- Szia – köszönt az ágyon ülve, csendesen a szobába belépő Lupinnak Tonks. – Anyu már elment…
- Jól vagy? – nézett rá Remus olyan boldogan, mint még soha, szemét közben konokul a Nymphadora kezében tartott kisbabára szegezte.
- Persze – vágta rá még mindig suttogva Tonks. – Most aludt el…
Lupin leült a boszorkány mellé az ágyra, mire a nő megpuszilta.
- Megfoghatom? – kérdezte a varázsló, hatalmas mosollyal az arcán. Tonks szó nélkül átadta fiát férjének.
- Mit mondott Bill? – érdeklődött a boszorkány.
- Örültek, de képzeld találkoztam Harryvel, ott voltak a kagylólakban – újságolta vidáman Lupin.
- Dejó! Akkor ő lesz a keresztapja?
- Ő bizony – biccentett Remus, közben Tonks óvatosan odabújt hozzá.
- Remus… - szólította meg néhány perc hallgatás után Nymphadora.
- Hm?
- Hihetetlen, hogy ő a mi fiunk nem? – mosolygott Tonks, s megfogta a gyerek apró kezét.
*
Egy hét múlva
Tonks már fáradtan próbált volna felülni az ágyon, hogy megnyugtassa a torka szakadtából üvöltő Teddyt, de Remus gyorsabb volt nála.
- Majd én megyek, aludj nyugodtan – nyögte fáradtan Lupin, s puszit nyomott felesége arcára, utána komótosan kikászálódott az ágyból majd átment a szomszéd szobába, aztán pár perc múlva Teddyvel a karján tért vissza. Nagy meglepetésére Tonks ébren ült, hátát az ágytámlának vetve figyelte, amint a két legfontosabb ember az életében elindul felé.
- Valami baj van? – nézett rá aggódva Remus.
- Nincs semmi baj, csak furcsát álmodtam – rázta fejét kissé kábán Nymphadora. – Apámról – tette hozzá, és fiára meredt, Teddy viszont mosolyogva figyelte Anyját, aki most gondterhelten férjére emelte tekintetét, Lupin addigra már leült mellé, s érdeklődve várta a folytatást.

- Nem tudom, miért… Ő csak ott állt, azt mondta, mennyire büszke ránk, meg boldog, hogy ilyen ügyesen megálltam a saját lábamon. – magyarázta, majd egy könnyes mosoly kíséretében hozzátette. – Hiányzik.
- Sajnálom– fogta meg a boszorkány kezét Remus.
- Az élet viszont megy tovább… Nem siránkozhatok folyton, Anyám sem teszi ezt, pedig egyedül van abban a nagy házban – borzongott Tonks.
- Csodálom, hogy ilyen erős vagy – jegyezte meg Lupin büszkén végignézve nején, mire Tonks elpirult.
Egy ideig Lupin csak nézte feleségét, nem tudott megszólalni, végül jobb ötlet híján letette a gyereket az ágyra.
- Aludjon velünk – jelentette ki a varázsló.
Tonks vállat vont, és visszabújt a takaró alá. Megvárta, amíg az ágy másik oldalán Remus követi példáját, s csak azután fordult felé. Nem lepődött meg, mikor észrevette, hogy Lupin a gyereket figyeli.
- Szerintem akkor is rád hasonlít jobban – motyogta eltűnődve, ahogy a kékhajú Teddyről, a nőre emelte tekintetét.
- Szerintem olyan lesz, mint te. Okos, kedves, barátságos, bátor, önzetlen. A jövő mágiaügyi minisztere – ábrázolta fel elképzeléseit Tonks, mire Lupin felnevetett, közben pedig megfogta fia kezét. El sem merte hinni, hogy ez mind az övé, van egy gyönyörű felesége, egy kisfia, s talán most először érezte életében, hogy a jelenben van, és nem a múltat siratja …
– Dora…
- Tessék? – Tonks lekapta tekintetét Teddyről és rá nézett
- Köszönöm, hogy kitartottál mellettem. – Nem tudta mi mondatja vele ezt, s sejtette, hogy furcsán hangzik a gondolat kimondva, de látszólag Nymphadora teljesen megértette, ezért csak így felelt:
- Semmiség…
Lupin fián áthajolva óvatosan megcsókolta Tonksot, a nőt látszólag meglepte a mozdulat.
