Hónapok teltek el azóta.
Azóta, hogy Sirius szerelmet vallott.
Azóta, hogy Tonks szó nélkül megfordult, és otthagyta a férfit, mert nem akart neki nagyobb fájdalmat okozni. Valójában azért nem szólt semmit, mert a torkát szorító görcs nem engedte. Hirtelen ötlettől vezérelve Remushoz indult. Halkan osont fel a lépcsőn, el a kifüggesztett manófejek alatt, el Molly és Arthur hálószobája mellett, végig az ijesztően csendes házon. Bekopogott Remus hálószobájának ajtaján, de az ajtó nem nyílt ki. Tonks torka égett, mérhetetlen fájdalom vonult végig egész testén. Az egyetlen ember, akit akkor látni akart, nem nyitott neki ajtót. Nem kattant a zár, nem mozdult a kilincs, nem nyikorgott az ajtó, sem az ósdi parketta, mikor valaki rálép, kikászálódva ágyából. A csend már velőtrázó volt Tonks számára, mintha üvöltöttek volna körülötte. De nem.
Megszólalni nem tudott, a légcsövét feszítő gombóc nem hagyta. Lenyomta a kilincset, majd belökte az ajtót, hogy ne nyikorogjon hosszan. A kis szoba feltűnően világos volt, a nyitott ablak függönyeit lengette a szél. Tonks közelebb lépett az ágyhoz, de az üres volt, a takaró pedig a földön hevert. A szél megcsapta arcát, megborzongott, majd az ablakhoz lépett, hogy becsukja, mikor belevilágított a szemébe valami nagyon fényes. A Hold volt az.

Telihold. A muglik közül sokan a szerelmesek éjszakájának tartják, mások a vámpírok legvadabb éjének, de egy őszes barna hajú, kissé megszürkült szemű, kedves arcú férfi számára ez az éj a gyötrelmek és elviselhetetlen kínok tárháza volt. Kisgyermek kora óta átélte minden hónapban. Kezdetben nehezebb volt. Akkor érezte a vér és a hús szagát, legyőzhetetlen vággyal küszködött, gyilkolni akart, széttépni a mit sem sejtő áldozatokat, akik az útjába kerülnek. Sosem tette. A kisfiú barátokra talált, akik készek voltak elsajátítani az animágiát, csak hogy ne hagyják egyedül őt ezeken az éjszakákon. Bár ő nem emlékezett a kalandokra, a négy állat éjféli csatangolásaira, de a reggeleken, mikor újra emberi alakjában ébredt, a beszámolók nyomán végigélte kínzó vérfarkasléte boldog pillanatait. Bárcsak emlékezett volna rájuk. A fiatal kamasz kikerülve a Roxfortból sem maradt magára egy ideig. Felnőtté válása igazából akkor következett be, amikor Voldemort megölte az egyik legjobb barátját, James Pottert. Azon az éjjelen lett vége mindennek, ami addig boldoggá tette őt. Nemcsak Jamest veszítette el, másnapra Petert is halottnak hitte, Siriust pedig gyilkosnak. Minden barátját elveszítette azon az éjszakán. Akkor is telihold volt. Remus azóta gyűlölte a legjobban a holdat, ami mindent elvett tőle, mindent, ami élhetővé tette számára ezt az életet.

Tonks arcán patakokban folytak a könnyek, ahogy visszaemlékezett Remus szomorú szemeire, miközben ezt a történetet mesélte neki. Akkor történt meg először, hogy meg akarta csókolni a férfit. Az egyetlen dolog, ami meggátolta, az Sirius boldog nevetésének visszhangja volt a fejében. Akkor még máshogy választott. Akkor még nem sétált volna ki a fekete hajú férfi szobájából, miután azt mondja, szereti őt.

Tonks sokáig bármit megadott volna azért, hogy Sirius beleszeressen. Valami megváltozott. Akkor még nem tudta, hogy mi volt az. Tonks tényleg szerette őt, vágyott utána, de csak addig, amíg rá nem jött, hogy akkor este, mikor boldogan feküdtek egymás mellett, a férfi kimondott egy szócskát, amit abban a pillanatban még nem értett. A felismerés álmában következett be, szemei kipattantak és nem tudta, hogy örömöt érez-e. Már tudta, hogy nem az volt. Tonksnak rá kellett jönnie, hogy bármennyire is vonzza őt Sirius, akármennyire is szeret vele lenni, nem erre volt szüksége. Azt valaki más adta meg neki.


