Remus ígéretéhez híven augusztus végén elindult, félig-meddig önkéntesnek mondható száműzetésébe.
Távozása előtti utolsó beszélgetése Tonksszal rövid és érdektelen volt.
A Black házból költözködtek, és használhatatlan iratokat, tervrajzokat, listákat selejteztek ki a többi közül, mikor Remus és a boszorkány egy szobába keveredtek.
- Öhm… A számon tartott halálfalók listája nálad van? – kérdezte Lupin, látszólag zavarban volt.
A nő csak megrázta a fejét.
- Oh… hát akkor, megyek… és… Öh… tovább keresem – dadogta, majd kiviharzott a helységből, s pár hét múlva el is utazott.
Csupán egy levél jött tőle, néhány nappal eltávozása után, de abban szavait az egész Rendhez intézte:
Rájöttek, hogy iskolázott vagyok, és hogy a Főnix Rendjének tagja, nincs sok időm írni. A legtöbben Tudjukki oldalán állnak, tehát részben nekem is úgy kell tennem, mintha őt szolgálnám, vagy legalább is pártatlan lennék. Mindenesetre, ha éjszakánként sikerül egy-két vérfarkassal beszélnem, akiknek jobban tetszenek Dumbledore álláspontjai máris nyertünk pár embert.
Remus
A hónapok jöttek és mentek, miután már kilenc hete nem hallott semmi hírt a vérfarkasról, Tonks komolyabban is aggódni kezdett.
Mivel a Roxfort őrzésére volt a feladata, nem sok teendője akadt, néha-néha elsétált a kastély körül, nosztalgiázott, párszor gyanús alakokat követett, akikről kiderült, hogy csak a Szárnyas Vadkan állandó vendégei.
Már Holdsáp elindulása előtt is szörnyen érezte magát veszekedésük miatt, később pedig bánta, hogy csúnyán búcsúzott el a férfitól. Tudta, hogy a nyár folyamán számtalan rendgyűlés alatt lehetősége lett volna beszélni a varázslóval, de most először nem tudott, mit mondani. Rég felhagyott a metamorf mágiával, mikor észrevette, hogy patrónusának alakja végzetes változáson ment keresztül, tudta nélkül.
*
Karácsonykor, mint a Roxfort diákjait, az őröket is szünetre bocsátották, de a tanulókkal ellentétben ők csak szent este előtt egy nappal kaptak kimenőt.
Tonks úgy tervezte, hogy délben indul, és Roxmortsból hoppanál majd. Végül vetett egy komor pillantást a három seprűre, aztán pördűlt egyet és eltűnt.
Nem jelenhetett meg rögtön az emeleti lakásában, hisz ott muglik is laknak, ezért nem messze otthonától egy sötét sikátorba érkezett.
Londonban esett a hó. Nem olyan nagy pelyhekben, és nem olyan sűrűn, mint a roxforti birtokon, de még így is szép látványt nyújtott.
Sietve átkelt a grafitikkel telezsúfolt zsákutcán, majd kilépett a karácsonyi bevásárlás utolsó részleteit intéző tömegbe. Nem sokkal később azt is észrevette, hogy nem bámulják meg annyian.
Egérszürke hajával már nem volt olyan feltűnő, mint egykor rikító rózsaszínen.
- Tonks? – kiáltott utána rögtön egy férfihang – Tonks maga az?
A nő hátrafordult, s egy ismerős mosolygó arcot pillantott meg a forgatagban.
- Jó napot Brett – köszönt Nymphadora és mosolyt erőltetett az arcára. A még mindig jóképű varázsló nyomban odaszaladt hozzá, és nagy vigyorral méregetni kezdte.
- Sokat változott – állapította meg. – Meséljen, mi történt magával?
A boszorkányon valószínűleg látszott, hogy nincs kedve társalogni, ezt a férfi csak egy percig jelezte, majd energikusan folytatta mondandóját. - Nem erőltetem, ha nem akarja, csak gondoltam jól esne, ha elmondhatná valakinek mi bántja - Brett arcáról eltűnt a mosoly, s már komoran fürkészte a nőt. - Higgye el, jót tenne.