- Nem értem, hogy lehet valakit ennyire szeretni… - motyogta Remus, s fiának is adott egy puszit.
Tonks csak mosolygott.
Még mindig nem tudta teljesen elfogni: van egy fia! Van egy fia attól az embertől, akit talán a legjobban szeretett életében.
- Aludnia kellene, vagy holnap egész nap nyűgös lesz – jegyezte meg Tonks Teddyre pillantva.
Remus biccentett, még mindig fogta fia kezét, s Nymphadorát nézte, miközben a boszorkány elalszik.

„- Nem látta Remust? – kiáltott utána Tonks.
- Dolohovval viaskodott! – bömbölte hátra futtában Aberforth. – Azóta nem láttam!
- Tonks – szólt gyorsan Ginny. – Tonks, figyelj, Remus tud vigyázni magára…
Tonks azonban addigra már belevetette magát a kavargó porba Aberforth nyomában.”
*
- Merre van? – kérdezte türelmetlenül Tonks, s néhány diákot kikerülve Aberforth mellé ért.
- A Griffendél toronytól nyugatra – harsogta Alberforth, mire Nymphadora rögvest elszaladt egy másik irányba.
Emlékezett a kastély béli folyosók helyére, hisz csupán egy éve volt, hogy ugyanezen a helyen járőrözött, de most mégsem találta meg olyan hamar a tornyot, mint akkor, talán az aggódás, talán a zűrzavar miatt lassabban haladt.
Útközben rengeteg ismerős arcot pillantott, meg, azonban nem törődött, sem a földön fekvő, talán élő, talán holt, Eliphias Dogge-val, sem Dedalus Digglelel, akit két halálfaló akart egyszerre megátkozni, csak Remus járt a fejében, és hogy a férfi talán a sok padlón heverő test egyike.
Sietve rohant végig a folyosókon, aztán egy rejtekajtót félretolva megpillantotta a Kövér Dámát. A festményalak, ide-oda ugrándozott a képek közt, s ordítva bíztatta a Roxfortiakat, tőle pár lépésre egy sötét alak hevert a padlón, féloldalt feküdt, Tonks épp csak a hátát látta, de nem is volt szüksége többre.
Rohant az alak felé, nem törődve a vértócsákkal a földön, sem a többi halottal, csak szaladt. Az utolsó két métert szinte már csúszva tette meg, utána a döbbenettől térdre rogyott.
- Remus? – suttogta, majd félve rátette kezét a halott vállára, aztán minden erejét összeszedve maga felé fordította, hogy megpillanthassa a jól ismert meggyötört arcot.
- Remus! – zokogta a mágusnak, s ráhajtotta fejét a férfi mellkasára. – Remus… Mond, hogy jól vagy…
A mágus azonban most először nem teljesítette kérését, nem szólalt meg, nem is tudott…
- Remus, megígérted, hogy nem hagysz itt hallod?! Megígérted!
Kitapogatta a varázsló kezét, és megszorította, de a mágus ujjai most nem fonódtak kezére.
Halkan folytatta a sírást, egészen addig, míg valaki meg nem fogta vállát.
Óvatosan felpillantott, s az aggódva pislogó Hestia Johnest látta maga előtt.
- Tonks, menj innen… - kezdte a boszorkány, azonban Nymphadora csak férje arcát nézte.
- Nem megyek – felelte, mire Hestia szelíd erősszakkal megpróbálta elrángatni Lupin mellől, de ő gyorsan kitépte kezét a nő szorításából.
- Nem megyek! Nem hagyom itt! Auror vagyok, meg tudom védeni magam.