Remus körmei belevájtak tenyerébe. Ránézett a kezére és azonnal eszébe jutottak a hosszú karmokban végződő végtagok. Egy farkas végtagjai, a sajátjai. A férfi nem sírt, nagyobb fájdalmat érzett annál, hogy sírni tudjon. Szerelmes volt. Szeretett egy lányt, akit nem lett volna képes elvenni a legjobb barátjától, ugyanakkor magától is meg kellett volna védenie őt. Nem kockáztathatta az életét, nem engedhette, hogy a lány ne lehessen vele biztonságban. Előző este is alig volt önmaga. A főzet hatására sem volt képes megőrizni elméjének épségét, tudta, ha élőlény lett volna a közelében, felülkerekedett volna rajta a farkas. Éppen ezért hagyta el a Grimmauld téri házat és bujdokolt el egy magányos sikátorban, ahova még a hajléktalanok sem mertek volna bemenni. Remus immár emberi alakjában sétált az utcán, sápadt arca, megviselt tekintete és szakadt, fekete öltözéke miatt a korán kelő muglik messze elkerülték. Mikor végre senki nem volt az utcában, Remus visszaosonhatott a házba, halkan fel a lépcsőn, be a szobájába, mielőtt bárki felébredt volna. A szobába érve nem várt meglepetés fogadta: Tonks az ágyában feküdt az ő takarójába burkolózva és aludt.

Tonks lépteket hallott, mire felriadt. Alig aludt néhány órát, egész éjjel Remuson járt az esze, hogy hol lehetett a férfi, esett-e valami baja és egyáltalán miért ment el. Kinyitotta a szemét, mire Remus ott állt közvetlenül előtte. Először azt hitte, álmodik, de rá kellett jönnie, hogy nem így van. Felpattant, a férfi nyakába vetette magát és szorosan átöltette, közbe azt kérdezgetve:
- Ugye nem történt semmi bajod? Jól vagy? Nem bántottak?
- Inkább én bánthattam volna valakit. Semmi bajom, ne aggódj. – Remus tudta, hogy minden erejét latba kell vetnie, hogy ne csókolja meg a lányt. Nem tehette meg.


Nymphadora Tonks semmit sem értett. Több hónapja nem beszélt már Remusszal, mert a férfi állandóan őrködött vagy egyéb kötelezettségeit látta el. Igaz, neki is több munkája akadt, főleg, hogy Harryék visszamentek az iskolába és ezért Roxmortsban is kellett őrjáratoznia. Remus sosem volt a társa ezeken az őrjáratokon, és ha kereste őt, mindig ismeretlen helyen tartózkodott. Amikor utoljára látta, kiküldte őt a szobájából, mert ki kellett pihennie a telihol okozta nehéz éjszakát. Siriusszal sem találkozott sokat, mert ideiglenesen Roxmortsba költözött néhány rendtaggal. Csak a fontos megbeszéléseken találkozott a két férfival, de akkor mindannyian úgy viselkedtek, mintha semmi nem történt volna. Tonks ezért követte a példájukat, de belül ölni tudott volna. Karácsony előtt Arthurt baleset érte, így ő is többet vendégeskedett a Grimmauld téren, mert a Weasley gyerekek, Harry és Hermione is ott töltötték a karácsonyt, így nem kellett a Roxfortra ügyelnie. Sirius egyik nap bekopogott hozzá. Tonks ajtót nyitott, majd meglepődését ügyetlenül színlelve beinvitálta a férfit.
- Figyelj Dora, szerintem hagyjuk ezt abba! – Sirius egy kamasz stílusával adta elő mondandóját. Akárcsak régi önmaga. – Legyünk barátok.
Tonks felhúzta a szemöldökét. Annyira hiányzott már neki Sirius modora, lénye, barátsága! Bujkáló mosolyát szabadon engedve átölelte a férfit. Onnantól kezdve minden olyan volt, mint mikor Tonks megérkezett a Grimmauld téri házba. Sirius jókedve hónapok óta először szabadult fel, még a Jó hippogriffem kezdetű dalt is énekelte, pedig gyermekkorában utálta, mert Regulus állandóan azt dúdolta.

