Fény.
Fekszik egy ágyban.
Párnák közt van.
Meleg, puha párnák közt.
Valaki fogja a kezét.
De vajon ki?
- Mi történt? – nézett körül Tonks.
Reményeivel ellentétben nem Lupin, hanem Molly Weasley ült betegágyánál.
- Ébren van, Arthur! Szólj Rémszemnek, hogy már bejöhet.
- Molly mi történt? Eltaláltak igaz? Hol vannak a többiek? Hol van Remus?
- Remus nem tudott eljönni, de a többiek itt vannak – vázolta fel a helyzetet az asszony. – Kingsley jól van, Rémszemet is rendbe hozták itt a Szent mungóban, Arthur megy és megkeresi őket. Jól vagy? Alastor nagyon aggódott érted.
- Azt hiszem, semmi bajom. Meddig aludtam? – mosolygott Tonks, de mosolyába most egy kis csalódottság is vegyült.
- Nem sokáig, talán pár órán át, már dél van – válaszolt jóindulatúan Molly, de Tonks felfedezte szemében a bánatot.
- Mi történt Molly? – kérdezte újra, s gyanakodva fürkészni kezdte Mrs. Weasley-t, azonban még mielőtt az asszony válaszolhatott volna kicsapódott az ajtó, és három férfi masírozott be rajta.
-Nymphadora! Hamar kiestél, majd edzünk, ha kiengednek ebből a végzet házából – köszöntötte Mordon, miközben egy mosolyfélét produkált. Kingsley csak biccentett, s látszólag megkönnyebbüléssel nyugtázta a boszorkány állapotát.
- Örülök, hogy felébredtél – nevetett fáradtan Mr. Weasley és felesége mögé lépett.
Tonks gyorsan felült és végigfuttatta tekintetét a társaságon. Nyomban rájött, hogy Remuson kívül hiányzik még egy nevető arc a többi közül.
- Sirius a Grimmauld téren van? – kérdezte az összes jelenlévőhöz intézve szavait. – Azt ne mondjátok, hogy Dumbledore képes még ezek után is visszazárni oda! Velünk harcolt, a minisztérium már biztos…
- Csendesebben! – vágott közbe Mordon, és gyanakodva végig mérte a többi beteget, de azokat látszólag hidegen hagyta, hogy miről beszélnek. – Ezt majd ha kijöttél.
- Rémszem, pár nap múlva úgyis megírja az egészet a próféta!
Az öreg nem felelt, csak sebesen pörgetni kezdte varázs szemét, miközben természetes érzékszervével rosszállóan meredt Mrs. Waesleyre.
- Mi van Siriusszal, Molly? És a halálfalók? Hányat kaptak el?
- Miután eltaláltak megjelent Dumbledore professzor, és szinte az összest elfogta, aztán jött Tudodki is – suttogta a boszorkány. – És párbajoztak Dumbledorral, nem sokkal később Caramel meg a kopói is befutottak, és soha többet nem tagadhatják, hogy Tudjukki valóban visszatért – foglalta össze gyorsan.
- Akkor végül is jól sült el a dolog nem?
- Hát, az igazság az, hogy nem egészen. – Az asszonyon látszott, hogy nem akaródzik neki kimondani, amit ki kell.
- Na emberek nekem el kell mennem – recsegte váratlanul Rémszem. – Van egy kis elintéznivalóm. Nymphadora igyekezz a lábadozással, a rend nem sokáig hanyagolhat egy metamorfmágust!
- Elkísérlek – búgta Kingsley, és Alastorral együtt sietve távoztak.
A kis csapatból már nem maradt más, csak Molly és Arthur.
- Drágám, miután elájultál, Sirius Bellatrix Lestrangedzsel párbajozott valami emelvényen – mesélte a boszorkány, úgy látszott ahhoz képet, hogy nem volt ott igen jól informált az eseményekről. – És az a banya, kilőtt egy gyilkos átkot Siriusra, aztán meg a függöny… - nem folytatta, csak meredt férjére, látni lehetett rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Tonks már sejtette mi történt, de még reménykedett az ellenkezőjében, mikor Arthur befejezte felesége mondatát.
- Sirius meghalt.
