Hermione

Ébredés óta egy szót sem szóltunk egymáshoz. Talán másfél óra is eltelt csendes némaságban, az esti meleget őrző takaró védelme alatt összesimulva, egymás görbéjében elheverve, s nekem csak most, ebben a pillanatban, hogy Ron lassan kikászálódik mellőlem, tűnik fel a múló idő furcsasága.
Pillanatnyi léghuzat cikázik végig a hátamon, a matrac megviselt felfüggesztése fáradt rozsdaszóval megnyikordul, aztán a takaró visszahull, s én már csak Ron távolodó lépteit hallom.
Rövid kattanás, a fürdőszoba ajtaja kinyílik, majd ugyanazzal a lendülettel be is csukódik. Most kellene rendbe szednem magam, és feltúrni a gyöngyös táskát egy életmentő rágógumiért – de még végiggondolni sincs időm, mikor az ajtókilincs újból megrezdül. Továbbra is a takaróba burkolózva hallgatom végig, amint Ron csendes-gyors léptekkel átszeli a szobát, rövid ideig molyol valamivel (súrlódás hallatszik, mint mikor az ember a ruhái közt turkál), majd mezítlábas talphangon ismét eltűnik a fürdőszoba csukódó ajtaja mögött.

Most megmozdulhatnék, sebtében összekaphatnám magam, s talán még valami ruhafélét is felráncigálhatnék szemérmetlenül csupasz testemre – mégsem mozdulok. Kellemes zsibbadásféle nehezíti a tagjaimat, amolyan lassú tűzön parázsló tehetetlenség-ballaszt, ami a lusta heverészést leszámítva bárminemű mozgást, legyen az akár a legapróbb is, iszonyúan terhes macerának és hanyagolható hiábavalóságnak tűntet fel. Tovább henyélek hát, s hagyom, hogy meglóduló fantáziám újra és újra végigpörgesse a tegnap este képeit. Mintha egy hullámvasútra ültettek volna, az elmúlt félnap eseményei olyan kiszámíthatatlansággal leptek meg, és emeltek a legmélyebb csüggedésből a szárnyaló boldogság már-már pátoszi magasságába. Először a hosszú út, amit az a szörnyű veszekedés tetézett be… majd Ron pánikszerű elmenekülése és a padlón összekuporodva töltött formátlan időhalmaz, amire még csak emlékezni sem szeretek… aztán a regényszerű végkifejlet. Ha nem velünk történik, talán még melodramatikusnak is nevezném ezt a fordulatot, s nem győznék vigyorogni az események ilyetén közhelybe illő alakulása felett.
De a helyzet az, hogy mindez velem, illetve velünk esett meg, s most határtalanul… határtalanul… ah, nem is tudom, minek nevezzem ezt a lelkiállapotot. Boldog vagyok? Az kétségtelen. Megkönnyebbült és elégedett? Hát persze! Kielégült…? Határozottan! Ezek a szavak mégsem tolmácsolhatják hűen, amit most, ebben a furcsa, dimenzió nélküli időpillanatban érzek.

Hajnal előtti szürkéskék derengés uralja a szobát. A szemközti fal ablakán halványan pislákoló, erőtlen fény kacsingat be; talán még a hatot sem ütötte el az óra. Hajnali négy óta ébren lennék eszerint? Csak így lehet…
Milyen különös. Nem tudok elég mélyre túrni az emlékezetemben, hogy még egy hasonló másfél órát találjak – olyan egymás közelében töltött kilencven percet, amit nem uralt sem feszültség, sem visszafojtott indulat. Tökéletes testi-lelki harmóniában hevertünk egymás mellett, teljes tudatában annak, hogy a másik is ébren van, mégsem éreztünk késztetést a beszélgetésre. Talán mindketten attól tartottunk, a fennhangon kimondott szavak pont a lényegétől fosztanák meg a meghittséget.
Különben is mit lehet mondani egy ilyen éjszaka után? Hogy „szeretlek”? A szót, amit a temérdek méltatlan használat sem tudott értéktelenné koptatni? Azt mondtam neki, nem is egyszer. Az éjszaka hevében számolatlan alkalommal ismételgettem a vallomást, és ő hasonló lelkesültséggel visszhangozta saját szavaimat.

Na de most? Az első reggel, miután megtörtént a mérföldkő jellegű esemény, a nagy áttörés, ami már szinte bosszantó akadályként tornyosult előttünk, ebben a helyzetben mi a megfelelő reakció? Hogyan indít az ember, mi a kedveshez intézett első szava? Megerősítő vallomás kell ilyenkor, vagy bőven elég szótlanul fordulni felé, egy néma, de ezer szóval is felérő mosollyal az arcunkon?

És a fürdőszoba ajtaja kinyílik. Klikk-klikk, gyorsan kattan a zárnyelv, majd jön a jól ismert mezítlábas nesz. Ron úgy surran, mint bársonyléptű kandúr a szőnyegen; s én várom, borzongó bőrrel, izgatottan óhajtom, hogy visszacsusszanjon mellém a csupasz-meleg férfitest, aminek a hajlataiban olyan kényelmesen el tudom fészkelni magamat. De a léptek kitérnek; Ron bizonytalan kontúrú alakja az ágyat megkerülve az ablak elé nyomakszik, s kisvártatva friss légáramlat csapja meg takaróból előkandikáló homlokomat.
Ron ellép a résnyire nyitott ablaktól, s a szélnél is sebesebben visszahussan a takaró alá. Karját a derekam köré fonja, száját a fülem széléhez érinti; ki-be áradó lélegzete forrón horzsolja a halántékomat. Szólásra készülődik, érzem ajka vibrálásából és a szaggatottságból, ahogy a levegőt veszi. A gyomrom mélyén valami elszorul, a várakozásteljes izgalom a tetőfokára hág. Ő nyilatkozik hát meg először – vajon mit fog mondani?

- Hermione… – suttogja a fülembe (a szívem nagyot dobban) – …pitymallik az ég alja.
A kuncogás visszafojthatatlan erővel buggyan ki a torkomból – hát, az már biztos, hogy nem erre számítottam!
- Hogy mi…? – Előbújok a takarómból, és Ron árnyéklepte, kóccal keretezett arcába nézek. – Mit csinál az ég alja?
- Hát pitymallik! – erősíti meg korábbi kijelentését, és most már látom, hogy veszettül vigyorog. Némi furakodás árán az alsó karját is körém kulcsolja, így fekszünk aztán másodpercekig kitekert nyakkal, egymás nevető tükörképére meredve.
Ez az egész annyira jellemző Ronra! Csak ő tudja ilyen kedvesen elbagatellizálni a kényelmetlen és jelentőségében erősen túllihegett pillanatokat; neki és senki másnak, van csak igazi tehetsége profán egyszerűséggel és egyszersmint humorosan feloldani a feszélyezettséget.
- Miért – szólalok meg vigyorogva –, mire számítottál, hogy a Göncölszekér kocsirúdja meredezik majd ki a keleti horizontból?

Ron

- Bosszantó kis boszorka! – susogom bele az orromat csiklandozó, temérdek selymes fürtbe (Merlinre, hogyan lehet valakinek ennyi turkálásra ingerlő, ujjbizsergető, álmosbarna loknija?), és a nyak hívogató íve mentén lassú csókokkal végigaraszolok a takaró rejtette izgalmak felé. Képtelenség, hogy valaha is beteljek ezzel; fizikailag elképzelhetetlen, hogy lenne olyan pillanat, amikor a testem köszöni szépen, és azt mondja: elég.

Tegnap este kétszer csináltuk (juppijé!), és ó, te szentséges ég, még most sem tértem magamhoz a sokkból. Csupa komolytalan gondolat lüktet bennem: hogy legszívesebben páros lábon szökdécselnék, és a levegőt bokszolva hejehujáznék; hogy egy szál semmiben kiállnék a motelszoba elé, és minden szembejövővel közölném az esti sikert; hogy kedvem szerint sajtóközleményben adnám hírül széles e világnak a nagy áttörést.
Ó, Ronald, te megveszekedett bolond, te! Nagy kan voltál az este, ugye tudod?