Eljött a nyár eleje, az RBF vizsgák időszaka. Tonks nagyon szorított Harryéknek, akkor is rájuk gondolt, mikor Remus megjelent roxmortsi házában, hogy azonnal indulniuk kell, mert a gyerekek a minisztériumban vannak. Hosszú idő óta először szólt hozzá a férfi, és Tonks egy pillanatra reagálni is elfelejtett. Hamar észbe kapott, felpattant, és hoppanáltak Remusszal a Minisztériumba, ahol már Mordon és Kingsley vártak rájuk.
- Menjünk! A rejtélyügyön vannak! – szólt Kingsley, mire Mordon is műlábát megszégyenítő sebességgel indult el. Tonks úgy érezte, órákat töltöttek a liftben, de végre megérkeztek a kilences szint sötét folyosójára. A fekete ajtóig rohantak, majd belökték és a velük szemben lévő ajtón benyitottak, mielőtt a fal elfordulhatott volna.
- Hol lehetnek? – kérdezte Tonks, de a választ senki nem tudta.
- Nem oszolhatunk szét, biztos sokan vannak - jegyezte meg Kingsley. – Mennyünk tovább, mondjuk arra!
A mutatott irányban egy romokban lévő termet találtak.
- Úgy látom, itt már jártak – recsegte Mordon, majd feltépte a következő ajtót. Több termen rohantak végig, legtöbbjükön látszódtak a félrecsapódott varázslatok nyomai. Ember egyikben sem volt, míg végül egy következő teremben egy férfival találták szembe magukat, aki rájuk szegezte a pálcáját. Arca sötétben burkolózott. Delejes, kékes fény volt a teremben, ami apró gömbökben pislákolt. Tonks azonnal felismerte a jóslattermet, majd legrosszabb sejtése is beigazolódott.
A férfi előrelépett, mire arca láthatóvá vált.
- Végre megtaláltalak titeket! – mondta Sirius.
A négy rendtag tudta, hogy nincs idő kérdezősködni, így együtt indultak tovább a férfival, de Tonks hátra maradt.
- Sirius, nem biztonságos, hogy itt vagy, meg fognak ölni, ha meglátnak a halálfalók!
- Dung mondta, hogy mi történt, és hogy Remus érted indult Roxmortsba. Nem hagyhattam, hogy bajod essen! – Azzal a férfi karon ragadta Tonkst és a többiek után indultak. A következő teremben két halálfalót találtak, akik, ahogy meglátták őket, más-más irányba menekültek.
- Most kettéoszlunk! – kiáltott Rémszem. – Kingsley, utána!
A két férfi az egyik halálfaló után eredt, mire Remus, Sirius és Tonks a másikat vette üldözőbe.
Egy újabb ajtón rohantak be, mikor egy arénaszerű terem tetejére értek. A halálfaló egyértelműen azért rohant be oda, mert társai nagytöbbsége ott volt. Egy másik ajtón, ami a terembe nyílt, velük egy időben rohant be Rémszem és Kingsley is. Az aréna közepén egy boltív magaslott, körülötte pedig rengeteg ember párbajozott. Tonks meglátta Harryt és Neville-t is, akiket Bellatrix meg akart átkozni, így lerohant a lépcsőkön és elvonta a halálfaló figyelmét. A többi rendtag is párbajozni kezdett. Dolohov Lestrange segítségére jött, és így Tonks túlerővel találta szembe magát. Minden figyelmét arra összpontosította, hogy ki tudjon térni az átkok elől, hiszen szinte mindegyik főbenjáró volt. Látta, ahogy Sirius és Remus is erején felül kénytelen teljesíteni, mire Bellatrix eltalálta őt, és Tonks számára megszűntek a hangok. Nagyot puffant a lépcső fokán, ahogy elesett, majd legurult a lépcsőkön vékony véres csíkot hagyva maga után.

