- Ne haragudj, Remus, de olyan kíváncsi voltam. – Tonks már az előzőleg elfoglalt helyén ült, Lupin mellett.
- Na és, találtál valamit?
Tonks szíve nagyot dobbant. Senkinek sem akarta elmondani, hogy mi történt odabent. Főleg nem Siriusnak… De mégis, volt valaki, akinek el akarta mondani: Dumbledore! Tudta, hogy az öreg varázsló segítségére lehet abban, hogy megtalálja a jóst, vagy bárkit, aki tudhat a jóslatról valamit. Ezen kívül, Dumbledore volt az egyetlen, akitől nem remélt leszúrást.
- Semmi különöset. Csak megnéztem Harry jóslatát. Aztán visszajöttem.
- Értem – mondta Remus olyan hangsúllyal, mint aki teljes mértékben tisztában van az igazsággal.

Az első őrködés további órái nem teltek eseménydúsan. Remus sokat mesélt a régi időkről. Amikor a Rend még Tom Denem ellen küzdött. Amikor Piton még az egyik legismertebb halálfaló volt, és természetesen Sirius régi önmagáról is hallhatott a lány.
-…. és persze Sirius rengeteget hangoztatta, hogy mindig is tudta Pitonról, hogy mi lesz belőle. Ha Angie nem lett volna, lehet hogy egyszer el is látja baját…
- Angie? – kérdezte Tonks azonnal.
- Igen, ő egy hugrabugos lány volt. Egy évfolyamba jártak. Az utolsó napon Piton és Sirius egymásnak estek, mert Perselus becsmérelte Jamest. Ha Angie akkor nem lép közbe… Hát lehet, hogy a mi drága Perselusunkból nem sok maradt volna. Csak akkor állt le, mikor Angie avatkozott közbe. Egyszerűen feltartóztathatatlan volt, mindenáron a Szent Mungóba akarta küldeni Pitont. Én kiabálhattam, vagy akárki, de amikor Angie lépett be a képbe, akkor elengedte Perselust. Ezután persze jól összevesztek és Sirius szakított is Angie-vel.
- Mennyi ideig voltak együtt?
- Á, nem volt ez hosszú kapcsolat. Egy hónapig sem jutottak, de Sirius már akkor azt mondta, hogy ő élete szerelme. Nem mintha azelőtt sok szerelme lett volna. Inkább csak olyan párnapos kapcsolatai voltak. Angie állítólag másnak indult, de hát, ezt már nem tudhatjuk meg.

Angie története természetesen csak egy rövid részlete volt Remus monológjának, Tonks agyába mégis minden egyes szava bevésődött. Valamiért rossz előérzete támadt.

A reggel beálltával Remus és Tonks hoppanáltak a Grimmauld térre. Remus sikeresnek mondta az őrködést, mikor Molly rákérdezett, de a lány egyáltalán nem így érzett. Tudta, hogy délután Dumbledore is velük fog vacsorázni, így le sem tudta hunyni a szemét az izgalomtól. Sirius mosolyogva köszöntötte, de Tonks valamiért nem tudott sokáig a szemébe nézni. Mi lehet a jóslatban? Nem hagyta nyugodni a kérdés.
Dumbledore jelenlétében a vacsora nem a megszokott kerékvágásban telt. A gyerekek, még az ikrek is csöndben ültek, így elmaradtak Molly szokásos rendre intései is. Remus egész idő alatt fürkésző tekintettel vizslatta Tonks arcát, amit a lány a vacsora végére kezdett megelégelni. Félt, hogy Remus tud a róla szóló jóslat létezéséről. Azontúl, Sirius is őt figyelte.
- Dumbledore, tudja, hogy mindig szívesen várjuk, jöjjön el többször vacsorára – mondta kedvesen Molly, mikor a második fogást osztotta ki a nyálát csorgató társaságnak.
- Nagyon kedves Molly, de azt hiszem nem lesz több alkalom. Ha Harry megérkezik, én csak késő esténként fogok eljönni.
- Professzor, biztos benne, hogy Harry ilyen szoros kapcsolatban áll Voldemorttal? – kérdezte a vajsörös kupájából felnézve Sirius.
- Attól tartok – bólintott az igazgató. – Szeretném minél előbb elhozni a nagynénjétől, de a biztonsága érdekében jobbnak tartom, ha még marad egy keveset. – Sirius pillantását látva folytatta. – Persze, tudom, hogy önök mind nagyon szeretnék, ha itt is tölthetne egy kis időt, ezért augusztus elejére gondoltam az elhozatalát illetően.
- Hogy fogja neki megmondani a helyszínt, ha nem akar vele találkozni? – kérdezte kissé szemrehányóan Sirius.
- Leírom – felelte nemes egyszerűséggel az öreg varázsló, majd kortyolt egyet a kupájából.

