(Glenn Innes-től néhány kilométerre, a 15-ös főúton, észak felé, hat órával és ötven perccel a rockhamptoni érkezés előtt)

Szavaihoz híven Mr McAllister (mert így hívják) segített felpakolni Ront a buszra, s végtelen kedvességgel még arra is vállalkozott, hogy az én „mámor-kialvó” barátom mellett foglaljon helyet, és a kellő időben segítsen nekem beadni a gyógyszert.
Nem tett fel egyetlen tolakodó kérdést sem, mégis úgy érzem, magyarázkodnom kell.
- Nem az van, amire gondol – kezdem kissé ügyefogyottan (retorikai érzékem úgy félnapnyi késében van a testemhez képest) –, ő nincs berúgva, és nem is drogos, vagy valami hasonló. Csak beteg. Elkapta valami nyavalya, nekünk meg utaznunk kellett, így nem tudta kipihenni magát.
- Értem, kedves. Tényleg semmi szükség erre…
- De-de – bólogatok, és hálás mosolyt küldök Mr McAllister felé. – Tudom, milyen furcsán nézhet ki ez egy kívülálló szemszögéből, és tényleg nagyon kedves volt öntől, hogy kérés nélkül segített. A barátom igazán ramatyul van, ráadásul indulás előtt még össze is balhéztunk…

És ezzel belefogok egy féligazságokból álló, többé-kevésbé hihető mesébe, amit Mr McAllister megértően és közbekérdezés nélkül hallgat végig. Majd monológom végén átveszi a szót, és néhány gondosan válogatott mondatban bemutatkozik; megtudom a teljes nevét (Frederick Albert McAllister), értesülök a foglalkozásáról (hivatásos parfümkeverő és -szagoló, az illattrendek tudora és diktálója), és útjának kiváltó okáról (egy valódi ausztrál híresség hívta meg rockhamptoni villájába, hogy az ott összegyűlt menedzserek és stylistok együttműködésével kitaláljanak egy új illatot a parfümét piacra dobni szándékozó énekesnőnek). A precízen megkomponált, ötperces beszámolóból az is kiderül, hogy Mr McAllister azért utazik busszal, mert múlt héten közúti baleset okozása miatt bevonták a jogosítványát.
- Persze nem sérült meg senki – siet megnyugtatni –, csak az autóm tört ripityára. Én sem értem, hogyan történhetett a dolog, jó előre láttam azt a kordont… de aztán megcsapta az orromat valami fertelmes bűz – tudja, kedves, foglalkozásomból kifolyólag roppant érzékeny vagyok a külvilágból érkező legkisebb illatra is –, és ettől elvesztettem a kormány feletti uralmamat.

Még megtoldom a beszélgetésünket egy-két sajnálommal, meg jó pár köszönömmel, aztán menetirányt fordulok, és az ablak túloldalán tovasuhanó táj látványába temetkezem. Odakint csendesen szemerkél az eső, a busz üvegén vékony erecskékben csordogál a menetszéltől fodrozódó csapadékvíz. Az ég alján komor felhők gyülekeznek – éppoly szürkék és esővel terhesek, mint Tamworth-i rokonaik.

Tegnap délután, minden korábbi tapasztalatot megcsúfolva, óriási vendégsereg gyűlt össze a bárban. Még hat óra sem volt, de Gil és én már alig győztük a rendeléseket. Oda-vissza rohangáltunk a pult és a bokszok között, de az italkéréseknek csak nem akart vége szakadni; még kötényigazításra sem jutott időm, hát még az álmodozásra, áruló agyam mégis vissza-visszatévedt Ron hátrahagyott üres motelszobai ágyának emlékéhez. Legszívesebben otthagytam volna csapot-papot, és rohantam volna haza, hogy megbizonyosodjak róla, Ron időközben felhagyott a barangolással, és rendben visszafeküdt az ágyába – de hát erre egyszerűen nem akadt sem szabad, sem pedig alkalmas fél órám.
Ráadásul Gil is kikészül idegileg, Lulu, a barátja ugyanis szakított vele. A fickó megelégelte a telefonos zaklató megfélemlítő akcióját, és inkább kilépett a kapcsolatból, mintsem bátran szembenézett volna a kemény tényekkel.

- Rá se ránts – próbálta vigasztalni Gilt, amikor akadt egy lélegzetvételnyi szabad időnk. – Aki ilyen gyáva kukac, az nem is érdemel könnyeket. Ha a lelki nyugalmát fontosabbnak találta nálad, meg az érzéseidnél, akkor talán még jobb is, hogy idejében lezárult ez a kapcsolat.
- De én szeretem a nyavalyást! – jajdult fel Gil, és elmorzsolt egy férfias könnycseppet a szeme sarkában. – Mindent megtettem volna érte – és meg is tettem! Zavarta a horkolásom, hát a kedvéért kiegyenesítettem az orrsövényemet. Háromszor műtöttek meg, mire végre megfelelőnek találta lélegzetvételem zajszintjét, és én egy szóval sem panaszkodtam! – (Gil kezdte egyre jobban belelovalni magát.) – Még abba is belementem, hogy legyantázzon! Mindenhol. Még ott is! – Ennél a pontnál külön drukkolnom kellett, nehogy hirtelen meggondolatlanságra vetemedjen, és szemléltetésképpen felvillantsa a szóban forgó területet. Szerencsére nem tette. Folytatta viszont a szenvedélyes hangvételű kirohanást, és minden szabad fél percben rám öntött egy-egy adaggal magánéleti gyötrelmeinek soha ki nem fogyó készletéből.

És e szerint a recept szerint folytatódott az este fennmaradó része is. Odakint leszállt a sötétség, a felhők hol elzárták a csapot, hol megnyitották, Gil lépten-nyomon sírva fakadt, a bárban pedig egyre csak gyűltek a sörre szomjas vendégek. Jatt szempontjából igazi aranybánya volt az este, ám pattanásig feszült idegeimnek mi sem árthatott volna jobban, mint az idegesítő zsivaj, no meg az örökös oda-vissza futkározás. És a lábam mintájára az agyam is csak járta és járta a maga beteg köreit; Ron, Chloe és a közelmúlt képei váltogatták egymást lelki szemeim előtt; őrjítő kakofóniában zengtek fejemben a feleselő hangok, hogy néha úgy éreztem, csak az segítene, ha sikoltozva földhöz vágnám a tálcát, és hajamat cibálva rohannék ki a sötét utcára.