Sirius látta a történteket, és felbőszült vad módjára unokatestvérére támadt. Remus próbálta fedezni barátját, de közben saját ellenségeivel is bírnia kellett. A két halálfaló, akikkel párbajozott, végül kidőlt egy-egy jól irányzott átka kíséretében.
Ekkor kinyílt az egyik ajtó a terem tetején és egy fehér szakállú férfi jelent meg. Dumbledore lerohant a lépcsőkön és a Harryre támadó halálfalóra támadt, majd többeket legyőzött egyetlen átokkal.
Remus hallotta Sirius epés megjegyzését Lextrange felé, odafordult, hogy segítsen neki, de akkor látta, hogy a férfi az állványon áll és Bellatrix már nem fogja rá a pálcáját.
Sirius leengedte a karjait. Utolsó vigyora arcára fagyott, majd lassan hátradőlt, teste a fizika törvényeit meghazudtolva átesett a boltíven. A függöny, mintegy segítségére lévén meglibbent, majd örökre eltakarta a boltív által bekebelezett testet. Remus azonnal Harryre pillantott, aki kivont pálcával állt elsápadt arccal az emelvény előtt. A férfi lefogta a fiút, mert érezte, hogy dühében meggondolatlanul viselkedhet.
- Nem segíthetsz rajta, Harry… - mondta Remus, az őrjöngő fiút fogva, de legszívesebben ő is kiabált volna Siriust hívva. Nem tehette.
Harry több elkeseredett próbálkozás után az eliszkoló gyilkos után eredt. Remus tudta, hogy nem tudja tovább tartóztatni a fiút, így Tonkst kereste a szemével. Dumbledore a terem közepére gyűjtötte a halálfalókat, Kingsley pedig Rémszemet segítette fel a földről, de Tonksot sehol nem látta. Kétségbeesetten futott körbe az emelvény körül, mire megtalálta a lépcső alján kicsavarodottan fekvő lányt. Odarohant hozzá, és mikor megbizonyosodott róla, hogy életben van, a karjába vette és végigsimított a véres arcon.
- Siri…? – kérdezte a lány elhaló hangon, még mindig csukott szemmel.
- Remus vagyok. Tonks… - immár Remus szemében pataokban folytak a könnyek. Nem tudta kimondani a szörnyű igazságot, hogy Sirius meghalt, nem volt képes közölni a lánnyal. Amilyen könnyen kimondta az értetlenkedő és dühös Harrynek, annyira nehezen tudta elmondani Tonksnak, aki nem látott semmit az egészből, akinek nem bizonygatnia, hanem közölnie kellett a hírt.
Tonks kinyitotta a szemét. Lassan lábra állt, mire meglátta Dumbledore-t és Kingsleyt, majd Rémszemet, aki mágikus szeme nélkül vette át az öreg varázslótól a halálfalók csapatát. Dumbledore Harry irányába iramodott, utasítva a többi rendtagot, hogy ügyeljenek az elfogottakra.
- Sirius? – kérdezte Tonks hisztérikusan pásztázva a helyiséget.
- Tonks – kezdte Remus -, ő meg-meghalt.
Tonks arca elfehéredett, még annál is jobban, ahogyan eddig. Keze remegni kezdett, majd Remus vállára rogyott és szorosan átölelve a férfit, azt suttogta a sírástól elcsukló hangon:
- Teljesült… a jóslat teljesült! Mia… miattam halt meg! Én vagyok a… a hibás. Miattam jött el a házból. Én öltem meg!
- Dora… - kezdte Remus. Meg akarta nyugtatni a lányt, de tudta, hogy igaza van. A jóslatnak be kellett teljesülnie.
- Ne! – nézett a szemébe a lány fájdalmasan. – Kérlek, ne hívj így. Tudom, hogy tőle hallottad, de ő volt az egyetlen, aki a keresztnevemen hívhatott. Soha többé nem akarom hallani ezt a nevet. Szeretlek Remus, de kérlek, érts meg engem.
- Szeretsz? – kérdezte a férfi remegő ajkakkal.
- Igen, Remus. Nagyon szeretlek – mondta a lány könnyei patakjaival küszködve. Megölelte a férfit, mire Remus a lány arca helyett a boltívet látta meg, ami elnyelte Sirius testét.

- Nem tehetem – mondta halkan, úgy, hogy Tonks ne hallja zokogása mellett.





A többit már tudjátok, kedves olvasók, Remus végül rájön, hogy Sirius emléke sem nyomhatja el szerelmét Tonks iránt.
Tonks szívének egy része egész életében gyászolni fogja még Siriust, a másik fele viszont Remusért fog élni, egészen a Roxfortban lezajlott csatáig.
Kérlek hagyjatok egy-egy utolsó kritikát!
Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, aki végigkísérte a történetet, akik véleményezték, azoknak duplán. Nehéz megválnom a szereplőktől, a történet (bár azért annyira nem volt hosszú) írása alatt mindannyiukat még jobban megszerettem.