Dumbledore és Sirius viselkedése azonnal megváltozott, ha egymásra néztek. Tonks ezt rögtön kiszúrta és kicsit megrémült, hiszen nem tartotta jó dolognak rosszban lenni az egyetlen varázslóval, akitől Voldemort félt. A furcsa viselkedés okát azonban senki nem tudta.Nem kellett sokáig keresgélnie a megoldást, Sirius egy kérdéssel megadta a választ.
- És mondja csak, hogy döntött végül? Részt vehetek az élgárdában, ami elhozza Harryt?
- Sajnálom Sirius, de nem döntök másképp. Higgye el, nem okoz örömet ebben a házban tartanom magát, de azt jobban bánnám, ha egy halálfaló felismerné.
Sirius szólásra nyitotta a száját, de végül becsukta és tüntetőleg nem nézett többet a varázslóra.
- Tudja Dumbledore, Sirius még nem nőtte ki teljesen azt a minden-csínyben-kanál kölyköt, aki volt – próbálta oldani a feszültséget Remus.
- Ne aggódjon, barátom, el fog jönni a maga ideje, amikor véget vethet a fogságának, de sajnos még egy kicsit várnia kell. – Dumbledore bölcs hangja egy cseppet sem lágyította meg Siriust.

- Dumbledore! – kiáltott volt igazgatója után Tonks a vacsora után.
- Igen, Nymphadora? – fordult meg az idős varázsló.
- Tudja, tegnap éjjel én voltam szolgálatban… és, hát… bementem a Jóslatterembe. Találtam egy jóslatot, de tudja, milyen ügyetlen vagyok… hát elejtettem. Dumbledore, kérem, ha valahogy megtudhatnám, hogy mi állt benne, én…
- Tudod, kedvesem, nem mindig jó ismernünk a jövőnket.
- De professzor, nekem ez nagyon fontos. – Tonks érezte, ahogy haja zöld színre vált.
- Tudod, hogy mikori a jóslat?
- Igen, 1970. És azt hiszem valami J. P. hallotta ööö C. X. vagy Y.-tól. – Tonks átkozta magát feledékenységéért, pedig annyiszor végigolvasta a gömbhöz tartozó cetlin feltüntetett monogramokat. Dumbledore láthatóan elgondolkodott.
- Nos, ha a memóriám nem csal, szolgálhatok egy tippel. Tudod, a mi drága Sybillünk előtt egy csodálatra méltó tehetségű jósboszorkány okította a tanulókat. Calima Yvett Thorbonnak hívták. Egyike volt azoknak a csekély számú jósnőknek, akik megértették saját jóslataikat. Sajnos csak néhány évig tanított a Roxfortban, de több tanulónak is előrevetítette a sorsát, amelyek zöme már be is igazolódott.
- Értem. És járt ebben az időben egy J. P. nevű tanuló a Roxfortba?
- Attól tartok, az a bizonyos monogram James Pottert takarja.
Tonks teljesen ledöbbent. Tudta, hogy James volt Sirius legjobb barátja. Pont őneki jósolta volna meg Sirius jövőjét? Ami ráadásul vele, Tonksszal kapcsolatos. A kezdeti lelkesedés alábbhagyott a lányban.
- Köszönöm, professzor, hogy segített, de James Potter sajnos meghalt, így tőle nem kérdezhetem meg a jóslatot.
Az igazgató jókedvűen hunyorgott félholdalakú szemüvege mögül. Kék szeme egyenesen Tonksszéba fúródott, majd mosolyogva megjegyezte:
- Akkor Calimától kéne megkérdezned. Ő, bár visszavonult a tanári szakmától, de még él és virul.

