Molly dühösen fújtatva jött vissza a konyhába.
- Lefeküdt aludni. Remélem nem fog kiszökni és rögtön megkeresni a „fegyvert”! – szegezte Siriusra a tekintetét. Molly mindvégig az ellen volt, hogy Harry megtudjon bármit is a jóslatról.
- Joga van tudni róla! – mordult fel a sértett.
- Merlin szerelmére, Sirius! Csak most töltötte be a tizenhetedik életévét! Mit szóltál volna, ha ennyi idős korodban kiderül, hogy egyetlen hajszál választ el a haláltól?
Sirius lesütötte a szemét. Néhány pillanatig nem nézett fel, majd lassan Mollyra emelte szép, fekete szemét. Tonks érezte, hogy elszorul a szíve: a férfi a könnyeivel küszködött.
- Jobb, ha akkor tudja meg, mikor Voldemort eljön érte? Mikor lesz az? Tíz év, vagy egy hónap múlva?! Esetleg holnap? Addig nem lesz elég óvatos, amíg nincs tisztában a rá leselkedő veszéllyel.
A konyhára síri csend telepedett. Tonks vacsora alatti jó hangulata is elszállt.
- Van még ideje – jelentette ki Rémszem, majd a plafonra függesztette mágikus szemét. Tonks gyanította, hogy Harry és Ron szobáját keresi.
Sirius nem folytatta a vitát. Vetett Tonksra egy jelentőségteljes pillantást, majd jó éjszakát kívánva mindenkinek, kiment a konyhából.
- Azt hiszem, követnünk kéne a példáját – mondta Remus, majd Tonksra nézett mindent tudó mosolyával. A lány helyeselt és úgy szökkent ki a konyhából, mintha ágyúval lőtték volna ki.

Egy pillanat múlva már Sirius szobája előtt állt. Kifújta magát, hogy a férfi ne vegye észre lelkesedését, majd bekopogott. Az ajtó szinte azonnal kinyílt.
- Jól vagy? – kérdezte azonnal Tonks.
- Persze. Gyere be.
Az ajtó halkan becsukódott, majd Sirius leült az ágy szélére. Tonks mellé telepedett, mire a férfi megszólalt.
- Sok volt ez nekem. Először Angie... Dora, megöltem egy embert! Ti csak elkábítottátok őket, én viszont meggyilkoltam. Azt a módszert használtam, amit ők!
- Ugyan, Siri… - Tonks maga felé fordította a férfi arcát. – Nagyon erős volt. Ő ölt volna meg, ha te nem teszed. És akkor sokkal nagyobb lett volna a veszteség. Gondolj bele, hány embert gyilkolhatott már meg hidegvérrel. Ő halálfaló lett, ezt választotta. Nem te vagy a felelős, hanem saját maga.
A férfi szeme jámboran csillogott. Arcának mély vonásai minden érzelmet elárultak. Tükrözték szégyenét, hálásságát, de volt még valami.

