– Szabad – kiáltott ki az ajtó előtt toporgó lánynak Remus két halom dolgozat mögül.
– Jó estét, professzor – morogta Tonks.
– Ott van néhány pergamen, tinta meg penna – mutatott egy sarokban álló asztalra Lupin. Tonks átvágott a szobán, majd lehuppant a székre.
– Mit írjak, és hányszor? – kérdezte kelletlenül.
– Mindegy – vont vállat szórakozottan Lupin, miközben homlokráncolva vizsgált egy papírt.
Tonks ugyan még mindig neheztelt Remusra, de mikor a férfi álmosan odébb pakolt egy kupac pergament, eltekintett annak a ténynek a megemlítésétől, hogy Lupin talán kissé túl fáradt a dolgozatok javításához.
Szótlanul kezdett írni.
Fél óra után már lassan kifogyott a témákból, viszont megszólalni se volt mersze, mert nem akarta Lupint munka közben zavarni.
Fel-felnézett a papírjáról a férfi felé, de Remus szinte észre sem vette a jelenlétét. Végül megunta, hogy szótlan maradjon.
– Milyen dolgozatokat javít? – Arra számított, hogy Lupin összerezzen, mikor eszébe jut, hogy ő is ott van vele, azonban a professzor fel se pillantott az előtte fekvő pergamenből, úgy válaszolt.
– A griffendélesekét. A tiétekkel már végeztem – tette hozzá még mindig a papírt bámulva.
– Megnézhetem az enyémet? - kérdezte Tonks.
– Kitűnő lett – jelentette Lupin, s ránézett Tonksra. Mivel a lány haja ennél vörösebb már nem lehetett (elővigyázatosságból lángoló fürtökkel érkezett), ezért az arca pirult el.
– Úgy hallottam, auror szeretnél lenni – mosolyodott el szelíden Lupin.
– Igen – helyeselt Tonks, magában megállapítva, hogy most már sokkal jobban örülne, ha Lupin a dolgozatokra figyelné helyette.
– Hát, ezzel a tárgyal nem lesz gondod.
– Ööö… kösz… vagyis köszönöm… - morogta szemlesütve a lány, majd beszédtéma híján megint írni kezdett.
Lupin sokáig dolgozott. Tonks már laposakat pislogott, amikor a férfi megszólította, hogy elmehet, a lány lassan a táskájába gyűrte a teleírt pergameneket, aztán komótosan átvonszolta magát a helységen.

– Nymphadora – szólította meg váratlanul Remus, ő pedig szinte szenvedő arccal fordult hátra. –, ne haragudj, hogy ilyen sokáig elhúzódott a büntetésed. Nem akartalak eddig itt tartani, csak hát…
– Semmi baj – rázta meg a fejét felélénkülve Tonks, aztán bátortalanul hozzátette. – Kérhetek valamit?
– Persze – vágta rá Lupin.
– Ne szólítson Nymphadorának, nem szeretem – bökte ki nagy nehezen Tonks.
– Tudom, hogy nem szereted – mondta Lupin, aztán Tonks kérdését megelőzve hozzátette. – Mikor kiírtad a nagyterem falára Bill Weasleynek, az nekem is feltűnt.
Tonks még az előbbinél is jobban elpirult, morgott valamit, aztán elbúcsúzott és kiiszkolt a szobából.
Lupin révetegen felállt, hogy a helyére pakolja a tintát amivel a lány dolgozott, de mikor az asztalhoz ért, észrevette, hogy Tonks ottfelejtett egy pergament.
Eltűnődve kezdte el olvasni a macskakaparás szerű irományt.
Anyám nem akar nekem új seprűt venni. Ez igazságtalanság! Azt mondta, nem vagyok benne a csapatban, tehát nincs szükségem rá. De hát én nem tehetek róla, hogy ilyen béna vagyok! Meg az sem az én hibám, hogy a kapitány bele van zúgva a hajtónkba, és ezért nem teszi ki a csapatból! Mindegy, úgyse engednének játszani…
Unatkozom. Ez túl laza büntetőmeló… Mit kellene írnom? Lupin rendes, hogy csak ennyi feladatot ad, de diktálhatna valamit, vagy másolhatnék, vagy mit tudom én… de azért aranyos fickó, meg jóképű is. Hallottam, mikor a mardekárosok azt mondták rá, hogy öreg, pedig nem is az. Csak beteges.