- Ms Thorbonn? – kérdezte félve Tonks, mikor belépett az ósdi, tökéletesen mugli-elszigetelt házba. Nem is kopogott, csak benyitott a nehéz faajtón, amin faragott domborművek ábrázolták a varázslények leigázását. Egyáltalán nem így képzelte el a volt jóslástan-tanárnő házát, meg is lepődött meg, amikor három házimanó, egy kobold és két unikornis fogadta a hatalmas előcsarnokban. Furcsállta azt is, hogy a ház kívülről egy kisebb viskónak hatott – hatalmas ajtóval -, de belül az Erechteionra* hasonlított. Csak az oltárok hiányoztak volna, ha nem lettek volna tele az oszlopok régi festményekkel, mint a Vénusz születése, ahol a gyönyörű istennő azzal szórakoztatta Hádészt, hogy elbújt a kagylójába, majd váratlan pillanatokban előbukkant. Tonks végigment az előcsarnokon, mire elérkezett egy faasztalkához, amin egy kristálygömb foglalt helyet. Nem tudta megállni, belenézett a gomolygó füstbe. Hátrahőkölt, mert meglátta saját magát, majd Siriust is. Csak állt egymás mellett a két alak, mire megérkezett egy harmadik is. Alacsonyabb férfi volt, de Tonks először nem vette ki, hogy ki is lehet az. A harmadik alak összegörnyedt, majd valami egészen elképesztő átalakuláson ment keresztül. Valamiféle állattá változott, talán egy vérfarkasra hasonlított leginkább.
- Remus? – suttogta Tonks, de akkor megjelent egy negyedik alak is a füstben. – Piton?
A bájitaltantanár Tonks felé fordult a kristálygömbből, majd a négy alak helyét felvette egy csúf, öreg nő egyre közeledő arca. Tonks felnézett a gömbből, mire meglátta a nőt hús-vér valójában. Hatalmas, szögletes szemüveget viselt és nehézkesen járt.
- Mit akarsz itt, gyermekem? – kérdezte felhúzva az orrát. Hatalmasra nagyított szemei látogatójáéba fúródtak.
- Ööö… én csak egy jóslat miatt vagyok itt – kezdte a lány rémült hangon.
- Jóslat, mi? Ezek azt hiszik, hogy zsibvásári bolond vagyok! – Mintha a levegőbe beszélt volna, nem is a lányhoz, folytatta. – Idejön, és azt gondolja, hogy majd jósolok neki… én! Tudod te, hogy ki vagyok?
Tonks lemerevedett.
- Hát, Calima…
- A nevemet én is nagyon jól tudom! – torkollta le az öregasszony. Botot szorongató kezével hadonászni kezdett, de Tonks nem tudott hátralépni. Mintha földbe gyökerezett volna a lába, meg sem tudott mozdulni. Nem hajolt el az öreg nő támadásától, szótlanul tűrte, hogy az eldobja a botot és rázni kezdje őt a ruhájánál fogva.
- Ébredj már fel, Merlin szerelmére! – üvöltötte a jósnő, majd lekevert egy pofont a még mindig mereven álló lánynak.

- Dora, ébredj már! Áú, ne csapkodj, hé!
Tonks kinyitotta a szemét és meglátta a kipirult arcú, rettenetesen kócos Siriust, amint a lány két kezét lefogva próbál kitérni a csapásoktól.
- Sirius? Mit keresel itt?
- Kérlek, bocsáss meg, hogy nem tudtam aludni a műsorodtól. Sikoltozást hallottam, csak nem velem álmodtál? – kérdezte kaján vigyorral.
- Haha, nagyon vicces! És töröld le azt az idétlen vigyort az arcodról! Hogy jöttél egyáltalán be?
- Hát, tudod, nagyon nehéz volt kinyitni az ajtót. – Tonks akkor meglátta a férfi mögött a kitárt szobaajtót, és lassan kezdett rájönni, hogy tényleg csak álmodott.
- Szóval, mi történt? – tette fel a férfi azt a kérdést, amiről Tonks a legkevésbé sem akart volna beszélni. Illetve, az a jóslat volt, ez a kérdés állt a második helyen.
- Semmi, csak valami hülyeséget álmodtam. Nem lényeg, kösz, hogy átjöttél, jó éjszakát – morogta Tonks, majd bebújt a takaró alá.
- Most burkoltan kitessékeltél, igaz? Na nem, ilyen könnyen nem szabadulsz! Mit álmodtál?
- Sirius!
- Dora!
- Sirius!
- Tonks!
- Nem emlékszem rá – próbálta menteni a helyzetét újra a lány.
- Jó, akkor menjünk enni valamit.
- Hajnalban? Mégis mit akarsz enni ilyenkor? – Tonks érezte, hogy ebből a beszélgetésből nem jöhet ki jól.
- Mondd, mégis mi bajod van? – fakadt ki Sirius. – Napok óta nem szólsz hozzám! Amióta hazajöttél az első őrködésből, teljesen megváltoztál. Beburkolózol a szobádba és alvást színlelsz, amikor kopog valaki. Jaj, ne nézz így, egy ember nem aludhat ennyit! Főleg, ha Nymphadora Tonksnak hívják!
- Igen, igazad van, sok álmatlan éjszakám volt már a nevem miatt.
Sirius elröhögte magát, majd komolyabb arckifejezésre váltott.
- Dora, mi a baj? Történt valami a Minisztériumban? Remus rád vetette magát, vagy mi?
- Sirius ne hülyéskedj már, nem történt semmi, csak tudod jól, hogy most mentem vissza dolgozni egy hosszú szabadság után, és fáradt vagyok. Eltértem a szokásos kerékvágástól, vissza kell szoknom. Ennyi.
- Akkor aludj jól – morogta a férfi, majd kiment a szobából, de nyitva hagyta az ajtót. Tonks idegesen felugrott, majd bevágta azt. Aztán rájött, hogy pálcával egyszerűbb lett volna megoldani a problémát, de ezt érezte a legkisebb gondjának ebben a pillanatban.
- Fenébe a hülye jóslattal! – mondta félhangosan, hogy Sirius véletlenül se hallhassa meg.

