Annak ellenére, hogy ez a pár nap olyan csodálatosan telt el, egy picit féltem, hogy Marina esetleg a legváratlanabb pillanatban felbukkan, és tönkre teszi a jókedvünket. Mondjuk a felbukkanását illetően nem nagyon kellett aggódni. Már négy napja nem látta őt senki. Egy picit aggódtam is érte. Miiii?! Hogy ÉN azért a szajháért?! Kezdek bedilizni, persze jó értelembe. Túlteng bennem a szeretet.

Szóval megkérdeztem Fredet Martinával kapcsolatban. Ő csak kacagott.
- Katie! Ha nem ismernélek, azt hinném aggódsz érte!
- Hát lehet, hogy nem ismersz eléggé. De komolyan! Hol van?
- Biztos helyen! – akart megnyugtatni a srác. De mivel látta, hogy még mindig nem vagyok a régi, ezért bejelentette. – A Tiltott Rengetegben van!

- Fred, ha ezzel megnyugtatni akartál, hát… nem sikerült!
- Ti… ti teljesen megőrültetek!
- Dehogy! Biztonságban van! – vigyorgott ártatlanul a fiú. – Pár óriási, szőrös és nagyon nagy pókica vigyázz rá!
- Fred Weasley, ha ez vicc akkor hidd el, hogy nem jó!
- Nyugi Miss. Bell… vagyis Mrs. Wood…
- Anyád!
- Szóval nyugi, mára hazaengedik őt a pókok. Megbeszéltük velük. Vittünk nekik kaját, cserébe meg segítettek!
- Kuvára vicces!
- Katiem érted tettük, egyetlen virágszálam! – bókolt Fred. Sajnos épp rosszkor, mivel Oliver épp ekkor lépett az asztalhoz.
- Öhm… nem zavarok? – kérdezte hűvösen.
- Egyáltalán! Sőt, jó is, hogy jössz! Állítsd le a csajodat! Kis puffancs! – azzal megjátszott sértettséggel elsuhant.
- Puffancs? – kérdezte miközben kávét töltött magának.
- Nem is vagyok puffancs! – morogtam mérgesen.
- Nem is! – vigyorgott a képemen. – De mi volt az itt előbb? Flörtöltél Freddel? – hangja tele volt féltékenységgel.
- Hagyjál már ezzel! – válaszoltam unottan. – Tudod, hogy téged szeretlek! – azzal se szó se beszéd megcsókoltam. Először nem akarta viszonozni, erre nagyon mérges lettem, és a szájába dugtam a nyelvem. Úgy csókoltam, mint ahogy először. Most már ő is viszonozta és teljesen átadtuk magunkat a pillanat varázsának. Az se érdekelt, hogy az egész tanári kar minket néz. Egyszerűen senki se érdekelt, csak ő.

Miután befejeztük, egy férfi hangját hallottam.
- Nos Mr. Wood! Ha a repüléstan RAVASZ-át is így csinálja, ahogy az előbb az unokámmal csókolózott, tuti, hogy a kviddicsig meg se állhat! – mondta boldogan a… a nagyapám!
- Öhm! Remélem, hogy az is ilyen sikeres lesz! – bólagatott vidáman Oliver.
- Nagyapa! – kiáltottam. – Te mi a szart keresel itt?
- Látom, kicsim, annak ellenére, hogy Oliverrel jársz, semmit se változtál! – ölelt meg boldogan.
- Szóval? – türelmetlenkedtem.
- Idén az a kviddicsező, aki vizsgáztatott lemondott. És megkértek, hogy vizsgáztassam le repüléstanból a jővendőbeli kviddicsezőket.
- Atyaúristen! Már csak te hiányoztál ide! – nem akartam hinni, hogy így kell élnem.
- Mert?
- Ö… Hát nem nagyon vártam, hogy egy rokonom fog itt lábatlankodni! – pont a legrosszabbkor. Martina bosszúja a pókos kaland után nem lesz piskóta. És tök gáz lesz, ha nagyapa előtt égek be.
- Nem is örülsz?! – az a fej, amit ilyenkor tud vágni.
- Dehogynem! Csak most van más… problémám! – vagyis Martina.

