Az első közös otthon… Hermione Granger számára hetek óta ez volt a legkellemesebb és egyben leggyötrelmesebb gondolat a világon. Ahogy fellépdelt a farmoori ház verandájára vezető lépcsőn és lerakodta a csomagokat, fülét ütemes kopácsolás, majd fájdalmas nyögés ütötte meg, s magában elmosolyodott a gondolatra, ahogy Ron sokadszorra is az ujját találja el a kalapáccsal. A nő ugyan felajánlotta, hogy varázslattal rakják össze a konyhabútort, de férje ragaszkodott hozzá, hogy saját kezűleg illessze össze a lapraszerelt szekrényt: be akarta bizonyítani, hogyha egy mugli képes erre, akkor ő is meg tudja csinálni. Hermione viszont úgy döntött - mivel a Mrs Weasley által csomagolt ételből már egy morzsa sem maradt -, hogy elugrik a közeli Oxfordba bevásárolni, s már majdnem dél volt, mire hazahoppanált. A papírzacskókat - miután a kalapálásból ítélve szekrényük még mindig nem volt - a nappaliban álló, fóliával letakart, kissé rozoga asztalra tette, majd körbenézett a helyiségben.

Ronnal nem sokkal az esküvőjük után elkezdték keresni a házat, mely tökéletes otthonul szolgálhatna számukra, de végül csak fél év elteltével találtak rá erre a kellemes és rendkívül családias környezetben álló házikóra. Szó, ami szó, nem volt a legjobb állapotban és majdnem mindent rendbe kellett hozni rajta a tetőtől a lépcsőkön át a betört ablakokig, de mindezekért kárpótolta az új lakókat a csodálatos táj: a verandáról tökéletes rálátás nyílt a farmoori rezervátum tavára, s Hermione még jól emlékezett az első naplementére, amit a verandán összebújva néztek végig Ronnal. Magában elképzelte, ahogy a gyönyörű, zöldeskék vizű tavon csónakáznak a holdfényben, férje szorosan magához öleli, és kedves szavakat suttog a fülébe, mint például, hogy…

- A fenébe! - a konyhából kétségbeesett kiáltás hangzott fel, majd egy fémes csörrenés és egy pillanattal később Ron Weasley maszatos arccal és poros kezekkel bukkant fel a nappali ajtajában. Hermione akaratlanul is kuncogni kezdett a látványtól, Ron azonban nem találta ilyen viccesnek a helyzetet és mogorva tekintettel összefonta a karjait.

- Te meg min nevetsz?

- Hát… tudod… elég mulatságosan festesz…

- Igazán? - Ron egyre közelebb lépdelt feleségéhez. - Tényleg így gondolod? Mulatságosan?

- Igen - a nő szélesen elmosolyodott, a következő másodpercben pedig hangosan felsikkantott, ahogy Ron csiklandozni kezdte.

- Tényleg? Na megállj! - kiáltotta a férfi, majd a derekánál fogva felkapta a nevető Hermionét, és az asztalra ültetve tovább csikizte.

- Ne… ne, Ron… kérlek… hagyd abba… tiszta kosz leszek… - lihegte a nő, s közben hangosan kacagott.

A férfi kezei hirtelen megálltak.

- Szóval hagyjam abba? Hát jó. De kárpótolnod kell, amiért kinevettél - Ron arcán pajkos mosoly jelent meg.

- Benne vagyok. És mivel szeretnéd, hogy kárpótoljalak?

- Hát…

Hermione átkarolta férje nyakát és kiszedett egy apró vakolatdarabkát az égővörös tincsek közül, majd hosszú, gyöngéd csókot adott kedvesének, aki szorosan magához ölelte. Néhány percre mindketten elfeledkeztek róla, mennyi munka vár még rájuk a nap folyamán, s újból csak a másik létezett számukra a világban: se összerakhatatlan konyhaszekrény, se recsegő lépcsők, se csöpögő csapok… végül Hermione húzódott el mosolyogva párjától és miután lepattant az asztalról, ezt kérdezte:

- Hogy áll a szekrény?

