Másnap Tonks már végzetesen bánta, hogy elzavarta Lupint. Nem tudta, mikor láthatja újra a férfit, vagy találkozhat-e vele még valaha.
A következő napot azzal töltötte, hogy az ablaknál ülve várta a varázsló felbukkanását.
Mr. és Mrs. Tonks sem örültek, hogy lányuk csak karácsony másnapján látogatta meg őket, és, hogy nem adott indoklást késésére.
Neki azonban megvolt az oka, amiért nem közölte szüleivel Remussal való kapcsolatát, hiszen ki örülne neki, ha a csemetéje egy vérfarkassal akarna összeállni?! Ezt a kis apróságot ráér akkor közölni, mikor már biztos lesz dolgában, de Remus elment, nem írt semmit, csupán egy üzenetet hagyott, amit Arthur Weasleynek adott át, s abban is csak ennyi volt:
- Vigyázz magadra, és látogasd meg őt, mert tudja, hogy emlékszel a címére. Ezt mondta – idézte fel Mr. Weasley.
Az odú konyhájában állt Arthur és Molly társaságában.
- Téved. Nem emlékszem a címére. – Tonks levetette magát egy székre, hamarosan vissza kellett indulnia Roxfortba, most mégis mozdulatlanul elgondolkodva meredt arra a bögre teára, amit Mrs. Weasley nyomott néhány perce a kezébe. – Még ha emlékeznék is rá, akkor sem mennék el! – jelentette ki határozottan.
- Milyen címről beszélsz drágám? – Molly érdeklődve figyelte, és még Mr. Weasley is felé fordult.
- Nem érdekes. Csak Remus azt akarja, hogy ismerjek meg jobban egy Brett Dereng nevű varázslót – sóhajtott fáradtan Nymphadora.
- Ki az a Dereng fickó? – kérdezte Arthur egy bizalomgerjesztő mosollyal, jelezve, hogy a nő neki is elmondhat bármit.
- Egy nagyon kedves barátom, akivel még tavaly a kórházban ismerkedtem meg – mesélte Nymphadora, majd egy mérges horkantás kíséretében nyomatékosan hozzátette. – Egy barátom!
- Ha nagyon kedves, akkor miért nem beszélsz vele? Remus is így akarja, nyugodtan… - Mr. Weasley elharapta a mondatot, mert tekintete találkozott a két nő pillantásával, és rájött, nem lenne szerencsés tovább hangozatnia Lupin neki elmondott verzióját, mivel a két boszorkány máris úgy meredt rá, mintha a világ legnagyobb ostobaságát mondta volna.
- Ezt te sem gondoltad komolyan, igaz Arthur?
- Hát persze, hogy nem Molly, csak egy ötlet volt – hunyászkodott meg a varázsló felesége ijesztően csengő szavai előtt. Tonks jobbnak látta, ha nem gerjeszt viszályt a Weasley házaspár között, ezért gyorsan búcsúzkodni kezdett.
- Szívem ne aggódj Remusért, tud vigyázni magára – kiáltott a távolodó boszorkány után Molly.
Az asszony azonban csak egy fájdalmas fintort vélt látni, a nő arcán, mielőtt kámforrá vált.
Lupin januárban semmi jelét nem adta annak, hogy élne, Tonksnak pedig az-az egyre kellemetlenebb szokása támadt, hogy naponta zaklatta a Roxfort igazgatóját, a legapróbb vérfarkasokhoz kapcsolódó híresztelések miatt is, Dumbledore nem mutatta, hogy zavarná a boszorkány érdeklődése, de egyre komorabb ábrázattal fogadta a boszorkányt, főleg, ha előtte Trelawney járt a szobájában.
Remus Lupin február tizennegyedikén, Roxmotsban járt, és Alastor Mordonnal társalgott a Három Seprű előtt, miközben az ő tudta nélkül, valaki egy ablakból figyelte.
- Értem, akkor ötvenkettő igaz? Te mész fel Albushoz, vagy mondjam el neki én? – recsegte Rémszem, varázsszemét szélsebesen forgatva, gyanús alakok után kutatott.