Nem, nem, nem és nem csillapszik a bensőmben büszkén feszítő férfiúi önérzet. Mintha egy kondérra való eufória-elixírt hajtottam volna le egyetlen korttyal, olyan természetfeletti frekvencián oszcillál bennem a boldogság. Az este minden másodperce, minden mozdulata és sóhaja egyszerre, egyetlen mámorító-zsongító szinapszisban rezeg; testem minden porcikáját újra meg újra átforrósítja az önmagát ismétlő képsor: Hermione a karjaimban, a forró lüktetés odalenn, a szorító izomgyűrűk és a felszökő vágy, a vörös egyre mélyülő árnyalata, belül és kívül, az édesen gyöngyöző sóhajok (ó, istenem, soha nem gondoltam, hogy egyszer lesz egy hang, amit még az óravéget jelző harang dallamánál is jobban fogok szeretni), aztán az önmagába forduló valóság, az egy pontból kitörő mérhetetlen gyönyörűség.
Megtörtént. Az emlékvisszajátszások minden kockája valóság volt, nem a képzeletem szüleménye csupán, ahogy attól ma reggel álmomból ébredve tartottam. Hermione összekucorodó, meztelen teste és a saját csupaszságom kézzelfogható bizonyítékát kínálták a történteknek. Mégis közel másfél órát kellett várnom, hogy nyugtalan lelkem elhiggye: testem egyetlen mozdulatával nem zúzhatom szét ezt az idillt. Komolyan féltem, hogy ha felkelek, és magára hagyom Hermionét, akkor az este, amit bizonyára csak az álomképek tartanak egyben, nyomban szertefoszlik, s én külön ágyban, emlékektől megfosztottan találom magam.
Szúró húgyhólyagom végül persze kikergetett az ágyból, és tízpercnyi delíriumba illő fürdőszobai távollét után annak tökéletes tudatában tértem vissza, hogy minden – a meztelen Hermione, a szex és a közös ágy – nem csupán álom volt, hanem a legteljesebb és legédesebb valóság.

Talán ezért is éreztem úgy, hogy valami idióta beszólással kell elütnöm a dolog élét. Pitymallik az ég alja? Egek, ezt vajon honnan szedtem? Bár való igaz, az ablakból kinézve tényleg a rózsaszínben hasadó távoli szemhatárt fürkésztem, s az valóban pitymallani látszott…

De mit nekem az ébredő természet, mikor itt és most magamhoz ölelhetem ezt a mézédes bőrű, csupa-hajlat és teli-domb tüneményt. Aki – és ez a legnagyszerűbb az egészben – ugyanolyan elragadtatottnak és odaadónak tűnt ettől az új felfedezéstől, mint én magam. S micsoda folytatással kecsegtet mindez! Most hogy magunk mögött tudtuk az első akadályt, ami mindig a legnagyobb, végre fék nélkül száguldhatunk a megkezdett úton. Ezerféle fantáziát élhetek ki rajta – bocsánat: vele –, olyan sikamlós ábrándképeket, amiket korábban csak álmaimban mertem és tudtam végiggondolni. A lehetőségek száma egyszerűen végtelen, szinte beleborzongok a tudatba. Lehet lassan és gyorsan, csinálhatjuk finoman és durván; ölelhetem, becézhetem, de szoríthatom is, ha az kell; és ott vannak még a fogak és a körmök, a nyelv és a harapás, Hermione táncoló fürtjei és két ringó melle. A pózok érzéki sokféleségéről nem is beszélve. Érintkezhetünk csak egy ponton, vagy tapadhatunk össze teljes testünkkel; a mozdulat lehet bensőséges, de ugyanúgy nyersen érzéki is; ölelhetem és csókolhatom közben, vagy lehetek hódító, aki csak a ritmusra figyel. Mert lehet szeretkezni, enyelegni vagy épp hancúrozni, ugyanakkor csinálhatjuk azt a b betűset is, elölről, hátulról, fekve és ülve, kényelmesen és akrobatikusan… ah, az ember ép ésszel fel sem tudja fogni a változatos testi szerelem kecsegtető lehetőségeit!

És tessék: most is! Józan emberi számítás szerint úgy volna rendjén való, hogy az esti két alkalom és a lassan csillapodó náthám (ami nyomokban még képviseli magát a szervezetemben) kellőképpen leszedálták volna a férfiasságomat, hogy ne legyen kirobbanó kedve egy újabb fergeteges menethez. De kirobbanó kedve van! Olyannyira, hogy íziben meghágom Hermionét, ha nem mutat nagyobb ellenállást!

Hermione

A csudába, miért csak egyetlen árva óvszert rakott a gyógyszer mellé az a zsugori patikus!? Egyszer kockáztatni is épp elég nagy felelőtlenség volt, dőreség volna hát ismét megfelelő védelem nélkül fejest ugrani a szerelem áradó folyamába.
- Öhm… Ron – húzódom el a záporozó csókok tűzvonalából. – Lassíts… ez így nem biztonságos.
- Höh…? – A vörös fej most nyílegyenesen megindul az ágyékom felé.
- Úgy értem, kifogytunk a munícióból, és… bár ez tényleg jólesik, hú-úú… én mégis amondó vagyok, inkább töltsük fel a készleteket, és csak azután folytassuk… na meg talán meg is fürödnék előtte…
Ron szemébe lógó hajjal és zavarba ejtően „maszatosan” bukkan elő a takaró alól. Uh, az ember vajon mennyi idő után szokik hozzá, hogy a saját testnedveivel találja szemközt magát?
- Mossunk fogat, jó?

(fél órával később)

Frissen, üdén, illatozva kucorodunk vissza a takaró alá. Ron bokszeralsóba rejtette reggeli jókedvét, s én is magamra kaptam némi textilt, csak hogy meglegyen a felöltözöttség illúziója. A fürdőszobai machinációnk minden volt, csak az nem, amit az idevonatkozó higiénés tanácsok előírnának. Ron nem találta a saját fogkeféjét, így az enyémmel volt kénytelen beérni, s miközben én a szokásos szájápolási rituálémat folytattam, ő egyfolytában körülöttem legyeskedett, csókolgatta a nyakam és csiklandozott, míg végül beleakadt a fogselymembe, és gúzsba kötve mindketten a padlón landoltunk. A zuhanyzás is hasonló hektikus forgatókönyv szerint zajlott: Ron szappanozott, én kuncogtam, ő öblített, mire én megint kuncogtam. A vége az lett, hogy félrenyeltem a számba fröcskölő vizet, és újfent a padlón kötöttem ki, tök pucéran, köhögéstől hullámzó fenékkel – amit Ron kitörő érdeklődéssel jutalmazott.

Na de azóta némileg lecsillapodtak a kedélyek, s most fogkrémillatú mosollyal és fényesre sikált orcával vigyorgunk egymásra. A takaró a csípőnk vonalán várakozik, két kezünk a mellkasunk előtt pihen a kisimított lepedőn, az ujjaink összekulcsolva, meghitt „minden rendben van köztünk”-tartásban kapaszkodnak. Olyan jó így, és – ó, te jó ég! – milyen régen volt, hogy utoljára hasonlóképp éreztem. Heteket vesztegettünk el duzzogásra, majd’ hónapokig éltünk a másik fél „üzelmeit” övező gyanú nyomasztó árnyékában, mindenféle koholt váddal a fejünkben, aminek még csak a fele sem volt igaz. Mennyi mindent összefantáziáltam Chloéról! És lám milyen egyszerűnek és végtelenül megnyugtatónak bizonyult a valóság…

Ron kényszerképzetei pedig… huh, nem is tudom, mit szóljak hozzájuk. Ennyi fatális véletlent ilyen rövid időszakba besűríteni – ehhez bizony már az égiek konspirációs közreműködése szükségeltetett! Ron félreértette a Viktor-ügyet, azt hitte, végig hazudtam neki a fiút illető kapcsolatom természetéről, s azután még a Jackkel való apró és teljességgel szándékon kívüli intermezzómat is rosszul értelmezte. Az az átkozott fénykép, mennyi, de mennyi bajt kavarhatott volna még, ha meg nem találom!
És Ron ennek tetejében még meg is betegedett; két napig vajúdott magas lázban és hasogató fejfájások között. Csak azt nem értem, hogy…
- …miért keltél fel, és mentél be a városba?
- Hm? – Ron, aki a gondolat első felét nem hallhatta, nem érti, mire vonatkozik a kérdés.
Megköszörülöm a torkom, és pontosítok:
- Úgy értem, pénteken. Amikor otthagytalak a motelszobában. Miért döntöttél úgy, hogy inkább felkelsz, és a nap további részét egy csavargóval töltöd, az utcákon flangálva… és utánam kémkedve – húzom mosolyra a számat. – Csak nem hitted komolyan, hogy lehet valami köztünk Gillel?
Ron furcsa hangot hallat az orrlyukain át.
- De azt hittem – erősíti meg a gyanúmat –, nagyon is úgy gondoltam, hogy ti ketten a hátam mögött ciceréltek!
- Hogy mit csinálunk? – Újabb önkéntelen mosolyhullám vonul végig az arcomon. – Érdekesen fogalmazol mostanában…
- Nagyapa hatása – sóhajt nagyot Ron, s hátára gördülve a plafonra mereszti ábrándos szemeit. – Hiányzik a vén csibész… Azt se tudjuk már meg, mi lett végül a bajszával. Remélem, talált ellenszert a kék színre, és nem kellett mindenestől eltávolítani a nagyra becsült szőrdíszt.