Tényleg, hány éves lehet? Bunkóság lenne megkérdezni? Harminc és negyven között van szerintem. Bár ha jobban megnézem, inkább harminc-harmincöt közé teszem. Olyan fáradtnak tűnik szegény, ahogy ott dolgozik. Vajon mikor enged el? Még meg kellene írnom egy bűbájtan dolgozatot…
A többieknek már biztos kész, megint én leszek lemaradva. Mire felmegyek a hálóba, már mindenki aludni fog. Nem tudom, hogy lehet abban a szobában élni.
Tenison tegnap is azt mondta, hogy tegyek rendet! Én! Miért pont én?! Mindig megtalálnak. Felvilágosítottam, hogy tegyen ő rendet.
Hajtépés lett a veszekedésből, de aztán viszonylag gyorsan kibékültünk.
Mikor mehetek végre el?! Kellemetlen itt. Mármint nem azzal van a baj, hogy itt van Lupin, sőt egész jó hogy itt van. A hangulat is kellemes, de jobb lenne, ha mondjuk Lupin rájönne, hogy még élek… Csak ül, és olvassa azokat a hülye dolgozatokat. Szerintem azt se venné észre, ha nem írnék…
Tessék! Bámultam tíz percig! Pislogni is alig mertem. Ő meg felém se néz. Kedves. Tényleg jó lenne, ha észrevenne, és beszélne is hozzám. Nem nagyok az elvárásaim. Elég nekem egy mondat… Kérdezze meg, hogy haladok!
Rájöttem, hogy bele fogok halni az unalomba. Lupin lesz a gyilkos. Már látom is a Próféta főcímét: Az első tanuló, aki nem élte túl a büntetőmunkát!
Na jó, csak túlzok. Annyira nem szörnyű. Olyan, mint a naplóírás. Lupint hidegen hagyja, mire pocséklom a pergamenjét.

Remus nem emlékezett arra, mikor ült le, de Tonks helyén eszmélt fel az olvasásból. Még egyszer átfutotta az irományt, aztán mosolyogva hajtotta össze.
Másnap, amikor kiosztotta a dolgozatokat, Tonkséba belecsempészte a pergament.
Halvány mosollyal fogadta, hogy a lány haja élénkvörös lett, ahogy meglátta a büntetőmunkája eredményét és az aljára biggyesztett mondatot.
29 éves vagyok.

- Nem mersz bemenni! Gyáva vagy!
- Nem vagyok gyáva! - kiabálta dühösen Tonks.
- Akkor menj be kicsi Nymphadora! - vágott vissza gúnyosan egy hollóhátas lány.
- Be is megyek! - morogta Tonks, s az összeverődött tömegnek hátat fordítva elindult a ház felé. Mogorván taposta a havat, még egyszer visszanézett, aztán dühösen belökte maga előtt az ajtót.
Ha nem lett volna ennyire mérges, biztos észrevenné, hogy a szellemszállásról hiányoznak a szellemek, így viszont csak annyi tűnt fel neki, hogy a világ legelhanyagoltabb helyén jár.
Magában átkozva a többieket járta be a földszintet, de mivel lent nem talált olyan ép tárgyat, amivel bizonyíthatta volna, hogy tényleg bent volt, elindult a lépcső felé.
Arra számított, hogy odafent is lepusztult szobákat és egy halom port talál, azonban a lépcsőtől nem messze előrebukott fejjel egy férfi ült.
Szinte csak most tudatosult benne hol is van valójában, hatalmasat ugrott ijedtében, majdnem legurult a lépcsőn, azonban még időben visszanyerte az egyensúlyát.