- Szerintem te is elmondhatnád neki, jobb, ha minél előbb visszamegyek, nem tanácsos sok időre otthagynom őket, mert gyanút foghatnak – felelte Lupin és, hogy nyomatékosítsa állítását, zsebre dugott kézzel sarkon fordult volna, de Mordon még utána vetett egy mondatot, ami megállásra késztette.
- Beszélned kéne Tonksszal – vonta meg a vállát az ex auror.
- Miét mi van vele? –értetlenkedett Remus.
- Nekem úgy tűnik ki van borulva. Rám már nem is hallgat, talán ha beszélnél vele jobban odafigyelne. A legutóbbi gyakorláson is borzalmasan teljesített, ha nem hozza rendbe magát, a rend sem számíthat rá, mert vagy megölik, vagy…
- Ne nézz mindent ilyen pesszimistán, Rémszem! Engem csak Bella akar eltenni láb alól.– Egy boszorkány toppant eléjük a kocsma ajtajából.
- Bellatrix Lestrange gyilkolta meg a fél rendet! Nymphadora, ne viccelj azzal a nővel, főleg akkor ne, ha az egész halálfaló banda mögötte áll! – torkolta le Rémszem, de a nő csak vállat vont, és egy „Ne nevezz Nymophadorának” mondatot dörmögött, mire Alastor mordult egyet, és kettejüket sértődötten faképnél hagyva elindult az iskola felé.
- Nem tudom, mi baja van. Mostanában mindig ilyen mogorva, aztán meg ha egy rossz szót szólók sértődötten elrohan – panaszolta fejcsóválva Tonks, miközben az elbicegő Mordont figyelte.
- Aggódik érted. Az előbb mondta, hogy nem figyelsz oda a gyakorlásokon… – Remus egy mérges pillantás kíséretében konstatálta, hogy a boszorkány szürkésbarna haja nem változott, és a nő hangulata sem épp rózsás.
- A drága jó Rémszem azt várja el tőlem, hogy egymagamban le tudjam győzni Tudodkit, és az összes halálfalóját. Meg kimerült voltam – magyarázta egy erőltetett mosoly kíséretében Nyphadora. – Te miért vagy itt?
- Albushoz jöttem.
- De legalább élsz. – Tonks szavai őszintének tűntek, de mégis unottan, vontatottan csengtek.
- Én is örülök, hogy látlak. –Lupin itt akadt el mondandójában, tudta, hogy hányadika van, az előbb megkérdezte Rémszemtől, és zavarba ejtően szörnyűnek találta, hogy a sors is felelőtlen, hisz képes volt, Valentin napkor egymás közelébe sodorni őt és Dorát, végül kinyögte, amit kötelességének érzett: - Boldog Valentin napot.
- Köszönöm, neked is – adta át jókívánságát a nő, mire mintha kettejük közt megtört volna az a fal, ami eddig gátolta beszélgetésüket. Tonks gyorsan Lupin elé lépett, hogy szorosan átölelje. – Hiányoztál – nevetett egy könnyes mosoly kíséretében a boszorkány, elengedte karjai közül Remust, akit láthatóan meglepett a hírtelen gesztus.
– Eljössz sétálni? – ajánlotta fel pár perc hallgatás után Nymphadora, még mindig mosolyogva, mire a mágus elfintorodott.
- Sajnálom Dora, nem lehet. Tényleg vissza kell mennem, mert ha megtudják, hogy itt vagyok… - Tonks egy árnyaltnyival sápadtabb lett, és elkomorult.
- Persze, akkor menj, nyugodtan, nem akarom, hogy bajba kerülj miattam – vágott közbe csalódottan a nő, s elfordult a Lupintól.
- Biztos nem haragszol? Bepótoljuk később…
- Nem, tényleg jobb, ha mész…
Remus nem tétovázott tovább, pördült egyet, és eltűnt, már nem hallotta, mit biggyeszt oda Tonks a mondat végére:
- Legalábbis, ha még visszajössz.

Albus Dumbledore halott. Nem tudom, mit kell mondanom McGalagonynak, mert ő lett az új igazgató, és ő intézi a temetést, azt kérdezte, eljöttök-e Roxfortba megnézni Dumbledore búcsúztatását, vagy sem, nincs időm többet írni, a reggeli próféta biztos lehozza az egészet, majd ha találkozunk, megbeszéljük.
Ölel, lányotok.
