Néhány újabb hét telt találkozás nélkül. Nem bánta, hogy nem látja a férfit, de hiányzott neki a társasága. A kínos vacsora óta csak egyszer futottak össze, s mindössze egy percig látták egymást aznap véletlenül Tonks akkor szaladt be a vérfarkas lakhelyéül szolgáló házba, mikor Remus is otthon tartózkodott, de a nő gyorsan megmentette a helyzetet, vagyis amint meglátta Lupint sarkon fordult és elhagyta a házat.
Pár nappal a sietős távozása után rájött, hogy a pergament, amelyiket le kellet volna adnia, elfelejtette otthagyni, ezért újra elindult a Grimmauld térre.
Belépve az ajtón, a házat üresen találta. Azt hitte, Sirius fenn van Csikócsőrt etetni, így beszaladt a konyhába, letette az asztalra a szoros tekercsbe csavart jelentést, és már indult is kifelé, mikor a férfi eléugrott a semmiből.
- Szia Tonks! – köszönt vidáman Tapmancs, miközben elállta a boszorkány útját.
- Szervusz Sirius. – üdvözölte Tonks, cseppet sem mutatva, hogy örült volna a varázsló hirtelen felbukkanásának, s gyanakodva fürkészni kezdte a férfit.
- Kérsz valami inni?
Nymphadora nem tudta mit feleljen, nem akart csalódást okozni Siriusnak, ezért végül elfogadta a meghívást és Black-et követve visszament a konyhába, majd elvette a csésze teát, amit a varázsló szelíden a kezébe nyomott, aztán azzal együtt ült le.
Sirius az asztal másik végében foglalt helyet s szórakozottan forgatni kezdett egy régi, sokat érő ezüstkelyhet.
- Bocsáss meg neki Tonks. – szólalt meg végül unottan.
- Kinek? – kérdezte a boszorkány, viszont már sejtette a választ.
- Remusnak. – vágta rá Sirius, és egy sokatmondó pillantást vetett a boszorkányra. – Ne haragudj rá. Remus eddig mindig mindenkit elüldözött, aki közeledni akart felé, mindig kiközösítettnek érezte magát, pedig míg a Roxfortba jártunk, csak nagyon kevesen tudták, hogy farkaskórban szenved. – mondta egy kis bűntudatot ébresztve a nőben. – Ha nem lenne a betegsége, biztos közeledne hozzád, de így… - itt letette a családi ereklyét azután Tonksra emelte tekintetét. – Félt téged, mert sokat jelentesz neki.
Tonks erre a mondatra csak dühösen horkantott egyet.
- Naná, sokat… - vágta rá. – Tudod ezt elég furcsán fejezi ki.
- Több, mint 10 éve ismerem Remus Lupint. Talán én vagyok az egyetlen, aki tényleg megérti, mit érez. – jelentette ki nyomatékosan, majd csend telepedett a szobára.
Nymphadora gyorsan megitta a maradék teát és rögtön búcsút intett Siriusnak, mondván, hogy még sok elintéznivalója van.
A boszorkányra különös hatással volt ez a beszélgetés, de még mindig nem kereste fel Remust, s a férfi sem érdeklődött hogyléte felől.
A rend megbeszélésein viszont kénytelenek voltak egy szobában tartózkodni, olyankor azonban valamelyikük sürgősen távozott, hogy véletlenül se kelljen beszélniük egymással. Siriusnak is feltűnt, barátai még mindig kerülik egymást, az egyik gyűlésen (miután Tonks jelenést tett, majd sürgős ügyre hivatkozva köddé vált) odaszaladt Lupinhoz és egy pergament nyomott a kezébe.
- Ezt add oda Tonksnak. – szólt.
- Én? – hökkent meg a varázsló.
- Te.
- Mi ez?
- Nem tudom. Pipogyusz küldte. Biztos szerelmes levél. – vonta meg a vállát Sirius.