- Ezzel kapcsolatban jó hírekről számolhatok be neked, Ron. – Könyökből felnyomom magam, s finoman rágördülve elheverek a mellkasán. – Dinah azt mondta, szerencsésen megoldódott a probléma.
Ron homlokát ráncba gyűri az értetlenkedés.
- Mikor beszéltél te Dinah-val?
- Mikor-mikor? – forgatom a szemem. – Hát aznap, amikor utánam lopóztál. Mikor azt hitted, Jackkel folytatok valami bizarr távszerelmi locsi-fecsit.
- Ja, akkor… – Egy sötét gondolat fellege vonul át Ron ábrázatán, de mielőtt rákérdezhetnék a dologra, már újból derűs képpel és kíváncsian csillanó szemekkel néz rám. – Na és mit tudtál meg Dinah-tól?
- Hát azt, hogy Mr Fergusson valami csodaszer segítségével sikeresen eltávolította a nemkívánatos árnyalatot, s még arra is volt ereje, hogy az ügyben revánsot vegyen. Habár tagadja, hogy az ő keze lenne a dologban…
Hogy fokozzam a közlés drámaiságát, itt hosszú hatásszünetet tartok, s csak akkor ered meg újra nyelvem, mikor Ron (a gyorsabb történetszövés reményében) megpróbálja kicsiklandozni belőlem a folytatást.
- Mert képzeld, azt történt – kuncogom (mert még mindig csiklandoz) –, hogy Mr Brunswick feladó nélküli küldeményt kapott. Olyan rendhagyó levelet, ami felnyitva valami ragadós masszát spriccelt az arcába és ezzel együtt a bajszára is.
- Le kellett vágnia, igaz? – reménykedik Ron, s még a csikizést is abbahagyja.
- Le bizony – bólintok rá. – Úgyhogy a nagyapa már a zsebében érezheti a fesztivál-győztes bajuszért járó érmet!
- Oltári az öreg! – Ron arcán büszkeség ragyog fel. – Sejtettem én, hogy nem hagyja annyiban. Előbb kötne békét a vejével, mintsem hogy megadja magát. Jaj, de kár, hogy nem voltunk ott!

Ron néhány másodpercet még a plafonfürkésző ábrándozásnak szentel, s csak azután fordítja vissza rám tekintetének igéző sugarát – amitől nekem ismét eszembe jut, mennyire másképp is tudnak nézni ezek a zafírszínből öntött, szakadékmély szemek.
A kérdés kirobban belőlem:
- Ugye tudod, hogy irtó nagy balhé lett volna, ha megütöd Gilt?
- Miért? – méltatlankodik Ron. – Egy kis kocsmai csihi-puhi még nem a világ vége.
- De az, ha előtte halálosan megfenyegették a kocsmatulajt!
Ron pupillája óriásira tágul a hírtől.
- Azannyát!
- Ahogy mondod – hagyom helyben. – Gilt meg az élettársát ugyanis tényleg megfenyegették, amiért Gil még feljelentést is tett a rendőrségen. A mássága miatt pikkeltek meg rá… És tudom, hogy őrültség… de egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy talán te álltál a fenyegetőzés hátterében.
- Jaj, dehogy! – Ron a felháborodott nyögés és a hitetlen kacaj ellentmondásos keverékét produkálja. – Hisz gőzöm sem volt róla, hogy Gil buzerájos!
- De Ron!
- Jó, akkor meleg. Homokos. Másban érdekelt – vagy mitt’om én, mi a politikailag korrekt megfogalmazás!
- Homoszexuális – sietek a segítségére. – És igazán levakarhatnád az arcodról a vigyort. Ez nem aberráció, csak egy kis másság, amivel könnyen megbarátkozik az ember, ha veszi magának a fáradságot.

Ron

Na meg, ha legyőzi magában a hányingert, teszem hozzá gúnyosan, de vagyok annyira óvatos, hogy ezt fennszóval ne hangoztassam. Különösen nem az előtt a Hermione előtt, aki a múlt bizonyos kínos akcióiból kiindulva (gondolok itt elsősorban a MAJOM-ra), szent küldetésének tekinti az elesettek és a kitaszítottak felkarolását. Egy becsmérlő szó, s még a végén valami mozgalmat indít.

- Teljesen elmúlt a lázam – jelenetem be, csak hogy eltereljem a témát. – És már a fejem sem fáj. Látod, Hermione, a bivalyerős szervezetem, annak köszönhetem a gyors gyógyulást.
Hermione arca megvonaglik, mintha egy nevetést akarna visszafojtani, aztán az arcomhoz hajol, s a csók előtt csak annyit mond:
- Biztos úgy van, Ron…

Hermione

Csak a rutin és az évek alatt felszedett bölcsesség tudott lakatot tenni a számra, mielőtt porig sújtottam volna Ron csodás gyógyulása felett érzett férfias büszkeségét. Hisz antibiotikum ide vagy oda, így is rekordidő alatt épült fel, minek rontanám el a kedvét azzal, hogy bevallom: titokban gyógyszereztem? Na nem, az nem illene a nagy rodeó-bajnok imidzséhez. Még amikor a Chloéval közös „üzletéről” számolt be, akkor is kihallottam a büszkeséget a hangjából. Hogy ő, a négylábú haszonjószágokat csak fényképekről ismerő kívülálló legyőzte a farmon nevelkedett cowboy-fenoménokat!
Persze, még mindig hihetetlen, hogy ilyesmire vetemedett. Megtéveszteni egy rakás feltüzelt marhatenyésztőt, és komoly összegeket csalni ki belőlük!? A tűzzel játszottak…

Letépem magam a csókról, s komoly arcot vágva nekiszegezem a kérdést:
- És ha lebuktatok volna? Nem féltél, hogy elagyabugyálnak az átvert ellenfelek?
Ron megint nem érti, mire akarok kilyukadni – és legyünk igazságosak: ezért senki sem kárhoztathatja. Megvilágítom hát előtte az előzményeket is:
- Rád és Chloéra gondolok, meg a közös kis bizniszetekre. A tűzzel játszottatok. Amellett, hogy amit csináltatok, törvénybe ütközik, és adózási szempontból is meglehetősen aggályos, még könnyen végzetes is lehetett volna. Ha lebuktok, magatokra vontátok volna az átvert fogadók haragját. Egyáltalán hogyan lehetséges, hogy egyszer sem lepleztek le? Mindig más helyre jártatok, az igaz… de mi volt rá a garancia, hogy nem futtok bele ugyanabba a csapatba?
Ron feszelegni kezd alattam, szemlátomást nincs ínyére a téma.
- Hagyjuk már, Hermione. Most már úgyis vége… nem érdemes tovább rágódni rajta.
- De én igenis rágódom rajta – makacsolom meg magam. – Óriási felelőtlenség volt, hogy nem avattál bele a dologba. Ha lebuktok… ha egyszer rajtakapnak titeket a turpisságon… Te jó ég…!
- Ugyan má’ – motyogja Ron az orra alatt, és arcszíne különösen bűntudatos árnyalatot ölt. – Nem voltunk mi akkora veszélyben, mint hiszed.
Utálom magamat érte, de muszáj ismét megkérdeznem:
- Biztos, hogy mindent elmondtál nekem, Ron? – Feltolom magam, s kihúzott derékkal fölé tornyosulok. – Válaszolj őszintén – és ne a cicimet nézd –: semmit sem hallgatsz el előlem?
- Nem.
- Biztos? – szűkül össze a szemem. – Esküszöl, hogy az igazat, a teljes igazat és csakis az igazat mondod?

Ron

Ezért tutira a pokolba jutok (vagy a plafon fog nagy darabokban a fejünkre omlani), de képtelen vagyok bevallani az igazat.
- Esküszöm – emelem fel a kezem, és még a kényszernek is ellenállok, hogy kikerüljem Hermione fixírozó pillantását. – A szavamat adom, hogy semmit sem hallgatok el előtted. Chloe és én csak és kizárólag ebben az ügyletben voltunk érdekeltek és semmi másban. Nincs titok, becsszó.
- Jó. – Hermione nagy sóhajjal kifújja a levegőt, és, mint egy puha, meleg selyemhullám, visszaheveredik a mellkasomra.