Ennyi állt abban a levélben, amit Tonks a szüleinek írt Dumbledore halála utáni órákban. Nem tudta, miért rázta meg annyira a tragédia, hisz diákkorában ritkán találkozott Albusszal, a rend gyűlésein csak a legfontosabb információit adhatta át neki. Talán akkor ismerte meg jobban a varázslót, mikor naponta Remusról érdeklődött a szobájában.
Lupin is kiborult, Tonks soha nem látta őt ennyire rossz lelki állapotban. Már szégyellte magát, amiért veszekedett vele a gyerekek előtt, de nem kérhetett bocsánatot, mert a férfi rögtön a gyengélkedői eset után kámforrá vált, és senki nem tudta hová mehetett.
Remus a Mágiaügyi Minisztérium liftjében tartózkodott, mikor Tonks a bagolyház üvegezetlen ablakán át elengedte a levelét cipelő, kis postást.
Behúzta magára a lift ajtaját, az, egy zajos nyikorgás kíséretében elindult.
Sejtette, akit keres, nincs az irodájában, de mégis reménykedett, hogy nem hiába hagyta ott a gyászoló roxfortiakat, s valami eredménnyel jár utazása. A lift megérkezett a hatos szintre, a női hang elmondta monológját, Remus pedig a nyíló ajtón át egy lépéssel a folyosón termett. Kotorászva előhúzott egy mára már rongyossá vált pergament és motyogva olvasni kezdte.
– Jobbra második folyosó. – Fel se pillantva elindult a helyes irányba, a néhány lépés után viszont megtorpant. – Tizenhatodik iroda… tizenhat… - körülnézett, egy végtelennek tűnő alagútszerű folyosón állt, kisvártatva aztán elkezdte a keresést a bal oldali ajtók között. Sejtette, hogy jó helyen kutakodik, mivel az első ajtón egy nagy arany tízes díszelgett, arrébb a tizenkettes, majd tizennégy és végül a tizenhat.
Az ajtón nem csak szám állt, hanem felette egy kis négyzetben összefoglalva a bent dolgozók neve is:
Alnew Gregorio.
Dereng Brett.
Helena Hipsky
Bekopogott, s annál nagyobb volt a megdöbbenése, mikor egy mérges hang szabadot kiáltott.
A helyiségben egy papírokkal elhalmozott íróasztal mögött, jóképű, fiatal, bosszankodó varázsló ült, aki most felpillantott munkájából.
Dereng rövid mérlegelés után rájött, nem ismeri a férfit, s, hogy az, döbbent arcával gátolja őt munkája befejezésében, mogorván csak ennyit vetett oda az ajtóban tátott szájjal álló mágusnak:
- Ki maga?
Remus döbbenten kinyögte nevét, és levetette magát az íróasztal előtti székre.
- Öhm… Ismerem valahonnan? Mert, ha az új seprű miatt jött, csak később… - kezdte szokásos mondókáját Brett, azonban Lupin félbeszakította.
- Engem nem ismer, de egy Nymphadora Tonks nevű boszorkányt igen.
- Tonks? Persze, hogy ismerem, elbűvölő teremtés, metamorf mágus… - lelkendezett Brett, majd a felismeréstől elkerekedett szemmel rábámult Lupinra - Ja, hogy magaaa… Maga a vérfarkas – állapította meg Dereng, miközben még egyszer végigmérte Lupint, a mágus akkor már a berendezést vizsgálta.
- Miért jött? – kérdezte, kizökkentve Remust a nézelődésből.
- Tanácsért.
- Tőlem akar tanácsot kérni? – hökkent meg Dereng széles mosolyra húzva száját.
- Öntől.
- Ühüm… mégis miben akarja, hogy segítsek?
- Nem tudom, mit tegyek - kezdte Remus - Úgy kezdődött az egész, hogy Dora belépett a rendbe, és megsajnált, utána napokig arról kellett beszélnem, milyen az életem. Összebarátkoztunk, nem értem, hogyan… - Elmesélt mindent a számára idegen férfinak. Tökéletesen megnyílt, később nem is értette miért, de valakinek beszélnie kellett az eseményekről, nem fojthatott tovább mindent magába.
Története befejezésével Brett már leplezetlenül vigyorgott ostoba döntésein, azonban nem szólt közbe, illedelmesen megvárta, míg Lupin befejezi szóáradatát.