Sokáig csak néztek egymásra. Mintha szavak nélkül beszélgettek volna. Sirius végigfürkészte a lány rózsaszín haját, mire Tonks kékre változtatta. Mikor kinyitotta a szemét – mert a metamorfózishoz összeszorította azokat – már a mosolygó Siriust látta maga előtt.
- Kék – jelentette ki a férfi, majd végigsimított az immár derékig érő hajzuhatagon.
- Az alvómacimat akarom – nosztalgiázott Tonks is. Találkozásuk estéje mind a kettejükben mély nyomot hagyott.
Sirius prüszkölve felnevetett a lány megjegyzésére, majd közelebb hajolt, de nem csókolta meg. Homlokával végigsimított a lány füle feletti puha bőrön, majd meleg levegőt fújt rá. Tonks libabőrös lett. Kezei akaratlanul is magához húzták Siriust és azon a ponton túl egyikük sem tudott ellenállni. A lány elfordította a nyakát, és Sirius végigcsókolta egészen a válláig, majd lekanyarította róla a talárt. Tonks engedelmesen várta, hogy csókjaik között lehúzza róla a felsőjét is, majd ő is vetkőztetni kezdte a férfit. Sirius minden felgyülemlett érzését beleölte a szenvedélybe. Elfelejtkezett a nyomasztó dolgokról, nem érdekelte már semmi más, csak hogy ez a csodálatos lány az ő karjaiban legyen. Boldog akart lenni, minél előbb. Nem várta meg, hogy Tonks levegye róla a nadrágot, ő gyorsabb volt. Ahogy látta a lány arcára kiülő meglepetést, majd a szemében fellángoló szenvedélyt, megszabadította Tonkst is a megmaradt ruhadaraboktól.
A melegséget, ami körülvette, egyfajta felszabadító csodaként élte meg. Ahogy Tonks nyögdécselései egyre jobban felbátorították, úgy nőtt benne az érzés, hogy igazából Tonkst akarja boldoggá tenni. Már jól ismerte a lány gyengéit. Minden mozdulatával örömet szerzett, és ezt a lány sem volt rest kimutatni. Imádták egymást minden porcikájukkal, csókolták, ahol érték. A szoba magányos csendjét felváltották a szenvedélytől hangos nyögések, majd a beteljesülés hangos kiáltásban végződött. Szinte egyszerre történt meg. A két egymásba forrott test elernyedt. Hosszú sóhajok, kellemes nyögések hallatszottak még egy ideig.

Sirius boldog volt. Megcsókolta az alatta fekvő, számára tökéletes lányt. Egyikük sem szólt, csak nézték egymást újra. Sirius végül belemerítette arcát Tonks hajába és beszippantotta a lány finom illatát. Az izzadtságcseppek finoman csillogtak a beszűrődő fényben és a férfi érezte, hogy ez tökéletes pillanat volt.
Utoljára Angie-vel érzett ehhez hasonlót. Ő maga is meglepődött, ahogy ráeszmélt.
- Tökéletes – suttogta alig hallhatóan, hogy Tonks véletlenül se hallhassa meg, viszont csak így hitt magának. Mintha egy másik ember mondta volna ki. Sirius Black életében másodszor gondolt ugyanarra. Félt bevallani magának, szinte hallotta agyának zakatolását, ahogy azon gondolkozott, mit jelenthet ez a furcsa érzés, amitől nem tudott szabadulni.

Tonks nem szólalt meg. „Szeretlek”. Ez a szó egyszer már tönkre tett mindent. Nem követhette el újra ugyanazt a hibát. „Nem mondhatod ki!” – figyelmeztette magát, de szája nem engedelmeskedett. Alig hallhatóan hagyta el ajkait ez az egyszerű szó, ami talán hangosan kimondva mindent megváltoztatott volna.
- Szeretlek.
Tonks hallotta a szóvégi k-betű kattanó hangját, mire visszafojtotta a lélegzetét. Félt, hogy a férfi rákérdez, hogy mit mondott, de akkor újra hallotta a kattanó hangot a férfi felől. „Nem azt mondta” – jegyezte meg Tonks magában, mert tisztán hallotta, hogy a hang nem a szó végén volt. „Talán azt mondta, hogy ’ez király volt’, jellemző lenne” – vigyorodott el, majd hozzátette: „Sirius Black, sosem javulsz meg!”

Egymás karjaiban fekve aludtak el és másnap egyikük sem vallotta volna be a másiknak, hogy hosszú napok óta először aludtak jól.

Elérkezett a hétvége. Tonks nem bírt aludni, csak bámulta az órát, ahogyan éjfélt ütött. Elérkezett a nap, amire már mindennél jobban várt: Remusszal aznapra tűzték ki Calima meglátogatását.