De valahogy úrrá lettem az őrületen, s a vendégáradat szép lassan elapadt. Már csak úgy másfél tucatnyian lézengtek odabent, az italrendelések kezelhető, szórványos ritmusra álltak be, percek, sőt néha negyed órák is akadtak dologtalanul, hogy szinte már unatkozni kezdtem. De hogy ez mégse történjen meg, arról Ron még időben gondoskodott.
De ne fussunk ilyen előre, a sajnálatos és teljességgel érthetetlen incidenst megelőzte egy másik, bár nem kevésbé kínos közjáték. Éjjel egy felé járhatott az idő, mikor főnököm önuralma végleg csődöt mondott.
- Még feljelentést is tettem, hogy biztonságban lehessünk! – Gil e szavakkal vetette magát a vállamra, és nem is mozdult onnan még vagy tíz percig. – Tudod, miket kérdeztek azok ott a rendőrségen? – óbégatta a fülembe. – Magánéletemnek minden apró részletéről be kellett számolnom, hogy komolyan vegyenek. Tollba kellett mondanom minden egyes kínos megaláztatást, ami a múltban ért, el kellett ismételnem, szóról szóra, hogy az az alak miket ordibált a telefonba, az utolsó mocskos jelzőig! És én megtettem ezt – miatta. És ez a köszönet!? – Orkánszerű könnyáradat csurgott végig a nyakamon, s már kezdtem magam kissé kínosan érezni. Innen is, onnan is érdeklődő arcok fordultak felénk, a söntés végébe – de Gil teljesen megfeledkezett magáról, és tovább folytatta a panaszkodást: hogy vérét és szőrzetét áldozta ezért a kapcsolatért, hogy rongyszőnyegként terítette önbecsülését az áruló Lulu elé, aki ezt szégyentelenül kihasználta, és azután eldobta, mint valami kopott, hasznavehetetlenné vált lábtörlőt, satöbbi, satöbbi, satöbbi…

Na, valahol a második satöbbinél aludtak ki a lámpák. A bárra egy szempillantás alatt vaksötét borult, s a következő másodpercben két alak (egy magas és egy töpszli) rontott be az ajtón. Ront minden érzékemtől megfosztva, egy szívdobbanásnyi idő alatt is megismerném, így akkor sem jelentett különösebb gondot a magasabbik figura beazonosítása. Annál nagyobb fejtörést okozott viszont eldönteni, hogy mégis mi a fészkes fenét keres itt, és miért döntött úgy, hogy az antrét az önoltó kattintásával és a bár teljes besötétítésével kell felejthetetlenné tennie.
Aztán egyik pillanatról a másikra elszabadultak az indulatok, s nekem nem maradt idő ilyesmin morfondírozni. A kis alak nyomban belevetette magát a bár távoli sarkába, de Ron nem követte társát. Nem, ő egyenesen felénk vette az irányt, és olyan lendülettel ugrott oda ölelkező kettősünkhöz, hogy azzal jövetelének utolsó kvantumnyi rejtélyét is rögvest eloszlatta.
Gil is rögtön kapcsolt: pillanatnyi hezitálás nélkül húzta el a fejét Ron lendülő öklének útjából, s úgy hőkölt félre, hogy azzal engem is ledöntött a lábamról. A sarokban kötöttem ki, ahol valamibe bevághattam a fejem, mert néhány pillanatra elhagyott a tudatom.

Mire újból feleszméltem, az üvöltözés már több helyről szólt, mint valami bizarr kórus, akinek a tagjai nem tudnak, vagy nem akarnak együttműködni. Mindenki fújta a magáét. A túlsó sarokban, ott, ahol a pénztárgépet sejtettem, több résztvevős dulakodás folyhatott, mert tucatnyi láb veszett dobogását és megannyi alkoholtól zsibbadt száj összefüggéstelen hablatyolását hallottam.
De a söntés hozzám közelebb eső felén is javában folyt a harc; láttam a két test sötét körvonalainak vad vonaglását, és hallottam Ron kiabálását. Először nem tudtam kivenni, mit mond (Gil úgy visított közben, mintha nyúznák), de miután közelebb merészkedtem hozzájuk, már értettem a lényeget. Köcsög, köcsög! – ezt ordibálta Ron, s többször kimondta azt a másik sértő szót is (Buzi!), miközben Gil meg ő egyre csak kapálóztak és tekeregtek a padlón. Hiába meresztettem a szemem, nem láttam, hogy bunyóztak volna; inkább mintha csak a másikat próbálták volna lelökni magukról, hogy végre fel tudjanak állni.
Ám ez egyiküknek sem sikerült, csak kapálóztak veszettül, miközben Ron becsületsértő ordibálása összekeveredett és beleveszett a pult túloldaláról érkező iszonyú vircsaft hangjaiba.

Tudtam, mit kellene tennem – így hát rögtön ugrottam is a másik verzióra. Nem hagyhattam, hogy a kiérkező rendőrség ott találja Ront a veszekedők között, ahogy azt sem, hogy a zaklatási ügy kapcsán gyanúba fogják a nevét, hát vettem egy nagy levegőt, odarohantam a birkózó pároshoz, kitapogattam Ront, és húzni kezdtem felfelé. Még akkor is vaksötét volt a bárban, szóval bízhattam benne, hogy rajtam kívül senki sem ismerte fel őt, így nem is fognak rögtön rá gyanakodni – ahogy azzal is tisztában voltam, hogy közös eltűnésünk végül majd úgyis felkelti egynémelyek figyelmét.

Mégsem vettem vissza a tempóból. Mindet összevetve úgy tűnt, így lesz helyesebb; menekülnünk kell, ha nem akarjuk, hogy számtalan törvénytelen cselekedetünkre fény derüljön. Hisz a vízumunk lejártával illegális bevándorlóknak és illegális munkavállalóknak számítottunk, és számítunk most is.

És hogy tényleg tartok-e a rendőrségi körözéstől? Hát… nem, igazából nem. Kötve hiszem, hogy a komolyabb esetekkel ellátott és alaposan túlterhelt bűnüldöző szerv az utánunk való nyomozásra vesztegetné szűkös kapacitásait. Ron, így, hogy összeakadt azzal a loboncos alakkal, tulajdonképpen hátrahagyott egy könnyen perbe fogható és egyébként is gyanús figurát, akit még csak üldözniük sem kell. Lehet, hogy ez könyörtelenül hangzik, de így lesz, aki elvigye helyettünk a balhét.
Gil zaklatási ügye pedig… hát, szerintem a nagy ordibálás közepette a tulajdon anyját sem ismerte volna fel, az ijedséget leszámítva komoly baja nem esett, a verekedés pedig a kassza körül tört ki… szóval talán nem keresnek összefüggést.
Csak azt nem értem, Ron miért kiabálta azt, amit kiabált. Biztosra vettem, hogy nem tudja Gilről az igazat… ám ő mégis a szexuális beállítottságára tett félreérthetetlen megjegyzéseket.

(valahol a 15-ös főúton, észak felé, két órával a rockhamptoni érkezés előtt)

Mr McAllister igazi áldás. Már kétszer is segített beadni Ronnak a gyógyszert – aki mindezt édesdeden durmolta végig –, sőt épp ő maga volt az, aki a tíz perccel ezelőtti időpontra emlékeztetett. Ha nem ébreszt fel, biztosan kihagytam volna az ötórás adagot. De hát nekem sem volt könnyű napom; szaladgálással és idegeskedéssel teli huszonnégy óra áll mögöttem, és ezt minden porcikám érzi. A buszon alvás egyébként sem volt soha az erősségem, de így, hogy még a gondolatok sem hagynak pihenni, különösen kegyetlen kálváriának tűnik az egész.