- Bocsásson meg, amiért ezt mondom, de maga szerencsétlenkedik.
- Szerencsétlenkedem? – nézett rá egy kicsit jobb hangulatban Remus. Rég beszélt ennyit, s jól esett neki kiadni mindazt, ami barátja halála óta felgyülemlett a lelkében.
- Csak húzza az eseményeket, és nem csinál semmi értelmeset.
- Miért? Maga szerint mit kéne tennem?
- Kérje meg Tonks kezét! – tárta szét karját Dereng, miközben hátradőlt a székével, munkájáról már-már teljesen megfeledkezve. – Ez egyértelmű.
- Kérjem… - Remus úgy harapta el a mondata végét, mintha valami szörnyűséget akart volna hangoztatni, és hitetlenkedve rámeredt Brettre. - Hát nem érti, mit magyaráztam magának eddig?
- Én értem, amit elmagyarázott, de ha Tonksnak így is ez kell? Azt akarja, hogy élete végéig magára várjon?
- De hát itt van ön!
- Sajnálom, nem vagyok itt – ellenkezett Brett.
- Nincs itt?
- Ősszel megnősülök – magyarázta büszkén vigyorogva a varázsló. – Egy mugli lány lesz a feleségem, akivel épp aznap karácsonykor találkoztam, mint Tonksszal.
Remust letaglózta a hír. Eddig folyton bizonygatta magának, hogy Tonks kapcsolata Derenggel nem csak baráti, és a mágus előbb-utóbb megteszi az első komoly lépéseket, Tonks pedig nem fog ellenkezni.
- Igaza van! – kiáltott Lupin, s hirtelen fel is pattant. – Igaza van! El kell vennem Dorát!
- Tudom, hogy igazam van – nevetett a férfi, viszont mikor az ajtó felé forduló Remusról egy nagy halom papírmunkára vándorolt tekintete, nyomban lehervadt a vigyor arcáról.
Lupinnak már a kilincsen volt a keze, mikor váratlanul hátrafordult.
- Mi lesz, ha nemet mond? – kérdezte, és egy tétova lépést tett hátrafelé.
- Magának ezek után nemet mondana? Jó ember, pár perce épp ön mondta, szinte a fejéhez vágta, hogy nem veszi el!
Nymphadora Tonks korán reggel fáradtan ébredt. Ez volt az első éjszakája Dumbledore halála óta, a harc a halálfalókkal kimerítette, aludni azonban eddig nem volt ideje, hisz szüleitől folyton jöttek az aggódó levelek és a kérdések.
Mrs. Tonks már tudott Remushoz fűződő érzéseiről, de nem örült a dolognak, azt sem nézte jó szemmel, hogy lánya belépett a Főnix Rendjébe, viszont egyik agáját sem hangoztatta férje előtt, akinek fogalma sincs róla, hogy egyetlen csemetéje egy vérfarkas után kajtat.

Tonks álmosan megpróbálta kinyitni szemeit nem túl sok sikerrel, mert az ablakból beáradó fény teljesen elvakította.
Először csak elmosódott foltokat látott. A polcát, a magnót, a walpurgis poszterek fekete hátterét, aztán kibontakozott előtte az ágya szélén ülő férfi alakja.
- Merlinre, Remus a frászt hoztad rám! – kiáltott, majd felülve nagy szemeket meresztett a varázslóra. – Hol voltál tegnap? Egész napra eltűntél, már azt hittem valami őrültséget fogsz csinálni!
- Nem tudom, hogy csináltam-e őrültséget, bár szerintem most épp arra készülök –jelentette ki Lupin, s közben ködös tekintettel meredt a boszorkányra.
A nő viszont értetlenül tekintett vissza rá.
- Nymphadora – kezdte, de amint észrevette a boszorkány villámló szemét keresztneve hallatán, nyomban rátért a Tonks megnevezésre, végül megállapodott a Doránál. – Tehát… öhm…
- Na? – unszolta kedvesen Tonks.
- Várj egy percet… - Remus még mindig kábultan pillantott körül, azután gyorsan megázta magát.
Nem magyarázkodott tovább, csak belenyúlt talárja zsebébe, s egy kicsiny dobozt húzott elő.