Reggel csak Remus ült a konyhában egy bögre teát iszogatva.
- Jó reggelt! – köszönt a lányra.
- Szia, Remus. Hova tűnt mindenki?
- Szombat van, gondolom, alszanak.
- Szombat? Te jó Merlin, már a napokkal se vagyok tisztában?! – vakarta meg a fejét a lány, majd elővett egy bögrét, és beleöntötte a teavíz maradékát.
- Mondd csak, van valami baj? – kérdezte Remus szinte suttogva, de Tonksnak elég volt ahhoz, hogy elejtse a bögrét és végigfolyassa a tartalmát a padlón.
- Oh, jaj… - sóhajtott a lány, majd elmormogott egy Reparot. – Azt hiszem, most mégsem iszom teát.
- Itt az enyém, úgyis sok – nyújtotta félig teli bögréjét a férfi az éppen leülő Tonks felé.
- Köszönöm. – Tonks felnézett két szürcsölés között, mire a végig őt bámuló Remus megszólalt.
- Figyelj, van egy olyan sejtésem, hogy találtál valamit a Rejtélyügyön, ami azóta emészt, de nem akarod elmondani.

Tonks elgondolkodott. Tudta, hogy Remus senkinek nem mondaná el a titkát, és egyre erősödött benne az elhatározás, hogy elárulja neki azt.
- Igen, volt valami. Valami, ami nem hagy nyugodni. – A férfi türelmesen várt. Tonks erre felbátorodott, és belekezdett szívének kiöntésébe. – Találtam egy jóslatot, ami rólam szól és… és Siriusról.
- Ti ketten…? - nézett értetlenül Remus. – Akkor az volt az a fura megszólalása, amikor részeg volt.
- Igen – sóhajtott Tonks -, de elejtettem a jóslatot, és azt hittem, soha nem fogom megtudni, hogy miről szólt. Beszéltem Dumbledore-ral, és azt mondta, hogy a monogram megyezik egy volt tanáréval, Calima…
- Thorbonnal – fejezte be Remus mindent tudó mosollyal. – Engem is tanított a Roxfortban.
- Ja, persze! – csapott a homlokára Tonks. Még mindig nehéz volt megszoknia, hogy Perselus, Sirius és Remus egyidősek voltak. – És esetleg nem lehet, hogy… szóval a jóslatot valószínűleg James Potter hallotta tőle.
- James? – hőkölt hátra Remus. – Merlinre!
- Mi van, Remus, mondd már! Beszélt a jóslatról nektek?
- Nem, soha, de amikor Sirius Angie-vel járt, volt egy furcsa megjegyzése, ami sokáig motoszkált a fejemben. Közvetlenül a jóslástan vizsgája után volt.

Tonks szinte érezte, hogy tűkön ül. Remegett a térde, és olyan erősen szorította a bögrét, hogy ha vékonyabb üvegből lett volna, biztosan eltörik a kezében.
- Mi volt az? – sürgette a jól láthatóan erősen gondolkodó férfit.
- Egyszer mintha Sirius mondott volna valami olyasmit, hogy Angie fogja a sírba vinni… Vagy nem is így volt? Pedig valami ilyesmit kellett mondania. Áh, a lényeg, hogy James megjegyezte, hogy nem Angie-nek hívják. Erre persze mindenki csak nézett rá, mert nem tudtuk, miről beszél. Azt mondta, nem Angie-nek hívják, azt, aki a sírba fogja vinni… Aztán elnevette magát és Sirius elkezdte kergetni.

