Hermione felnézett mellette fekvő kedvesére. Gyönyörűnek látta, pedig nem is olyan rég még úgy találta kissé talán túl nagy az orra, meg a haja sem az igazi, no de ez akkor nem is volt fontos… egy jó barátnak teljesen mindegy, hogy milyen a fizimiskája… De ha beleszeretünk valakibe, rögtön csillagokhoz hasonlítjuk az égbolton meg sudár fákhoz és hasonló költői dolgokhoz. Igazán igazságtalan dolog, hogy ez az érzés nem mindenkinél marad meg.
Ahogy ott feküdt Ron mellkasán, úgy tűnt megszűnni készül a világ, pedig csak egy elkészítésre váró házi feladat-kupac tornyosult az asztalon. Persze nem elhanyagolható, hogy Hermionénak egy el nem készült házi feladat a világ megszűnését jelentette volna… eddig. De most valahogy, így szerelmesen nem is volt egyhangú az élet. Legszívesebben folyton csak Ronnal lett volna… ez egy kívülálló számára ugyan elég unalmasan hangzik, de aki járt már a rózsaszín álomvilágban, az tudja miről is van szó…

Egyszer csak úgy érezte elhomályosul körülötte a szoba, és mintha valami képlékeny anyag lenne, valami mássá formálódik. Aztán egy nagyot esett, jól be is verte a térdét. A Három Seprűben volt… Csodálkozott, mert amikor délelőtt itt járt, már szilveszterre készülődött a kocsma… mindenhonnan szerpentinek és csillogó díszek lógtak… őszintén szólva ez nem tetszett Hermionénak, túlságosan karácsonyiasnak találta, emellett egyúttal egyszerűen túlzásnak is, most mégis hiányolta őket… hiszen még nem köszöntött be az új év. Aztán arra gondolt, biztos másoknak sem tetszett a sok díszítőelem, ezért meggondolták magukat és levarázsolták… Most azonban az nem fért a fejébe, hogy hogyan került hirtelen ide. Aztán megpillantotta Ront az egyik asztalnál. ?Á, akkor nem egyedül kerültem ide?-gondolta, mert emlékezett, hogy Ronnal volt még az imént. Már épp indult volna, hogy befogja a szemét hátulról, de ekkor hirtelen meglátott valakit. Le akart hasalni, még mielőtt észreveszi, de már késő volt. Hermione, aki Ron mellett ült felnézett, egyenesen a pár perce érkezett Hermionéra… de mégsem történt semmi. ?Pedig ha valóban időutazás… bár nem használtam az időnyerőt…?- gondolkodott. Közelebb lopakodott. Az asztalnál ült Ginny is. Előttük néhány üres korsó.
-Ron, rendelj még egy vajsört, kérlek!!!- mondta Ginny
-Hiszen már alig vagy magadnál. Mindhárman eleget ittunk.- Mondta Ron tőle szokatlan helyzetfelismerő kézséggel. Ginnyből azonban kitört a testvéri szeretet. Fejét bátyja vállára hajtotta és átkarolta. Mivel a napokban néhány kísérletező varázsigét olvasott vörös bozontjára, az most tejfelszőke volt, így a jelenlévők többségének fejében meg sem fordult, hogy azok ketten rokonok, így kajánul mosolyogtak a számukra összejönni készülő párocskára.

A kívülálló Hermione felsikkantott. ?Hiszen a tíz hónappal ezelőtti emlékeimben vagyok!? Jól emlékezett erre a napra. Február huszadika volt. Ezért nem volt szilveszteri pompába öltöztetve Roxmorts.

Ron rendkívül feszengett a pillantásoktól, ezért egy hirtelen gondolattól vezérelve magához ölelte az ebből mit sem érzékelő pityókás Hermionét. A kocsmában lévő boszorkányok és varázslók erre kissé meglepetten néztek a furcsa trióra. Talán kissé megbotránkoztatta őket a szokatlan viselkedés.

A tíz hónappal öregebb Hermione jóízűen kuncogott. Már el is felejtette milyen esetlenül simogatta akkor este Ron a kezét.