Az előbb leellenőriztem a térképen, milyen és mekkora utat jártunk be hajnali kettőtől egészen mostanáig. Nos, meglehetősen furcsa szögben cikáztunk végig Új-Dél-Wales-en: először észak-keletre, aztán meredek szögben autóstoppal vissza nyugatra, majd ismét észak-kelet felé, át az államhatáron, újra Queenslandbe. Egyfajta villám alakban haladtunk, pont olyanban, mint amilyen Harry homlokán a sebhely.
Harry… A héten sokszor gondoltam rá: az járt a fejemben, hogy vajon visszament-e Ginnyvel a Roxfortba. Nyár elején láttuk egymást utoljára, s akkor még túl korainak tűnt volna erről beszélni (és persze egy csomó más kötelességünk is akadt), de én mindvégig úgy terveztem, hogy ősszel visszatérek a suliba, és rendesen végigtanulom a hetedik évet. Mert akármit is mond Ron, a képesítés igenis fontos, s ha tényleg komolyan gondolja, és auror akar lenni, ahhoz bizony meg kell szereznie a szükséges RAVASZ-okat.
De szeptember elseje elérkezett, majd időközben el is telt, és mi még mindig itt vagyunk Ausztráliában, több ezer kilométernyi távolságra a szüleimtől. Hogy lesz ebből iskolába járás? És Mrs Weasley? Már biztos tombol; az a néhány levél, amiben megírtuk, hogy minden oké, és a szüleimmel együtt járjuk a vidéket, aligha nyugtathatta meg, s már isten tudja, mit gondol, hol késlekedünk még mindig.

Ron eddig még egyszer sem problémázott az anyja miatt. Szerintem azzal sincs tisztában, milyen hónapot írunk pontosan, s hogy a szülei már eszik a kefét, amiért mi a tanévkezdet ellenére vígan kirándulgatunk itt össze-vissza a távoli Ausztráliában.
De hát ez csak egy tétel a rengeteg probléma listáján, ráadásul még csak nem is a legsürgetőbb. Ron állapota momentán sokkal jobban aggaszt, mint egy jövőbeli számadás kellemetlen kötelessége – még akkor is, ha Mrs Weasley lesz a faggató.
Ron már órák óta egy centinyit sem mozdult, úgy ül az ablaküvegnek dőlve, mintha kőből faragták volna ki. De legalább a láza lement. Az előbb megtapogattam a homlokát, és határozottan hűvösebbnek éreztem – azzal együtt, hogy még így is melegebbnek tűnt a kelleténél. És iszonyúan verejtékezik. Mr McAllister – bár egy szóval sem panaszkodott – kezd egyre messzebbre távolodni tőle, fél farpofával már túl is lóg az ülésen. Az arca pedig érdekes fintorokat produkál, mintha elektrosokk rángatná némelyik izmát. Nyilván extra érzékeny szaglásával orrontott meg valami olyasmit – na jó, nézzünk szembe a tényekkel: Ront –, amit az egyszerű földi halandó a normál szimatával nem érezhet.

(két órával később, a rockhamptoni pályaudvarra való érkezéskor)

Mintha puskából lőnék ki, Ron úgy süvít el a férfimosdó felé. Csodálkozom is, hogy eddig kibírta; én és Mr McAllister ugyanis rendszeresen itattuk, miközben ő aludt – na de azt már nem tudtunk elintézni, hogy ugyanilyen észrevétlenül le is csapoljuk azt, amit korábban betöltöttünk.
- Még egyszer köszönöm szépen – mosolygok hálásan kedves segítőmre. – Egyedül nem boldogultam volna.
Mr McAllister szerényen megvonja a vállát.
- Ugyan, kedvesem. Örömmel tettem. Remélem, a barátja hamarosan rendbe jön, és maguk is kibékülnek.
- Én is azt szeretném – sóhajtok nagyot, majd újból megköszönöm önzetlen segítségét, és bocsánatot kérek, amiért az utazás utolsó perceit állva volt kénytelen végigszenvedni. Aztán elbúcsúzunk; Mr McAllister balra, a taxiállomás felé fordul, én magam pedig jobbra, a várostérkép felé veszem az irányt.

Mire Ron visszatér folyó ügyeinek intézéséből, én már eldöntöttem, merre induljunk tovább. Kommentárt nem fűzök a dologhoz, egyszerűen csak nekivágok a városnak. Az utcák sötétjét a késő délutáni forgalom sárgás-pirosas lámpái pöttyözik, csupa-csupa világító szemű, cikázó bogár – s én csak ennek láttán döbbenek rá, hogy eltelt egy teljes nappal, tízórányi világosság, amit mi buszon zötykölődve, hol ébren, hol pedig álomban hagytunk magunk mögött.

Harmincpercnyi néma gyaloglás után – melynek során útba ejtettünk egy gyorséttermet, meg egy kisboltot – megérkezünk a kiszemelt motelhoz. A recepción kitöltöm a bejelentkezési ívet, előre fizetek, és átveszem a kulcsot, majd Ronnal a nyomomban megkeresem a kijelölt szobát.
Továbbra sem szólunk egymáshoz; a küszöböt átlépve rögtön bevetem magam a fürdőbe, még a villanygyújtással sem fáradok. Odabent csak a tükör feletti neoncsövet kattintom fel, s mint valami éberkómás beteg, oda sem figyelve, szörnyű zsibbadt lassúsággal látok neki a fürdőzésnek. Hosszan áztatom magam a teljes fokozatra állított zuhany alatt, a kemény, forró cseppek apránként masszírozzák ki belőlem a görcsös feszültséget. Félek visszamenni a szobába, ugyanakkor másra sem vágyom igazából. Van ennek valami értelme? Nyilván nincs, de attól még így érzek. Fáradt vagyok a veszekedéshez, vita nélkül mégsem tudnám álomra hajtani a fejem. Túl sok kérdőjel halmozódott fel bennem ahhoz, hogy továbbra is magamban tarthassam őket.

Mégis amikor cirka negyed óra múlva víztől csapzott hajjal elővánszorgok a fürdőből, s Ron azt mondja, beszélnünk kellene, úgy érzem, szükségem van még néhány perc haladékra.
- Előbb inkább fürödj meg – felelem, s lesütött fejjel hallgatom végig, ahogy megkerül, majd kisvártatva becsukódik mögötte a fürdőszoba ajtaja.
Erőtlenül letottyanok az ágyra; a szívem ólomsúllyal nehezedik a többi szervemre. Megpróbálok ellazulni: hátravetem magam, végignyúlok az ágyon, s a plafonra meredve elnézem a narancssárga éjjeli lámpa nyugtató visszfényét – aztán újra felülök. Mintha a bennem feszülő rugók nem engednének pihenni, olyan vagyok, mint egy felhúzott ébresztőóra, ami még nem csörögte el a belé táplált időt.
Egy darabig kezembe temetett arccal görnyedek az ágy szélén, a matrac mozdulatlan alattam, meztelen talpam a szőnyeggel borított padlón pihen, a két ágy közti szűkös sávba, Ron csálén megdőlt, nyitott szájú hátizsákja mellett…