- Nem, nem… Az nem lehet… Ő… ő Sirius! – rázta a fejét Tonks, két hatalmas könnycsepp kíséretében. – Sirius… Nem hiszem el… Hol van Remus? – kérdezte újra, miközben már patakokban folytak le arcán a könnyei.
Tudta, hogy a férfi gyászolja barátját, és azért nem jött be hozzá, mert neki jelentett a legtöbbet Tapmancs.
- El kell mennem… mellette kell lennem… nem hagyhatjátok ilyenkor magára!
- Tonks, te még nem mehetsz sehova! – tuszkolta vissza az ágyra a boszorkányt Molly. – Remus azt mondta, egyedül akar lenni.
- Egyedül?
- Egyedül, de mi is csak azt vártuk, hogy felébredj, lassan mennünk kell, talán már este otthon lehetsz, addig még benézünk, de Bill az odúban van, és oda kell mennünk…
- Persze, menjetek csak – vágott közbe a nő. Néhány perc múlva búcsút intett a házaspárnak majd nyílt és zárult az ajtó jelezve, hogy már egyedül van.
Lassan, ha csak nagyon lassan is, de felfogta, hogy barátja meghalt. Halkan és andalító hullámokban törtek rá az emlékek, utat törve a szívében, zokogásra késztették a fiatal boszorkányt. Könnyei csípték szemét, majd gördültek le arcán társa halála miatt. Egy ismeretlen hang törte meg a fájdalmát.
- Jól van? – Egy barna hajú, jóképű fiatal férfi állt meg az ágya mellett, s kedvesen tekintett le rá.
Tonks csak bólintott egyet és elfordult. Nem szeretett emberek előtt sírni, bár Remus miatt az utóbbi hónapokban nem egyszer zokogott.
- Leülhetek? – mutatott arra a székre, ahonnan pár perce Molly felállt.
Tonks ismét intett fejével, mire a varázsló már a székben terpeszkedett és az ő arcát fürkészte.
- Miért sír?
A boszorkányt kissé meglepte, hogy egy idegen ember áll előtte, és kedvesen, mintha évek óta ismernék egymást, érdeklődik iránta, de az udvariasság, ahogyan bánt vele a mágus, arra ösztönözte, hogy válaszoljon.
- Meg… meghalt… - nyögte, de azt nem tette hozzá, hogy ki, elvégre az ismeretlen lehet ellenség is.
Látszólag a férfi is rájött, hogy a nőt feszéjezi névtelensége.
- Brett Dereng, a Mágikus - Közlekedésügyi főosztályról – nyújtott kezet.
- Tonks… Auror vagyok. – A nő elfogadta a felé nyújtott jobbot, közben vörösödni kezdett a haja, a férfi erre ijedten húzta vissza karját.
- Ja igen… metamorf mágia… – mosolyodott el Tonks Brett meglepett arcán, a varázsló amint meglátta sikerét rögtön egy barátságos vigyorral állt elő.
- Sokkal szebb, ha mosolyog – állapította meg, mire a boszorkánynak nem csak a haja, de az arca is vöröslött. – Elmondja, hogy ki halt meg? Barát? Rokon? Férj? Gyerek?
- Nem vagyok férjes, és gyerekem sincs. Egy… egy barátom… - újabb könnycseppek hullottak, a már így is elázott takaróra.
- Sajnálom.
- Köszönöm – szipogta Tonks. Mindketten hallgattak, s közben Nymphadora végigmérte a férfit, azon nem látszott semmiféle betegség nyoma.
- Miért hozták be? – kérdezte kíváncsian.
- Nem érdekes, megátkoztak, a munkahelyemen. El se tudja képzelni, milyen mérgesek tudnak lenni a seprűkészítők, ha a háromnyelű forradalmi találmányukat nem dobják az abszolútra. – Tonks újra mosolygott, és most először a varázsló mélybarna szemeibe nézett, a mágus viszonozta pillantását.
-Gyönyörű a szeme, mármint ha ez az igazi – bókolt újra Brett.
Tonks lehunyta szemét, s mire kinyitotta, az már kéken ragyogott.
- Köszönöm – biccentett a férfi.
- Mit?
- Hát, hogy visszaváltoztatta. Így az igazi Tonks egy kis részével beszélhetek. – A nő arca már Weasley vörösre változott, s ezt a varázsló kedves mosollyal fogadta. – Illetlenség azt kérnem, hogy mutassa meg magát?