A társalgást nem tudtuk folytatni, mert valaki berobbantotta a Nagyterem ajtaját.
- Úristen! – kiáltották páran.
- Ez Sirius Black lesz! – ijedeztek a lányok. Dumbledore gyorsan felállt és pálcát rántott.
Az érkező viszont csak Martina volt. Mindenkin látszott a megnyugvás, de én viszont csak megijedtem.
- Azt a büdös kuva életbe! Már csak ez hiányzott! – kiáltott fel valaki. Pontosítsunk… Mia.
- Kussolj be Mia! – ordítottam a lányra.
Nagyapa kérdő és döbbent pillantással nézett rám.
- Kisasszony! Hogy beszél mégis? – kérdezte szemrehányóan.
- Úgy ahogy akar! – förmedtem rá.

- Te… Te… - nézett rám eszelősen Martina. – Mégis ezt hogy képzelted?
- Anyádat Martina! Úgy, hogy azt se tudom, miről beszélsz!
- Dehogynem! Mégis mit hittél, meghalok ott… azok között…
- Miről beszél Katie?! – kérdezte Oliver.
- Ö… Fogalmam sincs! – válaszoltam.
- Ó.. Katie te kis hazudós dög!
- Ne sértegesse az unokámat, Kisasszony! – szólt bele nagyapa.
- Halgason el, vagy úgy el átkozom, hogy arról koldul! – szólt be az idősebb embernek a lány.
- Először is, Martinka, a nagyapámmal ne szívozz, mert agyon verlek. Kettő, ha a pókokra gondolsz, nem én voltam!
- Milyen pókok? – kérdezte Oliver.
- Nos drága Oli! A barátnőd négy nappal ezelőtt megtámadt, és bezárt egy ládába. És kivitt a Tiltott Rengetegbe egy póktanyára! – ordibálta a lány.
- Igaz ez? – kérdezte Oliver szemrehányóan. Kéttségbe esetten néztem rá.
- Ilyet kinézel belőlem?
- Katie már nem tudom, mit higgyek!
- Figyelj Oliver, csak egyszer mondom el! – kezdte Mia. – a kis barátnőd reggel zaklatni kezdett. Katie beidegelt és küldött rá egy suport…
- Ja! És utána meg le vitt a Tiltott Rengetegbe! – szólt bele a sértett lány.

- Katie! – kezdte lassan Oliver. Hangja tele volt szemrehányással és csalódottsággal. – Ha ilyen vagy jobb, ha a kettőnk kapcsolatát hagyjuk… - elbőgtem magam. Most nem szégyeltem a sírást, az legalább megnyugtat.

Feltekintettem, már az se érdekelt, hogy az egész iskola látja, hogy sírtam. Olyan gyűlölet és fájdalom volt a tekintetemben, hogy Oliver is megijedt.
- Te tényleg elhiszed? – kérdeztem csendesen. Ránéztem Oliverre, és most ő nézett, olyan szánalommal, mint pár napja a klubhelyiségben Martinára.
– Oké! Akkor tudd meg Oliver Wood, hogy te egy utolsó szemét állat vagy! Egy szemét dög, aki hisz annak a szajhának! És még valami! – most Martinára néztem. – Sajnálom, hogy azok az óriási, szőrös pókok nem zabáltak meg.

Soha, de soha nem éreztem ekkora dűht. Nem bírom sokáig! Igen! Megölni, megszégyeníteni, meg ilyesmik. Csak ez járt a fejemben. Hogy Martina is, és Wood is szenvedjen. És a lábam előtt fetrengve kérjenek bocsánatot.