- Hányszor mondtam már, hogy ne hívd így! – nézett rá rosszállóan Remus. – És nem adom oda! – fintorgott, s visszadobta az üzenetet.
- Azt akarod, én vigyem el? Dumbledore tudtommal nem akarja, hogy elhagyjam ezt a szemétdombot. – mondta egy kis gúnnyal a hangjába majd újra barátjának adta a pergament.
Remus kelletlenül zsebre vágta, majd megszólalt.
- Nem tudom lesz-e időm elvinni. – kiáltott a távozó Sirius után.
- Nekem mindegy mikor adod oda, csak vidd el. – vigyorgott a Kingsley felé haladó varázsló.
*
Egy hétig árválkodott az üzenet Remus Grimmauld téri asztalán a temérdek más pergamen alatt, mikor egyik este, egy lomtalanítás kíséretében a mágusnak megakadt rajta a szeme s úgy döntött jobb, ha mihamarabb elviszi a boszorkánynak, és nem várja meg a holdtöltét.
Másnap miután elmondta Siriusnak, hogy hova készül, a varázsló vigyorgó képét a háta mögött hagyva indult el Tonks lakására, ahol eddig életében csak egyetlen egyszer járt.
Tudta merre kell mennie, pedig most a mugli metrót volt kénytelen használni, ugyanis négy nappal telihold előtt nem lett volna szerencsés, legyengült állapotban hopponálnia.
Tonks egy muglik lakta panelház legfelső szűk lakásában élt. Miután a férfi megmászta a felfelé vezető lépcsőket, lámpalázasan bekopogott az ajtón.
Onnan nem érkezett válasz. Hangosabban kopogtatott, de senki nem nyitott ajtót.
Biztos volt benne, hogy Tonks itt lakik, és nem tévesztette el a címet.
Miután még nyolcszor dörömbölt, s senki nem vette a fáradtságot beengedésére, rájött, a boszorkány valószínűleg nincs itthon, vagy pedig annyira haragszik rá, hogy nem hajlandó beszélni vele, amit tökéletesen megértett volna.
Egy óra telt el, mire a rózsaszín hajú Tonks fel szaladt a lépcsőn csurom vizesen, szemléltetve, hogy odakinn szakad az eső.
Miután meglátta a varázslót elkerekedett a szeme.
Remus szörnyű állapotban volt, fáradtnak tűnt, látszólag kimerült, csak ült hátát az ajtónak vetve s meredt a semmibe egy órán át, de miután észrevette a boszorkányt felpillantott, aztán nagy nehezen felállt.
- Tessék. – Köszönés nélkül nyomta a boszorkány kezébe a pergament és várt, hogy az elképedt nő végre felbontsa. – Sirius mondta, hogy ezt adjam át neked, Piton küldte.
Tonks kibontotta az összecsavart üzenetet, s miután átfutotta a sorokat mosoly ült ki az arcára, Remus nem tudta mire vélni a viselkedést.
- Ezt nem Piton küldte. – közölte végül és átadta a pergament a varázslónak.
Abban ennyi állt:
*Drága Tonks!
Amint van időd, gyere el hozzánk, az odúba vacsorázni, ott majd megbeszéljük a történteket. Küldj egy baglyot, hogy mikor érsz rá.
Szeretettel: Molly.*
Miután Lupin többször is átfutotta rövid üzenetet, azután dühösen megszólalt.
- Ezért még megfojtom Tapmancsot!– sziszegte, már indult volna a lépcső felé, Tonks azonban elkapta a karját.
- Hova akarsz menni? – kérdezte mélyen a mágus szemébe nézve.
- Elkövetni életem első gyilkosságát. – felelte rá nem jellemző hanyagsággal a hangjában Remus, de nem rántotta el kezét a boszorkány szorításából. Ahhoz túl gyenge volt.
- Ilyen időben nem mehetsz sehová – szögezte le Tonks, miközben elővette pálcáját, és az ajtóra szegezte, s mire lendített egyet, azonnal kattant a zár.