- Igen, egy kicsit bunkóság – felelte.
- Nem akartam megbántani – vágta rá Brett, és előrébb dőlt a székben, hogy közelebb kerüljön Nymphadorához.
- Semmi baj, csak nem szeretem elárulni magam.
- Értem. Mindenesetre a szemét már megmutatta. Ezt vehetem megtisztelésnek?
- Ha akarja, vegye annak – vonta meg a vállát Tonks, és a vele szemben álló az ablakon át kibámult a felhőtlen kék égre.
Ez a férfi nagyon kedves, talán kedvesebb, mint Remus, pedig nem is ismeri őt, és mégis leült hozzá beszélgetni. Hála melege járta át a szívét, és úgy nézett vissza a varázsló arcára.
Végigfutatta tekintetét a máguson, aki most őt fürkészte.
- Neki is szépek a szemei – gondolta Tonks.
Brett talán jelzésnek vette a boszorkány érdeklődő pillantását, és még közelebb hajolt, feje már egy magasságban volt Nymphadora arcával, s a nő szemeiben észrevett két kósza könnycseppet.
- Kérem, ne sírjon – suttogta, még közelebb araszolt, majd megcsókolta az előtte ülő megtört lelket.
Tonks egy rémisztően hosszú pillanatig viszonozta a csókot, de aztán egy kép úszott be a képzeletébe.
Egy mosolygó arc, ami régi barátai csínytevéseiről mesélt neki. Majd eszébe jutott Sirius.
Vajon mit szólna a varázsló, ha látná, hogy egy idegen férfival csókolózik pár órával a halála után?
Gyengéden eltolta magától Brettet és lesütötte szemét.
- Na haragudjon – mentegetőzött nyomban a mágus. – Sajnálom, nem lett volna szabad… Nem tudom miért… Nem akartam kihasználni, hogy… hogy ilyen állapotban van.
- Nem történt semmi – vágta rá Tonks.
- Ha gondolja, elmegyek. Nem zavarom tovább – pattant fel.
- Ne! Kérem! Maradjon. Nem akarok egyedül lenni.
A férfi rájött, hogy a boszorkány nem lehet az övé, mégis visszaült a székbe és érdeklődve tovább figyelte a nőt.
- Ha nem meséli el, hogy mi bántja nem, tudok segíteni.
- Hát… tudja, aki meghalt…
- Azt mondta a barátja volt – folytatta Brett. – Vagy volt több is maguk közt?
- Nem. Csak tudja neki is volt egy barátja. Remus. És ő… Ő beteg.
- Miért? Mi baja van?
- Vérfarkas.
Brett arcáról eltűnt a barátságos mosoly, és feszült figyelemnek adta át a helyét.
- Tonks! Szervusz Drágám! Azt hittük Dumbledore nem enged eljönni. – Mrs. Weasley sietett felé a pályaudvaron.
- Nem olyan veszélyes feladat Harry testőrének lenni fényes nappal – nevetett a boszorkány.
Néhány másodperccel később megpillantotta a népes kis csapatot, akik a gyerek fogadására gyűltek össze. Ott volt köztük Remus is.
A nő mit sem törődve a többiekkel odaszaladt, és átölelte a varázslót.
- Sajnálom Remus – suttogta a mágus fülébe, a gyászoló férfi szorosan magához húzta, de mire Nymphadora feleszmélt, Lupin már el is engedte karjai közül.
- Beszélnünk kell, de nem most, és nem itt – jelentette ki határozottan, mire a boszorkány bólintott. – A Walpurgis póló van rajtad? – csodálkozott a mágus, mikor végigmérte a nőt.
- Úgy tudom, tetszik.
- Tetszik, csak meglepett. Nem azt mondtad, hogy ebben szoktál aludni?
- Azt mondtam, de változott a szerepe – mosolygott Tonks.
Egyikük sem vette észre, hogy a körülöttük állók feszült figyelemmel hallgatják szóváltásukat, Tonksnak épp csak Molly sugárzó arca tűnt fel, és a furcsa pillantás, amit férjével váltott.