- Hozzám jössz feleségül? – hadarta el gyorsan, közben kinyitotta a dobozt, amiből egy régi, csillogó, hatalmas kék égkővel díszíttet, gyűrű nézett a nőre.
Tonks néhány percig csak döbbenten ült, majd szó nélkül a férfi nyakába vetette magát és úgy döntött, ameddig csak teheti így marad. Remus szintén magához húzta, de neki még mindig kalimpált a szíve izgalmában.
- Gyűlöllek Remus Lupin – nyögte percek múltán könnyeivel küszködve a boszorkány.
- Teljesen megértem, ha nemet mondasz, de tudnod kell, hogy nem én… - visszakozott a mágus.
- Dehogy mondok nemet! Igen! – A boszorkány végül elengedte szorításából Lupint, s most a gyűrűre meredt. – Te képes voltál az utolsó knútodat is rám költeni? – hitetlenkedett nevetve, miközben Remus a sikeres lánykérés feletti diadalban kivette az égszert tokjából.
- Mondjuk inkább úgy, hogy Apám költötte rád minden pénzét – vigyorgott, és az értetlen nő újára húzta a gyűrűt. – Ez, még Anyámé volt, ő adta nekem halála előtt, azzal a feltétellel, hogy csak azé lehet, akit igazán szeretek és én most neked ajándékoztam – magyarázta, s a boszorkány mélykék szemébe nézett. Jól esett neki a tudat, hogy talán soha többet nem kell kerülni a nő pillantását.
- Remus… - motyogta rekedten Nymphadora két nagy könnycseppet kitörölve szeméből. Kavarogtak fejében a kérdések, de nem tudta melyiket tegye fel előbb, majd egy gyors mérlegelés után úgy döntött, a legnehezebb lesz a legjobb.
- Mégis, miért? Mármint… eddig folyton azt hajtottad, hogy beteg vagy…
- Meglátogattam Brett Dereng barátodat.
- Brettet? Mit kerestél te Brettnél?
- Beszéltem vele. Tudtad, hogy megnősül?
- Brett Dereng, megnősül? – pislogott meglepetten Tonks.
- Igen, egy mugli lány a szerencsés, ez most mindegy, szóval ő mondta, hogy kérdezzem meg, hozzám jönnél-e.
- Tehát magadtól eszedbe se jutott volna, mi? – nézett rá szemrehányóan a boszorkány, de a boldogságtól kómásan, csak egy mérges mosolyra futotta.
- Mégis, hogy jutottál be? Jelszóval nyílik az ajtó, azt senki…
- Nem volt nehéz kitalálni… - vágott közbe Lupin. - A „Remus” jelszónak nem valami okos megoldás.
Tonks nem válaszolt, csak elpirult, s most jött rá igazán, hogy pár perce összekötötte életét az előtte ülő megfáradt férfiéval.
- Ezentúl Mrs. Lupin leszek – jelentette ki határozottan.
- Hát igen, nagyon úgy tűnik – vigyorgott a mágus, és puszit nyomott Nymphadora arcára.
- Ezt meg kell írnom Mollyéknak! – sikkantott fel a boszorkány, de Remus egy újabb csókkal elhallgatatta.
- Nem ér rá később?
- Most kell szólnom, mert bent vannak Billnél, és nem ártana nekik egy jó hír. – Tonks tudta, fontosabb lenne, hogy együtt legyen Remussal, de meg kellett emésztenie a dolgok hirtelen változását, abban viszont a varázsló nem volt segítségére.
- A jó hír, később is jó hír lesz. Személyesen hatásosabb lenne – akadékoskodott Lupin egy újabb csók kíséretében.
- Meg kell írnom nekik Remus - pattant fel Tonks, és rögvest kisietett a szobából, de az ajtóból még visszanézet.
- Furcsa vagy – állapította meg elmélázva. – Te nem ilyen szoktál lenni.
- Milyen szoktam lenni? – érdeklődött szelíden Lupin.
- Hát, olyan megfontolt és túl komoly – vázolta fel Tonks, majd kilépett a szobából, azonban Remus még hallotta, ahogyan visszakiált. – Azért, így aranyosabb vagy.