Tonks elvigyorodott. Talán arról szól a jóslat, hogy közösen fognak megöregedni? Ő, Tonks lesz az igaz szerelme annak az embernek, aki soha nem volt azelőtt igazán szerelmes?

- Na és mi lesz a következő lépés, felkeresed Calimát? – kérdezte Remus egy kis szünet után.
- Igen, azt hiszem. Dumbledore azt mondta, hogy Görögországban lakik. Valószínűleg azért álmodok az Akropolisszal már két napja.
- Görögország? – gondolkodott el újra Remus. – Hát, mindig is mondta, hogy nem bírja ezt az éghajlatot és valami melegebb helyre szeretne menni.
Tonks elnevette magát, majd közelebb hajolt a férfihoz.
- Remus, mit gondolsz, el tudnál velem jönni egy volt tanárodat meglátogatni?
A férfi elmosolyodott.
- Hát persze. Legalább megkérdezhetem, hogy tényleg Teddynek fogják-e hívni a gyerekemet. Folyton így hívott, arra hivatkozva, hogy mindig összekever a leendő gyerekemmel.
- Szerintem szép név. Tednek hívták az édesapámat is.
- Jól szórakoztok? – kérdezte egy fagyos hang a lépcsőről. – Mégsem volt alaptalan, amit éjjel kérdeztem?
Sirius visszafordult a lépcsőről, magára hagyva a nagyra tárt szemű Tonkszot és a semmit nem értő Lupint.

Tonks csak akkor vette észre, hogy mennyire közel hajolt Remushoz.

Hosszú percek, órák, napok teltek el úgy, hogy Sirius és Tonks egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Ahogy tudták, kerülték a másikat, külön időpontokban mentek le reggelizni, vacsoránál valamelyiküknek rendre szörnyű hascsikarása támadt, vagy csak egyszerűen alvást színleltek. Tonks nem tudta hova tenni Sirius viselkedését. Miért hiszi, hogy Remus és köztem van valami? – kérdezgette magától napjában többször is. Arra sem tudott választ adni azonban, hogy ő, Tonks miért nem próbálja tisztázni a félreértést.
Calima meglátogatását a következő hétvégére tették Remusszal. A minisztériumban rengeteg dolga volt Tonksnak azon a héten, így egyik délután sem tudtak volna Görögországba utazni.

A Főnix Rendjének következő gyűlése péntek este volt. A tagok már a pergameneket lapozgatták, mikor egy sötét figura viharzott be a konyhába. Perselus zihálva roskadt le a neki fenntartott székre, majd Dumbledore-hoz fordult:
- Professzor! Elnézést a késésért, de fontos információk jutottak a birtokomba. A halálfalókhoz egy újabb, nagyobb csoport csatlakozott. A Sötét Nagyúr mára tervezi a próbájukat. Egy mugli falut akarnak megtámadni Devon környékén.
- Perselus, ezt maga Voldemort mondta el neked? – kérdezte az igazgató összevont szemöldökkel.
- Igen, uram. Csak megemlítette, de biztosra veszem, hogy igaz.
- Akkor nem késlekedhetünk! Azonnal Devonba kell hoppanálnunk, onnan két csapat indul átfésülni a környező falvakat. Kingsley, Remus, Tonks, Bill és Charlie Arthur vezetésével északnak menjenek, a többiek velem jönnek dél felé.
Dumbledore csapata összekapaszkodott, majd hoppanált. Ugyanígy tett az Arthur által vezetett csoport is, de Tonks úgy érezte, mintha valami a nyakára tekeredne és meg akarná fojtani, mikor elindultak.