- Majd inkább máskor – válaszolt egykedvűen Tonks, s hogy ne tűnjön olyan mogorvának, hozzátette. – Nem értem, mit keres itt, a muglikat nem érdeklik a seprűk.
- Egy mugli nő látott egy boszorkányt elrepülni a háza felett. Nekem kell módosítani a tudatát – magyarázta Dereng. – Az ember azt hinné, ez az amneziátorok dolga, de nekik manapság annyi feladatuk van, hogy az ilyen kis ügyekkel már nem is foglalkoznak – tette hozzá egy fintor kíséretében, amivel jelezte, hogy mennyire nagyra tartja az amneziátorok munkáját. Tonks tudta, hogy miután Brett meghallgatta őt az ispotályban, bunkóság volna elküldeni, feltett még egy kérdést, amit befejezésnek szánt, hogy gyorsan odébbállhasson.
- Honnan ismert meg? Egy metamorf mágust nem olyan egyszerű felismerni.
- A szeme miatt – mutatott rá Dereng.
- Minden nőnek belebámul az arcába?
- Nem, csak valahogy meg is éreztem, hogy maga az, és mikor megláttam a szemét…
-Aha, mindegy, de nekem sajnos mennem kell… – sietett kitérni az újabb bókokkal kecsegtető beszélgetés folytatása alól Tonks. Már indult volna, ha Brett el nem kapja a kezét.
- Várjon! Ha nem akar most beszélni, megértem, de akkor ezt tartsa meg. – Belenyúlt a zsebébe és egy darab pergament húzott elő.
- Ezen rajta van az irodám helye a minisztériumban. Ha rá ér jöjjön el, és ott majd felvilágosít, hogy, mi baja van. – Átadta a darabka papírt, a nő pedig egy hálás mosoly, meg egy köszönet kíséretében zsebre vágta.
- Akkor hát találkozunk – biccentett Dereng az elviharzó boszorkány után.
Tonks hangulatán némileg javított a beszélgetés, s egy árnyalatnyi jó kedvvel ballagott tovább. Elérte a házát, késlekedés nélkül benyitott, és felrohant a lépcsőn. Az utolsó fordulóban egy ismerős kép tárult a szeme elé.
Homályba burkolódzó alak ült, ajtónak vetett háttal a lakása előtt.
- Remus! – kiabálta. – Remus! Jól vagy? Nem esett bajod? Minden rendben? – kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant a varázslóhoz.
Remus Lupin ült az ajtó előtt, s most fáradtan felállt.
- Semmi bajom Dora, jól vagyok – nyugtatta meg a boszorkányt, mire az megkönnyebbülten felsóhajtott, a férfihoz lépett előbb átölelte, aztán feltört belőle a sírás, ami már hónapok óta fojtogatta, óriási könnycseppeket hullatva a padlóra a férfi mellkasának dőlt.
- Aggódtam érted! Öt… öt hónapja nem beszéltünk! Kilenc hete nem tud rólad senki semmit! – Tonks szemrehányásán a varázsló csak mosolygott, magához szorította a zokogó nőt, majd csendesen jelezte, hogy be szeretne menni.
Nymphadora kibújt az ölelés alól, az ajtó elé lépett, előhúzta pálcáját, és elsuttogott egy jelszót, mire kattant a zár.
A ház a megszokott képét mutatta, semmi nem változott benne, csak épp porosabb volt, mint Lupin legutóbbi ittjártakor, jelezve, hogy lakója hosszabb időre költözött el.
- Ülj le – szipogta a boszorkány, kabátját felakasztva a fogasra, Remus engedelmeskedett, odabotorkált a szűk kanapéhoz, majd levetette magát rá.
Tonks is leült mellé, és egy halvány mosollyal az arcán kíváncsian figyelte.
- Mesélj, mi történt veled? – A nő letörölte kék szemében csillogó könnyeit.
- Hát elmentem, természetesen megtaláltam a farkasokat. Nem akartak rögtön befogadni, először el se hitték, hogy én is közéjük tartozom.
- Nem tartozol közéjük! – vágott közbe a boszorkány, most először jutott eszébe, hogyan is váltak el egymástól.
- Mindegy. Tehát azt akarták, hogy bizonyítsak. Lusták voltak megvárni a holdtöltét.
- És?