Jó darabig nem csinálunk semmi, csak ringatózunk egymás szuszogásán, s élvezzük a másik testmeleg közelségét. Az idillt csupán Hermione vissza-visszatérő tüsszögése bolygatja meg, ami úgy a tizedik elemi erővel kitörő hapci-permet után elkezd nyugtalanítani.
- Elkaptad tőlem. – Ez félig kijelentés, félig kérdés, amire Hermione hasonlóan talányos vállrándítással reagál. Bűntudatom támad, amit azon melegében áthárítok a feltételezett bacilusgazdára: – Mr Quinsy az oka, ő tüsszentett telibe az első munkahetemen. És a jó ég tudja, miféle gyanús bacikat ragasztott át rám, ne haragudj. – Majd kisvártatva kinyögöm, ami a legjobban nyomja a lelkem: – Most mi lesz? Te betegen, mi ketten pedig elveszve.
Hermione felkapja a fejét.
- Ezt hogy érted?
- Hát… – Vacillálok. Finoman kéne visszatéríteni Hermionét a realitás kőkemény talajára. – A szüleid még mindig nincsenek meg, és a pénzünk sem triplázta meg magát az éjszaka, szóval jó lenne valami tervvel előállni.
- Majd azt csináljuk, amit eddig is: dolgozunk – mondja cseppet sem lelkesen Hermione. – Még néhány hét kulimunka, és a szorgalmunk elnyeri jutalmát: két Perth-be szóló buszjegy árát. – Cinikusan felnevet. – Hihetetlen, hogy ennyi mizérián átmentünk, de egy centivel sem kerültünk közelebb a szüleimhez. Ha így folytatjuk tovább, a nyári kánikula is a keleti parton ér minket.

- Az nem lehet! – fakadok ki, és a hirtelen erővel kitörő lelkesültség a működésbe lépett egérfogó mintájára ránt fel fekvő helyzetemből. – Bocs – nyújtom kezemet a földön landoló Hermionénak, aki nem számított erre a fordulatra, és szándékán kívül (de meg kell hagyni: kecses ívben) katapultált felcsapódó felsőtestemről.
- Legközelebb szólj, hogy vegyek ejtőernyőt – üti el humorral a dolgot, majd két sorozatban megeresztett tüsszentés-roham után visszakászálódik mellém az ágyra. – Egyébként mit akartál azzal, hogy „az nem lehet”? Mi nem lehet?
- Nem várjuk meg, hogy beköszöntsön a nyár – húzom ki magam öntudatosan. – Még jóval előtte eljutunk a szüleidhez. Tudom, hogy nincs ínyedre a dolog, de szerintem újból meg kéne próbálkoznunk a stoppolással… Igen, tudom – intem le, mielőtt tiltakozhatna –, veszélyes is lehet a dolog, és semmi garancia nincs rá, hogy megint olyan kedves emberekbe akadunk, mint a legutóbbi házaspár. De még akkor is ez a leggyorsabb módja az utazásnak, nem igaz?
- Hát… – Hermione kétkedve ingatja a fejét. – Igazából repülővel tudnánk a leghamarabb a nyugati partra érni – de hát ez szóba sem jöhet. Maximum arra lenne pénzünk, hogy a cuccainkat előreküldjük légipostán. Hogy fizikai valónkban is kövessük a csomagjainkat, arra már nem futná.

Hermione

Elszontyolodva horgasztom le a fejem. A tegnap este és mindaz, ami akkor történt olyannyira elvonták a figyelmemet, hogy teljes tizenkét órára elfelejtettem, miért is veszteglünk ebben a végcélunktól oly távoli városban. A kilátásaink most sötétebbek, mint valaha; a pincérnősködéssel összekuporgatott pénzem tetemes részét fel kellett áldoznom az ide-útra; a hatóságoktól való félelmemben még azt sem kalkuláltam bele, hogy így csak messzebb kerülünk Perth-től; csupán a menekülés, a tetthelyről való minél hamarabbi távozás számított. Sokkal nagyobb hidegvérrel kellett volna kezelnem a problémát, s nem lett volna szabad engednem, hogy az ösztöneim vezéreljenek.
Mindezt Ronnak is szeretném megvallani, ám mikor felnézek, és megpillantom az arcát, belém dermed a szó. Ron révült arckifejezéssel mered maga elé, a szeme megszállottan csillog, orrcimpája őrülten fodrozódik a ki-be áramló lélegzet viharától. Világmegváltó tervet forgat a fejében, ez lerí róla.

- Én… én… – emeli rám lassan a pillantását – azt hiszem, rájöttem a megoldásra. Hermione! – Megragadja a kezemet, és szorítani kezdi. – El sem hiszem, hogy ez eddig nem jutott eszünkbe… pedig olyan nyilvánvaló… és minden gondunkat egy csapásra megoldaná…
- Bökd már ki! – türelmetlenkedem, mert már engem is magával ragadott a lelkesültsége.
- A gyöngyhímzett ridikülöd, Hermione, az a megoldás!
- Mi!? – Elröhögöm magam. – Tán bújjunk bele, és adjuk fel magunkat postán?
És ami legmeglepőbb, Ron kifejezése elárulja, hogy pontosan erre gondolt.
- Miért ne? – védi kissé megbántottan az álláspontját, miközben úgy ereszt lefelé, akár a léket kapott lufi. – Hisz te magad mondtad az előbb, hogy egy légipostai küldeményt még feladhatunk. Arra bőven futná a pénzünkből!
- Ez nonszensz – jelentem ki, mielőtt Ron újból belelovalná magát a dologba. – És megvalósíthatatlan. Azt beismerem, hogy elvileg, mondom: elvileg bele tudnánk szuszakolni magunkat a táskába, na de arra már nincs semmiféle biztosíték, hogy ugyanilyen egyszerűen ki is bírnánk jönni belőle, varázspálca nélkül akadhatnak komplikációk. És különben is: ki csomagolna be minket, és adna fel a postán, miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk a sátorrudak meg a varázskönyvek kupacai között?
- A recepciós? – kockáztatja meg Ron, de a korábbi hév már hiányzik a szavaiból. – Te előre beszállnál, táskástól a pultra raknálak, és én csak azután bújnék be utánad. A hátrahagyott cetlin meg meghagyhatnánk a táskára vonatkozó utasításokat, a felcímzett borítékot, meg a borravalóval megtoldott postaköltséget.
- Ühüm. – A békesség kedvéért úgy teszek, mintha végiggondolnám a bátor koncepciót. – A becsületes srác becsomagolna, és elvinne a postára, ott feladna és kifizetné a portót. A repülőgép csomagterében pedig – ahol nem fűtenek, következésképpen kemény mínuszok uralkodnak – végigbugizhatnánk az ötórás utat – ez már csak azért is hasznos lenne, hogy ne fázzunk –, és a Perth-ben való landolás után (mit nekünk a futószalagra ömlesztés és válogató gép zötykölődése!) csupáncsak türelmesen ki kellene várnunk, hogy a megfelelő címen kikézbesítsenek minket. Közben talán megpróbálhatjuk sínbe tenni törött végtagjainkat, de hát mi másra használhatnánk a sátorrudakat? Tiszta haszon!
Ron arca meg-megremeg a visszafojtott remegéstől. – Pofonegyszerű, mi?
- Azért ne kapkodd el – figyelmeztetem. – A neheze még csak ezután jönne – a szüleim! Ne feledd, egy súlyos üldözési mániában szenvedő házaspárról van szó. Két olyan emberről, akiknek az a fixa ideája, hogy lesifotósok egész hada követi őket még most is. Aztán egy nap beállít egy gyanús csomag, hm… a jobbik esetben sodrófával esnek neki. A borúlátóbb verzió szerint levélbombára gyanakszanak majd, és haladéktalanul átadnak a tűzszerészeknek, akik nyilván gondosan megröntgeneznék a csomagot, mielőtt megpróbálnák azt hatástalanítani. De, nicsak, ki van odabent? Két miniatűr és minden porcikájában élő (s most optimista vagyok) ember, akik, ha a táska szájából előhúzzák őket, normális méretre nőnek. A dimenzióváltó angol turista-pár! Szép kis diplomáciai bonyodalom kerekedne belőle!
- De egy haszna azért lenne, ne is tagadd, Hermione! – Ron jelentőségteljes pillantást vet rám. – Akkor legalább magunkra vonnánk a helyi varázslótársadalom figyelmét. Mert erről tuti, hogy ők is értesülnének.
- És a Reggeli Próféta ausztrál megfelelője másnap kétoldalas cikkben hozná le a megszégyenülésünket! „Az angol varázslót és boszorkányt a mugli közrendvédelmi szerv két meglepett tagja ráncigálta ki a saját megbűvölt táskájából!” Szem nem maradna szárazon – se itt, se otthon.