Devon kihalt utcáit csak egy-egy lámpa világította meg, így nem láttak sokat. Arthur intett, majd a csapat követte a félhomályba burkolózó utakon. Nem kellett sokáig keresgélniük, egy ház már lángokban állt, mikor odaértek. Bár a halálfalóknak semmi nyoma nem volt, a Rend tagjai óvatosan közelítettek, majd a fél csoport „Aguamenti” kiáltással megkezdte az égő ház eloltását. A csapat másik fele, nevezetesen Remus, Tonks és Kingsley tovább indultak, hogy megelőzzék a következő támadást. Tonks valamiért úgy érezte, mintha valaki folyamatosan figyelné őt, és többször hátrafordult, hogy ellenőrizze, nem követik-e. Mivel semmit nem látott, nem is szólt megérzéséről. Az utcasarkon befordulva feketeruhás alakokat láttak meg.
- Ott vannak! – jelentette Kingsley fojtott hangon, majd intett, hogy kövessék őket. Fel kellett mérniük az esetleges túlerőt, hogy rajtaüthessenek a sötét varázslókon. Mivel az is egy kisebb csapat volt, Kingsley jelzett, hogy támadják meg őket.

Piros és zöld fénycsóvák sokasága röppent ki a pálcák hegyéből, majd a legtöbb célba is talált. A szemfülesebb halálfalók még idejében ki tudtak térni, majd azonnal visszatámadtak. A Rend tagjai jobban fel voltak készülve, így mindannyian hárították az átkokat. Remus, Tonks és Kingsley hét feketemágussal találta szembe magát, a túlerő azonban nem rémítette meg őket. Négy halálfalót már lefegyvereztek az első átkokkal, de a másik három nekik támadott.
- Crucio! – üvöltötte e gyenge női hang nagy elszántsággal, mire társai is ezt az átkot használták. Az egyik fénycsóva Tonks mellkasába fúródott, mire a lány összeeset és vergődni kezdett. Remus és Kingsley meg akarták bosszulni, de a halálfalók gyorsabbak voltak. Átkok rengetege találta el a földet, a lámpaoszlopot, a házak ablakát, vagyis három a kettő ellen párbaj következett. Remus karját súrolta egy átok, de a férfi hamar felülkerekedett sérülésén és visszatámadott. Egyszerre két halálfalóval kellett harcolnia, ami azt eredményezte, hogy sokkal több sérülést kapott, mint azok. Ekkor egy a sötétségből előröppenő átok találta el az egyik feketemágust, mire az összeesett és Remusnak könnyű szerrel lefegyverezte a másikat megdöbbenésében. A Kingsleyvel harcoló halálfaló már a földön feküdt, megbéklyózva az erős kötelektől, amelyek Kingsley pálcájából röppentek elő.

Tonks már nem vergődött, hanem a sötétséget kémlelte, hátha meglátja a titokzatos megmentőt. Talán odaért a hátrahagyott csapat?
Remus felsegítette Tonkst, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy a lánynak nem esett nagyobb baja, a környező házakra bocsátottak több memóriatörlő átkot, hátha egy-egy mugli felfigyelt a varázslópárbajra. Mikor továbbindultak volna, Tonks vetett egy utolsó pillantást az utca másik oldalára, ahol valószínűleg egy sötétségbe burkolózó park lehetett. Most már neszezést is hallott, amire két társa is felfigyelt. A zaj abbamaradt, ahogy mindhárman az irányába néztek.
- Gyere elő! – kiáltotta Tonks. Nem értette, miért nem mutatja meg magát az illető, ha nem ellenük van.

A sötétben megjelent egy árny. Egy magas férfi sziluettje, ami egyre közeledett, majd egyre láthatóvá váltak vonásai.
- Sirius?! – rökönyödtek meg mindannyian. – Hogy kerülsz ide?
- Tonksba kapaszkodtam, mikor elindultatok, majd kutya alakban indultam szétnézni a halálfalók után. Arra gondoltam, hogy emberként az életben nem fogjátok megtalálni őket, én viszont állatként gyorsabb és jobb szaglású vagyok. Csak segíteni akartam.
Tonks legszívesebben a férfi nyakába ugrott volna, de Remus lelohasztotta a kedvét:
- Sirius, tudod, hogy Dumbledore nem fogja díjazni a felbukkanásodat. Talán vissza kéne menned.
- Ha nem zavar, megmentettem az életedet, barátom. Szerintem nagyon is a segítségetekre vagyok. Majd én vezetlek titeket, gyorsabban megtalálom a halálfalókat, mint ti.
- Ebben igazad van, Sirius – szólalt meg Kingsley, mély, felsőség teljes hangján. – Legyen!

