korhatár: 14

író: hanna

leírás: Fred/Angie párosítás, a Love-Story ötletei alapján; novella; befejezett

Lassan kezd elegem lenni Binnsből. Hogy adhat fel 30 cm fogalmazást büntető munkának!

Nem is figyeltem az óráján, honnan tudjam ki az a Haramia Herold?

Nem baj, irány a könyvtár.

Bent ülnek a lányok, igen a lányok. Angelina Johnson és Alicia Spinett. Nem mondom, jól néznek ki, csak az a baj, hogy mindehhez még okosak is.

- Mit olvastok? Káma Sutra? – huppantam le melléjük.

- Pszt! – ez volt rá a válasz.

- Éppen fogalmazást írnék valami heroldról, nem akartok segíteni?

- Nem.

- Mit olvastok? – kérdeztem még egyszer.

- Semmi perverz dolgot, szóval téged biztos nem érdekel – Angelina harapós kedvében van.

- Angie...

- Ne hívj így.

- Ang...

- Abba hagynád? Írd meg azt a fogalmazást egyedül, Weasley.

- Nem kell parázni, okos vagyok, megírom, sőt még jól is nézek ki.

- Tévedsz, okos és szép én vagyok. Te egyenesen hülye vagy – mondom hogy ideges, lassan én is az leszek.

- Mitől vagy te olyan okos? – kérdeztem.

- Nem mennék el veled randira.

- Tudod mit? El se hívnálak.

- Na látod, ezért vagy hülye.

- Hogy állasz a háziddal?

A Három Seprűben ültünk, vajsört iszogatva.

- Majd valaki megírja helyettem, én nem fogom. Inkább lefizetek egy szerencsést, például George tesómat.

- Lusta disznó vagy.

Még mindig haragszik rám. Miért?

- Egy szemétláda.

- Igen? Ha folyton csak sértegetsz, akkor minek erőszakoltad ki, hogy elhívjalak randira?

Szemrebbenés nélkül felelte.

- Imádom a feneked.

Lassan egy hónapja jártunk, és azt hiszem, szerettük is egymást.

Néha meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, néha meg olyanokat képzeltem el, amit jobb, ha nem említek neki.

Egyik délután a számmisztika teremben tanultunk. Elég lazán, ő csak a szoknyáját viselte és az egyenruha inget, ami nagyon ki volt gombolva.

- Mit bámulsz? – kérdezte. Már percek óta néztem, és fantáziáltam, hogy mi lehet a ruhája alatt.

- Téged.

- Miért?

- Mert jól nézel ki.

Elmosolyodott.

- Le akarsz velem feküdni? – tette fel azt a kérdést.

- Nem egyszer gondoltam rá – nyeltem egy nagyot.

- Mi tart vissza?

Közelebb jött és megcsókolt, majd ledobta a ruháit. A többit el lehet képzelni.

Kijártuk a sulit. El akart menni Afrikába, a nagymamájához, aki beteg volt, de valószínű, nem jött volna vissza, ezért komoly lépésre szántam el magam.

- Mi lenne, ha megkérném a kezed?

- Nem lennél normális.

- Akkor egy nem normálissal járnál – vigyorogtam rá.

- Épp ezért én sem vagyok az.

- Akkor hozzám jössz?

- Attól félek, igen.

Az esküvőt el kellet napolnunk, mert anya nem ért rá ilyesmivel foglalkozni, apának segített, akinek a munkahelyén voltak gondjai.

Angelina egyre gyengébb lett, olyan betegnek nézett ki, el is mentünk orvoshoz (muglihoz). Velem akart beszélni, amikor kész lettek a leletek.

- Rossz hírt kell közölnöm. Miss Johnson rákos. Májrák, elég előrehaladott, félek nem lehet megmenteni.

A hír sokkolt. Tizenkilenc éves! Nem halhat meg, így nem. Nekem kellett megmondanom neki. Viszonylag jól fogadta, nem sírt és nem kiabált, csak egyet sóhajtott.

- Akkor már nem lehet kisbabám, ugye?

A doki a fejét rázta.

- Nem tudná kihordani, sajnálom. Legjobb esetben is csak egy éve lehet hátra.

A dokival akartam beszélni, négyszemközt.

- Nem vagyok járatos annyira az orvostudományban, de hallottam mesterséges megtermékenyítésről. Nem lehetne...?

- Azt hiszem, már késő, nem tehetek semmit, a magzat is magában hordozhatja a daganatot.

Visszamentem Angelinához.

- Ígérj meg valamit, Fred.

- Bármit – könny szökött a szemembe, pedig nem vagyok sírós.

- Ne sírj, csak nevess, azt szeretem, amikor nevetsz, akkor mindig olyan helyes vagy.

- Csak ezt érzed akkor? – mosolyogtam rá.

- Azt akarod hallani, mennyire szeretnék olyankor hozzád bújni?

- Pontosan, hogy akkor mennyire szeretnél velem lenni.

- És te mit érzel?

- Hogy akkor mindig kívánlak. Majd egyszer biztos boldogok leszünk.

- Egy pici Weasley-vel, igaz? – nevetett fel. – Egy kicsi Manóval.

- Aha – csak ezt bírtam mondani.

Minden nap bejártam hozzá egy hónapon keresztül, folyamatosan egyre soványabb lett, de mindig mosolygott.

- Azt szerettem volna, hogy egyszer elmehessünk nászútra – mondta. – A tengerpartra.

- Majd elmegyünk.

- Mindketten tudjuk, hogy nem igaz, én már nem fogok elmenni oda.

- De, majd holnap elmegyünk, érted? – nem sírok!

- Nem, te fogsz menni majd valamikor, de nélkülem.

- Mindig velem leszel.

Mennem kellett.

- Ugye tudod, hogy szeretlek? – nézett rám.

- Én meg teljesen beléd estem – adtam neki egy forró csókot.

- Vigyázz magadra! És Fred... Egyél sok dinnyét.

- Imádlak te nem normális – mondtam.

- Tök hülye vagy – hallottam még az ajtóból.

Ezek voltak az utolsó szavai. Másnap meghalt. Csendben és mosolyogva.

- Apu, apu! Vegyünk anyunak valamit!

- Mit? – néztem rá a három és háromnegyed éves lányomra.

- Virágot, melyiket szerette?

- A rózsát – sóhajtottam.

Vettünk egy szállal, majd beléptünk a temető ajtaján.

- Manó, ne szaladgálj! – szóltam rá.

- De oda akarok érni!

Oda is értünk a márványkőhöz.

„Angelina Johnson” – állt rajta. Meg egy idézet.

Ráhelyeztük a rózsát a kőre.

Itt volnánk – gondoltam. Apa és lánya, az anya sírja előtt.

Ugyanis mégiscsak sikerült a mesterséges megtermékenyítés. Egy egészséges kislányunk lett, bár nem Angelina hordta ki, de megérte. Sajnos nem ismerhette meg...

- Apu, hall minket? – kérdezte a Manó.

- Biztos.

- Anyu, szeretlek. Kérlek győzd meg aput, hogy vegye meg nekem azt a seprűt, én is hajtó leszek majd. Remélem jól vagy és sok dinnyét eszel.

Azzal egy puszit dobott az ég felé.

Én csak azt mondtam: Látod, ő sem normális...