Néhány óra alvás után Tonks már a teát főzte a konyhában, mikor megjelent az ajtóban az álmos Remus.
- Azt hittem, én leszek az első – mosolygott Remus.
- Már egy órája itt vagyok és megittam vagy egy liter teát – vigyorgott Tonks. – Csináltam neked is, tessék.
- Köszönöm. Vigyázz, mert ha Thorbonn professzor meglát, teamérgezést fog jósolni.
- Tényleg, nem kéne küldeni neki egy baglyot, mielőtt elindulunk? – kérdezte Tonks szemöldök ráncolva.
- Gondolod, hogy még nem tudja? Biztos vagyok benne, hogy az asztalon három teáscsésze lesz, mikor megérkezünk.
Tonks elmosolyodott. Megitták a teát, majd felöltözködtek és mielőtt bárki felébredt volna, a hop-hálózaton keresztül elhagyták a házat.

Mivel Görögországban két órával később volt az időeltolódás miatt, mint Angliában, nem jöttek túl korán. Tonks Remus után érkezett meg a jósnő rezidenciájába. Kísérőjét addigra már volt tanárnője ölelgette. Az idős boszorkány hosszú, színes talárban volt, sálakkal körültekerve, de szinte elveszett a magas mennyezetű helyiség színpompájában.
- Hagy nézzelek, gyermekem – nyúlt felé a nála egy fejjel alacsonyabb jósnő. – Már nagyon vártam, hogy megérkezz. Elképesztően bátor vagy drágám, mégis, attól tartok, ezt a jóslatot nem kéne hallanod.
- Tessék? – hökkent meg Tonks. – Kérem, miss Thorbonn, nagyon szeretném tudni, hogy mi áll benne.
- Először igyunk meg egy teát – ajánlotta a volt tanerő, majd egy kis asztalhoz invitálta őket. Tonks akkor vette észre, hogy a mennyezetről kendők lógnak le és a sarokban lévő asztalkán egy kristálygömb áll.
Az asztalon három teáscsésze foglalt helyet.
- Látod? – mutatott a csészékre Remus. – Mondtam, hogy tudni fogja.
- Jaj, Remus, te mindig nagyon tehetséges voltál a jóslásban – kacsintott rá az idős asszony. Tonks ámulattal nézte őket. Látszott, hogy tanár és diákja között nagyon jó kapcsolat volt Remus roxfortos éveiben. Jó negyed órán keresztül nosztalgiáztak, majd Calima Tonkshoz fordult.
- Nos, gyermekem, azt hiszem, arról is szót kéne ejtenem, ami téged érdekel. Emlékszem, a kis James mekkorát nevetett, mikor meghallotta. Természetesen, mint oly sokan, nem vette komolyan a jóslatot. Mindvégig kuruzslónak tekintett, csak néhány diák volt kíváncsi a jóslás tudományára, mint ahogy az én drága Remusom is.
- Ugyan professzor, rengetegszer figyelmeztetett a holdtöltékkel kapcsolatban. Természetes volt, hogy nem néztem kuruzslónak.
- Áldott teremtés vagy – mondta kedveskedően affektálva az idős boszorkány. – Nymphadora, azaz, Tonks - itt mosolygott -, felkészültél, hogy halld a jóslatot?
- Igen – válaszolta a lány.
- Nagyon sajnálom gyermekem. A férfi, akiért annyira lángol a szíved, akit megóvnál mindentől a saját életed árán is, beléd szeretett. – Tonks szíve hatalmasat dobbant. Mintha egy vödör forró vizet borítottak volna rá, alig tudott feleszmélni a boldogságtól. Már csak azt nem értette, miért sajnálja ezt a jósnő. – És a jóslatom szerint pont ez a szerelem lesz a veszte. Nincs sok ideje hátra.

