1. fejezet: Vendég


- Na jó, akkor mit szóltok az „AntiVoldemortésminisztériuméstanulás”-hoz? – kérdezte Lee.
- Ezt mondd el még egyszer - nevetett Fred.
A három fiú az asztalnál ült, és neveken gondolkodott.
- Na és a Pottermánia? - vetette fel George.
- Miért pont minket bíztak meg a név kitalálásával? - fakadt ki Lee.
- Mert nyilván azt hitték, hogy van fantáziánk.
- Mekkorát tévedtek…
Az óra már elütötte az éjfélt.
- Egy kis kaja, az unalmas órák elütésére.
Fred egy adag szendvicset helyezet az asztalra.
- Mi a szösz van ebben? - kérdezte Lee.
- Nem t’om, valami maradék cucc, de most bezárt ez a közeli bolt is, szóval keresnünk kell egy újat - mondta Fred.
Hirtelen megszólalt a riasztójuk.
- Van itt valaki! - kiáltotta George, majd előkapta a pálcáját.

Lelopództak a lépcsőn. Kintről behallatszott az eső hangja.
- Segítség! - hangzott az ajtó mögül. - Segítsen valaki!
A fiúk egymásra néztek, végül pedig Fred kiszólt.
- Ki van ott?
- Üldöznek a halálfalók, engedjenek be!
Némi tanácskozás után kinyitották az ajtót, majd rögtön le is fegyverezték a belépőt.
Egy húszéves forma lány állt velük szemben.
- George, kötözd meg! - szólt Fred, miközben becsukta az ajtót.

A lány rövid úton a konyhába került, bekötözött szemmel.
- Mi a neved? - kérdezte George.
A lány reszketett, mint a nyárfalevél. A választ remegve mondta ki, amiből a fiúk egy szót sem értettek.
- Mi a neved? Boborján? - kérdezett vissza Fred.
- Katie Borian - ismételte meg a lány.
- Mondd el mi történt! - utasította Fred.
- Be-betörtek hozzánk a halálfalók. Elvitték a nővéremet… és a szüleimet… őket… megölték…
Katie sírva fakadt, az arcán csorogni kezdtek a könnyek.
- Kik voltak a behatolók? - folytatta kíméletlenül Fred, de George leintette, és egy pohárban innivalót adott a lánynak.
- Idd meg, jót fog tenni.
Katie úgy tűnt minden reményt elvesztett, ugyanis kérdés nélkül megitta azt.
- Szóval a jók oldalán állsz? - kérdezte George.
- Igen - válaszolta eltökélten Katie.
- Akkor… - Fred intett a pálcájával, és eltűnt a kötél.
- Ennyi? Nem kínoztok, semmi ilyesmi? - kérdezte döbbenten a lány.
- Veritaserum – vonta meg a vállát George. - Beleöntöttük a vízbe.
- Na jó, gyere át a nappaliba, és dőlj le - ajánlotta Lee.

A fiúk hoztak egy takarót a lánynak, majd kapott egy pólót, és egy nadrágot.
- Ezek Ginny cuccai, néha itt hagyja őket, hátha jó rád - magyarázta George.
Eközben Lee főzött egy nagy adag teát, majd beültek a nappaliba.
- Akkor most mesélj el mindent magadról! - kérte George.
- Szóval az apám eddig a minisztériumban dolgozott, de most eljöttek érte, ugyanis mugli születésű. Mikor ma este hazajött, teljesen át volt fagyva. Azt mondta, mennünk kell, amilyen gyorsan csak lehet. De már késő volt. Három halálfaló jelent meg. Nem ismertem őket, bizonyára nem olyan jelentősek, nem volt apám olyan fontos ember…
Katie-nek könnyek szöktek a szemébe, de azért folytatta.
- Hárman egy ellen, hamar megölték őt… Utána anya következett, de ő már… ő már elvesztette a reményt, és egyébként is nagyon beteg volt már - kitörölt néhány könnycseppet a szeméből. - A háború kivette az erejét.
A fiúk nem szóltak közbe, türelmesen vártak.
- Utána minket is meg akartak ölni, de megtetszett nekik a nővérem, úgyhogy az egyikük rögtön magával vitte. Egyedül maradtam… Azt hittem, hogy meg fogok halni, úgyhogy szidni kezdtem a halálfalókat, mondtam nekik, hogy Harry Potter szembeszáll az urukkal, és majd megöli őt. Feldühítettem őket, mire ők átkokkal bombázták az egész házat. Végül sikerült kiszöknöm, hála, egy célt tévesztett átoknak.. Aztán iderohantam, és reménykedtem, hogy nem egy halálfalóhoz kopogok be…
Katie befejezte a történetet.
Egy darabig néma csöndben ültek, majd a lány újra megszólalt.
- A ti neveteket még nem is tudom! Kik vagytok, hogy megmentettetek?
- George Weasley - mutatkozott be a fiú. - A bátyám, Fred és a barátunk Lee.
- Nem a tiétek a Varázsvicc bolt?
- Fején találtad a szöget - bólintott vigyorogva George.
- Akkor ti ismeritek Pottert! Apám mindig azt mondta, hogy az ország Potterfigyelője a Weasley család.
Az ikrek elmosolyodtak, majd Lee hirtelen felkiáltott.
- Megvan a név!
- Mi? - kérdezte rögtön Fred.
- Potterfigyelő!