- Majd hoppanálok.
- Persze, aztán vihetem utánad a lábadat mi? – morogta a nő, s egy megrovó pillantás kíséretében kitárta az ajtót. – Gyere be.
Remus pár másodpercig gondolkodott, majd úgy döntött, nem éri meg tovább vitatkoznia a boszorkánnyal, ezért engedelmesen követte.
Az ajtón belül egy szűk kis előszoba volt, ami egy nappaliba, majd egy zárt ajtajú hálószobába torkollott. A jobbra lévő ajtó, pedig egy mosdóba vezetett, a nappali másik oldalán is állt egy hasonló barna bejárat, ami egy konyhát rejtett.
- Ülj le, fáradtnak tűnsz. – fürkészte a varázslót. – Én meg átöltözöm, szörnyen festek –jegyezte meg, miután végignézett ázott ruházatán, majd pillanatok multán eltűnt a mosdóban.
Remus körülpillantott a házban, s szeme megakadt a zárt ajtón. Kíváncsisága eluralkodott rajta és kinyitotta.
Mikor benézett rájött, hogy a szoba úgy néz ki, akár egy 15 éves tinédzseré. A falra Walpougis poszterek voltak sebtében kiaggatva, melynek lakói jelenleg nem tartózkodtak helyükön, vagy csak futólag szaladtak át lapjaikon. A padlón szerteszét hevertek a pergamenek, tinták, pennák és az élethű rajzok tömkelege, ezek seprűn száguldó embereket, sárkányokat, unikornisokat, s a legkülönbözőbb varázsteremtményeket ábrázoltak néhány közülük meg is volt bűvölve, mivel pár sárkány ide-oda röpködött papírlapján.
A háznak ez a része kifejezte az igazi Tonksot, a többi helyiség viszont úgy nézett ki, mint egy átlagos lakás.
Miközben Lupin szemével végigpásztázta a szobát, tekintete megakadt az egyik földön fekvő rajzon.
Azon, amit Tonks roxmorstban készített. Nem tudta, mikor került ide a rajz, de nagyon örült neki, hogy viszontlátja.
A pergamen kissé gyűrötten feküdt a padlón, Remus nem akarta megsérteni a boszorkányt, ezért nem lépett be a szobába, de erős kísértést érzett, hogy besétáljon, majd magához vegye a lapot.
Visszazárta az ajtót, s még épp sikerült leülnie a nappaliban álló kanapéra, mikor Tonks kirontott a fürdőszobából, immár derékig érő rózsaszín hajjal, amit csinos copfba fogott és egy élénk piros, Walpurgis Leányai feliratos póló volt rajta, meg egy egyszerű farmernadrág. Látszott, hogy ez az otthoni viselete.
Leült Remus elé a fotelba és a köztük álló kis asztalon kezdte el rendezgetni a különféle magazinokat, csak csináljon valamit ne pedig Lupinra keljen merednie.
- Kérsz egy teát? – kérdezte pár perc múlva, mikor már elfogadható formájúnak nyilvánította az újságkupacot.
- Igen, köszönöm. – felelte egy halvány mosollyal Lupin.
Tonks elindult a konyha felé, s nemsokára el is nyelte őt a hatalmas barna ajtó.
Remus néhány másodpercig megigézve meredt arra a helyre, ahol a boszorkány eltűnt, majd felállt, az ablakhoz sétált.
Odakinn zuhogott az eső.
Valószínűleg már későre járt, mert lassan a hold is előbújt a felhők mögül, kellemetlen fejfájást okozva ezzel Remusnak, aki visszatántorodott a kanapéra, és felötlött benne, hogy a nő miért ilyen kedves vele, hisz legutóbb szörnyen viselkedett, s Tonks most behívta a házába, teával kínálja és nem úgy teszi mindezt, mintha valaki kényszerítené rá, hanem kedvesen, együtt érzően.