- Öööö… szerintem valamit elronthattam. Kérlek, nézd át te is az útmutatót…

A nő felkészült a látványra, ami majd a konyhában fogadja, de ehelyett kellemes meglepetés érte: ugyan a konyhabútor egyes darabjai még mindig a padlón hevertek szanaszéjjel, a fal azonban élénksárgán pompázott az ablakon beszűrődő nyári napfényben, s ez máris vidámabbá tette a helyiséget és a házat is, melynek falai egyelőre nagyrészt fehérek voltak.

- Jaj, de szép lett! A szekrényt majd befejezem én. Ahogy látom, egész jól boldogultál, csak ez a csavar itt… rossz helyen van, látod?

- Aha…

- Na, így már jó. Most már berakhatjuk a polcokat.

Miután végeztek a bútordarabbal, úgy döntöttek, kitakarítják a földszinti fürdőszobát, mely egyelőre kissé, nos, romos állapotú volt. Az előző tulajdonos ugyanis nem ebben a házban lakott, hanem Oxfordban és igen ritkán járt le kitakarítani a nagybátyjától örökölt ingatlant, melyet egyrészt lassan benőtt a sűrű gaz, a fürdő állapotát tekintve pedig legutóbb valami vandál banda törhetett be a házikóba, mivel a mosdókagyló darabokban hevert a padlón. Az itteni helyzetet a fiatal pár nem is próbálkozott varázslat nélkül megoldani: míg Ron összeforrasztotta a csapot és pár letört csempét, addig Hermione néhány frissen megtanult takarítóbűbájjal szinte az összes koszt eltüntette a kádról és a tükörről. Mikor a plafonról lógó foglalatba végül egy izzó is került, akkor látszott meg igazán, milyen remek munkát végeztek: a felületek csillogtak a kezük nyomán, s elégedetten vonultak ki a nappaliba megebédelni.

Étkezés után Hermione a konyhába ment és miután halkan dudorászva lesuvickolta az ablakokat, egy nagy kartondoboz tartalmát kezdte el berakodni a szekrényekbe: az ő szüleitől ugyanis egy elegáns porcelánkészletet kapott az ifjú pár, melyet eddig nem volt alkalmuk használni, az üvegajtók mögött viszont remekül mutatott. A nő éppen egy nagy süteményestálat készült lábujjhegyen ágaskodva feltenni az egyik legfelső polcra, amikor hátborzongató ordítás, azután pedig tompa puffanás hangzott a nappali felől, s miután kezéből kihullott a tál, gyors léptekkel átment a szomszéd helyiségbe.

A padlón Ron feküdt, de mire felesége odaért, derekát dörzsölgetve már ülő pozícióba tornázta fel magát. Hermione rémült arccal meredt Ronra és letérdelt mellé:

- Jézusom, mi történt? Jól vagy? Hol fáj? Jaj, Ron…

- Nyugi… aú! Nyugi… semmi bajom…

- De hát most estél le egy kétméteres létráról! Mutasd a derekad! A fejedet nem ütötted meg?

- Drágám, nyugodj meg, semmi bajom… tényleg…

- Biztos? De mi történt? Miért estél le?

- Öööö… nem is tudom… hirtelen elvesztettem az egyensúlyom - Ron füle tövében vöröses folt, Hermione arcán pedig hitetlenkedő mosoly jelent meg.

- Persze…

- Na jó… épp a sarkot festettem, amikor hirtelen egy hatalmas pók…

- Egy pók? - a nő majdnem elnevette magát, de végül sikerült megőriznie aggódó arckifejezését.

- Igen, egy nagyon nagy pók… szóval, egyszercsak elkezdett a kezem felé szaladni, én meg… hát, megijedtem… és leestem.