Reményvesztetten az ablakhoz szaladt, hátha kintről be tud hívni valakit, aki segítene a szerinte eszméletlen máguson. A deszkák közt tudott kibámult Roxmotsra, eddig is sejtette, hogy a hollóhátasok nem várták meg, mégis elkeseredett, amint meglátta a kapu előtti üres, hófödte utat.
Rövid idő alatt megunta az utcák bámulását, és inkább tisztes távolságból szemlélte a mágust.
Sejtette, hogy nem túl okos dolgot tesz, de mégis közelebb merészkedett a férfihoz, aztán leguggolt mellé, viszont így is csak az idegen világosbarna üstökét látta. Még jobban megijedt, mikor észrevette, hogy a varázsló szaggatottan lélegzik.
Egyáltalán nem akart hozzáérni a mágushoz, azonban másképp nem láthatta az arcát, nagy levegőt vett, a férfi álla alá nyúlt, és maga felé fordította. Először a hatalmas nyílt seb tűnt fel neki, ami a varázsló szeme alatt éktelenkedett, csak néhány másodperccel utána vette észre, hogy Lupin alszik előtte.
Lassan elengedte Remust s felpattant. Annyira megrémült, legszívesebben elszaladt volna, viszont Lupin szörnyű állapotban volt, nem hagyhatta magára. Jobb ötlet híján lekuporodott a mágushoz, ügyelve rá, nehogy fel költse a férfit.
Remus reszketett. Tonks egyáltalán nem csodálkozott, amikor észrevette, mert a varázslón, a tél közepén, egy sebtében felkapott taláron kívül semmi nem volt.
Gyorsan talpra ugrott és végigfutott a szobákon, végül az egyik szekrényben ráakadt egy nagy, vastag, de rettenetesen koszos, takarószerű anyagra.
- Suvickus - morogta, rászegezve a pálcáját, mire egy árnyalatnyival tisztább pokróccal szaladt vissza Lupinhoz és takarta be óvatosan, dolga végeztével pedig befészkelte magát Remus mellé.

Lupin órák múltán kezdett ébredezni, addigra Tonks unalmában elbóbiskolt mellette, viszont mikor Remus mozgolódni kezdett ő is felriadt.
- Lupin professzor… - szólította meg álmosan, de nem kapott választ. – Professzor?
- Tonks?! - kérdezett vissza remegő hangon Remus, a lányt meglepte, hogy Lupin ilyen gyorsan felismerte. - Mit keresel itt?! Jól vagy? Bántottalak? – hadarta Remus, közben kitapogatta maga mellett a lány kezét, és megszorította.
Tonks annyira meghökkent, hogy nem tudott válaszolni. Némán ült vöröslő hajjal, Lupin meggyötört, aggódó arcát figyelte.
- Jól vagyok - cincogta végül hosszas tűnődés után, mire Remus megkönnyebbülten felsóhajtott.
Tonks meg se mert szólalni, Remus egy idő után elengedte a kezét, s szemügye vette a rongyos takarót.
- Mi… - kezdte kérdő tekintettel fordulva Nymphadora felé.
- Reszketett, én pedig nem akartam, hogy megfázzon… - morogta vörösödve Tonks.
- Kedves, hogy így aggódsz az egészségemért, de nem kellett volna - mosolyodott el Lupin, s a takarót félrelökve megpróbált felállni, több-kevesebb sikerrel. Tonks egy idő után megunta a varázsló folytonos visszahanyatlását a padlóra, ezért Remus tiltakozása ellenére segített neki feltápászkodni.
- Köszönöm - morogta fáradtan Lupin, miközben nekidőlt a falnak. Tonks tartott tőle, hogy megint a földön köt ki, ezért nem engedte el. - Mióta ülsz mellettem?
- Hát… nemtom… - motyogta Nymphadora. - Elmondja, hogy miért volt itt?
- Nem akarok hazudni.
- Akkor mondja el az igazat - javasolta Tonks. Lupin halványan mosolygott a megjegyzésén.
- Előbb menjünk be oda - mutatott az egyik ajtóra Remus. - Ott kényelmesebb, meg le is tudunk ülni.