Mikor a boszorkány feltűnt egy nagy bögre gőzölgő teával a kezében, Holdsáp, hirtelen mindent szebbnek látott.
- Jól áll ez a póló. – szólt miközben tekintetét végigfutatta a nőn.
- Tényleg? – lepődött meg a boszorkány. – Igazából ebben szoktam aludni. – kotyogta ki véletlenül, aztán elpirult, mosolyt csalva ezzel a Remus arcára.
A Nymphadora férfi felé nyújtotta a teát, majd visszahuppant a fotelbe és fürkészni kezdte barátját.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, s a varázsló kimerült arcába nézve.
- Jól.
- Még hány nap? – Remus tudta, hogy Tonks a holdtöltére gondol, most azonban nem tett kitérő választ, vagy nem terelte másra a szót, jól esett neki a boszorkány érdeklődése, ezért csupán röviden felelt.
- Négy.
Tonksot kissé megrémítette a közelgő holdtölte, nem azért, mert félt volna a vérfarkastól, csupán féltette az előtte ülő megfáradt alakot. Lassan egy éve ismerte Remust, de pár hónapja még úgy tekintett rá, mint a Rend egy tagjára a sok közül. Csak nem rég lettek barátok, és csak nem rég érzett iránta mást is, mint barátságot.
Gondolatai valószínűleg kiültek az arcára, mert ekkor Remus mindkét kezével megfogta a nő asztalon pihenő kezét, szájához emelte és megpuszilta.
A mozdulat jobban meglepte Tonksot, mint bármi más, amit a férfi tehetett volna.
- Tonks köztünk nem lehet semmi. – szólt, majd lassan elengedte a nő kezét.
- Miért? – kérdezte rögtön a boszorkány.
- Fiatal vagy, szép, még előtted az egész élet, én viszont öreg, szegény és beteg. – felelte miközben felállt.
- Nem érdekel a betegséged! – fakadt ki Tonks, s ő is felpattant, hogy a varázsló elé siethessen. –Ne mond azt, hogy öreg vagy! Egyidős lehetsz Siriussal. Biztos vagyok benne, hogy ha ő érdekelne, abba nem szólnál bele!
Lupin nem tudta mit feleljen. Kifogásai néha már gyerekesnek tűntek, s sejtette, hogy nem játszhat tovább a boszorkány érzéseivel, mégse tudta elmondani neki ezt.
- Elég volt Dora. Nem fogok vitatkozni veled erről. Mindketten felnőtt emberek vagyunk, nem pedig…
- Hát épp ez az Remus. – szakította félbe emelt hangon Tonks. – Felnőtt emberek vagyunk, de te mégis úgy viselkedsz, mint egy gyerek!
- Ez nem igaz. – tiltakozott mélyen a boszorkány csillogó szemébe nézve, amibe Tonks is beleborzongott. – Én csak megpróbállak megvédeni.
- Mégis mitől védenél meg? – kérdezte a nő közelebb lépve Lupinhoz.
- Magamtól. – Tonksot nem lepte meg a válasz, csak dühösen mordult egyet.
- Nem kell megvédened, tudok vigyázni magamra. – válaszolta majd még egy lépést tett a mágus felé.
Arra számított, hogy Lupin eltolja magától, és újra megszökik előle, mint mindig, viszont a varázsló most nem tett semmit. Hagyta, hogy Tonks megcsókolja, átkarolja nyakát, és az ő keze akaratlanul a nő derekára siklott. Nem tudta, nem is akarta fékezni magát, s Tonks örült neki, hogy a mágus végre tesz valamit. Remus öntudatlanul, de felemelte Tonksot, a boszorkány a lábaival átfonta a férfi derekát és elindultak a hálószoba felé, közben egy percre sem váltak el ajkaik a másikétól. Mikor beértek a szobába Tonks óvatosan belökte maguk után az ajtót.
