakhelyét), és megkezdtük hosszú utunkat a dzsungelen át. De rég volt… és mennyi minden történt azóta!

Elszontyolodva és testileg-lelkileg összetörve kullogok vissza a helyre, ahol Ront hagytam – de ott nem találom. Körbenézek, s a kavargó utas-közönség egy töredék-másodpercre szétnyíló tömegében kiszúrom őt – az egyik várótermi széken ül, és alszik.

(tíz perccel később)

Perceken belül indul a buszunk, és Ron olyan mély katatón-szerű álomba zuhant, hogy hiába rázom, szólogatom, képtelen vagyok felébreszteni.
Ó, istenem, remélem, az antibiotikumtól nem esett kómába vagy valami…! De hát az lehetetlen, ezt a gyógyszert direkt az idei bacilus-mutációkra fejlesztették ki, a mostani járványra… nem okozhat kárt.
- Ron, ébredj – rázom meg újból. – Nyisd ki a szemed, az ég szerelmére!
- Csipkerózsika-kór? – hallom magam mögött az ismerős férfihangot. Oldalra kapom a fejem, s látom, hogy ugyanaz a javakorabeli férfi szólt hozzám, aki az előbb a sorban is kizökkentett mélázásomból.
- Hagyja csak – int le, amikor látja, hogy újból Ron fölé hajolok –, hadd aludja ki a mámorát, majd én segítek magácskának felcipelni a buszra álomszuszék barátját.
- Köszönöm, de igazán nem várhatom el, hogy…
- Ugyan – legyint. – Ne vegye tolakodásnak, de a pénztárfülke előtt volt szerencsém hallani az úti célját – és úgy néz ki, egy felé tartunk. Nem fáradság, kérem, engedje, hadd segítsek.