Tonks vállat vont, aztán Lupinnal együtt bebotorkált a szobába, ez a helység tisztább, világosabb és sokkal melegebb volt, mint a többi, de még így is elég elhanyagolt. Nymphadora rögtön lehuppant az ágyra, egy nagy porfelhő kísérletében. Remus a sarokban álló hatalmas ládát vette birtokába.

- Tonks, nem szeretném, ha megundorodnál tőlem - kezdte halkan lesütött szemekkel Remus.
- Megtámadták? - kotyogott közbe a lány. Lupin felpillantott rá, és rögtön rájött, hogy Nymphadora egy szót se fogott fel előző mondatából.
- Nem.
- Akkor miért néz ki így?
- Saját magam miatt. - Lupin elhallgatott, egy árnyalatnyival sápadtabb volt, ahogy eltűnődve az ablak felé nézet, s nagyot sóhajtott. - Nem tudom, feltűnt-e, hogy mindig teliholdra esnek a betegségeim, vagy hogy iszonyodom a holdtól - magyarázta - Igyekszem visszatartani magam, Dumbledore is mindig segít, viszont így sem biztonságos. Az átalakulásaim eddig is veszéllyel jártak…
Egy tompa puffanás jelezte, hogy Tonks leesett az ágyról.
Remus fal fehér arcszíne ellenére, gyorsan felpattant, és a lányhoz sietett.
- Jól vagy? - kérdezte, miközben leguggolt a boszorkány mellé.
- Semmi bajom - rázta meg a fejét Nymphadora. - Csak a kezemet ütöttem meg, de túlélem.
- Elég nagyot estél… - jegyezte meg Remus. - Nem tört el? - azzal a lány kezéért nyúlt. Megfordult a fejében, hogy Tonks esetleg elhúzódik majd tőle, azonban a boszorkány nyugodtan, tűrte Lupin vizsgálódását a csuklóján.
- Tényleg nem vészes - bizonygatta elszántan Tonks.
- Azt akartam mondani - kezdett bele újra Lupin, de a lány közbevágott.
- Értettem.
- Biztosan, ugyanazt… - Remus mindenképp el szerette volna kerülni a félreértést, viszont Nymphadora biccentett, ő pedig akarata ellenére elharapta a mondatot.
- Elmehetsz, nem kell itt maradnod, gondolom zavar…
- Ha lehet inkább maradnék - jelentette ki mosolyogva Tonks. - De nem a padlón… elég kényelmetlen…
Remus kissé meglepetten tapasztalta, hogy még mindig a földön vannak.
- Ne haragudj - szabadkozott, miközben felállította Tonksot. - Észre se vettem…
- Megkérdezhetem, hogyan lett a professzor beteg? - érdeklődött óvatosan Nymphadora.
- Megharaptak, nyolc éves voltam azt hiszem… - magyarázta Lupin konokul kerülve a lány tekintetét.
- És azóta minden holdtöltekor…
- Igen - biccentett az ablakra meredve a mágus.
- Nagyon fáj? - suttogta maga elé Nymphadora. Remus szelíden elmosolyodott, s a lányra nézett.

- Mióta itt vagyok kevésbé - Nem akart panaszkodni, sem megrémíteni Nymphadorát, a boszorkány időközben visszaült az ágyra, és onnan faggatta tovább a férfit.
Remus nem emlékezett, mikor beszélt utoljára egyszerre ennyit, Tonks szinte az egész életéről kikérdezte, idővel egyre bátorabban tette fel kérdéseit, haja a tudta nélkül a zöld egy világosabb formáját vette fel, amit a varázsló az érdeklődés jeleként értelmezet.
Lupin idővel megunta, hogy általában ő beszél, de ha fel is tett egy kérdést, a lány mindig visszaterelte a beszélgetés témáját hozzá, csak akkor nyilvánított véleményt három mondatnál hosszabban, mikor a mágus megkérdezte tőle miért jött be a szellemszállásra.