- Harry és a többiek nemsokára itt lesznek – recsegett közbe Mordon – a muglik már megérkeztek, ott állnak nem messze attól a kukától. – Csapatukból többen hátrafordultak, Rémszem csak varázsszemét pörgette szélsebesen. – Még van 5 percünk. Tonks ha ránk támadnak a halálfalók, te véded őket értetted?
- Nem hiszem, hogy ránk támadnak fényes nappal, annyira még a halálfalók sem lököttek – nyugtatta meg a nő, de közben biccentett.
- Azt se hittük, hogy betörnek a minisztériumba, mégis megtették - hadarta Mordon, miközben egy elégedett pillantást vetett rá, és Remusra.
Valóban 5 perc múlva futott be a vonat, s az alatt az 5 perc alatt Arthur nem kis örömére, befutottak Hermione Granger szülei is, a varázsló lelkes érdeklődést mutatott Mr. Granger mágiamentesen működő órája iránt, amit a mugli nyugtalanul fogadott, és végül Arthunak ajándékozta a karórát.
*
- Minden rendben ment. Ügyesek voltatok – dicsérte meg a társaságot Alastor, miközben a távolodó Harryt figyelte.
- Mi nem tetszett annak a Petúniának bennem? – kérdezte Nymphadora, és ő is hátranézett.
Remus rápillantott a nő rózsaszín hajára, majd csendesen így felelt:
- Nem kell velük törődni.
Tonks mintha nem is hallotta volna a varázsló szavait, eltűnődve bámulta azt a helyet, ahol a 3 Dursley és Harry eltűntek.
- Beszélhetünk? – tette fel újra kérdését Remus, remélve, hogy eltudja terelni a boszorkány figyelmét égető problémájáról.
- Hm? – Tonks megrázta magát, és tekintetét a tudatával együtt Holdsápra irányította. – persze-persze, beszéljünk.
- Menjünk a Grimmauld térre – indítványozta a mágus, de reményeivel ellenében a boszorkány elbizonytalanodott.
- Biztos, hogy oda akarsz menni? Dumbledore azt mondta, nem lenne szerencsés, ha összefutnánk pár halálfalóval odabent, meg hát Sirius.
- Biztos.
- Hát rendben. – sóhajtott Nymphadora, aztán pördűlt egyet és el is tűnt, Remus késve követte.
A lépcsőre hoppanált, és a nyitott ajtóból arra következtetett, hogy Tonks érkezése után haladéktalanul bement a házba.
Mikor belépett épp látta eltűnni a rágógumi-rózsaszín hajat a konyha ajtaja mögött, s ő rögvest követte.
A házban már egy hete nem járt senki. Sipor bizonyára fent volt az emeleten, ez pedig azt eredményezte, hogy végre nyugodtan tud Tonksszal beszélni.
A nő az asztalnál várta és körmei színével játszott.
Remus leült mellé, de nem nézett a szemébe.
- Tudod, miről akarok veled beszélni – kezdte, a boszorkány viszont közbevágott.
- A szokásos jön igaz? Öreg vagyok, szegény vagyok, beteg vagyok, túl nagy az önsajnálatom – legyintett dühösen Tonks.
Remus nem mondott semmit, csak elmosolyodott. A boszorkánynak igaza volt, túl sokszor hangoztatja ezeket a mondatokat, és mindig csak kifogásokat keres, miért nem élhet boldogan.
- Te is tudod, hogy ez mind igaz – szólalt meg nagy sokára.
- Nem igaz!
- Nem fogok vitatkozni! Láttad mi történt Siriusszal! Tonks, nem élném túl, ha veled is történne valami miattam!
- Sirius halála nem a te hibád volt Remus!
- Ha visszatartom ez nem történt, volna meg.
- Senki nem tartotta vissza, mert senki nem is tudta volna visszatartani! Szerinted képes lett volna itthon ülni, míg mi harcolunk? Remus ezt nem gondoltad komolyan! És ez az egész inkább az én hibám, mint a tiéd.
- Miért volna a te hibád?
- Én harcoltam a drága nagynénémmel, mielőtt kilőtt.
- Tudod, hogy nem tehetsz róla…
- Tudom, és te is tudod! Sirius egyszerűen csak…
- Nem Siriusról akartam veled beszélni – tért vissza az őt jobban érdeklő témára Holdsáp.