- Te jó ég, Ron, te képes voltál így megijedni egy póktól?

- De hát olyan nagy volt…

- Képzelem…

- És ahogy izgett-mozgott…

- Csak nem szteppelt?

- Tudod, mennyire félek a pókoktól, amióta Fredék azzá változtatták a játékmacimat kiskoromban…

- Na jó - Hermione türelmesen elmosolyodott. - Csukd be a szemed.

- Minek?

- Csak csukd be.

Ron engedelmeskedett, felesége pedig mögélépett és átölelte a derekát.

- Tudtommal csak az élő pókoktól félsz, igaz?

- Igen, mert utálom, ahogy mozognak.

- Aha… értem. Szóval zavar, ahogy a lábaikkal izegnek-mozognak?

- Igen - Hermione érezte, ahogy férje összerándul a gondolatra, s ujjaival lassan fölfelé kezdett lépkedni Ron mindkét karján. - Ezt meg minek csinálod?

- Olyan érzés, mintha pókok szaladgálnának a karjaidon?

- Olyasmi…

- Jó. Akkor képzeld azt, hogy ezek az apró lábacskák valami másnak a lábai.

- Valami másé? Mondjuk, mié?

- Gondolkozz, Ron! Apró, tipegő lábacskák… pici, rózsaszín ujjak… - Hermione érezte, ahogy Ron ellazul, s látta, ahogy az arcán lassan mosoly jelenik meg.

- Öhm, folytasd csak… mire gondolsz… egészen pontosan?

- Gyerünk, tudom, hogy tudod - incselkedett tovább a nő. - Apró lábacskák… mondjuk, egy kislány lábai… vagy egy…

- Kisfiúé?

- Pontosan - Ron ekkor felesége felé fordult és kinyitotta csillogó kék szemeit. - Na, félsz még a pókoktól?

- Egy kicsit. De az apró lábacskáktól semmiképp.

Hermione felnevetett, majd így szólt:

- Nos, hét hónap múlva közelebbi ismeretségre tehetsz szert velük…

Néhány pillanatig némán álltak egymás szemébe nézve, s Ron arcán lassan olyasféle ragyogás jelent meg, amit Hermione akkor látott az arcán, amikor az eljegyzésük estéjén igent mondott neki.

- Öhm… ez… azt jelenti, hogy…?

- Bizony - bólogatott lelkesen a nő, a következő másodpercben pedig kacagva emelkedett a levegőbe, ahogy Ron megpörgette maga körül.

- Merlinre, ez csodálatos! - kiáltott fel a férfi, majd játékos csókokkal borította el felesége arcát és fülig érő mosollyal kérdezősködni kezdett: - És mióta tudod? Jól vagy? Fiú lesz vagy lány? Te jó ég, apa leszek…

- Úgy bizony - felelte még mindig nevetve Hermione, majd lassan kibontakozott a szoros ölelésből. - Viszont addig még nagyon sok dolgunk van és mire a kicsi megérkezik, be kell fejeznünk a házat.

- Persze, persze… megyek, festek tovább… nem, ezt meg kell írnom Harrynek…

- Menj csak nyugodtan… nekem van még egy kis dolgom a konyhában… - válaszolta Hermione, s miközben a milliónyi darabra hullott tálat egy egyszerű bűbájjal összeforrasztotta, eszébe jutott, milyen apró dolgokból áll össze a mindennapi boldogság, akárcsak az újra teljes épségében pompázó gyümölcsöstál. Mialatt pedig Ron fent sietősen leveleket körmölt, ő egy csésze tea kíséretében a naplementében gyönyörködött, és végiggondolta, milyen sokat is jelentenek neki ezek a dolgok: az apró figyelmességek, amiket a férjétől kap, a futó csókok, meleg ölelések, apró meglepetések, mint a konyha kifestése… és persze, azok a bizonyos apró lábacskák.