- Mehetünk? – kérdezte egy fémszürke hajú boszorkány öt távolodó alak felé pillantva, már emelte volna a pálcát tartó kezét mikor a mellette álló őszes hajú férfi elkapta azt.
- Várj! – szólt Remus Lupin. – Dumbeldore megkért rá, hogy maradjunk pár napig Roxmortsban. – A nő egy darabig fürkészve nézte a maga elé meredő férfit.
- Rendben, de akkor keresnünk kell valahol egy szállást – egyezett bele végül. - Ja és Remus valószínűleg már holnap el kell mennem –tette hozzá, s kissé nyugtalanul elindult a faluba vezető úton.
- Nem baj – felelte a férfi ügyetlenül leplezve csalódottságát. – Majd akkor maradok egyedül más dolgom, most úgy sincs. Hova menjünk először?
- Nézzünk be a három seprűbe biztos, van szabad szobájuk – vont vállat a nő és elindult az utcán egyenesen a kis kocsma felé. Remus követte.
Beérve az épületbe megpillantották Madam Rosmertát.
-Két szobát szeretnénk – szólította meg Lupin. A boszorkány épp egy üres üveget tett be a pult alá, fel se pillantva válaszolt.
- Sajnálom, de már csak egy szobánk kiadó, abban pedig csak egy kétszemélyes ágy van.
Remus ránézett Tonksra aki nem mutatta, hogy zavarná a dolog.
- A szárnyas vadkanban nem alszom! – súgta oda a férfinak.
- Rendben akkor azt szeretnénk – sóhajtott nagy sokára Remus.
- 10 galeon egy éjszakára – jelentette ki Rosmerta miközben kikászálódott a pult alól, és végigmérte vevőit, előbb a felismerés, majd huncut mosoly ült arcára. – Higgyék el pont jó lesz az maguknak. Romantikus a kilátás…
Tonks rájött hova akar kilyukadni a kocsmáros.
- Jaj nem, nem, félre értette – kezdett tiltakozni.
A nő még mindig mosolygott majd Remusnak nyújtotta a kulcsot.
- Az emeleten 16-os szoba.
Lupin arcán mintha egy árnyalatnyi nosztalgikus mosoly futott volna át a szám hallatán, de aztán nyomban rendbe szedte vonásait.
A boszorkány fel akarta kísérni kettejüket, de kedvesen visszautasították lemondva a további zavarbajt ejtő beszélgetésről.
Felérve a szobában megpillantották az igen apró ágyat. A helységből nyílt még egy ajtó, ami valószínűleg a mosdóba vezetett. Tonks ledobta magát az ágyra és Remusra nézett, a mágus mosolyogva szemlélte a szobát majd ő is leült.
- Mennyi az idő? – kérdezte.
- Mindjárt dél – felelte az órájára pillantva Nymphadora.
- Szerintem menjünk enni valamit – indítványozta a varázsló.
- Rendben csak egy perc. – Tonks a tükörhöz sétált, amit az ajtó mögé rejtettek el, belenézett, s pár másodperc múltán már egy vállig érő, vörös hajú Tonks mosolygott vissza rá, gyorsan felkapta kabátját és elindult.
- Ez jobban áll – állapította meg Remus, de nem nézett a boszorkány szemébe.
-Köszönöm – lepődött meg Nymphadora.
Lupin ajtót nyitott a nő kisétált rajta, majd a folyosó végén megvárta barátját.
- Hova menjünk? – kérdezte Tonks.
- Van egy étterem nem messze… – felelte a varázsló kisétálva a kocsmából
*
Egy óra múltán csak Tonks tért vissza a szobába. Remus elment talárt venni, és nem engedte, hogy Nymphadora is elkísérje, a boszorkány fel-alá járkált, miközben Remust szidalmazta.
- Mindig ezt teszi! – panaszkodott az üres szobának. – Most mégis mit csináljak, egyedül?
Visszament az ágyhoz és lehuppant rá. Néhány percig némán maga elé meredve ült. Pillantása hirtelen az ágy melletti asztalon magányosan álló pennára és tintásüvegre tévedt.
- Valahol pergamennek is kell lennie – gondolta, nem is tévedett kihúzta a kis fiókot, ami azt asztal alján volt, és pár darab pergament rejtett. Kivette az egyiket, közelebb húzta magához a pennát, visszaült az ágyra, hátát a falnak vetette, lábát felhúzta maga elé, s ráterítette a pergament, majd nagy cikornyás betűkkel felírta a lapközepére TONKS.