Nincs szándékosság a mozdulatban, a kezem önmaga akarata szerint nyúl előre, s túr bele a zsák kusza tartalmába. Nem keres semmit, mégis mikor kitapintja az éles szélű, csúszós papírt, rögtön ujjai közé csippenti azt, mintha csak tudná, hogy valami nagy jelentőségű leletre bukkant.
A szemem elé emelem a képet, és hosszú másodpercekig csak nézem, bámulom, anélkül, hogy egy pillanatra is tudatosodna bennem, mit ábrázol.
Aztán szétoszlik a homály, s a látvány értelmet kap a tudatomban. De hisz ezen én vagyok! Ott állok a nyírószín bejáratának közelében, körülöttem színes örvényként kavarog a sokaság, mintha most is a fülemben csengene a több száz láb dobogása, a bálozók önfeledt nevetése és hujjogása. Jack éppen megbillent akkor – erre is tisztán emlékszem –, a saját vállamat kellett mankóként felajánlanom, hogy el ne vágódjon a földön. A melltartó, aminek az újbóli kitömésével ügyeskedtem, lecsúszott róla, s én tíz ujjal Jack mellkas-szőrzetének dzsungelében találtam magam.
Cikis és mulatságos pillanat volt ez egyszerre – és eddig nem is tudtam, hogy ilyen szemfülesen lencsevégre kapták.

De valahogy nem ez az, ami igazából zavar, nem… Aznap nyilván tucatnyi tekercset lőttek el a fényképezők, nincs hát benne semmi fura, hogy végül ez a jelenet is így járt. Ha ott maradunk a birtokon, valószínűleg mi magunk is számtalan ehhez hasonló fotót nézegettünk volna végig, jókat nevetve az elcsípett muris pillanatokon. Csakhogy mi leléptünk onnan… elhúztuk a csíkot még mielőtt a legelső tekercset előhívták volna… ez pedig itt a kezemben határozottan nem polaroid fotó.
Akkor mégis hogy az ördögbe került Ronhoz? Ez a nagy kérdés, amire az agyam egyelőre egyetlen épkézláb választ sem tud kifundálni.

Percekig ülök összeroskadt vállakkal, a fényképre meredve, mikor végre beugrik valami. Egy fakuló látványtöredéket csípek el magamban: egy fényképezőgép emlékét, ami egy bizonyos nyakban, azon belül is egy széles pánton függött. És hitelen megfellebbezhetetlen bizonyossággal tudom, ki készítette a fotót, s azt is, hogyan juttatta el azt később Ronhoz.
Kényelmetlen forróság kezd terjengeni a bőröm alatt, mintha a gyomromből feltörő vulkán árasztaná el perzselő hamujával – hát akkor este mégsem az állítólagos haverjaival volt, Ron ismét hazudott nekem!

Nyílik a fürdőszoba ajtaja, nedvesen cuppanó léptek vonulnak végig a hátam mögött. Nem mozdulok, nem fordulok hátra. Érzem Ron rám szegeződő pillantását, szinte viszket tőle a tarkóm – s a kérdés a visszatartott lélegzetemmel együtt hagyja el a torkomat:
- Ez honnan van?
Süket csend a válasz – majd mozgolódás támad. Olyan, mintha kívülről látnám magunkat: Ron és én egyszerre fordulunk a másik felé; én lebbenő hajjal, nekihevülten szegezem rá a pillantásomat, ő derékból előredőlve, arcán az értetlenkedés és a gyanú sajátos keverékével.
- Ezt mégis ki adta neked? – emelem fel a hangom. A zsibbadtság buborékja kipukkad körülöttem, újra a testemben vagyok, dobogó szívem visszhangjai között. – Kitől kaptad, válaszolj!
Ha arra számítottam, hogy a kérdés zavarba hozza, hát keservesen csalódnom kell. Ron szenvtelen arccal bámul rám, csak a szeme szikrázik hideg fénnyel.
- Mit számít az? – rántja meg a vállát. Felegyenesedik, és tesz egy fél lépést hátrafelé. – Inkább neked kéne magyarázkodnod, nem gondolod? Mert ez biztos nem volt benne a tervben… biztos nem számítottatok rá, hogy valaki lefényképez titeket közben.
- Mégis… mégis miről beszélsz? – Oda-vissza kapkodom a tekintetem Ron és a fénykép között. Semmit sem értek. – Ez csak egy vicces fotó, ami pont…
- Ó, szóval te ezt viccesnek találod!? – Ron hangja a visító magas C tartományába szökik. – Hát, képzeld, Hermione, én nem röhögtem magam halálra, mikor megláttam. Sőt, épp az ellenkezőjét éreztem… Hazudtál nekem!
Az utolsó mondat olyan erővel szakad ki Ronból, hogy önkéntelenül is hátrahőkölök tőle.
- Ron… – Zsibbadtnak érzem a szám; ez a hirtelen kirohanás minden korábbi tervet kisöpör a fejemből, s ahelyett, hogy a kép megszerzését firtatnám, azon kapom magam, hogy védekezően habogok: – De hát mindent elmondtam már neked arról az estéről. Hogy kibicsaklott a bokám, s hogy Jack csak ezért vett a karjába. Mégis mit aka…?
- Jaj, ne süketelj nekem, Hermione! – ordít közbe Ron. – A kép önmagáért beszél. Vagy arról is tudsz kerekíteni egy megható kis mesét, mint például az állítólagos bokatörésed?
- Nem törés, hanem ficam! – fakadok ki. Most már én sem kímélem a hangomat. – És igen, tökéletes és az utolsó szóig helytálló magyarázatom van erre a képre. Jack megingott a lábán – mert te is láthatod, hogy magas sarkúban van –, s miközben én megpróbáltam újratömni a melltartóját, rám esett, és belém kapaszkodott. Ezért vagyunk úgy összegabalyodva – s nem azért, mert a hirtelen ránk törő vágyat nem tudtuk másképp levezetni, minthogy nekiálljunk mindenki szeme láttára ölelkezni.

Ron félpercnyi töprengő csendet tart. A szeme ide-oda ugrál köztem és a saját meztelen lábfeje között, aztán különös szusszantás-félét hallat.
- Ez egyre vadabb lesz, Hermione – csóválja meg a fejét, s még cicceg is hozzá. – Esküszöm, könyvet kéne írnod, hogy ne menjen veszendőbe ez a bámulatos mesélő tehetséget. De engem nem tudsz ilyen egyszerűen leszerelni, ahhoz túl sok van már a számládon…
Valami hirtelen átfordul a fejemben, s a következő pillanatban már talpon is vagyok.
- Az én számlámon!? – rikácsolom magamból kikelve. – Hát ez túlmegy minden határon! Még a végén azt is bebeszélnéd nekem, hogy mindenért én vagyok felelős! Hogy azt a szőke libát is én küldtem a nyakadra, hogy miattam szűrted össze vele a levet!… Chloéról beszélek, ne nézz rám, úgy mintha nem tudnád! Láttalak titeket a bálon. Láttam, ahogy a nyakadba csimpaszkodik, és azt is tudom, hogy még Broken Hill-ben ismerkedtetek meg. Igen, mert az egyik előadáson ott ült mellettem a lelátón, és még be is mutatkozott nekem. A képet is ő készítette, nem!? És ő volt az, aki utánad hozta, amikor aznap este későn jöttél haza? Igazam van? Mert már hetek óta találkozgatsz vele, még a telefonomat is használtad, csak hogy magad után hívhasd, és folytathassátok a kis románcotokat!