Sirius bólintott, majd kutyává alakult. A kis csapat követte, amerre ment, át a kihalt utcákon. Lassan a közvilágítás egyre csökkent, majd már csak az ablakokból itt-ott kiszűrődő fény világított nekik. Nem merték a pálcájukkal bevilágítani a területet, nehogy a halálfalók meglássák őket. Átvágtak egy parkon, majd egy sikolyra lettek figyelmesek. Sirius begyorsított, mire eltűnt a szemük elől. A csapat követte, majd elértek egy mugli házhoz, ahol az immár emberalakot öltött Sirius harcolt egy halálfalóval. Mikor Tonksék is odaértek, a halálfalók társuk segítségére siettek és megtámadták az újonnan érkezőket. Tonks ügyesen kitért egy Cruciatus-átok elől, majd legyőzte az őt támadó mágust. Remus és Kingsley is hasonló sikerrel járt, de Sirius ellenfele nagyon erősnek bizonyult. Végül az animágus egyik átka belecsapódott a halálfalóba, aki nagy puffanással ért földet, és nem kelt fel többé.

Úgy látszott, nem volt több halálfaló a háznál, így Kingsley és Remus bementek ellenőrizni a muglikat. Tonks a fűbe roskadó Siriushoz lépett, majd átölelte.
- Nagyon mély sebeket kaptál. Otthon majd ellátom őket.
A férfi bólintott, majd lehúzta magához a lányt.
- Ne haragudj, hogy féltékeny voltam Remusra. Egyébként sincs hozzá jogom.
Tonks szíve zakatolni kezdett, és a férfi ezt csak fokozta, hiszen közelebb hajolt a lányhoz. Tonks már epekedett a várható csókért, de azt nem kapta meg. Kinyitotta a szemét, mire meglátta, hogy Sirius már nem rá néz, hanem a földön fekvő halálfalóra. A csuklya félig takaratlanul hagyta az arcát. Egy nő volt, szőke, göndör hajjal.
- Ez nem lehet… - nyögte Sirius, majd otthagyta Tonkst és a halálfalóhoz mászott. Lehúzta az arcáról a csuklyát, majd hátrahőkölt. Tonks a félhomályban is látta a megcsillanó könnycseppet a férfi szeme alatt. – Angie!

Tonks az ágyában feküdt már órák óta. Csak hánykolódott, minden este azóta, hogy Angie meghalt. Sirius teljesen maga alatt volt, egyre csak azt hajtogatta, hogy jogosan került az Azkabanba, mivel tényleg gyilkos. Csak Remusszal volt hajlandó beszélni, mivel barátja is ismerte régi szerelmét. Tonks többször nyújtotta kopogásra az öklét a férfi szobája előtt, de sosem merte megtenni. Félt a kudarctól, hogy Sirius örökre elküldi őt. Remus szerint ez csak ideiglenes állapot volt. "Csak ne tartana ilyen sokáig" - válaszolta mindig Tonks. Ő is tisztában volt vele azonban, hogy pár nap nem elég egy ilyen tragédia feldolgozásához. Irigynek és érzéketlennek érezte magát, de legjobban az fájt neki, hogy Sirius nem vele akart beszélgetni. Hogy nem tartotta méltónak rá, hogy megossza vele Angie történetét.

- Tonks, tíz perc múlva indulnotok kell! - kiabált be Molly az ajtón. Tonks felriadt. Hát persze! Harry Pottert aznap kellet elvinniük a Privet Drive-ról. Tonks majdnem megfeledkezett róla, hogy csaknem négy napja két dementor megtámadta Harryt és az unokatestvérét. Dumbledore úgy látta jónak, hogy alaposan készüljenek fel az akcióra, ezért Tonks vállalta, hogy elcsalja a Dursley-családot a háztól. "Kiskertigyep Szépségverseny" - vigyorgott magában Tonks. Egy szempillantás alatt fittebbnek érezte magát, ahogy eszébe jutott, hogy ez az ötlet, amin annyit nevettek, biztos hihető mese volt annak a muglicsaládnak. Aztán Harry arcán kezdett gondolkodni. Elképzelte James Potter arcát Lily Evans szemeivel. És persze a sebhelyet. Sirius mindig imádattal beszélt keresztfiáról, és Tonks már nagyon kíváncsi volt rá.