(negyed órával később)

Ron

Az ötletbörze végül tízperces masszív röhögésbe fulladt. Még mindig szúr az oldalam, olyan jót derültem Hermione végszaván; pedig az elképzelés (hogy egy légipostai küldemény áráért a gyöngyhímzett táskában tegyük meg a több ezer mérföldes utat) néhány percig valóban kivitelezhetőnek, sőt mi több, ragyogó ötletnek tűnt a szememben.
- Akkor marad a jól bevált recept, igaz? – vetem fel csekély lelkesedéssel. – Munkát keresünk – illetve én munkát keresek, te pedig kipihened magad, mielőtt súlyosbodna a náthád –, és néhány hét alatt összekuporgatjuk a buszjegyre valót. Most nem lesz bunyó, ígérem. Előbb kérdezni fogok, s csak azután kombinálok.
De Hermionét mintha nem nyugtatnák meg a szavaim: elszontyolodva mered maga elé.
- Még néhány hét…? – motyogja erőtlen hangon, és pityergősre biggyedő szájjal néz fel rám. – Jaj, Ron, annyira szeretnék már a végére jutni ennek az egésznek! Álmomban sem hittem volna, hogy ilyen sokáig elhúzódhat ez a dolog… az meg pláne nem volt belekalkulálva, hogy a szüleim elköltöznek, s nekünk a fél kontinenst bebarangolva kell majd utolérni őket. Az egész az én hibám.
- Ugyan már – duruzsolom vigasztalóan. – Ne vádold magad, én sokkal inkább felelős vagyok a történtekért. Ha nem szökik fel az agyvizem a bálon, rendben megkaptuk volna a pénzünket, s már rég Perth-ben lennénk.
- Nem csak az – szipogja Hermione –, hanem az én buta elhatározásom is, hogy ne használjuk varázslatot, az is lelassított minket. Már bánom, hogy nem hallgattam rád. Egy-két ártatlan bűbájjal simán elsakkozhattuk volna magunkat Perth-ig. De már ez a lehetőség is kifújt…

Hogy a szomorúságtól-e vagy a súlyosbodó náthától, nem egyértelmű, de Hermione szeme kitartóan vörösödik. A női könnyekkel szemben tehetetlen vagyok, megpróbálom hát elejét venni a dolognak. Képzeletben feltűröm az ingem ujját, és tettre készen a markomba köpök (persze ezt is csak szimbolikusan).
- Szóval a te pálcád teljességgel használhatatlan? – teszem fel a kérdést, csak hogy tisztázzuk a kiinduló helyzetet.
- Ripityára tört – jön a csüggedt felelet.
- Aha, akkor azt kihúzhatjuk a listáról.
Valami kósza ötlet kezd formát ölteni agyam hátsó szegletében. Egy régóta ott bujkáló tudás erősödik szép lassan lehetősséggé, és minél többször forgatom meg a gondolatot, annál inkább nő a valószínűsége, hogy ez bizony még működhet is. De elkiabálni semmit sem akarok, így hát óvatosan és kellőképp szenvtelen hangon vetem fel a témát:
- Ha lenne egy működésképes pálcánk, az azért jócskán megkönnyítené a dolgunkat, nem?
- De. Pont erről beszéltem az előbb.
Hermione feje a mellkasomon pihen, így nem láthatja az arcomon végigömlő reményittas lelkesedést.
- És neked már aggályaid sem lennének, hogy az előrejutás érdekében mágiát használj, igaz?
- Igaz. – Hermione továbbra sem sejti, miben töröm a fejem. Pedig a nagy ötlet, a mindent megoldó elképzelés már ott remeg testem valamennyi porcikájában. Nem tudom, hogy a jól sikerült este és a nyélbe ütött szex miatt vagyok-e ennyire felspannolt, de az szent igaz, hogy majd’ felrobbanok a tettre kész energiától. A szívem forró, vadul lüktető életerővel van tele; hegyeket tudnék megmozgatni, csak hogy örömet szerezzek Hermionénak.

És a terv már körvonalazódott is a fejemben… de valami – talán a korábbi sumákságom – visszatart attól, hogy minden részletbe beavassam Hermionét. Görccsel a gyomromban, de konok elhatározással bújok ki alóla, s rezzenéstelen tekintettel nézek a szemébe.
- Bízol bennem, Hermione? – ragadom meg a felkarját. – Erre az egyre válaszolj.
Ő kába mozdulatlanságba meredve néz vissza rám: – Mi…?
- Bízol bennem? – teszem fel újra a kérdést. – Nem kell semmi mást tudnom, csak ezt az egyet.
- Én… – Hermione hezitál; a szeme fürkészve járja be az arcomat. – Hát… hát persze, hogy bízom benned. Csak nem értem, miért…
Csókkal rekesztem el benne a folytatást.
- Megígérem neked – szólok, miután elvált az ajkunk –, hogy minden rendben lesz. Oké? Csak… csak még nem mondhatom el, mi jutott eszembe, de ne izgulj, semmi törvénytelen. Én most felöltözöm, és… – hirtelen azt sem tudom, mihez kapjak először; fél lábbal már kint vagyok az ágyból, s húzom magamra a pólómat, míg Hermione továbbra is döbbent képpel és elszorult lélegzettel figyeli, mire készülök. – Elmegyek, de rögtön vissza is jövök, esküszöm, és akkor mindent elmagyarázok. Jó?

(tíz perccel később)

Hermione

Mi a fenét mondhattam volna? Még lélegzethez jutni sem volt időm, mikor Ron már teljes menetkészültségben állt az ajtó előtt. Még visszarohant egy puszira, aztán már köddé is vált. Halvány sejtelmem sincs, hová ment; nem avatott be a nagy ötletbe, s nekem nem futotta az erőmből, hogy kérdezősködjek. A nátha, úgy látszik, csak gazdatestet váltott, de nem távozott körünkből. S bár az állapotom még messze van a súlyostól, azért erős szépítés lenne azt állítani, hogy majd’ kicsattanok az erőnléttől. A fejem folyamatosan jobbra-balra húz, az arcüregemben erősödő feszülést érzek, s még a torkom is kapar. Azt hiszem, bölcs dolog lenne bekapni egyet-kettőt a Ronnak vásárolt antibiotikumból – csak úgy megelőzésképpen is, mielőtt teljesen leverne lábamról a nyavalya. Úgyis maradt benne elég.