Lupin meghökkenve felállt, és önkéntelenül sétálgatni kezdett. Fel-alá járkált az apró szobában. Szokatlan volt, mivel a tintásüvegek, pennák, pergamenek eltűntek a földről, viszont a walpugis poszterek és lakóik még mindig gőgösen vigyorogtak a falakon.
Nem akart egyedül lenni, de sejtette, Tonksnak fel kell fogni a házasság tényét, hisz ő is egy napig gondolkodott a dolgon, mire felkészült. Folyton azon járt az agya, mi lesz, ha Dora néhány hónap múlva megunja a bajokat, amik azzal járnak, hogy hozzá ment feleségül.

Hiába tudta, Nymphadora ezerszer meggondolhatta volna magát, mégis egyre többször törtek rá keresetlen rohamok, ezek többnyire abból álltak, hogy ült, meredt a semmibe, és rémképekkel gyötörte magát, amiben a boszorkány a fejéhez vágja, hogy nem figyelmeztette őt, mire számíthat, ha együtt akar élni egy vérfarkassal.
Lassan az íróasztal felé vette az irányt, abban egy kis fiók helyezkedett el.
Pár másodpercig néma csatát vívott önmagával, hogy kinyissa-e, majd úgy döntött, hogyha elveszi Tonksot, a nőnek nem lehetnek titkai előtte, ezért hát gyorsan kihúzta.
Nyomban rájött, hova tűntette el a Tonks privát dolgait.
A kis raktár dugig volt rajzokkal. Látszólag Nymphadora kiselejtezte belőlük a neki nem tetszőket, s csak az igazán szépeket tette el megőrzésre.
Lupin mosolyogva kivette a temérdek mennyiségű rajzlapot, s átnézte őket, nem sokkal később azonban ráakadt egy ismerős darabra.

Egy hatalmas vigyort eresztett a rajz felé, ami egy csókolózó párocskát ábrázolt, néhány perc nosztalgiát engedett magának, végül aztán abban a biztos tudatban, hogy még találkozni fog vele visszatette a képet eredeti helyére, majd elindult a konyha felé.
Tonks egy pergamen fölé hajolt, és szorgalmasan körmölt. A félkész levél mellett még kettő feküdt az asztalon.
- Nem úgy volt, hogy csak Mollynak írsz? –kérdezte gyanakodva Remus, Dora viszont leintette.
- Mollynak is írtam, de a szüleimnek tudniuk kell a dolgokról. Az ott meg Rémszemé – mutatott a legtávolabbi pergamenre, amiből Lupin arra következtetett, hogy azt készítette el leghamarabb. Nem volt meglepődve a gesztustól, tudta, hogy Tonksnak sokat jelent Mordon, és úgy tekint az öreg auorra, mintha a nagyapja lenne.

- Értem, de nem volna jobb elmondani a szüleidnek ezt az egészet szemtől szemben? – lépett a szék mögé, s kezét a nő vállára téve szemlélte a friss tintától, még nedves leveleket.
- Tudom, hogy jobb volna személyesen, csak ők sosem úgy állnak a dolgokhoz, mint mások – magyarázta Tonks, miközben gyorsan aláírta a pergament.
Remsunak feltűnt, hogy míg az Alastornak, és a Weasley házaspárnak címzett üzenet alján a Mrs. Lupin áll, a szülőknek küldött pergamenre Tonks a Dora nevet firkantotta.
Hihetetlen gyorsasággal szorult el a torka, mikor rájött, nincs egy olyan ép eszű ember, aki hozzá akarná adni a lányát egy szegény, öreg, vérfarkashoz.
- Ne aggódj már annyit Remus! – szólt rá hirtelen ingerültséggel Nymphadora, miután látta, hogy a mágus tekintete hosszan időzik aláírásán, gyorsan hozzá tette: – Arra gondoltam, nekik mindig is a pici lányuk leszek, és ha Mrs. Lupint írok, mint a többire, nem hiszem, hogy túl nagy szeretettel fogadnának… főleg nem Apám.
- Így sem fognak röpdösni az örömtől – morogta Lupin, és gyorsan levetette magát a nő melletti székre.
- Ne nézz már mindent a rossz oldaláról! Szörnyű milyen pesszimista ember vagy! – Tonks megpróbálkozott egy bizalomgerjesztő mosollyal.