Mintha egy tüzes késtől szabadultam volna meg, ami érdes pengéjével eddig egyre csak nyiszált és kínzott; a szavakkal együtt távozott belőlem az indulat nagy része is, hogy most szinte üresnek érzem magam nélküle. A szoba szívdobbanásaim ütemére lüktet körülöttem, s én egész testemben remegve, ziháló mellkassal meredek magam elé; várom, hogy Ron valamiképp reagáljon: hogy ismerje be töredelmesen, vagy tagadjon mindent az utolsó csepp verejtékéig.
De egyik sem történik meg. Ron arcán bűntudat vagy indulat helyett csupán valami ironikus rándulásféle vonul végig; az egész férfi tetőtől-talpig rendületlen, egyetlen megrezzenő porcika sem árulkodik a lelkiállapotáról.
- Szóval tudod – szólal meg csendesen. Aztán félrebillenti a fejét, s fürkészően méricskélni kezd. – És ez zavar téged? Bánt, hogy a hátad mögött találkoztam valaki mással, és hogy erről a szemedbe hazudtam, mikor rákérdeztél?

Első nekifutásra nem is tudok válaszolni (ezt tényleg meg kell kérdeznie?), nagyot kell nyelnem, hogy érthetően kimondhassam:
- Hát persze, hogy bánt… és persze, hogy zavar – és már nem tudom visszatartani: a szemzugomban érlelődő könnycsepp kibuggyan, nedves csíkot húz lángoló arcomra.
Ron mintha észre sem venné, szenvtelen hangon folytatja:
- Akkor megnyugodhatsz. Semmi olyasmi nem történt köztünk, ami miatt aggódnod kéne, csak üzlet volt, semmi több.
- Milyen üzlet? – törlöm meg a szemem. Törékeny szalmaszál lehetősége villan fel előttem, amibe kétségbeesetten szeretnék kapaszkodni. – S ha csak arról volt szó, akkor miért kellett eltitkolnod?
- Hogy miért kellett eltitkolnom? Hát mert… – habozik – mert titkai mindenkinek vannak. S én, gondolom, nem akartam lemaradni mögötted. Hát ennyi.
- Nem értem. – És tényleg fogalmam sincs – mire akar ezzel kilyukadni?
- Chloéval a cseresznyefesztiválon futottam össze. Te nem láthattad, mert Jackkel álltál sorban az óriáskerék előtt, emlékszel? – (Ron itt gúnyosan magasra vonja a szemöldökét.) – De én Dinah-val nagyapa után eredtem, aki meg kiszúrta Jimbót, Rosie mamáék intézőjét – tudsz követni? – aki, ha hiszed, ha nem, Chloe nagybátyja, és tök véletlenül jött utánunk a farmra. Nem miattam – figyeled, Hermione, nekem semmik közöm nem volt hozzá –, hanem a sírkertbeli csoda, a könnyező madonna miatt, amit szeretett volna a saját szemével is látni. És összefutottunk. Dinah pedig valahogy elkottyantotta, hogy te a testvérem vagy, ami persze azonnal felkeltette Chloe figyelmét. De nem leplezett le, nem, más tervei voltak velem.
- Mégis… mégis milyen tervek? – Úgy érzem, nem kaphatok elég gyors választ erre a kérdésre. Még a lelkem is beleremeg a várakozásba, de Ron nem kapkodja el a dolgot, lusta fintorral, kivárva folytatja:
- Megzsarolt engem. Azt mondta, ha nem hívom fel és találkozom vele, akkor leleplez minket a többiek előtt, és…
- De nem tette meg – vágok ismét közbe –, szóval akkor teljesítetted a követelését. – És a kérdés elemi erővel bukik ki belőlem: – Mivel zsarolt meg téged, Ron?
- Pénzt akart kicsikarni belőlem, ez volt az egésznek a lényege. – Ron lehajtja a fejét, és gyors léptű fel-alá járkálásba kezd az ágyak végében, úgy folytatja: – Látott a rodeó-show-n a bikákkal, és emlékszem, már akkor is megjegyezte, hogy milyen tehetséges vagyok. „Valószínűtlenül ügyes” – ezt a szót használta, és később erre a képességemre alapozta a pénzszerző terveit. Azt mondta, első látásra senki sem gondolná rólam, hogy ennyi gyorsaság és hidegvér szorult belém, meg hogy egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy született cowboy, aki nyeregben nőtt fel, s hogy ez – mármint a megtévesztő megjelenésem – még hasznunkra válhat, ha hajlandó vagyok együttműködni vele.

Ron elhallgat, s én nem bírom ki, hogy ne sürgessem:
- De miben? És neki mégis mi szerepe lehetett benne?
- Chloe eljátszatta velem a hülyét – jön a kimért felelet. Ron összehúzott szemekkel mered maga elé, s tovább róva szédítő köreit folytatja a történetet: – Rodeó-bárokban jártunk – hisz errefelé minden sarokra jut egy ilyen –, és ő fogadásokat kötött rám. Mindenféle macsó játékba belerángatott… bikamegülés, tudod, az a gépi változat… meg egyszer-kétszer kiautóztunk a környékbeli farmokhoz, és ott igazi bikák elől futottunk. Az nyert, aki fel tudott mászni a hátára. A tanyasiak körében ez valami tradíció lehet, tudod, ahogy Martyn papa is mesélte. Hisz ő maga is azt hitte, hogy a tenyészbikája megtapizása miatt lopakodtunk a farmjára. Szóval sok helybeli csinálja ezt, fiatal srácok, akiknek a szülei szintúgy marhatenyésztők – de mégis szinte kivétel nélkül mindig én győztem. A beépített varázs… tudod. Sokat kaszáltunk, hisz Chloe előtte mindig gondoskodott róla, hogy városi csávónak állítson be, aki még a bika fejét sem tudja megkülönböztetni a végétől, úgyhogy nagy odsszal adták a győzelmemet. A pénzt aztán megfeleztük, s ő mindig ügyelt rá, hogy legközelebb ne ugyanazokkal a srácokkal akadjunk össze. És a dolog működött is, több kocsmát és farmot is megjártunk, és mindenhol bátran fogadtak ellenem.
- Akkor innen volt a pénz? – szúrom közbe a kérdést. Mire Ron felkapja a fejét.
- Milyen pénz?
- Hát, amiből kifizettük Tamworth-ben a szállást. Akkor nem tudtam, honnan van, hisz Jacktől végül nem kértük el a fizetést.
- Ja, igen – biccent Ron. – Onnan volt. A Chloéval összecsalt pénzünk rám eső fele.
- Csak egyvalamit nem értek – feszegetem tovább a témát –: hogy ezt miért kellett eltitkolnod előttem. Hisz nem csak téged zsarolt meg, hanem közvetetten engem is. Együtt kitalálhattunk volna valamit… együtt leszerelhettük volna.
- És ha én nem akartam leszerelni? – néz rám kihívóan Ron. – Ha egyáltalán nem is bántam, hogy végre valamit én is a hátad mögött csinálhatok?