- Tonks, tudod, hogy ez nem megoldás! - Ez a mondat volt Remus válasza minden ötletre, amit Tonks felvetett, hogyan akadályozhatná meg a jóslatot. - Azzal, hogy eltűnsz, csak rosszabbítanád a helyzetet.
- Lehet. De nem hagyhatom, hogy miattam haljon meg, érted? Akkor csak megmondom neki, hogy nem akarom folytatni ezt a nem-kapcsolatot! Megmondom, hogy elegem lett és mással akarok lenni.
- És ha megkérdezi, hogy ki az?
- Akkor azt hazudom, hogy a Minisztériumból randiztam valakivel és láss csodát, beleszerettem!
- Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen megoldás? Talán elkerülhető a katasztrófa, ha odafigyelünk.
- Remus, én vagyok az utolsó ember, akivel el lehet kerülni egy katasztrófát, lassan ez lesz a harmadik nevem.
Remus elnevette magát, de titkon igazat adott a lánynak. "Nem tehet róla" - gondolta - "de talán tényleg ez az egyetlen megoldás".

Remus csak nézte az elkeseredett lányt, követte az arcán leguruló könnycseppeket a szemével, majd átölelte Tonkst. Furcsa ölelés volt, nem olyan, mint egy baráté. Remus beleborzongott az érzésbe, majd eltolta magától a lányt.
- Talán helyesen cselekszel - tette hozzá kiszáradt szájjal.
Tonks bólintott, majd mosolyt erőltetett az arcára:
- Köszönöm, hogy mellettem állsz, Remus. Nem bírnám egyedül.

Sirius rettentő izgatott volt. Harry már elindult Arthurral a Minisztériumba a tárgyalás miatt. Tonks szemben ült vele a reggeliző asztalnál és szánakozva bámulta a pirítósába villát szúrogató férfit. " Nem mondhatom el neki most. Még nem" - határozott magában, majd mikor kettőjükön kívül mindenki kivonult a konyhából, nem bírta tovább és megölelte a férfit.
- Ne aggódj! Minden rendben lesz.
Sirius bólintott, majd közelebb hajolt Tonkshoz, de a lány észbe kapott és elhúzta magát.
- Sietnem kell, majd jövök - kiáltotta, majd kiviharzott a konyhából.

Harry tárgyalása jól sikerült, ahogy a beszámolókból kiderült. Sirius arca felragyogott, így Tonks másnapra tette a szakítást.
- Hiszen nem is járunk! - csattant fel gondolatmenetéből a lány, miközben fel-alá járkált a szobájában.
Már az aznapi vacsorán is nehéz volt a Sirius szemébe néznie. Az csak nehezebbé tette, hogy a férfi minél inkább kereste a szemkontaktust vele. Remus szeme kettejük között ingázott, de nem mondott semmit.

Este, mikor mindenki lefeküdt aludni, Tonks bekopogott Sirius ajtaján. Arca lángolt, a keze remegett, a térde pedig alig bírta megtartani a súlyát. Sirius ajtót nyitott, majd felderült arccal betessékelte a lányt.
- Hát nem elképesztő? - kérdezte boldogan - Harryt felmentették! Dumbledore mindenkit lesöpört a pályáról... Dora, van valami baj?
- Baj? Tessék? Én? - Tonks azt sem tudta, hol van, a férfi szavaiból csak foszlányokat hallott, a világ elhomályosult a szeme előtt, majd valami meleget érzett az arcán lefolyni.
- Te sírsz? - kérdezte Sirius, majd magához húzta Tonkst.
- Csak.. el kell mondanom valamit.
- Hát mondd!
- Sirius, én... - kezdte a lány, de legszívesebben felpattant volna a seprűjére és addig repült volna, amíg el nem felejti a férfit. Mindent, amit átéltek együtt, minden érintést, a bugyuta veszekedéseket, a gyönyörű sötét szempárt, a vidáman göndörödő hajat, a huncut mosolyát és azt is, hogy ő volt az első, akinek megengedte, hogy ne a vezetéknevén szólítsa.

"Dora". Senki sem hívta így Tonkst Siriuson kívül. A szülei Nymphának becézték, ha becézték, Dumbledore Nymphadorának hívta, mindenki más pedig Tonksnak. Igazából tetszett neki a Dora. De senki mástól, csak Siriustól.