- A hollóhátas Helena Hipsky miatt - fakadt ki Tonks - Állandóan piszkál engem. Ha találkozunk le „kicsi Nymphadoráz vagy Nymphiz, amit én gyűlölök, meg mindig a hajammal huzakodik elő, mert mostanában akkor is változtatja a színét, ha nem akarom. Azt olvastam, hogy ez a korommal jár - fintorgott Nymphadora. - Ma reggel megint összefutottam ezzel a libával – elnézést professzor – folyton azt hajtotta, hogy hugrabugosból nem lehet auror, mert a mi házunkban csak a bénák vannak…
- Te pedig meg akartad ezt cáfolni, ezért bejöttél ide, értem - fejezte be helyette mosolyogva Lupin.
- Amúgy meg az egész Roxfot odavan ezért lányért, de én nem értem mit esznek rajta - tette hozzá. - Nem tudom, hogy kerülhetett a hollóhátba, mert egy csepp agya sincs, a muglikapcsolatokkal akar foglalkozni, ahhoz meg nem kell ész.
- Akkor értem, miért nem volt ismerős a neve – jegyezte meg Lupin. - Nem jár az óráimra.
- Hát oda biztos nem… szerintem órája sincs, alig látjuk őt a tantermekben, csak a folyosón ringatja a hátsóját, az ostoba szintén agyhiányos hím egyedek – bocsánat professzor –, meg utána rohangálnak, mintha ő lenne az egyetlen lány az iskolában, a nagy kapa fogaival együtt, ráadásul folyton vihorászik, olyan hangon, hogy az átlag ember falra mászik tőle. - Tonks megállt, és levegőt vett, de még mielőtt folytathatta volna Lupin, aki eddig mosolyogva hallgatta a lány panaszáradatát, közbeszólt.
- Látom, nem kedvelitek egymást.
- Nem vagyunk kebelbarátok.
Remus egy darabig csak szótlanul figyelte a lányt, de észrevette, hogy Nymphadora zavarba jött, nem akarta a boszorkányt kellemetlen helyzetbe hozni, ezért gyorsan az órájára pillantott.
- Ideje indulnod, mert le fogod késni a vacsorát – szólalt meg, miután megállapította mennyi az idő.
- És maga?
- Albus mindig küld nekem valami ennivalót, meg biztonságosabb, ha csak este megyek vissza a kastélyba.
Tonks mogorván bólintott nyugtázva Remus döntését, a hosszú órák után elgémberedett tagokkal felállt, s még egyszer végignézett Lupinon, tekintete megakadt a mély vágáson a mágus szeme alatt.
- Nem fáj az a seb? Mert összeforraszthatom…
- Így is sokat segítettél - rázta meg a fejét Remus.
- De mégis megpróbálnám, ha megengedi… - akadékoskodott Tonks elindulva a férfi felé.
Lupin nem igazán bízott a lány gyógyítói képességeiben, viszont nem akarta megbántani Nymphadorát, így nem ellenkezett tovább, engedte, hogy a lány kitapogassa, milyen mély a seb.
- Hunyja le a szemét - utasította Nymphadora.
- Miért?
- Mert nem akarom megvakítani a pálcámmal.
Remust meggyőzte az érv, azonnal becsukta a szemét, vakon hagyta, hogy Tonks pálcája kétszer végigfusson a vágás körvonalán, miközben a boszorkány halkan motyogott.
- Kész - jelentette ki önelégült vigyorral a lány. - Egész jó lett.
- Mit értesz az alatt, hogy egész jó?
- Nem nőtt harmadik szeme.
Lupin megtapogatta az arcát, a seb helyén már csak egy vékony karcolás maradt, a lehetséges pluszszemnek pedig nyoma se volt. - Köszönöm.
- Hát akkor én megyek is - jelentette ki a boszorkány az ajtó felé fordult, már fél lábbal kint volt a szobából, amikor Lupin megszólította. Érdeklődve fordult hátra, de a mágus, megint az ablakot szemlélte.
- Ne haragudj, hogy az egész napot velem kellett töltened.
- Nem kellett, én akartam itt maradni - emlékeztette vigyorogva Nymphadora. - Jó éjt professzor. - azzal kihátrált a szobából.
Lupin még hallotta, ahogy leszalad a lépcsőn.