Néma döbbenet szorítja el a torkomat. A beszélgetés megint kezd olyan fordulatot venni, amit egyszerűen nem bírok józan ésszel felérni. A szívem az átmeneti nyugalom után most mintha ismét a dobhártyámon lüktetne. Nem akarok kiabálni, isten látja a lelkemet, semmit sem szeretnék kevésbé, de az idegesség már majd’ szétvet belülről.
- Miért – szólok fojtott, ingerülettel teli hangon –, én mit csináltam a te hátad mögött?
- Soroljam? – Ron arca egy csapásra vörösbe borul. – Mert szép kis lajstromot gyűjtöttél össze az idők során.
- Például?
- Például Cormac McLaggen! – dobja felém a választ. – Jobb kviddicsezőnek tartottad nálam, és ezért konfúzzá tetted, hogy legyen „esélyem” ellene. Nem bíztál bennem, és nem hitted, hogy önerőből is képes vagyok legyőzni őt.
- Ennyi? – nézek rá túlkerekített szemekkel. – Ezen a régi eseten húztad fel magad annyira, hogy…
- Nem csak ezen! – vág közbe lüktető arccal. – Ott van a Viktor ügy is! Abban is hazu…
- Mindent elmondtam Viktorról! – fakadok ki, s ökölbe szorított kezem remegni kezd a visszafojtott indulattól. – Azon az éjszakán, amikor a szabad ég alatt aludtunk, minden kérdésedre válaszoltam. Őszintén elmondtam neked, hogy a csóknál soha nem jutottunk tovább.
- Ó, igen? Tényleg!? – Ron nyakán kidagadnak az erek, olyan erővel vágja hozzám a szót. – Érdekes módon én egész máshogy hallottam. S az igazi verzió jóval többről szólt, mint az az ártatlan kis csókocska, amivel engem hülyítettél! Dinah akkor a cseresznyefesztiválon mindent elmesélt nekem!
- Dinah elmesélte neked!? – Kínomban muszáj felkacagnom. – Ugyan mégis mit mesélhetett volna arról a fiúról, akit még csak nem ismer, és akiről soha egy büdös szót sem beszéltem vele. Te teljesen meg vagy húzatva, Ron!?
- Meg lennék? Tényleg azt hiszed? – Ron keze ököl szorul, s kidülledő testrészeinek listájára immár feliratkoznak alkarjának erős, mocorgó izmai is. A szája hangtalanul mozog, de szó nem hagyja el az ajkát.

Dermedt csönd feszül közénk. Nem mozdulunk, csak villogó szemünk jár örült táncot a másik arcán. Odakint pedig elered az eső, sercegő hangon kezdi verni a szoba ablakát.

- Ki vele, Ron – vetem fel az állam –, mondd csak el, mit hallottál, vagyis inkább véltél hallani!
De Ron továbbra sem szólal meg, csak a szeme körüli izmok rángatónak, és az ökle szorul össze, s nyílik ki ritmikusan. Aztán váratlanul egy alig észrevehető remegéshullám cikázik át rajta, összerezzentve valamennyi izmát, s fenyegetően felizzítva szeme jéghideg kékjét – egy pillanatig komolyan tartok tőle, hogy mindjárt hozzám ugrik, a falhoz szegez, s valami olyasmire vetemedik, amit soha korábban nem tett volna, és nem is tenne hideg fejjel –, de végül erőt vesz magán. Lassan kifújja a visszatartott levegőt, és halkan, hogy szinte alig hallom, azt mondja:
- Dinah elkotyogott mindent, amit te bizalmasan megsúgtál neki. Olyasmiket, amit nekem nem akartál bevallani. A… a hetyegést – erőlteti ki száján a szót –, meg a többi ízléstelen dolgot, amit ti kettecskén, a könyvtár félhomályában műveltetek.
- Semmit nem műveltünk mi kettecskén, a könyvtár félhomályában – sziszegem összeszorított fogakkal. – És fel nem foghatom, miért kellett mindezt kitalálnod. Én soha nem tettem semmi erkölcsileg kifogásolható dolgot. Én nem. Te voltál az, akit Dinah-n fekve találtunk a kisházban, és…
- Az baleset volt!
- …és te voltál az is, akinek csupa rúzs volt a képe akkor este!
- Mert Angie meg a barátnői összevissza maszatoltak a rúzsos szájukkal, világos!?
- És a bárba is ők kergettek be tegnap, hogy nekitámadj a főnökömnek!?
- De hát fogdosott téged!
- Gil meleg! – rikácsolom. – És ezt te is nagyon jól tudod, különben minek ordibáltál volna olyasmiket, hogy Köcsög! meg Buzi!?
- Mi van!? – Ron arca ingerült fintorba csavarodik. – Neked teljesen elmentek otthonról? Eszembe sem jutott ilyeneket mondani. Én csak a haveromnak ordibáltam, hogy Bozie! meg Pöcök!, merthogy ez volt a neve. Én soha, egyik esetben sem hazudtam neked – nem úgy, ahogy te tetted azt Viktorral!
- De én nem hazudtam róla, értsd már meg, te hibbant! – Most már úgy ordítok, ahogy a torkomon kifér. – Hogy lehetsz ilyen fafejű!? Miért nem tudod felfogni, hogy…
- Mert Dinah név szerint őt említette, azért! Ha nem tőled tudott róla, akkor kitől?

És nekem csak ekkor, ebben a szent pillanatban esik le a tantusz. A fürdőkádbeli beszélgetés… mikor nem jutott eszembe jobb kamunév… Hát azt a pikáns párbeszédet adta tovább Dinah! A megkönnyebbülés, hogy ilyen egyszerűen rá tudok mutatni a félreértés okára, szélrohamként szabadít meg minden feszültségtől. Még egy önfeledt kis kacaj is feltör belőlem.
- Örülök, hogy te ezt ilyen mulatságosnak találod. – Ron gúnyosan elhúzza a száját. – Ez sok mindent megmagyaráz…
- Nem, nem úgy van, ahogy gondolod – rázom a fejem ijedten, s most már bánom, hogy nem fojtottam el azt a buta kis kacajt. – Ez csak egy ostoba félreértés, hidd el. S ha tudtam volna, hogy a füledbe jut, soha nem meséltem volna el Dinah-nak.
- Tehát beismered? – Ron elsötétülő szeme vészjóslóan megvillan. – Még csak tagadni sem próbálod?
- Nem. Dehogy. Nem arról van szó. Én csak, ah… – megakadok, olyan sok mindent szeretnék egyszerre mondani, hogy ki sem fér a torkomon. – Csak Jack miatt volt, nem akartam, hogy bepróbálkozzon…
Ron gúnyosan felhorkant:
- Na, ez egyre szebb lesz!
- Ne, várj, hadd mondjam végig! Én csak…
De ő újból letorkol:
- Ne strapáld magad, Hermione. Nem akarom hallani a részleteket. Különben is, tudom, hogy még mindig tartjátok a kapcsolatot.
- Évek óta nem írtam Viktornak!
- Én Jackről beszélek! – rivall rám Ron. Szemének hideg sötétségében mint fagyott tótükör keményedik meg az indulat. – Tegnap utánad lopóztam, és láttam, hogy felhívod telefonon.
- Miről beszélsz? – nézek rá megütközve. – Én akkor Dinah-t hívtam. Szó se volt róla, hogy…
- Akkor miért Jack vette fel a telefont, mikor újratárcsáztam a számot?
- Mert a vonalas telefont hívtam, amit bárki felvehet – válaszolom feszes hangon. – És a másik dolgot is meg tudom magyarázni. Viktort csak ezért…
- Nem érdekel!
- De hát mondom, hogy csak Jack miatt…
- ELÉG! FOGD BE A SZÁD!