Előkaptam a pálcámat és Martinára szegeztem.
- Capitulatus! – mikor a lány kezéből kirepűlt a pálca, ismét rákiáltottam. – Carbunculus! – na ez volt eddig életem legjobb húzása. Már az se érdekel, mit gondol Oliver. Szarom le! Ha neki ez a ribanc kell! Martina most viszont „igazán szép” lett. Arcán jókora kelések nőttek.
Most már Oliver is előre akart lépni.
- Petrificus tota… - de én megint fürgébb voltam.
- Obstructo – rossz volt őt megátkozni, de most nem tehetek semmi mást. Mivel most ő is az ellenségem.
Épp mikor Oliver hátra esett, akkor léptek be az ikrek. Látván, hogy én és Oliver párbajozunk, azt hogy mindenki (még Dumbledore is) meglepődve nézik a fejleményeket, és hogy én… az arcom csupa könny és még mindig támadni készülök, azt hiszem mindent felfogtak.

- Katie! – kiáltotta Fred. Úgy rohant oda, hogy megnézze mi a baj, hogy teljesen úgy éreztem, mi össze tartozunk. Óvatosan megsimogatta az arcomat és megpróbálta letörölni a könnycseppeket az arcomról.
- Ne! – ordítottam fel. Ő gyorsan leeresztette a kezét és előkapta a pálcáját. - Tudom, most kiszámíthatatlan vagyok – suhant át az agyamon.
- Ez mind miattatok van! – rivalltam rá. – Ha… - hüpp. – Ha nem mondom! Ne csináljatok vele semmi brutálisat, akkor mi… én és Oliv… Tudod mit! Menj a francba! – azzal kirohantam a teremből. Még odabennt hallhatták, hogy elordítottam magam. – Invito seprű! -A seprőm egy másodperc múlva már ott volt.

Se szó, se beszéd felpattantam rá és minél gyorsabban száguldottam el a Roxfortból. Sok hülye, aki ott van! – gondoltam.

Még hallottam, ahogy Mia utánam kiállt, de ő se érdekelt. Csak menni, menni el innen. Utálok mindent és mindenkit!



- Alap szitu –

A szél csendesen fújdogált, a Tiltott Rengeteg fái lassan ringatóztak eme kellemes szellőben. A nap sugarai már csak a távoli horizonton sütöttek. Oda kint nem volt senki, a dementorok már a roxforti kapukat őrizték. A fekete kutya ellenségesen morgott egy fa tövében, mivel ez azt jelentette, ma se mehet le a faluba friss ételért. Lemondóan felsóhajtott, majd észrevétlenül elkezdett osonni a tanyája felé.
Ebben a pillanatban egy seprű, s rajta egy emberrel – feltehetőleg lánnyal - repült ki a Roxfortból. Minden bizonnyal van tehetsége a kviddicshez és a repüléshez – gondolta a kutya - mert nagyon ügyesen bánt a seprűvel. De egy dologra nem figyel… még innen is lehetett látni, hogy a könnyeit törölgette és csak repült, nem nézett semerre. Ez volt a veszte…


- Katie gondolatai –

Úgy éreztem, hogy ez a nyugodt nyárias este teljen ellentéte a bennem tomboló orkánnak.
Gyűlőltem mindenkit! Egyszerűen nem értettem, hogy Oliver hogy gondolja egyáltalán azt, hogy engem az egész iskola szeme láttára megaláz. Egyszerűen fel nem foghattam. A többiek, a barátaim, bele se szóltak. Nem álltak ki mellettem. Ezt Miától soha de soha nem vártam volna. Nem értettem meg őt se, és senki mást se.
Csak annyira vágytam, hogy soha többet ne lássam őket. Se Olivert, se Martinát, se Fredet…
Ó Fred… ma nagyon aranyos volt, ahogy meg akart vigasztalni, de… Ez nem csupán baráti kis segítség volt… Éreztem mikor az arcomhoz ért, ő ezt nem haverkodásból tette, hanem másból. Szerelemből.

