Amíg Fred, George és Mia a klubhelységben tanácskoztak, én és Oliver a Szükség Szobájába vonultunk. A szoba falai most rózsaszín szívecskékkel volt díszítve, közepén egy szív alakú ágyacska (de ez szerencsére fekete volt), rajta mindenfelé kis párnák. Az ágy fölött nagy plakát lógott. Rajta:
„ SOK SZERETETTEL : FRED&GEORGE !!!”

- Ö… egy picit giccses lett, nem? – kérdeztem Olivertől.
- Hát akkor koncentráljunk valami kellemesebbre… - mosolygott rám és behunyta a szemét. Én is ezt tettem. Hát most valami olyasmire kellene gondolnom, ahol jól érezném magam Oliverrel. A Hawaii-szigeteken. Na oda most mennék. Elképzeltem egy nagy medencét, mellette napágyakat, jó meleget, azt hogy bikiniben vagyok, és persze azt, hogy egy üveg behűtött pezsgő vár minket.
- Te még most is csak a piára tudsz gondolni? – kérdezte vigyorogva Oliver. Lassan kinyitottam a szemem. – Így lefogok szédülni a seprűről…

Gondolom nem nehéz kitalálni, mire gondolt Oliver? Naná hogy a kviddicspályára. Jellemző! Még a legromantikusabb pillanatban is erre. :)
- Jó lett nem? – kérdeztem Olivertől, aki még mindig a szobát bámulta. A bal oldalán ott volt a medence a pezsgővel, a jobb oldalán a kviddicspálya a seprűkkel.
- A közös házunk udvara is ilyen lesz! – kacsintott Oliver.
- Tele lesz üres pezsgős üvegekkel és törött seprűkkel? – csipkelődtem.
- Aha! A seprűket azért fogod mind eltörni, mert piásan ülsz rájuk – vigyorgott rám.
– Vagy mert széttöröm rajtad mérgemben –vágtam rá.
Mindketten jót nevettünk ezeken az elméleteken, aztán letelepedtünk. Oliver egy ágyon feküdt én a mellkasán, ő pedig hátulról átölelt.
- Oliver?
- Hm?
- Mi most… járunk?
- Aha!
- És ha… ha elmész?
- Akkor is szeretlek majd, kicsim! Majd azt akkor meglátjuk, ha nem megy a távkapcsolat, akkor…
- Szakítunk?!
- Figyelj! Még csak most kezdtünk járni. Igaz, a suliból már csak egy hónap lehet, de ott a nyár, a többin majd utána agyaljunk, rendben?
- Igen. – Olivernek teljesen igaza volt. Azt is tudtam, hogy semmi se tart örökké. Aztán összebújtunk és csókolgattuk egymást. Végül egymás karjában aludtunk el, szorosan ölelve egymást. Mert mi szerettünk egymást.

O-o

Másnap reggel nehéz szívvel, de felkeltünk. Gyorsan visszarohantunk a klubhelységbe. Ott egy csókkal elbúcsúztunk egymástól és megbeszéltük, hogy reggelinél találkozunk. Lassan elindultam a szobánkba.
Igen! Oliver valóban szeret. De… megmondta, hogy nem fog örökké tartani… De most ez nem számít. Csak az, hogy szeretjük egymást. A többi majd a jövőben elválik.
- ?Reggelt hercegkisasszony! – köszönt Mia, amikor beléptem. A székkel hintázott, a lába az íróasztalán volt, az asztalon egy félig teleírt pergamen hevert. Kérdő tekintettel néztem rá.
- Kedvenc átváltozós Mc-nk házija. Sajna még nincs kész! – kezdte fanyari képpel. – Sharon meg nem akarja oda adni az övét! – sóhaj. – Na de most azonnal mesélj el mindent!
- Mi?... Mi mindent? – kérdeztem. Nem számítottam rá, hogy be kell számolnom nekik. Ez olyan… magánügy.
- Na! Ne tökölj már!
- Együtt voltunk a Szükség szobájában. Ennyi! – mondtam vörösödve.
- És az? Meg van még?
- Úristen! Mia! Hisz? ő a legjobb barátom!
- „Úristen! A legjobb havarom a szerelmem!” – günnyögte. Erre Sharon is kijött a zuhanyzóból. – Erre csak most gondolsz, Katie?
- Nem! – kiáltottam. – Megbeszéltük. Nem fog ez a barátságunk közé állni! Mert mi szeretjük egymást…
- Gondolj arra, hogy jövőre ohne Wood – kezdte Sharon.
- Ti most ellenem vagytok? – döbbentem le.
- NEM! – kiáltották egyszerre.
- Annyira nem, hogy ez az idióta itt érted még… ááh! – kezdte idegesen Sharon.
- Mi? – érdeklődtem.
- Ugyan Sharon! Valld már be, hogy örülsz neki! – vigyorodott el Mia.
- Nagyon! – vágta rá a lány.
- Én azonban még emlékszek azokra az átvirrasztott estékre… - kezdte Mia.
- Hagyjál már! – kiáltott a lány és fülig elpirult. Bűnbánóan rám nézett.
- Be kéne vallanod neki… - mondta lassan Mia.
- Mit? – kíváncsiskodtam. –
- Jaj! Az ég szerelmére! Sharon! Nem olyan nagy cucc!
- Nem tom?, hogy te mit tennél a helyemben! – nézett haragosan Miára. – Elmondani ezt, amit megígértél, hogy soha…
- Kiböknétek! – kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Nem harapok!
- Szóval… - kezdte lassan Sharon. – Én, Katie, hazudtam neked! – majd leesett az állam, de fegyelmeztem magam, különben nem mondta volna végig. – Az van, vagyis volt és még van… szóval… Én beleszerettem az… - ha Olivert mond beszarok! – Fredbe! – kiáltotta.