- Nem akarom ezt - nyögte végül esetlenül.
- Jó, elengedlek, csak mondd!
- Nem! Ezt nem akarom, kettőnket! - érezte, hogy nem fog tudni egész mondatokban beszélni.
- Tessék? - a férfi előző boldogsága már messze járt, valahol elbújt az elméjében lévő kis zugban.
Sirius behunyta a szemét, majd azt mondta:
-Figyelj, felőlem felvállalhatjuk. Tudom, hogy ezt akarod, oké, rendben, megyek is és elmondom mindenkinek - azzal a kilincs felé nyúlt.
- Nem! - akadályozta meg Tonks az ajtó kinyitását. - Nem érted. Nem azért mondtam. Tényleg nem akarom. Hagyjuk abba!
- Mondom, hogy felvállalom, nincs több titok, ígérem...
- Miért nem érted már meg?! Hagyj békén, nem akarom, hogy hozzám érj, semmit nem akarok!
Tonks hisztérikusan rázkódott, arcán vékony kis patakot képeztek a könnyek és olyan szavakat mondott, amiknek a szíve az ellentettjét súgta.

- Remus az, igaz? - kérdezte a férfi lesütött szemmel. A lány nem láthatta, de az arca teljesen kipirult és kezei ökölbe szorultak.
- Nem, nem Remus, találkoztam valakivel a Minisztériumban.
- Aha. Persze. Legalább az igazat mondd, ha már le akarsz koptatni, hogy boldogok lehessetek együtt!
- Nem miatta. Legalább higgy nekem ha már le akarlak koptatni, hogy boldog lehessek mással!
- És ki az? Mi a neve? Rendtag?
- Jaj Black, ne kérdezgess már! Mennem kell - mondta, majd kinyitotta az ajtót.
- Viszlát Tonks!

Az ajtó becsapódott. Tonks csak állt a szűk folyosón és némán sírt. "Tonks". Így hívta őt. Mindennek vége.

Nem bírt egyedül lenni. Halkan felosont az első emeletre és bekopogott az egyik ajtón. Az hamarosan kinyílt és a lány belépett rajta.
- Elmondtam neki, Remus.
A férfi átölelte Tonkst és megint furcsa érzés kerítette hatalmába, így hamar el is engedte.
- Azt hiszi, te vagy az.
- Tessék? Nem mondtad neki, hogy a Minisztériumban...?
- De igen, csak nem hitte el. - A lány arcáról csak hulltak és hulltak a könnyek, nehézkesen beszélt és Remus számára egyértelművé vált, hogy Tonks jobban szereti Siriust, mint hitte.
- De miért gondolja azt, hogy pont én, egy öreg vérfarkas kell neked helyette?
- Remus, Sirius is annyi idős, mint te - mondta a lány szégyenkezős mosollyal, mire a férfi szája is felfelé görbült.
- Holnap beszélek vele.
- Ne, akkor azt fogja hinni, hogy te már tudtál arról, hogy mit akarok tenni.
- Dehát tudtam is...
- Igen, de nem értené meg. Ha megtudja, hogy mennyire jóban lettünk az első őrködésem óta, akkor jogosan fogja hinni, hogy miattad hagyom el.

Remus a földet nézte. Valóban nagyon jóban lettek.Tonks mindent megosztott vele, ő pedig szerette hallgatni a lányt és hamarosan ő is megnyílt előtte. Tonks megismerhette a régi Remust, és ha együtt voltak, a férfi is érezte, hogy egykori önmaga kel életre a történetek által. Fiatalnak érezte magát a lány társaságában és rettentő jól szórakoztak minden közösen eltöltött alkalomkor. Amikor Tonks rosszban volt Siriusszal, az esték többségét is együtt töltötték és beszélgettek.
Remus tudta, hogy el kell fojtania minden Tonks iránt kezdődő érzést. Tudatosította magában, hogy Tonks Siriust szereti, a legjobb barátját, így többet nem jelenthet számára.