De ezt én soha nem teszem meg Sharonnal. Még akkor se, ha egy hazudós kis hülye. Én nem vagyok olyan, mint ők. Teljesen más vagyok. Ez még fel se tűnt, mivel eddig nem tettek velem ilyet. Mindig meg akartak védeni mindentől, most meg semmi.
Nem értem…

Hirtelen valami nagy fekete dolog kezdett keringeni köröttem.
- Mi a fene…
Most hátulról is megjelent egy olyan izé… Úristen! Elfelejtettem, hogy a dementorok őrzik a sulit.
Most meg… Egyedül két dementor ellen. Jaj! Nagyon hideg van… nem akarom! Istenem könyörgök segíts!
- Ha ilyen vagy Katie jobb ha a kapcsolatunknak vége! VÉGE! VÉGE! VÉGE! – zengte Oliver.
- Nem! Nem akarom! – zokogtam már, és erősen megmarkoltam a seprű nyelet. Az csúszott már a jégtől. Nem akarok leesni róla! Nem adhatom meg magam!
Gyorsan valami boldog emlék. Könyörgök gondolkodj!
- Már nem tudom mit higgyek! – mondta akkor Oliver.
Oliver! Az első csókunk! Az a pár boldog nap! Most ne hagyj cserbe Victor!
- Expect… - nem tudom végig csinálni, sose sikerült… most se fog. De ekkor valaki… egy kutya szaladt felém… és…
- Expecto patronum! – kiáltotta a kutya… aki már ember volt…
Én csak néztem, de nem bírtam sokáig, mert a testem nagyon nehéz volt… Nem bírtam tovább nyitva tartani a szemem… Muszáj egy kicsit pihennem…



Mi ez a sötét? Hol vagyok?!
Egy sötét szobában feküdtem. A padló csupa por volt. Az ablakok be voltak deszkázva. A szobában por és dohszag terjengett. Miféle hely ez?
Ekkor hangos nyikorgással kinyílt egy ajtó. És megjelent egy férfi.
- Atya gatya! Ki lehet ez? És miért hozott ide…? – kérdések százai rohamozták meg az agyam, de mivel most fáradt vagyok, nem mondom el.
Végig mértem a férfit. Magas, kb. 170-180 cm lehet. Hosszú ápolatlan fekete haj és borostás arc. Koszos, szakadt gönc és… ó basszus… a kezében az ÉN pálcám… Riadtan néztem rá....
- Talán ő lett volna az a kutya… aki megigézte a patrónust? De akkor miért hozott le ide? Mit keres a kezébe az pálcám? És hol a seprűm?
Az biztos, hogy ez az úr itt nem lehet más, mint Sirius Black…

- Üdv! – vigyorodott el. Döbbent fejjel nézem rá.
- M…Mi az, hogy csak így köszönget nekem egy ilyen sorozatgyilkos? – gondoltam kétségbeesetten.
- Ööö… Jó estét!... – köszöntem én is kicsit habozva.
- Mit kerestél idekint ilyenkor? Hogy-hogy senki se jött utánad? – kérdezte. Erre könnyes lett a szemem.
- Se Mia… se Sharon… Se Fred… Se George… Se… Oliver… - gondoltam és még jobban elkezdtem sírni.
- Dumbyt nem is érdekli, hogy a diákok veszélyben vannak a dementor… - kezdte mérgesen. De amikor rám nézett, s látta, hogy sírok, odajött és mag akart ölelni. Erre nagyon megijedtem, ugyanis ő egy tömeg gyilkos…
- Kérem! Ne öljön meg! Senkinek se mondom meg, hogy láttam! Becs… - de közbe vágott.
- Figyu, Aranyom! Nyugodj meg! Először is három nagy levegő! Úgy ni! – mondta mikor látta, hogy veszem a nagy levegőket. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki hisztis rohamot kapott, mert az apja nem vette meg neki a legújabb Barbie babát…
- Kettő! Nem akarlak megölni, senkit se akarok megölni… csak Petert, de ő lényegtelen kis patkány! – mondta indulatosan. Majd hozzátette: - Eddig még senkit se öltem meg! Hidd már el! Téged se foglak! Főleg a saját pálcáddal nem! – mondta és átadta a hét és fél hüvelyk sárkány szív izomhúr maggal ellátott berkenye fa pálcát.