- Fredbe?! – kérdeztem. Nem tudom milyen képet vághattam, de Sharonon láttam, hogy inkább lenne Pitonnál, mint itt.
Hangosan felnevettem. Mia is elkezdett röhögni, Sharon, ő meg nem értett minket.
- Sharon! Nagyon örülök! – kiáltottam neki.
- De itt még nincs the end! – kiáltott Mia. – A legjobb, hogy a két fiút megkértem… öhm – nem akarta elárulni – egy kis szívességre, és cserébe randit kértek! Tőlem és Sharontól! – kacsintott a lány.
- Na! Grat!
- Na de most már ejthetjük a fiú témát? – kérdezte Sharon. – Vagyis… Oliver? – nézett rám.
- Neked is mondom, nem feküdtünk le!
- Jól van na! – kiáltott Mia. – remélem én nem esek szerelembe… mondjuk Georgeba. Nem akarok ilyen kiállhatatlan lenni!
- Mia! – vigyorogtam a lányra. – Nem is tudom elképzelni, hogy te szerelmes legyél!
Erre egy párna repült az arcomba. Elkezdtünk párna csatázni, mire a többi lány is felkelt. Julia és Kitti kicsit kómásan nézett körül, de mikor az első párna az arcukba repült, rögtön beszálltak a „buliba”.

- Na jó, lányok! Elég! – kiáltott valaki.
Megfordultam és csalódva láttam, hogy az ajtóban az a picsa Martina áll.
- Mi a büdös francot akarsz te itt?! – nézett rá ellenségesen Mia.
- Mi közöd van hozzá? – vágott vissza a lány.
- Elég sok!
- Nem hozzád jöttem! – mondta, majd felém fordult. – Kijönnél velem? Beszélni akarok veled!
- Nem nagyon érdekelsz, Martina! – mondtam nyugodtan.
- Figyu! Nem akarlak megátkozni a barátaid előtt…
- Vagy csak félsz, hogy mi átkozunk halálra, ha Katiet bántani mered a szemünk láttára! – hátra tekintve láttam, hogy Mia és Sharon, sőt Julia és Kitti is a pálcáját szegezik Marinára.
- Én egyedül jöttem…- kezdte.
- Valószínűleg azért, mert nincsenek barátaid. Bár ilyen embernek… - szólt bele Julia.
- Tehát nyögd ki gyorsan, hogy mit akarsz, mert engem már vár Oliver!
- Azért jöttem, hogy észhez térítselek! Te és Oli sose lehettek boldogok…
- amíg te élsz…
- Ne feleselj! Sokkal idősebb vagyok nálad!
- És?
- Ha akarlak úgy meg átkozlak, hogy arról koldulsz!
- Sajna nem érdekelsz! Az átkaid meg még inkább nem! Tudod, én is tudok egy-két olyan fogást, amiről még te életedben nem hallottál!
- Na igazán! Mutass, ha annyira tudsz!
- Jól van Martinka! Te akartad! – kiáltottam és az első átok, ami eszembe jutott csattant is Martinán. – Supor! – az átok telibe találta a lányt, aki a falnak ütközött, és ott összerogyott.
- Katie! – most vette csak észre, hogy ezt más is látta. – Azért ez… - Sharon sose tudja kinyögni, amit akar?
- Szuper! – kiáltották a többiek.
- De mit csináljunk, a testével? – kérdezte Kitti.
- Ö… - mindenki gondolkozott.
- Zárjuk be a seprűtartóba! Addig is nyugtunk lesz! – na vajon ki kiabálta be? Persze hogy Mia. Bár mondjuk, nekem is tetszett az ötlet.
- Jó, de akkor siessünk! – kiáltottam. – Hogy reggeli előtt kész legyünk!
- Az Elálló fülű Sámán szobra mellett jó lesz? – kérdezte Julia. Erre mindenki felnevetett.
- Az nagyon messze van! – válaszolta Sharon.
- Sharon! Kuss! – kedveskedett Mia. – Látszik, hogy téged jó kislánynak neveltek. A Sámán szobra a legkihaltabb folyosón van! Szóval oda tesszük!