- Mit rajzoljak? – kérdezte ugyancsak a szobától. Körülnézett, s mikor meglátta az ajtót Remus jutott eszébe, a férfi most valahol odakint kóvályog. Furcsa kép motoszkált be a gondolataiba. Elmosolyodott majd rajzolni kezdett.
*
Remus négy órára ért vissza az állítólagos talárvásárlásból. Az ajtót bekulcsolva találta.
- Alohomora – motyogta kissé aggódva, majd rosszat sejtve belépett a helységbe.
Tonks elment. Dulakodásra utaló nyom nem volt, csak egy darab pergamen feküdt ártatlanul az ágy melletti kis asztalon, amin ez állt:
Remus, rég jártam Roxmortsban gondoltam körülnézek.
Puszil: Tonks.
Lupin kissé csalódottan tette le a levelet, de észrevette, hogy az asztalból nyíló fiók nem volt visszatolva. Kíváncsian kihúzta és meglátott benne egy összegyűrt pergament. Miután széthajtotta egy igen élethű rajzott pillantott meg, az egy férfit és egy nőt ábrázolt, akik hevesen csókolóztak. A férfi kissé koravénnek tűnt barna haját nem kevés ősz hajszál szőtte át Remus felismerte benne saját magát.
A nőt eddig csak egyetlen egyszer látta. Elszorult a torka mikor ránézett a mágiamentes Tonks hosszú gesztenyebarna hajára és kék szemére. Gyorsan visszatette a pergament oda, ahonnan elvette és úgy döntött nem szól róla Tonksnak ,hogy látta a képet.

Reggel Nymphadora ébredt fel először.
Érezte, hogy háta mögött fekvő alak szorosan átöleli derekát. Az éjszaka nem történt semmi. Jól esett neki a férfi ölelése és úgy gondolta nem vet véget az idilli pillanatnak. Tíz percig feküdt szótlanul, majd észrevette, hogy Remus zavartan lekapja róla a kezét. Jobbnak látta, ha nem szól semmit ezért lehunyta a szemét és alvást színlelt. Érezte, hogy a férfi megkerüli az ágyat és leguggol mellé, így feje egy szintbe került a szerinte alvó boszorkányéval. Tonksnak minden önfegyelmét latba kellet vetnie ahhoz, hogy lehunyva tudja tartani a szemét.
Remus végig simította a nő rózsaszín haját. Tonks beleborzongott a mozdulatba.
Lupin felállt, s kihúzta a boszorkány mellett álló asztal fiókját. Nymphadora hallotta a mozdulatot és elszorult a szíve.
Remus kiemelte a rajzot, de nem nézett rá csak félretette. Tonkson eluralkodott a kíváncsiság, résnyire kinyitotta a szemét, így láthatta a varázsló mozdulatát.
A férfi ezután a tegnap írt levelet tette be a kis fiókba, majd pillantása újra a rajzra tévedt. Széthajtotta és egy mosoly futott át az arcán, majd a képet is visszahelyezte eredeti helyére, aztán elment az ágytól. A nő ismét lehunyta a szemét, de hallotta, amint a mágus bezárja magára mosdó ajtaját.
- Még nem kelhetek fel. Az túl feltűnő volna – gondolta, de kinyitotta a szemét és most átfordult a másik oldalára, majd a zárt ajtót bámulta. Pár percig némán gondolkodott, úgy vélte eleget várt és felült az ágyon.
- Jó reggelt! – köszönt hangosan, hogy Remus is biztosan meghalja.
- Szervusz. Hogy aludtál? – kérdezte kedvesen a mágus.
- Remekül.
- Képzeld most jutott eszembe, hogy én már jártam ebben a szobában – hazudta, bár az igaz volt, hogy járt már ebben a szobában, de az nem, hogy most jutott eszébe a dolog.
- Tényleg? Mikor? –kérdezte Tonks a zárt ajtót.