- Mondd már el!
- De hát, ha nincs mit mondanom?
Két férfi ült a Grimmauld tér konyhájában, az egyik egy vérfarkas a másik egy szökött azkabani rab.
- Akkor miért veszekedtetek tegnap a gyűlés után? – kérdezte Sirius.
- Ne érdekeljen – felelte sokadszorra Remus, miközben türelme már vészesen fogyott.
Sirius viszont élvezte, hogy idegesítheti barátját, és esze ágában sem volt abbahagyni a faggatózást, addig legalább is nem, míg Holdsáp el nem árulja neki titkát, de mivel látta, hogy ezzel a taktikával nem sokra megy, átváltott egy másikra.
- Hány éve ismerlek? – tette fel a kérdést, mire Remus még mélyebben beleásott az előtte álló pergamen halomba.
- Nem tudom. – vonta meg a vállát Lupin. – Jó sok éve…
- És még midig nem bízol bennem? – Sirius elfordult és próbálta a sértődöttet játszani, de kíváncsisága lassan eluralkodott rajta.
- Bízom benned, ez viszont nem érdekes dolog – tért ki a válaszadás alól Remus, majd kihúzta a megfelelő pergament a kupacból.
- Akkor legalább azt mondd meg, hogy mi volt, mikor elmentél Tonkshoz?! – követelőzött tovább Tapmancs, és hirtelen az a fény villant a szemében, ami a börtönévek óta, csak nagy ritkán mutatkozott nála.
Remus észrevette ezt a tünetet barátjánál, és rögtön sejtette, hogy most nem tudja majd olyan könnyen elhárítani a kérdést, mint az elmúlt napokban.
- Átadtam neki azt a „nagyon fontos üzenetet” – válaszolta a férfi és egy megvető pillantást küldött a mellette ülő alak felé.
- Persze és olyan sokáig tartott átadni azt az üzenetet, hogy csak másnap reggel tudtál hazajönni mi? – mutatott rá Sirius.
Remus felpillantott, tekintete találkozott barátjáéval, s az, kiolvasta belőle, amit tudni akart.
- Akkor nála voltál. Mármint Tonksnál. Ott voltál igaz? Nála voltál aznap este! - kiáltott fel izgatottan, s mikor Remus bólintott, boldogan a kurjantott egyet.
- De már mindegy – szólt közbe a komor varázsló és visszahajolt a munkája fölé.
- Miért volna mindegy? – Sirius úgy nézett rá, mint egy kisgyerek az apjára, ha utóbbi valami hihetetlent mond neki.
- Beteg…
- HA MÉG EGYSZER AZT MONDOD, HOGY BETEG VAGY REMUS, ÉN ESKÜSZÖM, MEGFOLYTALAK! –ordította. Lupin meglepettségében nem tudott neki válaszolni. Ritkán hallotta Tapmancsot kiabálni, és most nagyon megdöbbentette a varázsló kitörése, de inkább úgy döntött meghökkenését nem mutatja.
- Tonks szóba se áll velem – vetette oda a feldúlt mágusnak.
- Gondolom neki is, ezt szajkóztad! – Sirius már nem kiabált, de még mindig emelt hangon beszélt és mérgesen nézett Remusra. – Beteg vagyok, beteg vagyok – figurázta ki barátját. – Nem csodálom, hogy Tonks nem beszél veled! Mindenkit ellöksz magadtól!
- Én csak őt védem! – fakadt ki a varázsló és földhöz vágta az eddig kezében szorongatott pergament. – Nem érted meg, hogy ez nem játék Tapmancs? Te soha nem gondoltál bele a tetteid következményébe, soha nem törődtél semmivel, csak kalandra vágytál!
- Ez nem arról szól, hogy én mit csináltam, Holdsáp!
Nyílt az ajtó, és egy rózsaszín tüske hajú fiatal nő, egy halom papírmunkát idéző pergamennel a kezében hátrál be a konyhába. Észre sem vette a szeme elé táruló jelenetet, csak szórakozottan dudorászott.