Ron

A telefon kicsöng, hallom az ütemesen felbúgó tárcsahangot.
- Én vagyok! – kiáltom bele a kagylóba, amint megszakad a búgás. – Figyelj, Chloe, szeretnélek megkérni egy szívességre. Én…
- Hol a jó büdös francba vagy!? – Az éter olyan interferenciát produkál Chloe rikácsolásával, hogy saját (és a fülem épsége) érdekében kénytelen vagyok eltartani magamtól a kagylót. A harsány szitokáradat egy darabig még csordogál a hallgatóból, aztán lassanként elapad, és csendes-morgós káromkodássá szelídül.
- Szóval megtudtad, hogy leléptünk – vonom le a briliáns következtetést. – Csak azt áruld el, hogyan. Beépített kémeid vannak?
Röffenés-szerű hang hallatszik a vonal túloldaláról.
- A naivságod könnyekre ingerel, Ronnie – közli Chloe. – És nem, nincsenek kémeim. Mi szükségem lenne rájuk, ha tudom a telefonszámát a helynek, ahol dolgozol, illetve dolgoztál. De nem ez a lényeg. Mégis mi a fészkes fene ütött belétek, hogy megint megpattantatok!? Két napja próbállak utolérni téged, hasztalan. Hívtam a szépségszalont, mire ők azt mondták, beteg vagy. Aztán feltelefonáltam a motelt, többször is, mígnem jött a hír, hogy szőrén-szálán eltűntetek. Most akkor mi van? Körözés alatt álltok, vagy már az előzetesből hívsz? És mégis hogy képzelted, hogy…
- Elmondanám, ha hagynál végre szóhoz jutni! – vágok közbe zsémbesen. – Leléptünk Tamsworth-ből, mert le kellett lépnünk, épp elég, ha ennyit tudsz… (Tcha! – így Chloe) és ne kapd fel a vizet, mert semmi okod rá. Én a magam részéről befejezettnek tekintettem az üzleti ügyünket…
- Épp ez az, hogy…
- Maradj már csöndben egy pillanatra! Nem igaz, hogy…
- Nem maradok! – Chloe ingerült hangja újfent éles recsegésre készteti a vonalat. – Az üzleti ügyünk még korántsem futott le – sőt! És te egyszerűen nem teheted meg velem, hogy ebben a kényes szakaszban nyomtalanul eltűnsz! Vedd tudomásul, hogy elkötelezted magad az irányomba, és bizonyos feladatokat nem bliccelhetsz el…
- Kímélj meg a szentbeszédtől! – vakkantom közbe. – Én semmit sem ígértem neked, és…
- De belementél! És ezzel egy időben felelősséget is vállaltál a produktumért – amit nem háríthatsz mindenestől az én nyakamba. Különben is: nélküled meg van kötve a kezem. – Chloe hangja minden átmenet nélkül ellágyul. – Ha legalább felhatalmazást írtunk volna. De nem írtunk, úgyhogy most szükségem van rád! Ronnie…
Rosszérzésem támad.
- Úgy érted, személyesen? – Egy porcikám sem kívánja a dolgot, de azt sem szabad figyelmen kívül hagynom, hogy a tervem végrehajtásához elengedhetetlenül szükséges Chloe részvétele – nem ártana tehát elnyerni a jóindulatát. – Mert az most egy kicsit komplikált lenne…
- Miért, hol vagy?
Ah, már megint ez a könyörtelen gyakorlatiasság!
- Miért akarod tudni?
- Mert sürgősen találkoznunk kell! Élet-halál kérdése!
Most rajtam van a röffentés sora. – Ne túlozz…
- Jól van, de akkor is nagyon fontos – adja alább Chloe. – Dollár ezrek forognak kockán.
Egy szempillantás alatt kihullik a fejemből minden, a „nagy tervre” vonatkozó gondolat.
- Dollár ezrek!? – hüledezek. – Miért nem ezzel kezdted?
- Jézusom, Ronnie, ne akard, hogy sírjak! Hát nem ezt szajkózom neked már hetek óta!? Most végre eljött az idő! A nagykutyák is ráharaptak a dologra, beindult a szekér, egy rakás pénz csak arra vár, hogy az ölünkbe hulljon. Szóval kapd össze magad, bárhol is vagy, és ülj fel a legközelebbi Brisbane-be tartó buszra. Az állomáson foglak várni – az aranytojást tojó tyúkkal a kezemben.

(ködbevesző percekkel később)

Hermione

Az ajtónyitódás rövid nyekergésére neszelek fel. A fejem mintha vattával lenne kitömve, a gondolatok és az előre összekészített kérdések bennrekednek ebben a tompa tudat-bélésben. Ron az ágyam végéhez lép, s a matrac finom döccenése jelzi, ahogy leül két felhúzott lábam mellé. Nem látom az arcát, a szememre ereszkedő kába-köd homályán át csak elnagyolt vonalakat tudok kivenni, s a hangok is habcsomagolásba burkoltan, kivehetetlenül érkeznek. Elmegyek… muszáj… ígérem… és nem tart sokáig… rendbe jön – ennyit tudok kivenni a morajló zúgásból. És ezért csak is magamat szidhatom. Ha a betegségtől való félelmemben nem nyelek le egyszerre két pirula antibiotikumot, akkor valószínűleg nem tör rám ez a legyűrhetetlen fáradtság és a szirénhangon hívogató álmosság. Teljesen leszedáltam magam, nincs ezen mit szépíteni. Egyetlen vágyam elmerülni ebben a puha sötétségben, ami félig-meddig már be is kapott…

Összefüggés nélkül lebegő részletek maradnak a külvilágból: Ron, ahogy szendvicset és üdítőt készít ki az éjjeliszekrényre… szövethangú nyikorgás, miközben összehúzza, és a vállára lendíti a hátizsákját… puha nyomás az arcomon és csiklandó lehelet a fülemben, ahogy megpuszil és elmormog egy szeretlek-et. A fürdőszobában… óvatosan… sietek vissza – ennyit tudok még elcsípni, mielőtt a távozó Ron háta mögött becsukódik az ajtó, és az eszméletem végleg megadja magát a beköszöntő feketeségnek.

(cirka hatvan perccel később)

Ron

Most vagy életem legnagyobb hülyeségét fogom elkövetni… vagy én leszek a nap hőse. Nos, néhány órán belül kiderül, melyik verzió válik valóra.
Miután a motelszobában némi harapnivaló társaságában magára hagytam Hermionét (aki szokatlanul kis ellenállást fejtett ki), tisztességes időben kiértem a pályaudvarra. Jegyet vettem, lazítottam, majd felszálltam – s most az autópályán suhanok Brisbane és a végzetem felé. Chloe már ott vár rám, sőt, igazság szerint már két napja dekkol Queensland fővárosában, arra várva, hogy végre felcsörögjem. Hát ez ma megtörtént, csak éppen homlokegyenest más célból, mint ahogyan ő hitte és várta. A nagybátyja „virágkaróját” akartam vele elsinkófáltatni, illetve az ő nagyvonalú segítségével, postai vagy más úton-módon visszaszerezni. Ez volt az eredeti terv. Egy ideje ugyanis tudom már, hogy a szóban forgó kertészeti segédeszköz nagy valószínűséggel az én régóta elveszettnek hitt varázspálcám, aminek a Kowalczyk farmon, pontosabban annak egyik tehenében, sőt még közelebbről: az illető négylábú emésztőrendszerében veszett nyoma, és amit minden bizonnyal a farm éles szemű intézője gyűjtött be a földről (ganéból?), miután az az ideiglenes tartózkodási helyéről megszabadult.

Egy órával ezelőtt még megingathatatlanul hittem (vagy legalábbis reménykedtem) benne, hogy a visszaszerzett pálcával (még ha törött is) megoldhatom minden bajunkat. Aztán az események új, váratlan fordulatot vettek – s lám, most már teljesen más ösztönző-erő mozgat: a pénz. A beígért szép kis summa. A varázspálca ügyét még csak meg sem pendítettem Chloe előtt. Hisz mi értelme lett volna, ha ő sincs a nagybátyja közelében?
Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy pénz dolgában sokkal kecsegtetőbbek a kilátások, szóval megadom magam a végzetnek, és a brisbane-i pályaudvaron leszállva aláírok mindent, amit csak az orrom elé dugnak. Aztán felmarkolom a pénzt, majd köd előttem, köd utánam, visszanyargalok, összenyalábolom Hermione beteg szervezetét, és felrakom a legelső Perth-be tartó járműre, közlekedjen az földön, vízen, vagy levegőben!

Azért egy egészen parányi lelkiismeret-furdalásom mégis van. Valamilyen szinten bánt, és főleg nyugtalanít, igen, szörnyen nyugtalanít, hogy a notórius hazudozásom egyszer még megbosszulja magát. Amikor ma reggel Hermione nekem szegezte a kérdést, hogy biztosan nem sumákolok-e valamit, én kapásból letagadtam a valóságot, és akkor komolyan hittem is, hogy nincs más választásom. Elvégre a hazugság betonba öntetett, minek megbolygatni a bilit, ha az csak azután borulhat ki, mikor mi már árkon-bokron – de ami a legfőbb: kontinenseken – túl leszünk innen? Mert ez az igazság. A stiklim kézzel fogható – vagy inkább: szemmel látható – bizonyítéka csupán hetek múltán, valamikor a biztonságos jövőben realizálódik. Na persze megnyugodni csak akkor fogok, ha már a repülőn ülünk, s félúton leszünk valahol az óceán felett. Ez a kis körút a vadregényes Ausztráliában engem is megviselt; voltak pillanatok, amikor a pokolba kívántam az egészet, de bőven kijutott a szép emlékekből is. És még csak vissza sem kell lapoznom az emlékezetemben, hogy megtaláljam a legcsodálatosabbat! Huh, az a tegnapi este valami fergeteges, zsigerdúló és megismételhetetlen volt! De jó, hogy végül visszafordultam, bele se merek gondolni, mi lett válna, ha nem térek észhez, és háborgó indulataimat követve valami jóvátehetetlent teszek.