- Még hetedikes voltam a Roxfortban – nosztalgiázott Remus. – Lily és James kiosontak ide egy este. Emlékszem Siriusnak csak vacsora közben tűnt fel, hogy James nincs sehol. Akkoriban Sirius valamiért nem kedvelte Lily-t, talán nem tetszett neki, hogy James már nem csak vele volt annyira elfoglalva. James ezért is nem mondta meg neki, hogy hova mennek. De Black valahogy rájött és este 10 körül berontott ide. Hajnali négyig tombolt az ágyon ugrálva, mint valami 8 éves gyerek. Mire visszatudtam vinni a Roxfortba lassan, elkellet, volna indulniuk Jameséknek is, nehogy lebukjanak. Ezután James 3 napig nem állt szóba Siriussal –mesélte nevetve. – Azt hiszem ez volt a leghosszabb veszekedésük.
- Biztos aranyosak voltatok – nevetett
- Én inkább bugyutának mondanám. – Hajolt ki az ajtón Remus.
Tonks újra nevetett.
- Lemegyek reggeliért – szólt Remus és kijött a fürdőszobából. – Mit hozzak? – kérdezte.
- Nem tudom. Nem vagyok éhes, és lassan mennem kéne a minisztériumba – mondta kissé nehézkesen Tonks.
- Értem – felelte Remus, de kerülte a boszorkány pillantását, majd kilépett az ajtón.
Tonks nem tudta mire vélni a férfi hírtelen távozását, majd eszébe jutott a levél, amit Lupin írt és a rajza. Mérhetetlenül kíváncsi lett nem is próbálta fékezni magát. Felállt odabotorkált az asztalhoz, majd kihúzta a fiókot. Hanyag mozdulattal az ágyra dobta a rajzot és remegő kezébe vette a levelet amit Remus állítása szerint Siriusnak írt. Kinyitotta az összecsavart pergament a címzett valóban Sirius Black volt. A nőnek hírtelen le kellet ülnie. A levél fő témája ő volt.
Remus elég ködösen fogalmazott miután leírta a levélben, hogy-hogy nézett ki a rajza.
- Biztos azért, mert fél, hogy a levelet eltérítik – gondolta, s tovább olvasott.
Gyönyörűen rajzol. Biztos mert metamorfmágus, de a rajz láttán valamiét furcsa érzésem támadt. Mond Sirius normális ez?
- Vajon mit ért furcsa érzés alatt? – kérdezte önmagától Tonks.
Muszáj beszélnünk négy szem közt! Tonks egyre furcsább, vagy én vagyok furcsa?
- Ez a találgatás nem vall Remusra. Ő nem szokott így ---- beszélni – gondolta a nő, majd tovább olvasta volna a levelet, de ekkor mocorgás hallatszott az ajtó mögül s Remus benyitott.
Tonksnak még épp sikerült visszadobni a levelet a helyére és betolni a fiókot, mielőtt a férfi megláthatta volna, de a rajza még mindig az ágyon hevert, gyorsan odaugrott, felkapta és a háta mögé rejtette az összegyűrt pergament.
- Azt hittem már elmentél – szólt Remus aki nem vette észre a boszorkány zavarát.
- Érez irántam valamit! – gondolta Tonks és nem tudott elfojtani egy nagy mosolyt. – - - - - Gondoltam még maradok egy kicsit – mondta már hangosan.
- Minek örülsz annyira? – kérdezte, és méregetni kezdte a boszorkányt.
- Semminek – felelte, gyorsan elfordult, a,----- hírtelen nem tudta mit mondjon, majd eszébe jutott a történet, amit Remus Lilyől és Jamesől mesélt. – Hiányoznak? – kérdezte még mindig a hátát mutatva a mágusnak, de már nem mosolygott.
- Tessék?
- Lily és James. Hiányoznak? – kérdezte és végre megfordult, majd a varázslóra meredt. Remus viszont tüntetően nem nézett rá, leült az ágyra, de nem szólal meg.
Tonksnak viszont egy gondolat tolakodott akaratlanul is a fejébe, s rá is kérdezett.
- Köztetek… mármint Lily és közted… úgy értem… csak barátság volt?
Tonks arra számított, hogy Remus kiabálni kezd, és a fejéhez vágja, hogy mégis mit feltételez róla, annál jobban meglepődött mikor a varázsló csendesen felelt.
- Lilyvel nagyon jóban voltunk, de nem történt köztünk semmi.
Tonks leült a varázsló mellé és átkarolta a vállát, majd mélyen a szemébe nézett.
Remus végre nem kerülte a pillantását. A kék szempárok láttán megborzongott ugyan, de nem kapta le a szemét a nőről, s egy hírtelen ötlettől vezényelve megcsókolta Tonksot.