- A kiabálásodat hallottam Sirius, minek ordibálsz? – Lassan leemelte tekintetét a pergamenekről, amikre eddig meredt nehogy egyet is elejtsen. Mikor meglátta, hogy Remus is a szobában van, elsápadt, és mintha a haja is egy árnyalatnyival színtelenebbé vált volna.
Pár másodperc múlva a feszült légkör is feltűnt neki, és az, hogy a két varázsló haragos pillantásokat vált.
- Rosszkor jöttem? – kérdezte cérnavékony hangon Tonks, és gyorsan letette a kezében lévő tekercseket a már így is népes halom mellé.
- Nem, épp rólad volt szó – felelte Tapmancs és egy gonosz pillantást vetett Remusra, aki esdeklően bámult vissza rá. – Szerintem beszélnetek kéne.
Tonks elpirult és Lupin nagy meglepetésére hevesen tiltakozni kezdett, de Sirius hajthatatlan volt.
- Csak ezeket kellet leadnom – mutatott a pergamenekre Nymphadora. -, de már… már várnak!
Tapmancs gyanakodva nézett rá, majd egy újabb rosszfiús vigyor kíséretében így szólt:
- Megkaptad Piton üzenetét?
- Piton üzenetét? – értetlenkedett Tonks.
- Remus azt mondta, átadta.
- Ja, hogy azt az üzenetet… Azt nem Perselus küldte, hanem Molly – cincogta a boszorkány.
- Tényleg? – Sirius meglepettsége már-már túl színpadias volt, ezt Tonks is észrevette és egy megvető pillantást küldött felé.
- Tudom, hogy mi volt a célod Sirius, de semmit sem javítottál a helyzeten, és most ha megbocsátotok. – Átvágott a konyhán és olyan gyorsan hagyta el a házat, hogy a két varázsló még fel se fogta szavai jelentését, mikor ő már hopponált.
- Ez is a te hibád! – vágta barátja fejéhez Tapmancs. – Miért nem állítottad meg?
- Tessék?
- Menj utána!
- Mit csináljak?
- Indulj már te ostoba!
Pár perc múlva Remus arra eszmélt, hogy kinn áll a Black ház előtt, mert Sirius páros lábbal hajította ki az ajtón.
- Talán valóban Tonks után kellene mennie? – tette fel a kérdést magának, de máris a fejébe tolakodott a kegyetlen válasz. – Vérfarkas vagy.

A következő hetekben nem találkozott Nymphadorával, és a boszorkány sem kereste az ő vagy barátja társaságát.
Siriust sem izgatta már annyira Remus szerelmi élete, és miután Harry egyik este felbukkant a konyhai tűzhelyben, teljesen el is felejtette, miért veszekedtek, csak keresztfia jövője foglalkoztatta, és az, hogy mindenki szemében jó képet fessen Jamesről.
Tonks napjai is egyformán teltek, miközben a rend rábízott feladatait teljesítette, nem volt túl sok ideje töprengeni gondjairól, amiknek a közepén Remus állt. Úgy gondolta, ha a férfi szeretne valamit, majd felkeresi, mert ő nem fog elmenni a mágushoz, ennek ellenére Lupin lakhelyéül szolgáló Black házat kénytelen volt rendszeresen meglátogatni, de Remusszal sohasem futott össze, a varázsló - legalább is Sirius elmondása szerint - valami titkos feladatot teljesít a rendnek.
- Ne aggódj érte, nem lesz baja – nyugtatgatta Tonksot, vagy inkább saját magát Sirius.
- Mondtam már, nem aggódom! Csak azt kérdeztem, tudsz-e róla valamit!
- Két napja volt utoljára a házban, azóta nem hallottam hírét, még egy baglyot sem küldött, de biztos csak azért, mert elfoglalt.