- Tonks nem tehetsz már érte semmit… Ha bajod esik… Lupin sem akarná… - győzködte Johnes, viszont Tonksot már rég hidegen hagyta, mit mond. Nem mozdult, nem akart, nem is tudott.
- Hagyj békén… - vetette oda Hestiának, azonban mivel a boszorkány még mindig nem mozdult mellőle ordítva folytatta. – Hagyj már békén, nem hallasz?!
- Nymphadora kérlek, gyere…
- NEM VAGYOK NYMPHADORA! MERLIN SZAKÁLLÁRA, FOGJÁTOK FEL! REMUS MEGÉRTETTE, TI MIÉRT NEM?!
- Sajnálom. Tudom, hogy fáj, de kérlek, gyere, Teddynek szüksége van rád…
Talán ez volt az-az érv, ami kétségessé tette Nymphadora álláspontját, miszerint Remusszal kell maradnia.
Még mindig nem volt ereje megmozdulni, újra férje felé fordult, Lupin arcán még mindig ott volt a megrendíthetetlen nyugalom.
Pont most kellett elmennie, mikor végre boldog volt… alig lehetet valamit a fiával, de már elment… elvették Lupint, tőle és Teddy-től… pedig ha valaki, akkor Remus megérdemelte volna a boldogságot…
Újra Hestiára akart volna nézni, viszont a boszorkány addigra eltűnt talán belátta, hogy nem tudta volna elmozdítani a férfi mellől, talán csak elhívta a kötelesség.
Nymphadora azonban nem érezte egyedül magát. Furcsa mód, senki nem foglalkozott vele, a rendtagok, s a roxfortosok elrohantak mellette, hisz ő is csak egy volt a többi családtagját sirató ember közül, de ami még jobban megdöbbentette: egyik halálfalót sem érdekelte. Mindenki csak egy pillantásra méltatta, aztán tovább futott.
Tonksnak eszébe jutott, hogy lehet ez nincs így rendjén, azonban volt fontosabb dolga, mint azon aggódni, miért nem átkozza már meg valaki.
Eddig észre sem vette, hogy nem zokog, csak egy-két könnycsepp gördül le az arcán.
Remust figyelte.
Mintha évek teltek volna el mióta otthon Lupin sietve megcsókolta, és elszaladt azzal az utasítással, hogy ő maradjon Andromedánál.
Viszont ő nem követte Remus parancsát, eljött ide… talán jobb így, talán Lupin is számított arra, hogy nem bírja majd bezárva, tétlenül… azonban Remus szerette, elfogadta ilyennek, a szabályokat áthágó, különc, bolond, ügyetlen némbernek…
- Remus… - hosszú idő óta szólítgatja a mágust, pedig ő már nem fog felkelni…
Hírtelen eszébe jutott, mit hozott magával otthonról, hogy majd a csata végén Remus fejéhez vághassa: feleslegesen próbálta távol tartani őt, Tonksot, magától, mert túlélték…
Egyik kezét lefejtette Remus ujjairól, remegve benyúlt talárja alá, s egy összehajtott pergamendarabot húzott ki belőle.
Idegesen kezdte rázogatni a papírt, hogy az kinyíljon. Végül aztán pár perces ádáz harc után sikerült szétráznia a pergament, ezért a szeme elé tárult egy csókolózó párocska képe.
- Remus… - szólította meg újra a mágust, de most továbbfűzte mondatát – Emlékszel erre? Én készítettem, Roxmortsban, nekem nem igazán tetszik, viszont miattad megtartottam.
Felemelte Remus kezét, s a tenyerébe gyűrte a rajzot, aztán folytatta.
- Untam már, hogy mindenki olyat akar belőlem faragni, ami neki tetszik… - nem fejezte be a mondatát, mert ekkor valaki megfogta a vállát. Már épp fordult volna hátra, hogy a hajat is lekiabálja Hestia Johnes fejéről, de felnézve egy másik alakot pillantott meg.