A boszorkány--- kissé meglepődött, de mégis számított erre. Remus szenvedélyesen csókolt, s ő viszonozta azt. A férfi keze talár alá ért, amitől Tonks újra---- megborzongott, de átkarolta a férfi nyakát, ám ekkor Lupin hírtelen felugrott.
- Ezt nem szabad – motyogta. –Sajnálom Nyimphadora, mennem kell – mondta és kiontott a szobából.
Egy óra telt el. Tonks még mindig egyedül volt a szobában, s tudta, ha nem indul el hamarosan az állásával fog játszani.
Szeretett volna beszélni Remussal, vagy legalább elbúcsúzni tőle, de a jelek szerint Remus nem volt hajlandó visszatérni.
Felállt, s maga mögött hagyta a szobát, ahol egy éjjel a tekergők is jártak.
Pár nap múlva Remus is visszatért Roxmortsból, de Tonks akárhol is kereste sosem talált rá. Három hét telt el bizonytalanságban, mikor az egyik este Nymphadora belépett a főhadiszállásra (gondosan ügyelve rá, hogy a troll lábát ne borítsa fel).
Miután levette kabátját, beszélgetés ütötte meg a fülét.
A társalgók a konyhában voltak és fojtott hangon beszéltek.
Tonks csendesen odasétált az ajtóhoz és nekitámasztotta fülét, hogy jobban hallja, miről folyik a szó odabent.
- Miért nem beszélsz vele? – kérdezte Sirius.
- Te ezt nem értheted – felelte egy másik gondterhelten, fáradtan csengő férfihang.
Odabent Sirius elmosolyodott.
- Dehogynem értem. Fülig szerelmes vagy barátom, az a te bajod – állapította meg a már megszokott ugatós nevetését hallatva.
Remus elpirult. Odakinn Tonks mozdulatlanul állt, várva a választ.
- Nem, nem vagyok szerelmes. Tonks elbűvölő lány, de nem érzek iránta semmit és még, ha éreznék is iránta valamit, akkor sem közelednék felé – mondta szigorúan Remus, minden szót külön hangsúlyozva, de azt nem tudta, hogy e szavak közben az ajtó előtt álló nőben valami összetört, úgy érezte a férfi hátba támadta, megalázta, becsapta. A boszorkány azonban nem tudott fájdalmával törődni, megigézve hallgatta a két varázsló szóváltását.
- Miért ne tehetnél?
- Beteg vagyok Tapmancs – Remus olyan nemes egyszerűséggel ejtette ki ezeket a szavakat, mintha a világ legkézenfekvőbb dolgát magyarázná barátjának
- Ne mondd nekem Remus, hogy a betegséged bármiben is megakadályozna.
- Hát épp ez az, hogy nem akadályozza! – gondolta dühösen az ajtó előtt toporgó alak.
Tonks nem bírta tovább. Nem akarta hallani Remus válaszát. Felzokogott s nem törődve vele, hogy léptei nagy zajt csapnak felfutott az emeletre, majd becsapta maga után a fürdőszoba ajtaját, meg se halva, ahogy a két varázsló kivágtat a konyhából, és utána kiált.
Néhány perc múlva berontott az ajtón Remus. Tonks aki eddig a fürdőkád szélén ült most villámló szemekkel pillantott fel a mágusra.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva Lupin.
- Remekül – vetette oda a boszorkány és mérgesen letörölte arcáról könnyeit.
Lupinnak egy dolog jutott eszébe, ami miatt a nő így tekinthet rá.
- Hallottad? – nézett óvatosan Nymphadora arcára.
Tonks egy hosszú pillanatig nem felelt.
- Minden szót – jelentette ki, végül kerülve a férfi tekintetét, s beszéd közben újabb nagy könnycsepp csordult ki a szeméből. Nem tudta miért hatottak rá így Lupin szavai, de azt sejtette, hogy most erősnek kellene látszania. Nem sírhatna. Az a gyengeség jele, viszont nem tudta fékezni magát, újra és újra egy-egy könnycsepp csillant meg arcán.
Remusnak földbegyökerezett a lába a mondat hallatán. „Minden szót”. Hazudott mikor azt felelte barátja kérdésére, hogy nem érez semmit Tonks iránt. A nő sokat jelentett neki, de ezt se magának, se senki másnak nem merte bevallani. Egyrészt, mert féltette a boszorkányt. Másrészt, pedig nem is tudott volna mit mondani.