- Áldozatokat hoztak – magyarázta Lupin. – Azt szerették volna, hogy bántsam őket.
Tonks ijedt arcát látva gyorsan hozzátette.
- Természetesen nem esett bántódásuk, sikerült nagyrészüket kiszöktetni, de ez mindegy. Pár hét múlva eljött a telihold. Gond nélkül átváltoztam, onnantól nem kellett nekik tovább magyarázkodnom, bár még így is gyanakodva néztek rám…
Nymphadora érdeklődve hallgatta a beszámolót, s közben féltve méregette a szörnyűségeket mesélő varázslót.
-… most itt vagyok – fejezte be Remus – Sajnálom, hogy… nem szabadott volna veszekednünk – tette hozzá. – Szörnyen éreztem magam.
- Többet nem akarok veszekedni, de…- A mágus felpillantott, Tonks pedig folytatta- de, ha visszaküld oda Dumbledore, én megfojtom.
- Tudod, hogy vissza kell mennem, ha ő úgy gondolja.
- Szabad ember vagy! – makacskodott a boszorka.
- Szabad akaratomból léptem be a Rendbe. Már elfogadtak, nincs mitől félnem, rájöttek, hogy én is vérfarkas vagyok.
- Te nem vagy vérfarkas! Varázsló vagy, aki beteg! Mégis úgy kezeled ezt, mintha egy fertőző nyavalya volna!
- Kedves tőled, hogy ezt mondod, részben ezért jöttem ide.
- Nem akarom hallani, az újabb kifogásokat, egyelőre nem, inkább… ebédeljünk – vetette fel hirtelen ötletét. – Gondolom, még te sem ettél. Talán van itthon valami, de nem vagyok benne biztos, lehet el kell menni a boltba, csak az a baj, hogy nem tudom, melyik van nyitva ilyenkor – hadarta a nő. – Eljössz velem? – nézett a varázslóra, aki látszólag habozott, majd megfontoltan biccentett egyet, elégedett vigyort csalva ezzel Tonks arcára.
A nő kabátot vett, s Remus kíséretében kisétált az ajtón, le a lépcsőn, azután pedig tovább a hófödte utcára.
- Merre kezdjük? – kérdezte a boszorkány szétnézve a fehérbe öltözött környéken.
- Nem tudom. Te laksz itt.
Tonks elindult az út jobb oldalán. Minden kisebb élelmiszerboltot zárva találtak, s amikor a plázában rá leltek egy kivilágított üzletre, mindketten sietve léptek be az ajtón.
Nymphadora megrakodta a kosarat egy finom ebéd kellékeivel, de a kasszánál heves vita alakult ki kettejük közt arról, ki fizet, végül Remus győzött és diadalittasan átnyújtotta a mugli pénzérméket a mosolygó hölgynek.
A boszorkány egész visszaúton egy szót sem szólt. Vérig volt sértve azon, hogy Remus nem hagyta az ő akaratát beteljesülni, Lupin ellenben jókedvűen, dudorászva nézegette a járókelőket, és csak nevetett Tonks bosszús arcán.
Optimista hangulata átragadt a nőre, s mikor a 6 emeletes toronyba belépve egy tizenöt, tizenhat év körüli fiút pillantottak meg „karácsonyi jó kívánságot” átadni barátnője szájába, lopva összemosolyogtak.
- Nem értem, miért nem szerelnek be ide egy liftet – bosszankodott Nymphadora felérve az épület tetejébe.
- Micsodát? – nézett rá értetlenkedve Remus.
- Liftet! Nagy dobozszerű izé, amit két hosszú kötél húzogat le-föl, és abba másznak be a muglik, hogy ne kelljen lépcsőzniük – magyarázta a boszorkány belökve az ajtót.
- Ahaaa… És te bele mernél ülni egy dobozba? – hitetlenkedett Lupin követve a nőt.
- Nem ülnek, hanem állnak benne, és inkább ülök egy dobozban, minthogy lépcsőzzek.
- Ebben is különbözünk…
- Rendben, akkor lépcsőzök, így már megfelel?
- Nem így értettem.
- Jaj hagyjuk már a liftet… - sóhajtott fáradtan a boszorkány.