- Ööö… Köszönöm – és elvettem a pálcát.
- Szóval szép hölgy! Mit keresett odakint tanár nélkül? – kérdezte, majd tréfásan hozzá tette: - Ha nem tudná, egy őrűlt tömeggyilkos ólálkodik odakint!
- Akinek köszönhetem az életem!
- Áh! Semmiség! Úgyis kedvem volt már egy kicsit feltűnősködni! – kacagott fel. Én csak egy kérdő-ledöbbent pillantást tudtam magamból kihozni.
- Áh! Ez hosszú sztori! Van időd? – bólintottam. Most úgysincs kedvem visszamenni az iskolába. Majd rá ér az. – Tehát! Amikor én is roxfortos voltam még, a legjobb barátommal, James Potterrel mindig feltűnési viszketegségben szenvedtünk… - mesélte az izgalmas történetet. Mesélt egy bizonyos Lilyről, aki James szerelme, később Harry Potter anyja lett. Egy-két dolgot a barátairól; Remus Lupinról, a SKV tanárról, és egy bizonyos Peterről, akit szándékozik megölni. A történet szerint Sirius Peter miatt került Azkabanba, Peter helyett. A dolgok egy kicsit zavarosak voltak, de nem is tudom miért, bíztam benne. A legjobb kis sztori az mégis csak az volt, hogy kedvenc bájitaltan tanárunk, Piton is nem egyszer találkozott a Tekergőkkel (a barátaival így hívták magukat, és volt valami térkép is a Roxfortról). Szegény denevért mindig megszívatták, valószínűleg ezért lett ilyen gonosz dög.