Gyorsan felöltöztünk, és a táskáinkat is összepakoltuk. Az első óráig még több mint 1 óránk volt. Ilyenkor még mindenki alszik, szóval nyugodtan mehettünk arra amerre akartunk.
- Figy! Azért le kéne takarni valamivel Martinát! Így túl feltűnő! – mondta Kitti. – Mi lesz, ha jön Frics? Vagy ami még rosszabb Piton!
Jó-Jó! De mivel mégis? – kérdezte Mia. Már a klubhelységben voltunk, de nem jutott semmi az eszünkbe. A legnagyobb rémületünkre egy hang szólalt meg a hátunk mögül.
- Jó Reggelt, Hölgyek! – Úristen! Ez McGalagony!
- Mi az amit ott… cipelnek? – Merlin irgalmazz!
Mi csak ott álltunk, mint akiket eltalált a sóbálvány átok, míg Mia összeszedte minden bátorságát, és megfordult.
- Az Anyátokat! – ordította. Most már mi is hátra néztünk. Fred épp most változtatta vissza a hangját eredetire.
- Kössz! Jól van! – válaszolt kedvesen George.
- De a kérdésre még nem kaptunk választ!
- Ha épp tudni akarjátok! Martina fekszik itt, mert már reggelről nem hagyott tanulni minket!
- Fogadjunk, hogy átváltoztatás tan vizsga… - kacsintott George.
- HÚ! Basszus! – kiáltottuk egyszerre.
- Csak nem elfelejtettétek? Hogy fogsz így RBF-ezni? – vigyorogtak az ikrek Miára.
- Van egy ajálatunk! Azt ki találtuk, azzal a zseni agyunkkal – ego – hogy Martinát most nem nagyon akarjátok látni!
- Várjatok! Ez hosszú lesz. – szól Fred, még mielőtt közbe kiálthattunk volna.
- Nektek még meg kell írnotok a puskákat, de – itt elővett egy darab pergament – itt a mienk! Csak írjátok le! És… Martinát légyszi adjátok nekünk! – vigyorgott a srác.
- Ha jobban belegondolok – kezdtem. – Hölgyeim! Bízzuk a dolgot az ikrekre! Csak annyit kérek tőletek – itt szigorúan rájuk néztem – hogy azért Martina élje túl!
- Úgy ismersz te minket? – mosolyogtak rám a srácok.

Miának eszébe jutott egy mondat, amit a fiúk este zengtek : „- És annyi segítséget kaptok, hogy Martina nem éli túl!” Egy pillanatnyi lelkiismeret furdalása támadt, hogy ezt el kell mondania nekem, de utána erre gondolt : „Nem baj, mert megérdemli” Azzal a fiúkra kacsintott, ők pedig titokzatosan visszamosolyogtak.