Átgázolva az előszobán, Tonks a konyha felé vette az irányt, kis idő múltán, már úgy rohangált fel-alá a szobában, mint egy vérbeli háziasszony, pálcáját jobbra-balra lengette, s miután kiparancsolta Lupint a konyhából, mondván, ha meg akarja tartani mindkét kezét, ne nyúljon a húst szeletelő kés alá, gyorsabban haladt, mint addig, és egy röpke fél óra alatt elkészítette a két személyre rendelt ebédet.
- Finom volt – dicsérte meg üres tányérja mögül felpillantva Remus. – Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.
- Főzni tudok… de a takarítással már gond van. Molly viszont, sosem enged a konyhába – jegyezte meg Tonks. – Nem értem miért.
Lupin erre nem válaszolt, csak tekintete vándorolt a néhány perce felborított pohárra.
- Én sem értem – mosolyogott szelíden.
Az idilli pillanatot egy levél érkezése szakította félbe. A bagoly kecsesen beröppent a félig nyitott ablakon, tett egy kört a konyhában, s a megolvadt hópelyhek miatt esőt zúdított a bent lévők fejére, majd leszállt a konyhaasztal közepére.
- Ezerszer megmondtam már, hogy ne ide küldjék a leveleket! – mérgelődött a boszorkány – Merlin szakállára, ebben házban muglik vannak!
Kikapta a madár csőréből az üzenetet, és dühösen feltépte a borítékot, amiből egy kis pergamen esett ki Mrs. Weasley kézírásával. Tonks átfutotta a tartalmát, majd Remus kíváncsi pillantásától kísérten összefoglalta.
- Molly írta. Azt üzeni, hogy ha van kedvem, menjek le hozzájuk estére, vagy holnap ebédre. Rejtély honnan, de tudja, hogy itt vagy, azt írja, hogy este te is elmehetnél hozzájuk, mert hogy nagycsaláddal szép az ünnep. Elmész?
- Beszélnem kell Arthurral – biccentett a varázsló, s látta, hogy a nő csalódott arccal varázsol magának elő a semmiből egy pennát, és firkantja a választ a pergamen hátuljára. Tudta, hogy Tonks azt várná, vele töltse a szent estét, ez azonban lehetetlennek tűnt azok után, amit mondani akart neki.
- Te velem jössz?
- Meg kellene látogatni a szüleimet, de még nem tudom, mikor menjek.
- Most már elmondhatom, mit akartam? – váltott témát hirtelen Remus, mire a nő elfintorodott, és gyorsan az ablakhoz lépett, hogy elengedje a madarat.
- Muszáj most? Mollynak azt írtam, este mész, vagy megyünk – magyarázta a boszorkány. – Így is túl zsúfolt már az a ház, nem kellünk oda mi is egyelőre.
- Tehát nem beszélhetek veled, mert te azt írtad a levélben, hogy este megyünk? – mosolyodott el Lupin.
- Beszélhetsz velem. Most is azt csinálod, de arról, amiről te akarsz beszélni, én nem akarok.
- Tudod, hogy… - kezdte a férfi, de Tonks kivágtázott a konyhából, s odakinn leült a kanapéra. Remus követte.
- Miért rohantál el?
- Mondtam, hogy most nincs hangulatom ehhez – hisztizett. - Végre feltűnsz, és szóba állsz velem, ami a te esetedben nagydolog, de nem mondasz mást, csak a szokásos mesét habbal.
- Mesét habbal? – visszhangozta a férfi, miközben lehuppant Nymphadora mellé.
Tonks egy komor pillantással válaszolt.
- Ha akarod, nem zavarlak tovább, és elmegyek – vetette fel ötletét Remus.
- Ne! Ne menj, mert akkor nem jössz vissza. – Az ostoba mondat már kicsúszott a nő száján, mielőtt észrevehette volna.
- Miért nem jövök vissza?
A boszorkány elpirult, s rájött, hogy túl sokat árult el aggódása mértékéből.
- Úgy értem, ha… ha elmész… - megakadt a mondatban, és csak meredt a mágusra.
- Már elmagyaráztam, hogy nem eshet semmi bajom.
- Tudom, de hát… mindegy, hagyjuk… fáradt vagyok. Ledőlök egy kicsit. Te is aludhatnál, legalább egy keveset.
Remus felvonta a szemöldökét.