Pár perc múlva Tonks, Remus, Rémszem, Kingsley, Elphias, Dedalus, Emmeline, Sturgis és Hestia már útra készen álltak. Molly nagyot sóhajtott:
- Biztos éheztették szegénykét. Mire hazajöttök elkészítem a vacsorát, és a tanácskozás után ehetünk. Szegénykém... biztos nagyon éhes lesz.
Végszóra Sirius is elhagyta szobája rejtekét, és rámosolygott Tonksra, amitől a lány érezte, hogy a vér kétszeres sebességgel robog ereiben. Tonks utoljára lépett ki az ajtón, amit Sirius ki is használt:
- Ne haragudj, ha vége ennek az egésznek, beszéljünk!
Tonks visszafordult és egy sápadt, kiskutyaszemeket meresztő férfit látott maga előtt. Igen, Sirius arca ezt a két végletet is jól tudta ábrázolni.
- Rendben - válaszolta mosolyogva, majd elindult Rémszem után. A volt auror hümmögött egyet, majd a társaság felé fordult.
- Kiábrándítás, seprűre fel, és indulás! - hangzott a parancs. - Ha valamelyikünk elveszne útközben, esetleg elnyelné egy légörvény...
- ... vagy összeütközne egy helikopterrel... - nyögte be Tonks, mire a csapat egy emberként elvigyorodott, Rémszemet kivéve természetesen.
- ... vagy meghalna - nézett Tonksra Mordon -, akkor is folytatjuk az utat.
- Liliomot kérek a síromra - jelentette ki Tonks a varázslóra nézve, aki megforgatta mágikus szemét, majd következhetett a kiábrándítás.

Kilenc seprű szállt a magasba a Grimmauld téri sötétségben. Tonks élvezte, hogy végre a levegőn van, újabb küldetésen, és Sirius iránt is bizakodó lehetett.

A Privet Drive kihalt volt.
- Ezaz! - mondta félhangosan Tonks. - Mondtam, hogy beveszik a gyepszépségversenyt!
Remus egy pálcaintéssel kinyitotta a bejárati ajtót.
- Ezek a muglik! - méltatlankodott Rémszem. - Még azt hiszik, hogy betörők fosztják ki a házaikat, és nem értik hogyan, pedig ennél egyszerűbben nem lehetne bejutni.
- Akkor talán felvilágosíthatnád őket, Rémszem - kapcsolódott be Remus is, mire az említett csak morgott egyet.
A házban sötét volt.
- Biztos az emeleten van - jegyezte meg Elphias.
- Várjatok, mozgást hallok! - fagyasztotta meg a társaságot Mordon.
- Furcsa egy ház - mondta Emmeline. - Sehol egy macska vagy egy bagoly.
- Harrynek van baglya - világosította fel Remus -, de biztos fent van.
- Vagy éppen a macska eszi - borzongott meg Tonks.
- Ma nagyon elemedben vagy - morogta Rémszem a lánynak.
- Kialudtam magam.
- Nyílik az ajtó! - kiáltott félhangosan Sturgis.

A félhomályban megjelent egy egyre szélesedő fénycsík, majd egy fiú sziluettje takarta el. Az utcai lámpák bevilágítottak, így látták a kezében a varázspálcáját.
- Ereszd le a pálcád, fiam, mielőtt kiszúrod vele valakinek a szemét! - recsegte tőle várhatóan Rémszem.
Harry felismerte a hangját, majd Lupinét is. Tonks próbálta kivenni a fiú arcát, majd a homlokára csapott és előhúzta a pálcáját.
- Miért álldogálunk a sötétben? - kérdezte, majd elhangzott egy Lumos is, és így már láthatta Sirius keresztfiát. Pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte. Későn vette észre, hogy ezt hangosan is kimondta, ezért gyorsan hozzátűzött egy " Szervusz, Harry" -t is. A társaság többi tagja is megállapodott abban, hogy Harry valóban James és Lily tökéletes keveréke, majd Tonks önként ajánlkozott, hogy segít Harrynek bepakolni. A fiú szobájában a tükörbe nézve Sirius számára kiválasztott lila haját bugyirózsaszínre változtatta, ami hirtelen hangulatváltozásához is jobban illett.

A jelzések után immár Harryvel együtt visszaindultak a Black-házba, ami Tonks újabb izgalommal töltötte el. "Siriusnak biztos jobb kedve lesz, ha találkozik vele" - gondolta magában. Molly felvezette a fiút a barátaihoz, amíg a tanácskozás folyt. Sirius már tűkön ült, és a jó hír, hogy Harrynek semmi baja - és nemsokára enni is kap, amit Molly fontosnak talált kihangsúlyozni -, megnyugtatta.

Az este folyamán Harry sokat megtudott a Főnix Rendjéről, és a sokáig tartó beszélgetésen Tonks azon tűnődött Siriuson és keresztfián jártatva tekintetét, hogy vajon a férfi ábrándozik-e egy saját fiúról.