- Na és veled mi történt? Nem szoktak diákok estefelé ÍGY kilőni! – mondta együtt érzően, és kicsit humorosan, miután befejezte az ő történetét.
- Nem nagyon akarok nyilatkozni… Életem legszarabb napja… - kezdtem, s újra bőghetnékem támadt. – Nem akarok! – ordítottam fel gondolatban. Majd visszatessékeltem a könnyeket és folytattam.
- Amikor megnyertük a kviddicskupát, este bulit csináltunk. Összejöttem az őrzővel, Oliverrel. Nem volt egyszerű, mert a legjobb haverom volt. Az exbarátnőjét az egész klubhelyiség szeme láttára dobta… - hüpp – Aztán együtt voltunk a Szükség Szobájában…
- Úgy? – kérdezte Black.
- Nem… nem feküdtünk le… korai lett volna…
- De gondolom gondoltál rá?
- Persze… ki ne tette volna? Főleg öt üveg mézbor után…
- O! a kis piás! – kacsintott rám huncut mosollyal. Megengedtem magamnak egy kis mosolyt, majd folytattam.
- Másnap az exe, Martina rám támadt reggeli előtt. Megfenyegetett, mert vissza akarta szerezni Olivert… De ő engem szeretett… vagyis már nem is vagyok benne biztos… - hüpp-hüpp.
- Nyugi! Semmi baj! CCCSSS! – mondta miközben megölelt. Olyan furcsa, hogy egy idegen férfi ölelget…
- Megátkoztam a lányt… Nem akartam, hogy baja legyen, ezért csak egy ?Stupor?-t kapott.
- Az nem veszélyes… És erre rágott be a pasid?
- Nem… Utána… A barátaimmal megpróbáltuk eltűntetni a bizonyítékot… Mert ha valaki megtalálta volna, nekünk annyi…
- Na kezd izgi lenni! Rosszul zártátok be a ?Volt-Nincs szekrényt??
- Az mi?
- Áh! Lényegtelen, mert az már nem működik, de ha azt használtátok volna nem került volna elő a csaj egyhamar. Tehát? Mi történt?
- Az ikrek segítettek, elvitték őt egy ládába zárva a Rengetegbe… egy póktanyára…
- Váó! – mondta ámulattal, s jót nevetett ezen. – Ez roxfortos éveim alatt eszembe se jutott. Tényleg van egy póktanya?
- Hát úgy tűnik igen. Ma viszont a lány előkerült és…
- És bosszút állt, és megalázott, és a barátaid is meg a szerelmed is elpártolt tőled – mondta ki az igazságot Sirius.
- Hüpp! De én ezt nem így akartam! Soha nem akartam senkit megalázni! És sose vártam azt, hogy engem valaki így eltaposson! – szinte ordítottam a haragtól és a bánattól. Sirius elgondolkodva nézett, és lassan felállt mellőle.
- Szerintem ezt nem szabad annyiban hagynod!
- Hm? Mégis mit tegyek?
- Tudom milyen érzés az, ha valaki el akar taposni. Én ezt sose hagytam! Ezért lettem a ?Roxfort vagánya?!
- De most mégis, mi a francot tegyek? Odamenjek és kezdjem el elátkozni Martinát, majd Olivert, majd a barátaimat?
- Nem! Olyan bosszút kell állnod, amit nem felejtenek el! És senki se felejti el. De persze megbocsátós bosszút. Rá kell hogy jöjjenek, hogy ha nekik nem vagy úgy jó, amilyen vagy, akkor van más is neked!
- Arra gondolsz, hogy tegyem féltékennyé Olivert? Ez… nagyon nehéz lesz, mert… még mindig szeretem – mondtam egy újabb sírógörcs elején.
- Ne sírj már! Légyszi! Ha sírsz, azzal nem oldódik meg semmi.
- Ez dupla égés… Megfogadtam, még kisgyerekkoromban, hogy nem sírhatok. Most meg egy hisztis masina lettem – mondtam gúnyos mosollyal.
- Nem! Csak kiakadtál! Mindenkivel előfordul.
- Ja! Sovány vigasz, de köszi!
- Tehát mit teszel?
El kezdtem ezen gondolkodni. Mit tehetnék, hogy Oliver iszonyat féltékeny legyen, Fred és George úgy szintén, és Miáékkal együtt mindenki dühös legyen?
- Majd ezen még gondolkodok…
- Tedd azt! De ne felejtkezz meg róla, mert így nem jönnek rá, hogy azért mindennek van határa!
- Értem. És köszönök mindent Mr. Black!
- Sirius! – azzal kezet fogott. – Egyébként hogy hívnak? – kérdezte kíváncsian.
- Katie Bell – válaszoltam.
- Nos Miss Bell… vagyis Katie – mondta, mert látta, hogy a ?Miss Bell?-re harapok – a leckét ne felejtsd el, és sok sikert Oliverhez!
- Köszönöm! – mosolyogtam rá, majd zavartan elindultam az ajtóhoz.
- Majd mutatom az utat! – ajálotta új barátom.
- Kösszi! Majd még találkozunk? – kérdeztem, mert úgy éreztem, ő egy ?igazi? barátom.
- Hát jelenleg köröznek, szóval a pizzéria nem jó ötlet – mondta kacagva. – De majd írok levelet!
- Köszönöm még egyszer! – majd egy puszit adtam az arcára, és elsiettem a fúriafűz mellett, vissza a kastélyba.

O-o

Mikor beléptem a nagy tölgyfa ajtón, már senki se kóborolt a folyosókon. A nagyterem előtt álló óra tizenegyet ütött. - Ilyenkor már rég takarodó van – gondoltam megkönnyebbülten. Mondjuk annak nem nagyon örülnék, ha Frics megtalálna a folyosón.
Lassan elindultam a torony felé, remélve, hogy út közben se, meg odafent se találkozok senkivel. Persze ez így túl szép lett volna.

O-o

Lassan baktattam a klubhelyiség felé és Sirius ötletén gondolkodtam. Mindenképp bosszút kell állnom! De nem lesz könnyű feladat egyedül…
Teljesen elmerültem a gondolkozásban, minek eredménye az lett, hogy neki mentem valaminek… vagy valakinek?