- Nem úgy értettem – rázta fejét, mire Tonks dühösen felhorkant.
- Pedig elég egyértelműnek tűnt – morogta sértődötten.
Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, majd a pillanat megtört és belépett a kis helységbe Sirius.
Ránézett a könnyáztatta arcú Tonksra, utána a feldúlt Remusra, s a felismerés áramütésként érte.
- Tonks… Te? Remus miért? – dadogta, aztán pár másodperc múlva kihátrált a szobából.
Tonks akármilyen mérges volt is most bizonytalanul felnevetett, kacagása azonban sírásba fulladt. Remus sajnálta a nőt, de nem tudta mit kellene mondania.
- Nymphadora te tényleg nagyon különleges boszorkány vagy – szólalt meg végül. – Különleges és gyönyörű – tette hozzá, leült a boszorkány mellé, s most ő karolta át a vállát, de a nő kibújt karjai alól.
- Ne folytasd Remus – kérlelte még mindig zokogva. – Nem gondolod, hogy így is elég rosszul esik az, amit mondtál?
- Én nem… - kezdett mentegetőzött a férfi.
- El kell mennem – vágott közbe Tonks és már lépett volna ki az ajtón mikor a férfi felpattant és elkapta a kezét.
- Hagyj békén Remus! – tiltakozott s elrántotta karját, rosszul tette, mert így a férfi a derekát kapta el és magához húzta.
- Nem akartalak megbántani – suttogta a nő fülébe.
- Pedig sikerült. – motyogta Tonks, kissé megszeppenve a varázsló közelségétől.
Néhány hosszú percig némán néztek egymás szemébe, majd Remus ugyanúgy megcsókolta Tonksot, mint Roxmortsban, s a nő hiába tudta, hogy másnap megbánja tettét, viszonozta a csókot. A mágus most nem hátrált meg, nem is visszakozott. Szorosan magához húzta a boszorkányt, esélyt sem adva neki a meneküléshez.
A nő arcáról két újabb forró könnycsepp hullott a barátságtalan kőpadlóra. Tudta, hogy ha igaz, amit Remus mondott, akkor csak szánalomból csókolja meg őt, nem szerelemből, de mégsem volt ereje megszakítani a csókot, s pár másodperc múlva ezzel már nem is kellet törődnie, mert hirtelen Tapmancs, kopogás nélkül újra berontott a szobába.
- Remus… Öh… Arthur van itt – jelentette zavartan. – Beszélni akar veled – fejezte be és vigyorogva kiiszkolt a szobából.
Lupin egy hosszú másodpercig némán meredt az ajtóra.
- Várj meg itt! – adta ki végül az utasítást a boszorkánynak, aztán elindult az ajtó felé, s hamarosan el is tűnt mögötte.
Tonksnak azonban nem volt szándékában tovább kínozni magát, nem akarta látni Remust. Semmi másra nem vágyott, mint, hogy végre maga mögött hagyhassa ezt a házat.
Szép csendesen leszaladt a lépcsőn. A konyhából fény szűrődött ki, de nem érdekelte. Nem volt kíváncsi rá miről beszélnek bent. Kiment az előszobába, majd miután kilépett a sötét utcára, csendesen bezárta az ajtót, és elindult haza.
Remus pár perc múlva megszabadult Arturtól, sietve felszaladt az emeletre, sejtette, hogy a nő már nem lesz ott, de mégis csalódott volt az üres mosdó láttán.
- Elment – szólt a háta mögött Sirius.
- Látom – vetette oda Remus és szembefordult barátjával.
- A te hibád – vádolta Tapmancs, de Lupint már nem érdekelte barátja mondanivalója.
- Tudom.
- Nem értem miért bántod szegény lányt – feszítette tovább a húrt a férfi, mire barátja egy dühös pillantás kíséretében válaszolt.
- Féltem.
- Ó tehát félted. Vagyis fontos neked? – vigyorgott Sirius.
- A barátom, persze, hogy féltem – zárta le a vitát Remus, de Tapmancs nem hagyta magát lerázni.
- Ahaaaaa… – biccentett még mindig vigyorogva. – Akkor megyek, megcsókolom Rémszemet. Elvégre barátok vagyunk – fürkésző pillantásokat vetve barátjára, aki most
fülig elpirult.