A trió két nőtagja eközben belátta, valóban jó lenne véget vetni ennek az estének, így elkezdtek szedelőzködni.
Hermione meghökkenve nézett saját képmására, mert annak arca elkezdett torzulni. Majd hamarosan megértette miről is van szó. A világ ismét forogni kezdett, és ő újra két térdre esve találta magát. Megint a Három Seprűben. Felemelkedett. Most már nem lepődött meg azon, amit látott. A terem közepén egy asztalnál ült Ronnal, ezúttal kettesben. Érdektelen dolgokról fecsegtek, ahogy az fáradt jóbarátokhoz illik. Aztán a semmiből ott termett egy magas, hosszú hajú varázsló. Igen jól mutatott földet söprő fekete talárjában. Kérdés nélkül letelepedett Ron és Hermione mellé, majd elkezdte válogatott bókokkal illetni a lány szép hullámos haját, megmunkált bőrcipőjét, és nagyjából mindent, amit látott rajta. Ron arca egyre vörösebb lett. Úgy érezte, bármit is érez legbelül, ő sosem tudna ilyen csodás dolgokat mondani. Hiába, nem a szavak embere. Zavarát a másik is észrevette, sőt, mielőtt még leült volna közéjük, felmérte, hogy mi is valójában a helyzet, és kötelességének érezte, hogy tegyen valamit az ifjú kis párocska érdekében. Alternatív módszert választott, nem hiába hívta mindenki Furmányos Blasiusnak. Közelebb húzódott Hermionéhoz és átkarolta a vállát. Ez igazán meglepte az emlékmás Hermionét. Jobb ötlete nem lévén az egy héttel korábbi esetre gondolva átölelte a jobbján ülő Ront. Blasius erre szélesen elmosolyodott, megfogta Hermione bal kezét, kezet csókolva búcsút mondott, majd a lány bal kezét is Ron vállára helyezte, és ahogy jött el is tűnt. A két barát ott ült, és csak ölelték egymást percekig, talán egy óráig is, amikor a kábulatukból egy ismerős hang zökkentette ki őket.
-Hát ti meg mi a francot csináltok?- kérdezte megrökönyödve Harry
-Hát ööö, izé…mi
- Egyedül maradtunk.- segítette ki Hermione
-Ó, és akkor már egymásnak kell esni?
- Nem is estünk egymásnak, éppen csak megöleltük egymást.- mondta Hermione megszeppenve.
- Á, vagy úgy- mondta Harry zavartan. Kezdett derengeni neki, hogy vajon mi is folyik itt tulajdonképpen, és egyre kényelmetlenebbül érezte magát, amiért megzavarta barátait. Nem is tudta mit érez… vajon örül? Vagy esetleg egy ici-picit féltékeny?
- No, megyek, Dean és Seamus már várnak rám a Szárnyas Vadkanban… majd holnap reggel találkozunk bájitaltanon.- ezzel arra kívánt utalni, hogy mire Ron felér a hálóba, ő már alvást fog színlelni, hogy több ideje legyen megemészteni a látottakat, és ne kelljen már pár óra után véleményt alkotnia
- Akkor szia Harry
- Jó éjt Harry!

Ahogy Harry kilépett az ajtón Ron mélyen Hermione szemébe nézett. Arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy már majdnem összeért az orruk. Végül egyikük sem tudta, hogy ki csókolt meg kit, de ahogy összeért az ajkuk, nem volt fontos számukra semmi.
Hermione előtt immár harmadszor sötétült el a világ. Mintha egy sűrű szövésű háló mögül látta volna, ahogy átrendezik a színpadot a következő jelenethez. Végre formát öltött a kavargó semmi. ?Aúúú? Ismét térdre esett, de egyúttal Piton professzor lábai elé is, aki rá is lépett azonnal…
-Longbottom, mit szerencsétlenkedik már megint? Meg tudná nekem mondani mi a különbség a holdkő és a varangybőr között?
Neville gyors egymásutánban levert három üvegcsét, megbotlott talárjában és hanyatt vágódott, Harryt is magával rántva. Választ azonban nem volt képes kipréselni magából.
-Csak különbség van köztük, Longbottom!!! Az okozott kárért pedig 10 pont a Griffendéltől. És természetesen mindkettőjük munkája értékelhetetlen- mondta ki Piton az ítéletet, azzal egy pálcamozdulattal Harry és Neville üstjét is kiürítette.
Harry csak sóhajtott egyet. Megszokta már, hogy valahogy mindenképp tönkreteszi a napját Piton órája…