- Úristen! Csak ne Frics legyen – gondoltam rémülten… de ekkor megszólalt az a valami.
- Na! Figyelhetnél ilyenkor… – kiáltotta fenyegetően. De mikor észrevette, hogy egy kisírt szemű lány ül előtte a földön, akinek, szemmel láthatólag semmi kedve ilyenkor újabb párbajba keveredni, akkor megenyhülve nézett rám.

Szőke haját megigazította, majd lágyabban folytatta:
- Bocsika! Azt hiszem ezt elszúrtam…
- Aha! – mondtam neki halvány kis mosollyal. Majd felemeltem a fejem és döbbenten láttam, hogy az illető nem más mint…


Draco Malfoy

A Mardekár fogója, ennyit tudtam róla. Meg még annyit, hogy rettentően undok tud lenni és szereti Potteréket bosszantani. Biztos ő is ott volt a Nagyteremben ma…
- Ö… Te… ma… a. Nagyterem… vagyis – kezdte zavartan. Semmi kedvem nem volt neki magyarázkodni, és nem akartam látni, ahogy ő is kiröhög, tehát ezt mondtam neki:
- Remélem az ingyen cirkusz tetszett a Mardekárnak is, de én itt befejeztem. Világos? És remélem nem akarsz a fejembe röhögni, úgyhogy légyszi engedj, hogy… - de nem tudtam befejezni, mert a fiú hirtelen magához ölelt. A döbbenettől köpni-nyelni nem tudtam. Egyáltalán nem számítottam erre. Malfoy gyengéden simogatta a hátamat és ez az érintés jól eső érzéssel töltötte el minden porcikámat. Pont úgy csinálja mint a Szükség Szobájában Oliver. Oliver… Hirtelen könny csordult le megint az arcomról és ez Draco puha nyakára esett.
Ő elengedett és gyengéden letörölte a könnyeimet. Majd közelebb hajolt és gyengéden megérintette az ajkaimat. Lágyan, gyengéden csókolt, félve, hogy bármelyik pillanatban elszaladhatok, mint egy ijedt őzike.
De mivel nem tettem, lassan és határozottan beledugta a nyelvét a számba. Lassan a földre hanyatlottunk, közben szenvedélyesen csókolóztunk…
A szája lassan lejjebb vándorolt az ajkaimról, a nyakamat lepte el pici csókocskákkal…
Teljesen át akartam adni magam a pillanat varázsának, mikor…
- Ne! – azzal felkeltem és ellöktem magamtól.
- Miért? – kérdezet szomorúan. – Hisz jól esett nem? Kérlek, Katie!
- Te is tudod miért! Szemtanúja voltál… a Nagyteremben történteknek.
- Igen… De szerintem, amit azok ketten kaptam, azt megérdemelték – mondta őszintén.
- Lehet, de én szeretem akkor is Olivert.
- Értem. – hosszú csend következett. Draco szürke szeme csalódottságról árulkodott, de a következő mozdulata nem erre utalt.
- Megértem az érzéseidet – mondta egy kicsit vontatottan, úgy ahogy mindig is beszélni szokott. – De szeretnélek jobban megismerni. Csak annyit tudok rólad, hogy griffendéles hajtó vagy, és… - itt két pici rózsaszín foltocska jelent meg arcán – még annyit, hogy jó nő vagy!
- Ó! Köszike! – mondtam mosolyogva.

- Ha kellek, megtalálsz… Ja és még valami… - itt átváltott megint a nagymenős hangnembe. – Hidd el nem véletlenül vagyok Malfoy. Undok és gonosz is tudok lenni. De veled – itt megint átváltott kedvesebb hangnembe – kivételt teszek. Mert szeretem a vad lányokat! – azzal magához ölelt. Én is megöleltem őt. Most semmiképp se akartam a toronyba menni és ott egyedül, álmatlanul várni.
Inkább Dracóval aludtam el, de közben Oliverre és Siriusra gondoltam.

Egy aranyos (és persze gonosz) kis tervem támadt, miközben fejem Draco hasán pihent.