Mindketten összerezzenünk. Engem a Ronból kitörő iszonyú keserűség rémít halálra, őt pedig a saját hangereje hökkenti meg. Mindkét szememet elfutja a könny, ki se látok mögülük. Ron csak elmosódott folt a fal háttere előtt, egy gyilkos frekvencián vibráló sziluettje a köztünk feszülő félreértésnek. Nem tudok… képtelen vagyok nyugodt szóval áthatolni sértett dühén, úgy érzem, bármit mondok, azzal csak tovább rontom a helyzetet.
Odakint, a külvilágban, ami most mintha mérföldnyi távolságra lenne a szoba belsejétől, keményen rázendít az eső; a szélkorbácsolta cseppek agresszíven püfölik az ablak sötét üvegét. És ez a helyzet most annyira hasonlít egy múltbeli lidérces éjszakához, olyannyira mintázza az akkori körülményeket, hogy képtelen vagyok tovább megálljt parancsolni az izmaim mélyén mocorgó félelemnek; minden porcikám vad remegésbe fog, lényem minden sejtje, szívem valamennyi dobbanása együtt reszket annak az éjszakának a szörnyű emlékterhe alatt – nem engedhetem, hogy még egyszer úgy végződjön, nem hagyhatom, hogy egy pillanatnyi fellángolás mindent tönkretegyen.

- Csak kamu volt – szólalok meg suttogásnál is halkabban. – Dinah-nak muszáj volt valamit hazudnom, hogy ne akarjon összeboronálni Jackkel…
- Kímélj meg ettől, kérlek – nyögi Ron lesütött fejjel. Két keze továbbra is szoros ökölben feszül, mintha így akarná benntartani az indulatot. – Nem akarom hallani a részleteket.
- A Viktor név ugrott be először, és…
- Kértelek, hogy hagyd abba…!
- Fogalmam sem volt, hogy tovább adja, ezért…
- Hallgass el!
- …meséltem úgy rólad, mintha te lennél Viktor.

Ron ha hallja is a mondat végét, nem adja jelét, hogy felfogta volna a lényeget. Zokni nélkül belebújik a cipőjébe, felmarkolja a hátizsákját, úgy, ahogy van, kinyitva a vállára veti, és már indul is az ajtó felé.
- Mire készülsz? – sikoltom utána. – El akarsz menni? Megint itt akarsz hagyni magamra? Úgy, mint régen?
A csapódó ajtó válaszol helyette.
- Jó, akkor menj el! – üvöltöm az üres szobának. – Takarodj innen! És ne is gyere vissza! Soha többé!
Hangom beletörik a kiabálásba, és bennem is összetörik valami itt mélyen, legbelül. Mintha a talajt rántanák ki a talpam alól, úgy csuklom össze a fal tövében; minden érzés kiszáll a testemből, csak az utolsó szavak emléke ismétlődik bennem, mint egy gyilkos visszhangbumeráng; zsibbadás ölel magához, langyos ujja émelyítően cirógat. Nem mehetett el… az nem lehet. Rosszullét fog el, tehetetlen gyengeség (magamra maradtam, Ron itt hagyott egyedül), a sötétség összeszorul körülöttem, félek; a levegő elszökik a tüdőmből, görcsös igyekezettel kell kapkodnom minden újabb korty után; fáj és szorít idebent az üresség, mintha minden nélküle eltelt perc elvenne, megfosztana valami létfontosságú dologtól, saját lényem alkotóelemeitől.

A kicsapódó ajtó a falról pattan vissza. Hideg légvonat és záporozó eső nyomul be a szobába, kiszorítva a törékeny meleget, amit összekuporodó, remegő testem gyűjtött maga köré. Felemelem a fejem, s a könnyeim fátylán át egy csapzott, vadul ziháló alakot látok közeledni.
Hátamat a falnak vetve lassan kiegyenesedem, remegő térdekkel úgy lököm fel magam centiről centire, mintha még ez az egyszerű mozdulat is messze meghaladná az erőmet – s ez így is van.
Ron nem szól, nem kér bocsánatot, és nem szabadkozik. Csak néz rám komor, kifürkészhetetlen arccal, két szeme olyan, akár a háborúzó tenger felszíne: sötét és viharos, nem látni a mélyére.
- Visszajöttél? – bukik ki belőlem a kérdés, s én magam is meglepődöm, hogy volt erőm megszólalni. A torkom még most is tele van félelemmel, a mellkasomat szorító görcs ott feszül a helyén, nem bír feloldódni. Megkérdem hát újból: – Visszajöttél? –, ám Ron ezúttal sem felel. Tekintetét továbbra is rám szegezve közeledik felém, lépésről lépésre lopja a távolságot, s a lehetőségemet a kitérésre.

És már egy talpalatnyi hely sem marad, amin szabadon mozoghatnék: az ágy és az éjjeliszekrény kétfelől, Ron fölém tornyosuló teste pedig az orrom előtt zárja el a menekülési útvonalat. Tehetetlenül préselődöm a falhoz, két csípőmagasságban tartott kezem úgy tapogatózik rajta, mintha egy titkos zugba nyíló ajtó kilincsét remélné megtalálni a tapéta barázdái között. De ilyen könnyen nem szabadulhatok, tudom jól, csak remegő gyomrom és a kiserkenni készülő könnyeivel viaskodó önérzetem ragaszkodik ehhez a lehetőséghez. Mert képtelen vagyok tovább nézni a rám meredő arcot – Ron arcát, amin egy vonás sem rezdül, csak a két villogó szem él benne, mintha minden energia, düh és szenvedély abban a tengernyi kékségben gyűlt volna össze.