- Nekem nem szokott levelet küldeni – csúszott ki a boszorkány száján, mire Sirius egy komor vigyort küldött felé.
- Csak a problémája zavarja, ha nem lenne vérfarkas…
- Úgy tudom, a vérfarkasok is tudnak írni! Persze, persze, ha nem lenne vérfarkas, küldene levelet mi? – vágott közbe ingerülten Tonks. - Ha nem lenne vérfarkas, minden más lenne! Hát közlöm veled, hogy vérfarkas, és ez csak őt zavarja! Engem nem zavar!
- Tudom, hogy nem zavar.
- Akkor jól tudod! És ha ezt neki is elmagyaráznád, annak nagyon örülnék!
*
Néhány hét múlva dörömböltek a Grimmauld téri ház ajtaján. Sirius aki eddig a konyhában ült, most bosszankodva megindult, hogy elhallgatassa Mrs. Black rikácsoló portréját, majd kinyitotta az ajtót. Már épp készült ráordítani az idegenre, mikor Remus Lupin esett be az a házba. Talárja csupa vér volt, arca szintúgy kezében rongyos pergament szorongatott, és úgy rogyott barátja vállára, mint egy haldokló.
- Molly, Tonks segítsetek! – kiáltott hátra, s ijedt hangjára nyomban két boszorkány rontott ki a konyhából. – Molly hozz hidegvizet! Tonks segíts felvinni Remust az emeletre! – adta ki az utasításokat, mire Mrs. Weasley visszaszaladt a konyhába, Tonks viszont csak állt dermedt arccal, és nézte a vértől ázott férfit.
- Tonks! Gyere már! Egyedül nem tudom felvinni! – kiabálta Sirius, a félig ájult varázslóval a vállán, mire Nymphadora is magához tért, és Blackkel együtt sikerült felvonszolniuk Remust az emeletre. Molly szinte rögvest kezelésbe vette a férfit, őt és Siriust pedig kiparancsolta a szobából.
Fél óráig fel-alá járkáltak a házban, mikor Molly kidugta fejét az ajtón és közölte, hogy Lupin beszélni szeretne Siriusszal. A férfi szinte betörte az ajtót, úgy szaladt barátjához, aki az ágyon fekve várta.
- Mi történt? – kérdezte, amint becsukódott mögötte az ajtó.
-Most nem mondhatom el – nyögte erőtlenül Remus. – Ezt add oda Albusnak. – bökött a pergamenlapra, ami mellette hevert.
Sirius engedelmesen elvette a tekercset, majd pár percig fürkészte barátját.
- Tonksnak mit mondjak? – kérdezte végül.
- Semmit. Elmondom neki, később, mi történt, de most inkább pihennék.
Black csak biccentett, és gyorsan elhagyta a szobát, az ajtó előtt szembe találta magát Tonks aggodalomtól csillogó szemével.
- Bemehetek? – kérdezte a nő.
- Azt mondta, pihenni szeretne, szerintem, már alszik is. Te pedig, most szépen hazamész – tette hozzá.
- Nem megyek sehova. Itt maradok – ellenkezett egész testében remegve Tonks.
- Teljesen ki vagy borulva, nem maradhatsz itt. Hazamész, csinálsz, egy nyugtató főzetet, és alszol egy kicsit, aztán, mikor Remus is ébren lesz, visszajössz.

Lupin állapota egy-két nap múltán sokat javult, de még mindig nem mondta el senkinek, mi történt vele, csak Dumbledore-ral akart beszélni, s mikor Tonks eljött meglátogatni, észrevette az aggódó pillantásokat, amit a boszorkány felé küldött.
- Biztos nem mondod el mi történt? – kérdezte megfogva sebzett kezét.
- Albus azt mondta, csak neki adhatom át az információimat – válaszolta még mindig udvarias hangon, de már nagyon zavarta, hogy Molly, Arthur, Sirius, Kingsley, Dedalus, Emmeline, Hestia, Eliphias, és mindenki más ezt kezdi el firtatni, amint meglátják sebesült arcát.