- Mármint itt, nem… nem a szobában, vagyis… - Zavarban volt. Olyan zavarban, mint még életében soha. Mindketten jól emlékeztek, mi történt kettejük közt, de Nymphadora most nem tudta magát félreértés nélkül kifejezni.
Remuson látszott, hogy fáradt, hónapok óta nem aludt nyugodtan. Azonban nem mondott, semmit, még mindig mosolygott, de volt benne valami furcsa komorság.
- Nem vagyok álmos. – jelentette ki végül.
Tonks csak vállat vont, s elindult a hálószoba felé, magára hagyva a varázslót.
Lupinnak nem sok kedve volt egyedül, ébren várni, hogy a nő felébredjen, és végre elmagyarázhassa neki, amit már rég óta tervezett.
Azt viszont, hogy itt aludjon teljesen abszurdnak érezte, azok után, ami történt, és történni fog.
Mindenesetre hátradőlt a kanapén, most a plafont bámulta, s sejtette, hogy Tonks ugyanezt teszi néhány szobával odébb.
- Talán be kellene hozzá mennie? – tette fel a kérdést önmagának, de aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. – Nem-nem, az katasztrofális következményekkel járna.
- Nem éreztetheti azt Dorával, hogy szereti, hisz ez nem igaz… vagy talán igen?
Fogalma sem volt, meddig vizsgálgatta érzelmeit, egy idő után viszont beleunt.
- Senki nem helyeselné, hogy itt aludjon a kanapén, Tonks házában…
*
Halk zeneszóra ébredt.
Sejtette, hogy nem aludhatott egy fél óránál többet, most mégis karácsonyi dallamok ütötték meg a fülét.
Tonks zenét hallgatott a hálószobában.
Halkan fölállt, és csendesen belesett a szoba ajtaján.
A nő az ágyán ült, nekidőlt a bútor támlájának, és dúdolt. A karácsonyi számok egy mugli rádióból érkeztek, s a ház minden részét sejtelmes dallamukkal járták át.
- Jól vagy? – Benyitott, a boszorkány, mintha mély álomból ébredt volna, csodálkozva pillantott fel rá.
- És még te nem voltál álmos igaz? – szólalt meg, mikor magához tért.
- Szeretnék beszélni veled.
- Táncoljunk! – pattant fel Tonks.
- Táncolni akarsz? – lepődött meg Remus. – Itt? Nem hiszem, hogy okos dolog volna, és amit mondani akarok… Dora, meg kell beszélnünk mi lesz velünk.
Tonks azonban nem hallgatott rá, már hangosította is a zenét, s csak az utolsó szavakat tartotta figyelemre méltónak.
- Mi lesz velünk? – nézett a varázslóra. – Alighanem, meghalunk. Téged, lehet vérfarkasok ölnek meg most, ha visszamész. Engem, pedig a drága nénikém barátai fognak elintézni – vonta meg a vállát, mintha csak az odakinn egyre erősödő havazásról beszélne.
- Elég pesszimistán látod a dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy családod lesz, gyerekeid, férjed, és vénasszony korodban boldogan iszogatod majd a Sherryt, miközben ősrégi fotókat nézel – vázolta fel saját elképzeléseit a férfi.
- Sherryt iszogatok? – nevetett a boszorkány.
- Vodka jobb?
- Van választásom?
- Van.
- Akkor egy üveg vörösbort kérnék.
- Amit csak szeretnél. – Előhúzta pálcáját, és egy piros folyadékkal teli palackot varázsolt elő két pohárral. – Ezt még a Grimmauld térről hoztam el, mikor kipakoltunk – magyarázta. – Nálam volt, gondoltam még jól jöhet… inkább mi igyuk meg, mint a halálfalók.
- Igazad van – helyeselt a boszorkány, miközben az egyik üvegpohár felé nyúlt, amit Lupin készségesen átnyújtott neki.
Kimérten kortyolgatni kezdték a bort, s miközben Tonks a magnót bámulta, Remus lopva fel-fel tekintgetett rá pohara mögül.
Épp egy lassú dalt játszottak, mikor Nymphadora letette a poharat, és várakozóan nézett a férfira, a mágus viszont csak ült, és azon merengett, vajon miért szürke Tonks haja, hangulata, majd meglátta a boszorkány türelmetlen pillantásait.