És Ron az utolsó fennmaradt centiket is eltűnteti kettőnk közül: előredől, és kinyújtott karokkal a falnak támaszkodik. Teste körbezárja a külvilágot, elkerít a halvány fényben fürdő motelszoba látványától, már csak őt, ziháló mellkasát és vonallá préselt két ajkát látom.
- Engedj el… – A kérés szánalmas nyöszörgésként hagyja el a torkomat. Nincs benne se erély, se határozottság. És Ron egy tapodtat sem mozdul. Finoman behajlítja a könyökét, s arcát olyan közel nyomja az enyémhez, hogy kapkodó légvételei már a bőrömet súrolják. Nedves ruháiból meleg, párálló illat szökik az orromban – felhevült testének végtelenül férfias, barbár kipárolgása, amitől valami a hasam mélyén fájdalmasan összerándul.
- Tűnj innen! – sziszegem összeszorított fogakkal. – Nem hallod? Látni sem akarlak…
De a mondat vége erőtlen nyögésbe fullad, mikor Ron a nyakamba temeti arcán, és mohó-nyers erővel csókolni kezdi az érzékeny bőrt. Érintése nyomán gyűlöletesen forró, átható bizsergés támad bennem, az érzés belenyilall a gyomromban, s vágyódó meleget lobbant fel a combjaim közt.
Nem teheti ezt velem… Nincs joga hozzá, hogy ilyen egyszerűen letörje az ellenállásomat… És a düh egy apró húrja elpattan odabenn. Két ökölbe szorított kezem eszeveszett hévvel püfölni kezdi Ron széles mellkasát. – Gyűlöllek… – nyöszörgöm bele vizes pólójába. – Hagyj békén… eressz el…

- Tényleg ezt akarod? – Ron épp csak egy pillanatra húzódik el tőlem. A szemünk összevillan, s mire újból szólhatnék, két kíméletlen marok máris elkapja kalimpáló kezemet. A csuklóm alatt megszorítva nyomja őket a falhoz, olyan nyers erővel, hogy mozdulni sem bírok. Széttárt karokkal állok előtte, eszeveszettül kalimpáló szívvel; az izmaim ledermednek, csak a számat vagyok képes mozgásra bírni: elhaló hangon hajtogatom, hogy eresszen, hagyjon békén, és tűnjön innen. De egyetlen szó, egyetlen hang sincs a helyén, mintha a testem nem akarna tiltakozni. És Ron egyre csak közeledik, arcát újra a nyakamba temeti, a hasa az enyémhez simul, combja az ágyékomnak préselődik. Áruló hangom végleg megtörik, a kifelé készülő tiltakozás megakad, sóhajjá göngyölődik szét a torkomban. Ron fogása megerősödik a csuklómon, vasmarokkal szorítja, és vonja még magasabbra a karjaimat, két kezem már magasan a fejem felett függ – és ő csak ekkor emeli fel a fejét, s néz újra félig lehunyt szemeimbe.

- Utállak – préselem ki magamból a hazugságot.
- Én meg szeretlek – közli ő, és egy csepp humor sincs a hangjában. Nem tudok szólni, ő pedig nem akar. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig csak meredünk egymásra, így, ahogy állunk, szótlanul, szaggatott lélegzettel, zihálva. Aztán ő megmozdul: lerántja két karomat a magasból, s a hátam mögött összehúzva egy marokba fogja mindkét csuklómat. A másik kezét a nyakamra kulcsolja, szétterpesztett ujjai a hajam alá túrnak, megemelik az állam, és nem engednek mozdulni. A visszafojtott érzéki izgalom áruló sóhaja hullik le az ajkamról, s ez a rövid, árulkodó hang mintha dühödt vágyakozást szítana benne – Ron előrelendül.
A csók mély és erőszakos, nincs bevezető tapogatózás, vad erővel robban, s ellenállásom utolsó leheletét is elsodorja. Két hét eszeveszett vágyakozása tör most ki belőlünk egyetlen lendülettel; hogy bírtam ki eddig, hogy voltam képes e nélkül élni, ebben a pillanatban elképzelni sem tudom. Az idő meglódul körülöttünk, nem vagyok többé tudatában a pörgő perceknek; a féktelen, lélegzetvesztett csók valamelyik pontján kiszabadul a kezem, s az ujjaim már Ron testén kalandoznak. Kioldódik az öv, lecsúszik rólam a köntös, a rövid hálóing pedig, amit alá vettem, egy rövid reccsenéssel leoldódik a vállamról, s puha hullámokban a bokámra csúszik. És már Ron is meztelen; nem emlékszem, melyikünk kezdeményezte a vetkőzést, hogy hozzám tartozott-e a kéz, ami végül kibújtatta a legutolsó ruhadarabjából is, mert mire tudatára ébredek, már simítom-markolom őt, a kezem minden selymes-forró, vértől duzzadó porcikát bejár rajta. Ron légvételei elmélyülnek, elnehezülnek; szíve dobbanását az ujjaim között érzem; sóhaja érverésként járja be a bensőmet.

És már az ágyon fekszünk, meztelen testünk az összegyűrt, lerángatott takaró halmai közt vonaglik-hempereg. Két pár kutató kéz és két mohó száj vagyunk, akik csapdába estek a viszonzott és adakozó testi vágy édes-buja gyűrűjében. Az érzékek mindent elsöprő, izgató, áradó játéka, bőr és tapintás, ujjak és nyelv súrlódása, ennyi most a külvilág. Aztán a sodrás elcsitul, a mozdulatok lelassulnak; Ron elszakítja ajkát az enyémtől, arcát a nyakam hajlatába fúrja, s testünk bársonyán egyre lejjebb araszolva apró csókjaival perzselő vonalat húz a bőrömre. Puha, nedves nesz hallatszik, a becéző nyelv tánca a bőrömön; Ron minden titkos zugot bejár rajtam, hogy már nincs olyan része a testemnek, ami ne lángolna, vagy reszketne a forróságtól. Az izgalmat csakhamar égető fájdalom határolja körül – a türelmetlen vágy kínzón feszítő sajgása. A csókok, a tapintás már nem lehet elég a szenvedély szomjoltására…
S ekkor újabb hosszú csókot váltunk, türelmeset és tapogatózóan lassút, minek végén ő feltolja magát, s mélyen a szemembe néz. A saját vágyaimat látom visszatükröződni a szikrázó kékségben, egy még mindig tétova kérdést, amire alig látható biccentéssel mondok igent.

És a folytatás rövid mozzanatokra szakad, csak pillanatképek és -érzetek tudatosulnak bennem: az engedelmes mozdulat, ahogy feltáruló combom megnyitja a testemet… Ron bőrének melege az ágyékomon… vadul kalimpáló szívem s a rövid csípőmozdulat, majd rögtön utána a pontszerű nyilallás, mintha tűz és jég egyszerre érné a testemet.
Távolinak érzett fájdalom rebbenő visszhangja hagyja el az ajkamat, s a szóval együtt távozik a fakuló érzés is. Csak a remegtető forróság marad utána, meg Ron testi valójának, húsának és lényének elképzelhetetlen közelsége. Most már egy áramkört alkotunk, nincs kezdete, se vége tulajdon testünknek; még közelebb, még mélyebben érintjük egymást, a ritmus lüktet, kivár, majd újból felgyorsul. Elomló sóhajok szakadnak fel a torkunkból, apró kortyok a szédítő vágy fogyatkozó szüneteiben. Finom verejtékpára ütközik ki a bőrünkön, illata a szirmait bontó éjszakai virág bordóvörös lobbanása. Aztán már semmi más nem marad a világból, csupán a forrón síkos bőr rózsaszín tapintása, az édes hangok mámorpírt zengedező kánonja, a gyorsuló ritmusban hullámzó világ, a felszökő vágy s a kitörni készülő kéjsikoly belecsomagolva a pillanatnyi pörgésbe, mikor a teljes fizikai valóság közös szívverésünk egyetlen végtelen ütemére korlátozódik, s ott dobog, lüktet, vonaglik ebben az időtlen mindenségben, hogy csak az áradó, nyugodt öröm lassan csituló pihegésével törjön meg valahol az örökkévalóság túloldalán.