Sirius láthatóan képtelen volt feldolgozni az este történteket. Kicsit, mintha megbolondult volna, mindenen nevetett, fel-alá járkált a házban, majd, mikor Tonks közelebb ment hozzá, hogy megkérdezze, hogy érzi magát, érezte a férfi leheletén az alkoholt.
- Gyere egy kicsit Sirius, beszélnünk kéne.
- Beszélni? Nekünk? De hát azt mondtad, hogy nem akarsz! Ellöktél magadtól, most meg beszélni akarsz velem? – a férfi szörnyű állapotban volt, folyamatosan forgatta a szemeit és idétlenül nevetgélt beszéd közben. – Azt mondta, nem akar beszélni, aztán most mégiscsak akar?! – Ezt már fennhangon kérdezte.
Molly szúrósan nézett Siriusra, mire a férfi legyintett és elindult a szobája felé. Tonks követte. Nem bírta elviselni, hogy miatta került ilyen állapotba Sirius. A férfi bevánszorgott a szobájába, Tonks pedig megelőzte és leült az ágy szélére. Sirius mellé telepedett, majd belefúrta tekintetét a lányéba.
- Hitted volna, hogy ilyen nehezen fogom viselni?
- Mennyit ittál? – kérdezte Tonks kerülve a válaszadást.
- Fogalmam sincs, de Dung dugikészlete elfogyott.
- Jaj, Sirius, meg kell értened, ezt érted tettem. Nem akartalak megbántani.
- Megbántani, engem? Ugyan, engem már nem lehet semmivel megbántani. Csak éppen túl sok már a fájdalomból. Nem épp rózsás a helyzetem.
- Tudom, de én nem akartam rosszat. Sirius, be kell vallanom valamit. El kell hinned, mert igaz. Érted tettem, amit tettem, nem magam miatt.
- Na persze, inkább a kis minisztériumos barátod miatt, nem? Vagy mondjam inkább azt, hogy Remus?
- Értsd meg, hogy Remusnak ehhez semmi köze. – Ahogy kimondta ezt a mondatot, Tonks elvörösödött. Nem tudta miért, de hazugnak érezte magát.
- Akkor kinek van? Biztos vagyok benne, hogy nem lehet más a képben, ne hazudj nekem, mert érzem, hogy azt teszed. Kiismertelek annyira, hogy tudjam.
- Minden a hülye jóslat miatt van – mondta halkan a lány.
- Jóslat? – A férfi, mintha egy pillanat alatt kijózanodott volna.
- Igen… amikor először őriztem a jóslatot, találtam egyet, ami kettőnkről szólt, de összetörtem. – Itt Sirius elvigyorodott a lány kétbalkezessége miatt. - Kiderült, hogy a régi tanárotok jósolta és elmentünk hozzá Remusszal.
- Thorbonnhoz? – húzta fel a szemöldökét Sirius.
- Igen. A jóslatban az állt, hogy miattam fogsz meghalni. Úgy éreztem, hogy ezt csak akkor kerülhetem el, ha véget vetek mindennek, még mielőtt komolyabbra fordulna.
- Ezzel elkéstél, Dora. – Tonkst nem hagyta figyelmen kívül, hogy újra a keresztnevén szólította őt Sirius. – Már komolyabbra fordult.
A lány csillogó szemmel nézett fel a férfira.
- Komolyan mondod?
- Igen, Dora, én nem tudnék nélküled élni tovább. Nem tudom, hogy okozhatnád a halálom, talán nem kéne többet sütnöd, és akkor megmentesz.
Tonksból kitört a nevetés, de utána elkomorodott.
- Én nem tudnám megbocsátani magamnak. Még mindig az én megoldásomat találom a legjobbnak.
- De nem az! – csattant fel a férfi. – Nem vetted észre, hogy épp most vallottam neked szerelmet?