A boszorkányon maszk volt, de ettől Nymphadora kedvéért lassan megvált, így Tonks megpillanthatta a sötét hajszálakkal keresztezett, falfehér arcát.
- Szervusz Nymphadora – köszönt széles vigyorral. – Megismered még a Nagynénédet?
Tonks meg borzongott.
- Látom nem… - folytatta gúnyosan Bellatrix. – Hogyan ismerhetnél meg? Andromeda mindig bújtatott előlünk. Mesélj, mi van a hugicámmal? – nevetett gúnyosan. – Örül, hogy megszabadítottam a férjétől?
Nymphadora nem felelt, lekapta tekintetét Belláról, és Remusra fordította.
- Elvitte a kneazle a nyelvedet? – gúnyolódott a boszorkány, majd meglátta a földön fekvő férfit, aztán, ha lehet még szélesebben mosolygott. – Lám, lám… Ő lenne tehát a híres Remus Lupin a szelíd vérfarkas. Piton mesélt róla…
Lestrange Lupin felé hajolt, hogy jobban megszemlélhesse az arcát.
- Nem értem, Andromeda miért nem tanított meg jobban válogatni a férfiak közül… Hálás lehetnél Dolohovnak, amiért végzett vele… Elég csúnyácska példány, meg hát öreg…
Tonksnak itt telt be a pohár, pálcát rántott, viszont nem állt fel.
- Rokonokra akarunk támadni? Ejnye, ejnye, hát nem mondta Andromeda, hogy a koszos korcs félvéreknek, mint te, illetlenség pálcát szegezni egy aranyvérűre? – morogta csalódottságot színlelve Bella, aztán ijesztő gyorsasággal kapta elő saját pálcáját. – Crucio
Nymphadora felsikoltott fájdalmában.
Bellatrix kikapta kezéből a pálcát, esélyt sem adva neki a védekezésre. Viszonylag hamar megunta a nő kínzását, s tekintete Tonks kezére vándorolt, a boszorkány még mindig görcsösen kapaszkodott Lupinba.
- Csak nem hiányzik? – gügyögte gúnyosan. – A kicsi Nymphadorának hiányzik a mocskos farkasa?
- Nem vagyok Nymphadora – dörmögte Tonks.
- Nem vagy Nymphadora?! –ismételte a haragtól rekedten Bellatrix. – Akkor ki vagy? Mrs. Lupin? Egy korcs, félállathoz mentél hozzá! Te erre a névre vagy büszke?! Anyáddal együtt eldobtátok a vérünket!
Bella látszólag eléggé felhergelte magát, mert újra Tonksra szegezte pálcáját.
- Andromeda megérdemli, hogy elveszítsen… A Nagyúr is mondta, meg kell tisztítanom a Blackek hírét…
Nymphadora tudta mi következik, de nem érdekelte.

Meleg nyári este van, Rémszem bekopog a Grimmauld tér 12-be. Ő ott van mögötte. Odabent felhangzik egy nő rikácsolása, aztán már nyílik az ajtó. Egy kissé koravén, jóképű férfi áll a küszöbön, beteges külseje ellenére jókedvűen fogadja az érkezőket.
Nymphadora akár egy kislány elé ugrik, és kinyújtja jobbját.
- Tonks – mutatkozik be, mire a varázsló kezet ráz vele.
- Remus Lupin.

Érezte, hogy elmosolyodik. Még mindig ott térdepelt a Roxfortban, de Bella ordibálása, csak messziről jutott el tudatáig, s szinte fel sem fogta, mikor a boszorkány dühösen elhadarta:
- Adava Kedava.

/Nymphadora Tonks és Remus Lupin holteste mellettük talált rajzot Molly, a két pálcát Harry és Ginny, a Remus zsebében lévő képet Teddyről pedig Andromeda helyezte koporsójukra./
(A rajz hátulján egy odabiggyesztett mondat állt, ami valószínűleg elkerülte Remus figyelmét: Mert neked nem kell megfelelnem.)