- Sejtettem – vetette közbe a boszorkány, de utána elhallgatott és várta a folytatást.
- Nekem az a sorsom, hogy egyedül maradjak.
- Ó, értem! Eddig a betegséged volt a kifogás, most már a sors keze is benne van a dologban mi?
- El fogok menni – folytatta a varázsló, látszott rajta, hogy betanult szöveget mond.
- Hova?
- Dumbledore megkért, hogy menjek el a vérfarkasok közé – felelte, s lesütötte szemét.
- Igent mondtál?
- Igent.
- Remus! De hát… mit csinálnál te ott? Te nem vagy olyan, mint azok az állatok!
- Tonks, én is állat vagyok.
- Ne nevettesd ki magad Remus! Te áldozat vagy, nem állat! – emelte fel a hangját Tonks.
- Nem mindegy?
- Nem, nem az!
- Tonks ez nem szerelem. Te nem szeretsz engem, nem szerethetsz engem!
- Miért nem? – Tonks haja hihetetlen gyorsasággal kezdett el nőni és vörösödni, pár perc hallgatás után már vállig érő, paprika piros volt.
- Mert nem vagyok hozzád illő.
- Ha eddig nem vetted volna észre, metamorf mágus vagyok, tehát ez nem a legjobb kifogás.
- Augusztus végén indulok – váltott témát gyorsan a férfi. – De nem tudom, mikor jöhetek el. Ha befogadnak valószínűleg, hónapokig ott leszek.
- Várok – vágta rá a boszorkány.
- Nem várhatsz.
- Ezt nem tilthatod meg.
- Tonks ne rontsd el miattam az életed! Hidd el, te engem nem szeretsz. – Remus olyan bizonyossággal győzködte Nymphadorát, vagy inkább magát, mintha belelátna a mellette ülő nő szívébe.
- Tudod, mikor a Szent Mungóban voltam – kezdte Tonks, majd egy sokatmondó pillantás kíséretében mérgesen hozzátette. – És te nem látogattál meg.
- Nem tudtam… - kezdte a mentegetőzést Holdsáp, de a nő nem törődött vele, csak mérgesen folytatta.
-Miután Molly és Arthur elmentek, egy Brett Dereng nevű varázslóval találkoztam.
Remus nem szólt semmit, csak meredt maga elé, nem törődve a boszorkánnyal.
- Kedves volt, fiatal, jóképű, biztos állással és egészségesen ült le az ágyamhoz beszélgetni. –Nymphadora abban a biztos tudatban mondta ezeket a szavakat, hogy a férfinak szörnyű fájdalmat okoz vele. – Megkérdezte, miért sírok, bókolt, és mosolygott, s közben egyre közelebb és közelebb jött hozzám.
- Aztán megcsókolt. – Nymphadora felpillantott, és látta, hogy Lupin csalódottan mered rá, várt egy kicsit, hogy kiélvezhesse a pillanatot, majd folytatta. – Viszonoztam.
Holdsáp észrevette a nő tekintetében az izzó gyűlöletet, s úgy gondolta nincs több mondanivalója. Felállt és elindult az ajtó felé, de még mielőtt kiléphetett volna rajta, a boszorkány hozzátette. – Azt hittem ezt akartad.
- Ezt akartam – vágta rá dühösen Remus az ajtó felé tartva, de Tonks nyomban folytatta a meséjét.
- Aztán eszembe jutottál te, meg Sirius.
Remus megtorpant, keze már a kilincsen volt, de ő maga nem mozdult.
- És eltoltam magamtól Derenget.
A varázsló megfordult, s szembe találta magát a nő gyűlölettől könnyező szemeivel.
- Te pedig most azt vágod a fejemhez, hogy nem szeretlek. Menj el a minisztériumba, beszélj Derenggel, majd ő elmeséli, miket mondtam rólad.
- Dora sajnálom…
- Sajnálhatod is. – A boszorkány felpattant és az ajtó felé sietett. – Ha találkozunk még Remus, akkor próbálj meg értelmesebben viselkedni! – vetette oda, majd a férfi kezével együtt lenyomta a kilincset, átszáguldott a házon, és néhány perc múlva a Fidelius bűbáj hatókörét elhagyva hoppanált. Magára hagyva a bosszankodó varázslót.