Pár nap és néhány átvirrasztott éjszaka után Remus megállapította, nem is olyan nagy baj, ha Tonks haragszik rá.
Nyomasztotta ugyan a tudat, hogy a nő nem áll szóba vele, azonban rájött, e-miatt legalább nem kell féltenie a boszorkányt önmagától.
Tonks viszont nem így gondolta a dolgot. Rémesnek érezte, hogy nem beszél Lupinnal, de nem tudott megbocsátani a férfinak.
- Mindenért a betegségét okolja! – fakadt ki egyik este az odú konyhájában Molly Weasleynek, aki épp a vacsora maradékait tüntette el az asztalról. – Úgy csinál, mintha ez valami undorító dolog lenne. Siriusnak igaza van! Ha akarna… ha érezne valamit… Akkor nem így viselkedne – morogta a méregtől elakadozó hangon, mire elkezdett vörösödni a haja.
- Értsd meg őt szívem. Remus mindig ilyen volt – nyugtatgatta türelmesen Mrs. Weasley, miközben varázspálcájával a mosogató felé lebegtettet egy tányért.
- Értsem meg? Molly, és engem ki ért meg? – kérdezte könnyeivel küszködve a boszorkány.
Molly dühösen rámeredt.
- Én szerinted most mit csinálok, ha nem megérteni próbállak?
- Jaj, Molly, sajnálom - sóhajtott gondterhelten Tonks. - Nem tudom mi ütött belém, csak tudod ez a dolog…
- Nem kell mentegetőznöd drágám – vágott közbe jóindulatúan az asszony.
Néhány percig mindketten hallgatásba burkolóztak.
- Nekem lassan indulnom kell. Ma este én leszek őrségben, mennem kell, nem szeretnék elkésni – magyarázta az órájára pillantva Nymphadora, és már állt is fel az asztal mellől.
- Tonks most jutott eszembe. Igazán eljöhetnél szombaton vacsorázni a főhadiszállásra, gyűlés előtt…
- Ott lesz Remus? – Dora az ajtóból fordult vissza lángoló fürtjeivel együtt.
- Ott lesz szívem, ott lesz – válaszolt az asszony egy villanásnyi mosoly kíséretében.
Tonks pár másodpercig gondolkodott, csak azután szólalt meg.
- Elmegyek, de kérlek, ne szólj neki. Attól tartok kerül.
- Ne szóljak neki? – kérdezett vissza megszeppenve Mrs. Weasley, s ezzel elárulta, nem tartja helyén való ötletnek a titkolózást vendégei előtt.
- Kérlek Molly, ha megtudja, hogy ott leszek, nem jön el.
Az asszony egy fájdalmas fintort vágott, majd miután megígérte a boszorkánynak, hogy nem szól semmit Remusnak, útjára bocsátotta Tonksot.

Legközelebb már csak két nap múlva, szombaton találkoztak. Mikor (az immár rikító rózsaszín hajú) Nymphadora Tonks belépett a házba finom illatok járták át a szobákat.
- Öhm… Szervusz Tonks – köszönt Sirius, a konyhába belépő nőnek. Látszólag elég furcsának találta a helyzetet, legutóbbi találkozásuk miatt.
A boszorkány leült s végignézett a társaságon. Ott volt még Rémszem, Artur, Molly, Kingsley, és még sokan mások, de Remusnak nyoma sem volt.
- Kész is van. Pont időben jöttél Tonks – szólt Molly, majd egy nagy tál levest rakott az asztalra. Tonks aki felállt, hogy segítsen neki, véletlenül kiborította a mellette álló, vízzel teli kancsót, Kingsley viszont egy gyors pálcaintéssel helyrehozta a kárt.
- Hol van Remus? – kérdezte néhány perc múlva Tonks, mire Sirius prüszkölve nézett fel pohara mögül, azonban mikor meglátta Mrs. Weasley arcát, rögvest abbahagyta a fuldoklást és liluló fejjel, de csendesen üldögélt tovább.
- Remus is hamarosan itt lesz, csak azt mondta, hogy van még egy kis elintéznivalója.
A boszorkány a választ halva gyanakodni kezdett a „kis elintéznivaló” alatt értendő feladat létezésében, de ezt a kételyét nem említette senkinek.