- Dora, nekem az élet eddig csak a rossz oldalát mutatta – sóhajtott Lupin.
- Ezt mondom én is. Most készülsz megházasodni, ráadásul nem akárkit veszel el– tette hozzá egy halvány mosolyt csalva ezzel a férfi arcára.
- Igazad van – egyezett bele halkan.
- Tudom, hogy igazam van – pattant fel Tonks. – Hát akkor, reggelizzünk, majd utána elküldöm a leveleket.
- Hogy akarod elküldeni őket? Nincs is baglyod – nézett a már tányérokat rakodó nő felé Lupin.
- Van baglyom, lent a pincében. A muglik csak ritkán járnak le oda, és ha találkoznak Jonatannal, azt hiszik azért települt be, mert sötét van – magyarázta, miközben elővett egy nagy serpenyőt. – Hány tojást kérsz?
Remus nem felelt, csak odasétált a boszorkány mögé, kezével átfonta a derekát, és a fülébe súgta:
- Segítek.
Hajnalban kuvik kocogtatta az ablaküveget. Odakint még alig-alig kelt fel a nap s, mikor Tonks álmosan, hunyorogva felpillantott csak lassan vette észre a madarat, amint azt a felkelő nap és a mugli lámpák fénye megvilágította.
Fáradtan, de mégis óvatosan bújt ki Remus karjai közül, aztán az ablakhoz sétált, hogy beengedje a baglyot.
Jonatan engedelmesen beröppent, megvárta, míg gazdája leoldja róla a három válaszlevelet, búcsúzóul leírt egy kört a szobában, majd kirepült a nyitott ablakon át a vöröslő hajnalba.
Tonks mogorván visszaballagott az ágyhoz és leült a szélére. Nem akarta felkelteni, Remust de sikerült neki, s most már a varázsló is kíváncsi pillantásokat vetett a három borítékra.
- Megjöttek a válaszok – mutatta fel őket Dora, utána türelmetlenül feltépte az egyiket, viszont hangjában már nem volt álmosság.
- Ez Mollyé. Azt írja, nagyon örül a dolognak, és hogy mozgalmas nyarunk lesz, ha Bill esküvője előtt akarjuk megtartani a miénket.
- Miért írtad, hogy Billék előtt akarod megtartani? Úgy gondoltam, ott lesz Harry.
- Én is szeretném, hogy ott legyen, de Remus, ha nem sietünk a minisztérium ránk száll, meg hát Tudodki egyre erősebb. Szerintem Billéktől is felelőtlen dolog volt ilyen sokáig várni.
Lupin nem felet csupán visszadőlt az ágyba, a boszorkány pedig a második levelet kezdte el bontogatni.
- Rémszem megint le Nyphadorázott… - motyogta mérgesen Tonks. – Nézd! Mégis tanultam tőle valamit. Ő is azt javasolja, hogy minél hamarabb legyen az esküvő, mert nem vállalja a halálfalók megnyúzását – nevetett a boszorkány. – Bellát szívesen átveszem tőle – tette hozzá, majd nekiállt az utolsó levél elolvasásának, az látszólag sokkal hosszabb volt, mint a többi.
Tonks pedig, csak egyre jobban elkomorodott, miközben olvasta.
- Azt a szüleid küldték igaz? – vonta kérdőre Lupin.
- Igen, ez Anyámé.
- És? Mi áll benne?
- Nem túl lényeges dolgok. Azt írja, hogy mesélt rólad Apámnak, merthogy ő már a levél előtt tudta…
- Mit szólt hozzám? – kérdezte gyanakodva Remus, miközben felült az ágyon.
- „Apád azt mondta, amíg nem ismeri Lupint nem fog róla dönteni, mindenesetre nem volt felettébb boldog. Mivel azt írtad az esküvő a közlejövőben várható, úgy gondoltuk, majd ott találkozunk és néhány nappal utána eljöhetnétek hozzánk ebédelni. Szívem, ha te boldog vagy, abba én nem szólok bele, de ezt ne várd el Apádtól is.” – olvasta fel fintorogva Tonks, aztán felállt, s a három levelet bedobta az íróasztal fiókjába.
- Nem fog róla dönteni… miről kéne egyáltalán döntenie? Felnőtt vagyok majd én döntök. – méltatlankodott, és visszasüppedt az ágyba.