Tonks féltő tekintete most a szájára tévedt, majd gyorsan visszavándorolt a szemére, Holdsáp észrevette ezt, de nem szólt semmit csak elmosolyodott.
- Dora hoznál egy pohár teát, kérlek? – kérdezte, s miután a boszorkány elhagyta a szobát, Sirius, aki eddig a sarokból szemlélte az eseményeket, kapva kapott az alkalmon, hogy barátja fejéhez vágja a nő gondoskodását.
- Tudod, hogy szeret.
- Nem szeret.
- Vak vagy? Bármit megadna érted!
- Fiatal, és bolond, pont olyan, mint te meg James voltatok.
- Miért? Mi milyenek voltunk?
- Ne érts félre, de voltak ostoba döntéseitek. Tonks csak megbánná, ha engem választana.
- Üldözési mániád van!
- Nincs semmi…
Lupin elharapta a mondtat végét, mert léptek hallatszottak a lépcső felől és hamarosan Nymphadora nyitott be a szobába, kezében egy csésze, forrón gőzölgő teával.
- Tessék – óvatosan átadta szerzeményét Remusnak, aki belekortyolt a forró folyadékba.
- Molly főzte, ő is itt van lent már egy órája, csak még nem volt ideje feljönni, hogy köszönjön, de azt mondta, adjam át, üdvözletét.
Remus újra elmosolyodott, de nem szólt semmit.
- Harrynek nem most lesznek az RBF vizsgái Sirius? – fordult hirtelen Tapmancshoz Tonks.
- Azt hiszem, még van két hetük – bólogatott a férfi.
- Szegénykéim, biztos egyfolytában tanulnak – csicseregte lelkesen Nymphadora. – Nem tudod, mit akar kezdeni Harry a roxfort után?
- Azt hiszem karácsonykor említett valamit az auror szakmával kapcsolatban – válaszolta meg a kérdést Remus.
- Hát valószínűleg csak az auror parancsnokságon tudna érvényesülni, most, hogy a miniszter…
- Sirius, Tonks gyertek le! Kész a vacsora, és ha nem akartok éjfél után enni, akkor most kéne nekiesnetek – szakította félbe Molly kiabálása, s mivel a két említettnek nem volt kedve megvárni a gyűlés végét, búcsút intettek barátjuknak, és elindultak az ajtó felé.
Sirius előreengedte a boszorkányt, és még visszanézett barátjára. Remus balszerencséjére Tapmancs elkapta a szomorú pillantást, amit a nő után küldött, majd vigyorogva kiment a szobából.
Remus furcsa mód gyorsan felépült, talán a gondoskodás, talán a sok látogatóból áradó jókívánságok miatt, már kimozdulhatott a házból, és napok múltán már új feladatokat is kapott.
Makkegészségesen ült a konyhában azon a végzetes estén is, mikor Perselus Piton feje megjelent a tűzben, és arról adott hírt, hogy Harry Potter elszökött a roxfortból és keresztapja segítségéra sietett, akit tudta szerint Voldemort Nagyúr a Rejtély és Misztériumügyi Főosztályon kínoz. A rend tagjai rögvest rájöttek, hogy a 6 gyerek csapdába sétált, Perselus fejét faképnél hagyva kisiettek a konyhából, és egyből hoppanáltak. Senki nem próbálta megakadályozni Siriust abban, hogy elkísérje őket, hisz tudták, hogy ha Harryről van szó, Tapmancs képes 100 halálfaló elé is odaveti magát, ha tudja, hogy az megmenti keresztfiát.
Beérve a főosztályra Remusnak eszébe se volt barátjáért aggódni, sokkal jobban izgatta annak a fiatal nőnek a sorsa, akit nem sokkal a harc kezdete után kilőttek a halálfalók.