Újabb percek teltek el, az asztalnál ülők fojtott hangon, de jókedvűen beszéltek, mikor benyitott a konyhába Remus.
A férfi azonnal megpillantotta a rózsaszín Tonksot, leült a nővel szemben, de nem nézett rá. Udvariasan kért egy tál levest, majd hallgatásba burkolózott. Tonks se kereste Lupin tekintetét, viszont egyre idegesebben kanalazta az ételt, minek az volt az eredménye, hogy magára öntött egy egész tányérral.
Az asztalnál már senki nem lepődött meg a kis baleseten, bár emiatt végre Remus is Tonksra emelte tekintetét. Tonks elpirult, Remus pedig egy meggondolatlan ötlettől vezérelve megszólalt.
- Beszélhetnék veled Nymphadora? – Egy hideg pillantást vetett, a pólóját pálcával tisztogató nőre, majd felállt magára vonva az asztalnál ülők figyelmét.
Tonks dacosan a férfi szemébe nézett, majd mérgesen így szólt:
- Persze mondd csak.
- Itt? – hökkent meg Lupin, mire Sirius is felkapta a fejét.
- Itt – felelte a nő szintén rideg, elutasító hangon. Molly hirtelen megállt az újabb kondér hagymaleves keverése közben és feszülten figyelt. Remus dühösen ránézett Tonksra, a boszorkány ettől kissé megszeppent, de nem kapta le tekintetét a férfiról.

Lupin meglepődött, tudta, ha most meghátrál Tonks gyávának bélyegezné őt és megvetné, viszont semmi kedve nem volt a Rend tagjai előtt megvitatni magánéletét.
- Biztos? – kérdezte, s olyan kegyetlen pillantást vetett a boszorkányra amilyet csak tudott, remélve, hogy az megenyhül, megszeppen, vagy megijed és kimegy vele a szobából.
Tonks azonban még mindig mérgesen nézett rá s nagy adag megvetéssel a hangjában válaszolt.
- Holtbiztos – Nem tudta mi mondtatja vele ezt, de mérges volt Remusra, és cseppet sem sajnálta a varázslót zavaráért.
Lupin még mindig állva, a csenddel nem törődve megszólalt.
- Megértem, hogy dühös vagy – mondta lassan.
- Furcsállnám, ha nem értenéd – vágott a szavába a nő, egyre nagyobb haraggal a lelkében.
- Bármi olyat tettem, amivel megbántottalak sajnálom, de annak, ami köztünk történt nem volt nagyobb jelentősége – A férfinak hiába fájtak saját szavai tudta, ki kell mondania őket. Nymphadora azért jött el, mert sejtette, ő is ott lesz. Nem kockáztathatja, hogy Tonks kötődjön hozzá, vagy, még rosszabb, ő szeressen bele a nőbe.
mágikus érzékszervét Tonksra függesztette, ép szemével, pedig Remust figyelte. Arthur ide-oda kapkodta a fejét kettejük közt, Molly viszont még mindig mozdulatlanul állt. Mint a többi jelenlévő nagy többsége Sirius is tátott szájjal bámult. Diggle pedig véletlenül kiejtette kezéből a kanalat.
- Nem volt nagyobb jelentősége – ismételte meghökkenve Tonks. – Ha nincs a betegséged… akkor számítana?
- Nem.
- És a levél? Annak volt jelentősége? – kérdezte nyugalmat erőltetve a hangjára.
- Milyen levél? –Lupin érdeklődéssel figyelte Tonks reakcióját.
- Ki kér még? – fordult hátra Molly hatalmas mosollyal az arcán, aztán úgy hogy csak Tonks lássa, megrázta a fejét jelezve, nem volna tanácsos ezt az apróságot megosztania Remussal.
A nő látta az asszony figyelmeztetését és jobbnak látta követni a tanácsot
Nem volt több mondanivalója, s azt sem szerette volna, ha a Rend nagy része előtt kezd el bőgni.
- Mennem kell Molly. Köszönöm az ebédet – Felpattant és azon nyomban kisietett a konyhából. Mrs. Weasley most nem akadékoskodott, hagyta elmenni a könnyeivel küszködő Tonksot.
Miután a boszorkány eltűnt, feszült csönd telepedett a szobára, Remus leült, amit pár másodperc múlva meg is bánt, mert Tapmancs hátulról egy jókora taslit adományozott neki, majd mérgesen megszólalt.- Te marha!