(nagyjából ötven perccel később)

Épp belemelegedtem volna egy csokorra való illatos, ivarérett gondolatba (amiket a tegnap este és Hermione csupasz cicije inspirált), mikor az ikszedik megállót követően egy meglehetősen felfokozott idegállapotú férfi huppant le mellém. Eddig a szuszogástól egy szót sem bírt kinyögni, most viszont:
- A feleségem szül! – jelenti be minden különösebb felvezetés nélkül. – Már háromujjnyira kitágult, mikor a telefont kaptam, és bele se merek gondolni, hol tart azóta!
Nem szólok, nem is tudnék mit. Összehozok viszont egy udvarias félmosolyt, majd hangsúlyozott közönnyel elfordítom a tekintetemet.
Ám a feltüzelt székszomszéd nem ért a metakommunikációból: elém dugja a mancsát, és bemutatkozik.
- Marvin Anderson, regionális termékfelelős és üzletkötő, valamint odaadó férj és leendő családapa – majd a sort hisztérikus kis kacajjal zárja.
- Ronald Weasley, utas. – Jelzőket nem mellékelek. Még megsértődne.
- Nagyon örülök, Ronald – szorongatja meg a jobbomat. – Brisbane? Úgy értem, ön is a végállomásig utazik?… (Kimért biccentés.) Jaj, de jó! Nagy örömömre szolgál, hogy ilyen kedves útitársam akadt az ön személyében!

Talán mondani sem kell: én már nem vagyok olyan biztos ugyanebben. Mindenesetre tartom magam, és nem kezdek el fülbe dugott ujjakkal hangosan lalázni, mikor a leendő családapa, Marvin Anderson tételes lebontásban ecsetelni kezdi e napi programját – a reggeli ébredéstől, a pirítós megvajazásán át egészen a felzaklató telefonhívásig.
- …és akkor megláttam a kijelzőn a számot! – emeli fel a hangsúlyt, jelezve, hogy most következik a drámai fordulat. – Rögtön tudtam, hogy a nejem az! Jaj, Ronald, el sem képzelheti, mit éreztem! A szívem a torkomba szökött, whupsz!, így (a kezével mutatja, hogy), és a kezem-lábam remegni kezdett, mint a kocsonya. Sajnos épp a volán mögött ültem, és ez nem tett jót a szem-kéz koordinációmnak. A kocsi orra egészen felgyűrődött, és a szalagkorlát is kiszakadt egy darabon, de hál’ isten, senki másnak nem esett baja. És képzelje, Ronald, mikor a helyszínre kiérkező rendőrök megtudták, mi volt a baleset kiváltó oka, hát még be is fuvaroztak a buszállomásra! Azt mondták, elég, ha az adataimat bediktálom, a jegyzőkönyvet később is felvehetik. És én akkor már apa leszek, fel tudja ezt fogni, Ronald?
Fejhimbálással jelzem, hogy nem nagyon.
- Oh, Ronald, ön nem tudhatja, mit össze nem próbálkoztunk a feleségemmel! – közli sóhajtva, és ádáz tekintete arról árulkodik, hogy ha eddig nem is, de hamarosan meg fogom tudni. – Az összes specialistát végigpróbáltuk, jártunk akupunktúrára, ittuk a sok méregtelenítő biolevet, a feleségemet még egy valódi sámán is kezelte – el tudja ezt hinni? –, de semmi eredményre nem jutottunk. Tízévnyi boldog és testi kapcsolatban dúskáló házasság után ott álltunk továbbra is gyermektelenül, és már nem is reménykedtünk, teljesen letettünk a dologról. Aztán egy éjszaka, egy csodálatos csillagfényes este, a vidéki házunk teraszán mindenféle teher nélkül egymáséi lettünk, csak úgy, bumm bele, semmi céltudatosság, meg magasba emelt csípő és gyertyaállás, csak ahogy a kedvünk és vágyunk diktálta, majd néhány hét múlva – Ronald, kitalálja? – a feleségem tesztje pozitív lett! Na, ehhez mit szól? Egyetlen alkalomtól, csak úgy, véletlenül! Különös dolgokat produkál néha az élet… nemde?
- Mmm.
- Csak úgy, mindenféle teher és teljesítménykényszer nélkül! Hisz bármilyen hihetetlennek tűnik, egyetlen alkalom is bőven elég.
- Tényleg? – Most először érdeklődés moccan meg bennem. Karöltve valami nehezen értelmezhető zavarfélével. – Úgy érti, mint derült égből a villámcsapás?
- Úgy-úgy, Ronald! – helyesel a felajzott apakezdemény. – Az egyik pillanatban még semmi, aztán bumm!
- Bumm!? – hőkölök hátra. – Te jó ég…

Mr Anderson még mond valamit, de én már nem figyelek oda. Az agyam egészen más pályákon kezdett el mozogni, messze Ausztrália verőfényben fürdő keleti partvidékétől. Egyetlen alkalom… egyetlen alkalom… – ez visszhangzik bennem minduntalan, idegesítően, mintha valami csap csöpögne. Mert mi van, hogy ha… de nem ezt még gondolatban sem merem befejezni. Elvégre az első olyan jellegű érintkezésünk volt, és az egyszerűen lehetetlen… nem lehet ekkora pechünk.
Ah, nem is érdemes ezen tipródni.

(fél órával később)

Hasztalan próbálom kivágni magam az elkalandozó gondolatok pókhálójából, figyelmem minduntalan visszatéved felelőtlen szexuális magatartásom kínzó kilátásaihoz. Képzeletben újból és újból visszajátszom a sorsdöntő pillanatot, kellő helyen megállítom a képet, és elvégzem a hiányzó mozdulatsort – de mivégre? Hiszen a valóságban nem történt meg, az első alkalmat védekezés nélkül bonyolítottuk le. A második menet előtt már mintaszerűen jártunk el, de hát mit számít az, mikor egyetlen lövéssel is lehet gólt lőni?
Egyre hízik bennem a nyugtalanság – s erre közlékeny székszomszédom is rátesz egy-egy lapáttal.
- Hajj, Ronald – sóhajtja a fülemhez hajolva –, lehet, hogy ez nem látszik rajtam, de majd’ kibújok a bőrömből… Apa leszek, apa! – erőszakolja meg hangjával a dobhártyámat. – Micsoda boldogság – de ezt majd ön is megtapasztalja, ha eljön az ideje. Ó, Ronald, akkor ugye szentel majd nekem egy kósza gondolatot, és megérti, hogy miért voltam annyira besózva?

(tíz perccel később)

Le fogom ütni. Le én, ha nem hagyja abba!
Hát kell az nekem, hogy még táplálja is a borzasztó gyanúmat!?

De nem, ez őrültség… egyszerűen nem lehet ekkora balszerencsénk!

(újabb húsz rögeszméléssel töltött perccel később)

Felcsináltam Hermionét, most már biztos vagyok benne. Jöttem, láttam, telibe durrantottam. Én önző, hormonvezérelt, agyatlan szexállat! Hát persze, hogy elég egyetlen pici alkalom! Egy Weasleynek!? Hah! Elég ha ránézünk valakire, és máris megsül a cipó a kemencéjében! Mégis mire gondoltam, amikor szem elől tévesztettem mindezt? A Weasleyk szexuális állóképességéről legendák keringenek – a tulajdon szüleim hétfős szaporulata az élő bizonyíték erre!

Olyan szinten le vagyok sújtva, hogy még a száz ágra tündöklő napfény sem tud átragyogni hangulatom sötét felhőin. Pedig az ablakon túl meseszép időjárás kelleti magát; az esőáztatta hetek után valóságos megváltás lenne ez a meteorológiai fordulat, rólam mégis érzéketlenül peregnek le a természet szemgyönyörködtető szépségei. Aranyló homokkal felszórt partok mellett suhanunk el, a távolban kobaltkék hullámok fodrozódnak, jobb kéz felől lenyűgöző hegyvonulat magaslik – de engem ez sem érdekel.

Mr Anderson időközben teljesen begazolt. Tíz perccel ezelőtt pánikrohamot kapott; előrerohant a sofőrhöz, és megpróbálta lefizetni, hogy gyorsabban hajtson. A kérést persze elutasították, mire a türelmetlen utastárs lelombozva visszaoldalgott mellém, és csendes, de kitartó könnyhullatásba fogott. Nem fogok időben odaérni, jaj, ha valami történik a feleségemmel, csak mert nem vagyok mellette!
Az egyik idős nénike megszánta, és adott neki egy nyugtatót a saját készletéből.
Mr Anderson most gyerekdalokat dúdolgat, és az ujját szopja.