Ebből mi nem sok mindent vettünk észre, úgyhogy megköszöntük nekik a segítséget és visszasiettünk lemásolni a puskát.
Mikor készek lettünk lementünk reggelizni. A klubhelységben várt már rám Oliver. Üdvözlésképp megpusziltam, mire a többiek megint „Huuuu”-ztak.
- Miaz? Csak ennyi? – szólt bele unottan Mia. – Ha tudtam volna, akkor még az álló jegyért se fizetek!
- Mia! – kiáltották a lányok (Sharon, Julia és Kitti)
- Na nekem tök 8! Akkor go kajálni?
- Igen! – mondtam, és Oliverrel elindultunk. Fogtuk egymás kezét, én megpróbáltam a lehető legtermészetesebb lenni, ami nem nagyon ment. Mögöttünk jöttek barátaim, akik összekarolkozva az egész folyosót eltorlaszolták. Épp a Éneklő Hárpia szobra mellett mentünk, mikor az egyik falikárpit kinyílt és kedvenc Fredünk és George-unk jött ki.
- Á! Jól megcsináltuk! – kiáltott az egyik.
- De amikor felkelt! Olyan jó volt látni… Hihi! – mondta a másik.
- Mit is? – kérdezte Mia, akinek a hangja most véletlenül McGalagony-osan csengett.
A két fiú hátrafordult, mozgásuk olyan volt mint a lassított felvétel, de amikor megláttak minket, pimaszul megpuszilták a lány bagást.
- Jó reggelt! Jó reggelt! Gyönyörű szép lánykák! – bókoltak.
- Befejeznétek? – nézett rájuk megvetően Mia. Mire a két fiú jó nagy cuppanós, nyálas puszit nyomtak az arcára. – Gusztustalanok vagytok! – kiáltotta a lány. Majd – Leperex!
- Ennyire nyálas volt? – érdeklődött Fred.
A válasz csak egy gyilkos pillantás volt.
- Tehát a válasz igen! De a másik kérdésre? Amit este kérdeztem?
Kérdőn nézett mindenki a lányra. Ezt nem is mesélte… vagyis a randira gondolnak most?
- Igen! Arra is ez a válsz! – mondta bosszúsan a két vidám fiúnak. – De higgyétek el, hogy nem az én döntésem volt!
- Karaj! – kiáltották a fiúk. – Na akkor ma lesz az első kiruccanásunk.
- Ma vizsgánk lesz!
- Na és?
- Tanulnunk kell! Meg nektek is!
- Jól van na! De akkor hosszabítjuk az időt! Nincs ellenkezés! Évvégéig! – aranyosan kacsintottak a lányra. – Különben is Mi már elkezdtük betartani az ígéretet…
- Persze! De ez nektek duplán jó! – kiáltotta a lány. – szórakoztok „azzal” és még nekem is veletek kell lennem.
- Hidd el nem vagyunk olyan szörnyűek! Na jó! – azzal beálltak a lányok közé és indultak. – Most reggelizünk! – adták ki a parancsot. – Délután meg lemegyünk a parkba! Oliver ti is jöttök?
- Persze! – válaszoltam.
- Ja! Juli és Kit ha akartok titeket is szívesen látunk! – kacsintott megint. Azzal elindultunk reggelizni.

A nap nagyon lassan akart eltelni Oliver nélkül. Átváltoztatás tan vizsga is nagyon uncsi volt. Alig tudtam odafigyelni rá. Még szerencse, hogy ott volt a puska. De különben nem volt nehéz, legalábbis nekem. Oldalra fordulva láttam, hogy Miának viszont gondot okoz. Oda teleportáltam a puskámat, amikor kész voltam, bár nem értettem, mert neki is ugyanaz volt rajta. De utána már gyorsabban írt. Sharont nem féltettem, ő se puska, se semmi ilyen cuccot nem használt, mégis a pennája csak úgy száguldott a pergamenen.
- Bell kisasszony? Készen van? – kérdezte a professzorasszony.
- Igen, tanárnő!
- Akkor adja be a dolgozatát, és menjen ki! – parancsolt rám. – Anyádat – gondoltam, de engedelmeskedtem. Kint megvártam a többieket, és együtt mentünk enni.
Délután pedig a parkban vártuk Olivert és Weasey ikreket. Mikor megérkeztek, én és Oliver egymással kezdtünk foglalkozni, a többiek pedig a tónál szórakoztak. Nagyszerű volt minden.

A következő napokban Fred és George mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. A lányokat mindenfelé elvitték szórakozni, és addig is együtt lehettünk Oliverrel. Mia is kezdett megbékélni az ikrekkel, sőt egyre jobban összebarátkozott Georgedzsal. Amikor a fiú bókolt előfordult az is hogy belepirult a lány. Vagy amikor Fred belekarolt már nem ordibált.
Sharon pedig már puszit is mert adni Frednek, a másik két lány pedig (Julia és Kitti) ők pedig jót szórakoztak Leevel.

Szóval igazán jól elvoltunk. Martinára már senki nem gondolt…