- Nem tudok táncolni – jelentette ki percek múlva, aztán hirtelen a nő felé nyújtotta kezét, aki belehelyezte az övét, és odasétált a varázslóhoz.
Még mindig ugyanazt a dalt játszották, ami most egyre komótosabban ereszkedett rájuk.
Tonks átkarolta Lupin nyakát, a férfi karja, pedig az ő derekát fogta közre.
A zene pont olyan erős volt, hogy kellemesen hallhatták egymás lépéseit, miközben az énekes rákezdett a lassú refrénre, Nymphadora vele együtt dúdolt.
- Nem akarom azt az érzést kelteni, hogy csak játszom veled.
- Néha csodálkozom, hogy milyen jó ízlésük van a mugliknak – jegyezte meg Tonks, nem törődve Remus magyarázkodásával.
- Tehát arra gondoltam…
- Vehetnék egy nagyobb magnót. Azt hiszem azt valami hifinek, vagy minek hívják – töprengett a boszorkány.
-… hogy lehetnénk barátok – nyögte ki végül Lupin.
- Barátok?
- Igen. Nem szeretem, ha veszekszünk, és ez szerintem jó megoldás lenne…
A nő olyan gyorsan csusszant ki a varázsló karjai közül, és hátrált tőle egy lépést, hogy annak még feleszmélni sem volt ideje.
- Szerintem egyértelmű miért szoktunk veszekedni, és te most egy újabb veszekedést produkálsz ezzel a hozzáállással.
- Nyakatekert mondatokat használsz – jegyezte meg a férfi.
- Nem érdekelnek a mondataim! – fakadt ki Tonks. – Te érdekelsz, aki most készül visszamenni…
- Megmondtam, hogy ott nem történhet semmi.
- Egy kiéhezett vérfarkasoktól hemzsegő táborban, amit Tudodki tart a felügyelet alatt. Ó hát persze, mi bajod is eshetne… - morfondírozott a nő, majd ijesztő gyorsasággal váltott át kellemes hangnemből hideg kiabálásba. - Akarod, hogy felsoroljam?
A rádióból még mindig karácsonyi dalok szóltak, s most a Merry Christmas and the happy New Year-t éneklő kórus hangjai zengtek Tonks nyugtalan szavai mellett.
- Nem tudtam, hogy ezzel is megbántalak.
- Hagyjuk… jobb, ha most elmész.
- Biztos, magadra hagyjalak?
- Biztos.
Remus néhány percig nézte a nőt, aztán egy utolsó fájdalmas pillantás kíséretében kibotorkált a szobából, miközben a boszorkány leroskadt az ágy szélére, még visszaszaladt, és búcsúzóul leguggolt mellé, kezét pedig a nő lábára helyezte.
- Vigyázz magadra rendben? – szólt, s most először egy kis aggódás is csengett a hangjában. – Nem tudom, mikor jövök megint.
- Velem nem lesz semmi, téged jobban féltelek!
- Megmondtam, hogy felejts el! Ott az a Brett. Biztos kedves ember…
Tonks ekkor váratlanul felpattant, kirohant a szobából, majd egy darab pergamen birtokában tért vissza.
- Tessék. – Lupin kezébe nyomta a papírt és haragtól csillogó szemmel intett a férfinak, hogy olvassa el.
Lupin széthajtotta, azon csak ennyi állt:
Brett Dereng:
Mágiaügyi Minisztérium, hatos szint, jobbra második folyosó 16. iroda.
- Dereng adta, hogy látogassam meg, ha van kedvem. Tedd el! – mutatott az üzenetre. – Így legalább eszembe sem jut elmenni hozzá, és igen nagyon kedves, rendes ember!
- Nem tehetem el! – tiltakozott. –Nyugodtan látogasd meg, jobban megismernéd és… és talán kialakulna köztettek valami.
- Ha nem teszed, el felgyújtom.
- Akkor tényleg jobb helyen van nálam… még visszakérheted.
Remus farmerja zsebébe süllyesztette a pergament, s felállt.
- Hát akkor… viszlát Dora – búcsúzott, majd kihátrált a szobából, néhány perc múlva pedig beárult az ajtó háta mögött.