A busz persze kitartóan halad előre, és ha hinni lehet a menetrendnek, akkor kerek három óra múlva begördül Brisbane központi buszpályaudvarára, ahol – az előzetes terveknek megfelelően – Chloe fog várni rám. Az ügyletet sitty-sutty lebonyolítjuk, és a következő járattal már roboghatok is vissza.
Ó, istenem csak győzzem kivárni!
Az egynapos terhesség vajon már meglátszik a nőkön?

(órákkal később)

Hermione

Nem fogok pánikba esni, nem borulok ki, nem festek ördögöt a falra – de Ron elvitte az összes pénzünket! Egy cent nem sok, annyit sem hagyott hátra; ha nem gondoskodott volna az élelmezésemről (három húsos kifli, két búrkifli és egy kétliteres üdítő), akkor bizony komoly bajban lennék.
Nagyjából tíz perce eszméltem fel gyógyszersokkos álmomból, és villámcsapásként ért a felismerés: Ron egyedül hagyott. Vagyis hát a jóváhagyásommal – amit szellemi képességem nem teljes birtokában adtam – eltávozott, hogy saját bevallása szerint megoldást találjon a problémánkra. De hogy hova, és milyen céllal ment el, arról fogalmam sincs. Egyáltalán adott magyarázatot? Erre sem emlékszem; az utolsó beszélgetésünk meglehetősen egyoldalúra sikeredett. Néhány szó visszahangzik a fejemben, de abból semmi okosságot nem tudok kisütni. Az időközben kiderült, hogy a fürdőszobára vonatkozó figyelmeztetéssel mit akart pontosan. Vécére menet ugyanis nem vettem a fáradságot, hogy behúzzam magam mögött az ajtót (minek, mikor egyedül vagyok), s mire feleszméltem, a sárgás fényfoltok (amit akkor még a fürdő eredeti világításának hittem) cikázva kiszöktek a fülem mellett, és a nyitott ablakrésen át szabadon távoztak. Ha a forrásuk tényleg ott van, ahol sejtem – már pedig erre nagy az esély –, akkor érdekes természeti jelenségben lesz részük a Rockhampton-Tamsworth vonalon lakó mugliknak. De Gil képét is megnézném, amikor a fél tucat röppenő fénygömb beslisszol a bár nyitódó ajtaján, és elfoglalja eredeti helyét a plafon alatt.

Egyébként hihetetlen, hogy mekkora változás állt be az időjárásban! Itt, nyolcszáz mérföldre a legutóbbi tartózkodás helyünktől már ismét az örök nyár uralkodik; felhő egy szem sincs az égen, az olyan ragyogóan tiszta, mintha zománccal vonták volna be. A zavartalanul tündöklő napkorong kissé már túlbillent a zeniten – szóval úgy számolom, egy vagy két órával múlhatott el dél. Ron indulásának időpontját valahová a reggeli hét és nyolc közé helyezem, hisz tényleg nagyon korán keltünk, vagyis több mint öt órája van távol.
Vajon miben sántikálhat, és engem miért nem avatott be most sem? Mikor jön vissza, és meddig kell még bámulnom a négy falat, rohamosan feszülő görccsel a gyomromban? Ez nem fair.
Én szeretnék bízni benne, és Merlin nevére esküszöm, bízom is, de ez már túl nagy kihívás a türelmemnek. Ajánlom, hogy minimum egy kisebbfajta vagyonnal, vagy ha azzal nem, akkor egy újonnan vásárolt és működőképes varázspálcával állítson be!

(három órával később)

Ron

- Na, ki a kedvenc menedzsered? – teszi fel a kérdést immár tizedszer is Chloe, miközben a visszapillantó tükörben azt ellenőrzi, még mindig jól áll-e a rúzsa.
- Akár írásba is adom, hogy te vagy az, csak figyelj már oda az útra, légy szíves! – Az elmúlt három órában ezerszer megbántam már, hogy hagytam magam hazafuvaroztatni Chloéval. Ez az átokfajzat nőszemély nagyobb figyelmet szentel a sminkje állapotának, mint a gyorsan változó útviszonyoknak. Ha így folytatja, úgy járunk, mint Mr Anderson. Az az apró és elhanyagolható tény, hogy így másfél órával korábban érek vissza, nem tud kárpótolni az elszenvedett sorozat-szívmegállásokért. – Kamion! – üvöltöm ámokfutó sofőröm fülébe. – Jézusom, miért nem tudsz előre nézni!?
- Csigavér, Húsom – villant rám fölényes mosolyt Chloe. – A csúnya nagy, gonosz kamion az autópálya túloldali sávjában közlekedik. Következésképpen nem fogunk vele összeütközni, amíg a szalagkorlát innenső oldalán vagyunk. Csók az együgyű buksidra!
- A kanyar tévesztett meg – mormogom magam elé megsemmisülten. – Azért hajthatnál lassabban… mondjuk valamivel a hangsebesség alatt.
- Nocsak! – Chloe önelégült vigyort vált a tükörképével. – Én azt hittem, szeretnél minél hamarabb otthon lenni, hát nem ezért rágtad egész végig a fülemet? Komolyan mondom, úgy éreztem magam a többiek előtt, mintha egy rakoncátlan kisgyerekkel lennék, aki egy pillanatig sem tud megmaradni a fenekén.
- Mert nem ezt ígérted! – fakadok ki. – Arról volt szó, hogy a pályaudvaron rögtön lerendezzük a formaságokat, arról egy szót sem szóltál, hogy még smúzolnom is kell!
- Mert tudtam, hogy akkor nem jönnél…
- A-HA! – bökök felé diadalmasan. – Most beismerted!
- Jujjuj, lebuktam. – Chloe gúnyosan megforgatja a szemét. – Na és ha füllentettem egy kicsit, mi bajod származott belőle? Semmi. A zsebed viszont duzzad, úgy hogy spórold meg nekem a hisztit, ha kérhetem.
- Bah!
- Bravó. Még jó, hogy nem az ékesszólásodat bocsátottuk áruba. Azért nem kaptál volna ennyi pénzt… De azért végül jól sült el a dolog, nem? – vigyorog rám. – És nem megmondtam, hogy odáig lesznek tőled? Jaj, Ronnie, szédítően ígéretes karriert készülsz eldobni magadtól, ugye tudod!? De még meggondolhatod magad… A távolság nem számít, Angliában ugyanígy együttműködhetnénk.
- Nem – vágom rá hezitálás nélkül. – És ez az utolsó szavam. Így is épp eléggé fő a fejem e miatt az egész miatt. Különben is tisztában vagyok vele, hogy csak a százalékod érdekel. Én tártam fel mindenemet a köznyilvánosság előtt, mégis te kapod a honoráriumom felét – mégis hogy van ez?
Chloe rövid ideig hallgat, aztán legyint.
- Unalmas jogi öhm, megkötés. Ne törd rajta azt a helyes kis buksidat. Egyébként is nekem, mint a te felfedeződnek és patrónusodnak, minimum ennyi jár. Nélkülem még mindig játszanád a pesztonkát a mellett a perverz öreg csóka mellett.
- Hé, nagyapáról vagy jót, vagy semmit!

(húsz perccel később)

- …és mielőtt visszarepültök Angliába, feltétlenül hívj fel, megértetted?
- Már elsőre is, de kösz az emlékeztetőt. – A motel melletti szupermarket parkolójában állomásozunk, s épp a búcsúzkodáson vagy valami affélén esünk át.
- Akkor most Perth-be utaztok?
Megrántom a vállam.
- Gondolom. – Aztán pánikszerűen hozzáteszem: – De eszedbe ne jusson utánunk jönni.
- Nekem is hiányozni fogsz, Ronnie.
- Bocs.
- Oda se neki – húzza el a száját. – Tudom, hogy a szúrós modorod alatt egy csupa szív kölyök lakik.
- Ne feszítsd túl a húrt – emelem fel vigyorogva az ujjam. – Mert visszavonom a kedvenc menedzserre vonatkozó álláspontomat.
- Na, jól van, Pöttyösképű, nem kenyerem a melodráma. – Elvigyorodik, és magához int. – Gyere, cuppants rám egy csókot, aztán eredj utadra!
Áthajolok a sebváltón, és nyomok egy száraz puszit valahova az orra töve és csücsörítő szája közé.
- Akkor szia, Chloe. És kösz mindent.
- Szia, Nyuszifül. És nagyon szívesen.