Hermione fel sem figyelt az incidensre. Egyrészt, mert mindennapos volt, hogy Piton igazságtalanul bánt Harryvel és halálra rémisztette szegény Nevillet , másrészt pedig annyira el volt foglalva saját gondolataival, hogy még a főzetét is majdnem elrontotta. (az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy nem kétszer, hanem háromszor kell megkevernie az oldatot az egérfarok hozzáadása után) A klasszikus probléma nem hagyta nyugodni: nem volt tisztában az érzéseivel. Ront élete legfontosabb szereplői közé sorolta, de nem volt szerelmes belé. Maga sem értette miért. Hiszen az utóbbi időben egyre vonzóbbnak találta küllemét is. Sokszor szívesen beletúrt volna a hajába, vagy végigsimította volna a nyakát, és gyakran ábrándozott arról, hogy Ron gyengéden megcsókolja. Úgy gondolta, összességében ez a szerelem: baráti szeretet és testi vonzalom egyben. Mégis, valami hiányzott. Valami szikra. Biztosra vette, hogy Ront is ugyanilyen érzések uralták, amikor tegnap este olyan szenvedélyesen csókolóztak. Gondolta ezt annál is inkább, mivel Ron azóta semmilyen különösebb érdeklődést nem mutatott iránta, ami arra engedne következtetni, hogy komolyan gondolta a tegnapi eseményeket. Hermione úgy gondolta, jó is ez így. Ugyanúgy tudott barátként tekinteni Ronra a történtek után is.

Az óra végeztével rögtön a könyvtárnak vették az irányt, hogy anyagot gyűjtsenek a Piton kimondhatatlan nevű főzetéről készítendő félméteres dolgozathoz. Harrynek azonban nem volt elég pergamenje, így vissza kellet menniük a klubhelyiségbe. Amíg Harry bemászott a portréjukon, Hermione és Ron kint vártak rá. Kissé zavartak voltak, meg sem szólaltak, pedig máskor élénk eszmecserét folytattak volna Piton gaztetteiről, vagy Malfoy undok ábrázatáról, esetleg vitáztak volna a MAJOM jelentőségéről. Hóborc tűnt fel a folyosón, kisebb szélvihart támasztva, és ezzel eloltva a falon függő fáklyákat. Normális esetben ez felháborodott kiáltásokat és két ?Lumos?-t eredményezett volna, most azonban egy egészen váratlan, vagyis ha jobban meggondoljuk, egyértelműen várható dolog történt. Ron és Hermione egyszerre indultak el egymás felé, és ugyancsak meglepődtek, amikor a Három Seprűben töltött estéjükhöz hasonlóan összetapadtak ajkaik és hatalmas csók után váltak szét egymástól.
-Lumos- mondta a portrélyukból kilépő Harry – Miért van itt ilyen sötét?
-Hóborc elfújta a fáklyákat- dadogta Ron
- Tanítsak nektek egy nagyon bonyolult varázsigét? Ha azt mondjátok, ?lumos?, világítani kezd a pálcátok, így, mint az enyém- mutatott Harry saját varázspálcájára. Kissé harapós kedvében volt. Nem volt ínyére a sok házi feladat, és az sem tetszett neki, hogy barátai annyit szerencsétlenkednek.

Hermione ismét kiszakadt az emlékvilág ezen fejezetéből és boldogan mosolyogva várta az újabb emlék felbukkanását. Tudta mi fog következni.
És valóban. A kép kitisztult. A régi Hermione álmosan ballagott fel a lépcsőn a hálószobába. Ekkor Ron ugrott be a klubhelyiségbe a portrélyukon keresztül.
-Hermione, várj- szaladt a lány után, átugorva néhány lépcsőfokot mely a lányok szobájába vezetett.
Döbbenten néztek a mozdulatlan lépcsőre… előfordult már, hogy Ron szeleburdiságában fel akart rohanni Hermionéhoz, de akkor a lépcső csúszdává változott. Egyikük sem értette miért tűr meg most a lépcső magán egy fiút, de úgy érezték, ennek fontos oka lehet.
Ron átölelte Hermione derekát. Eközben az új Hermione könnyekig hatódott. Ezzel kezdődött legnagyobb boldogsága. Ezzel az estével.
-Öö, izé, áá, igen, nem…de
- Mondani akarsz valamit, Ron? Vagy nekem nem kell értenem?
- De, de igen, csak… olyan nehéz kimondani.
- Mit?- Hermionénak elkerekedett a szeme. ?Nem, biztos nem Arra gondol, miért is jutna ilyesmi az eszébe??
- Szeretlek – mondta Ron és szorosan átölelte karjaiba omló kedvesét.
Hermione arcán már hatalmas vízesésként folyt a könny, így észre sem vette mikor kezdett el ismét homályosulni a világ körülötte. Ismét ott feküdt a szuszogó Ron mellett, és érezte, soha nem akarja elveszteni ezt a varázslatos érzést.