- Mit ért az alatt, hogy ezt ne várd el Apádtól? – nézett rá hitetlenkedve Remus.
Dora csak vállat volt.

- Nem akarok elmenni itthonról – szólalt meg nagy sokára. – Veled akarok lenni.
- Velem leszel, de nem kettesben – magyarázta a mágus, hátulról apró puszikkal halmozva el a nő nyakát.
- Olyan szörnyű ez az egész… Dumbledore meghalt, mi pedig épp most találtunk egymásra – csóválta a fejét, Tonks szembe fordulva Lupinnal.
- Nagyon sokszor a gyász hozza össze az embereket, velünk ez pont így volt.
- Úgy érted, Dumbledore-nak meg kellett halnia ahhoz, hogy te végre észhez térj? – nézett rá elszörnyedve Tonks.
- Nem így értettem, te is tudod, de most nem akarok Albusról beszélni, elég szörnyű lesz a temetés is…
- Félsz? –tette fel szenvtelenül a kérdést Tonks.
- Nem félek, csak nyugtalanít a dolog…
- Mi nyugtalanító van ebben? Odamegyünk, elbúcsúzunk és délután, ha van időnk, megnézhetnénk azt a házat… - tette hozzá óvatosan Nymphadora, de reményeivel ellenben Remus nem lelkesedett az ötletért.
- Nem értem, miért nem jó neked itt. Eladnánk az én lakásomat és mindketten ideköltöznénk. – tervezgetett a varázsló.
- Ez a ház túl kicsi, alattunk muglik vannak, még leveleket is ritkán tudunk fogadni – rázta a fejét a boszorkány. – Itt nem maradhatunk sokáig.

- Engem nem zavarnak a muglik, és szerintem ketten remekül elférünk. – Lupin sejtette mit akar Tonks, s azt is tudta, ha Nymphadora elkezd tervezgetni el kell magyaráznia nőnek, neki semmiképp sem lehet gyereke, de reménykedett benne, hogy erre a beszélgetésre csak később kerül sor, így is mindig görcsbe rándult a gyomra, ha arra gondolt, hogy megfosztott egy fiatal boszorkányt a gyereknevelés lehetőségétől, mert ő egoista módon megkérte a kezét…
- Remus, el kell költöznünk! Nem, akarok életem végégig egy nyomorult, muglikkal teli lakás tetején élni! – Nymphadora ezzel láthatóan lezártnak tekintette a vitát, mert kiviharzott a szobából s csak a konyhából kérdezte meg, mit kér Remus reggelire.
A szűk szavú étkezés, mindkettejükre rossz hatást gyakorolt, mivel már Tonks is rájött, miért szeretné itt tartani őt Lupin, nem volt kedve beszélgetni a varázslóval s annak sem akaródzott újra felhozni a témát.
- Remus… - szólalt meg bizonytalanul, hosszú hallgatás után Tonks. Mindketten bent voltak a hálószobában, a boszorkány az ágy támlájának vetett háttal ült, míg Lupin egy hosszú pergament körmölt az íróasztalnál.
- Hm? – vetette oda a mágus, mikor azonban meglátta a nő ijedt pillantását gyanakodva fordult felé.

- Remus, ugye nem fogsz elhagyni? – Tonks nem nézett rá, csak ölében nyugtatott kezét bámulta.
Lupin először nem mozdult, fogalma sem volt róla, mit felelhetne, majd lassan felállt, aztán leült Tonks mellé az ágyra.
Mosolyogva maga felé fordította Nymphadora arcát és csak azután szólalt meg, hogy a nő szemébe nézett.
- Nem foglak elhagyni – jelentette ki a lehető leghatározottabban.
- Remus… - sóhajtott a boszorkány, s egy halvány mosollyal Lupin nyakába vetette magát. – Nem is tudom, miért… csak eszembe jutott… napok óta ezen rágom magam.
- De most már minden rendben van, igaz? – Remus magához húzta a nőt és úgy suttogta a szavakat a fülébe.
- Igaz – felelte Nymphadora, közben pedig gyorsan kitörölte könnyeit szeméből.
- Szerintem ideje volna indulnunk. – Lupin kibújt a nő öleléséből és talpra szökkent -, ha nem akarunk elkésni.