2. fejezet: Boborján

Másnap reggel Katie ijedten ébredt, ugyanis nem tudta hol van. Pár pillanatig eltartott, míg visszatértek a tegnap esti emlékek. Azonnal elszorult a torka.
- Jó reggelt, Boborján! - köszöntötte őt az egyik vörös hajú fiú.
- Hogy aludtál nálunk? - érkezett meg a másik iker is.
A lány nem válaszolt rögtön, helyette letörölte kitörni vágyó könnyeit.
- Na, mindegy is… Vendéged érkezett. Hé, Remus barátunk, befáradnál? - kiáltott ki a második iker.
- Itt vagyok, George. Jó reggelt! - köszönt a belépő férfi.
- Jó reggelt! - válaszolta remegve a lány.
- A nevem Remus Lupin. - mondta, miközben leült a lánnyal szemben. - Kérlek, mesélj el nekem mindent, amit tegnap a fiúknak, rendben?
A lány lassan bólintott, majd Lupin kiküldte a fiúkat a konyhába.
- Szegény Borborján - jegyezte meg Fred.
- Durva lehet ilye hirtelen mindenkit elveszteni… - bólintott Lee is.
- Ez a háború, öregem. Én is elvesztettem a fülemet.
- Ja, meg az agyadat is - tette hozzá Fred.
A fiúk egy darabig csöndben ültek.
- Na, mi legyen a reggeli kaja? - kérdezte aztán Fred.
- Nyárson sült Voldi bá? - kérdezte vigyorogva George, mire a többiek nevetni kezdtek.
Végül aztán a fiúk munkához láttak, és keresgélni kezdtek valamit a konyhában.
- Ez mi? - motyogta George, miközben előszedett egy üveget.
Fred kikapta a kezéből, majd rákente a benne lévő trutyit a szendvicsre.
- Remekül néz ki! - jelentette ki Lee, mikor megszemlélte művüket.

Tíz perc múlva a srácok visszatértek a nappaliba, és lerakták a társaság elé a tálcát.
- Jó étvágyat!
Remus és Katie rámeredt a valamire.
- Ez mi akar lenni? - kérdezte aztán a lány.
- Hé, ne sértegess! Ez kérlek szépen, szendvics! - mondta Fred.
- Vagy legalábbis szendvicsnek képzeli magát… - jegyezte meg George.
Remus bátran elvett egyet a szendvicsből, majd beleharapott.
- Nem is… olyan… rossz… - nyögte, majd kirohant a vécébe.
Katie ijedten nézett utána.
- Hát, sajnálom Boborján, de meg kell szoknod - mondta George.
A lány felhúzta a szemöldökét, mire George még hozzátette:
- Itt fogsz maradni egy darabig.
- És mi lesz a nővéremmel?
- Először is kipihened magadat, aztán beszélünk róla. Kell terv, és meg kell csinálnunk a Potterfigyelőt is.
Katie már nem szólt közbe, helyette hátra dőlt a kanapén.
Eközben Remus visszatért vécéről.
- Mivel úgy tűnik, hogy könnyedén képesek lennétek megmérgezni magatokat, naponta hozok ennivalót nektek.
A fiúk bólintottak, majd Remus gyorsan elbúcsúzott, és hopponált.
- Nos, akkor drága Boborján, jó mulatást nálunk! - vigyorgott Fred, majd megragadta a szendvicses tálat, és kiszórta tartalmát az ablakon.

Katie már több mint két hete lakott a fiúknál, s ez alatt az idő alatt megtanulta, hogy még nehéz, szomorú időkben is van helye a jókedvnek.
A lány legtöbb idejét azzal töltötte, hogy rendet rakott a fiúk után, azok ugyanis nem vették a fáradságot, hogy a helyükre tegyék a dolgokat, így a feladat legtöbbször a lányra hárult.
Ezt persze Katie mind eltűrte, hiszen nagyon hálás volt a fiúknak, hogy befogadták. Ráadásul rengeteg emberrel ismerkedett meg.
Tonksot például, nagyon megszerette a lány, s ez kölcsönös is volt. Nem csoda hát, hogy Tonks sokszor meglátogatta őket.
- Annyira jó, hogy van valaki, akivel tudok beszélgetni, mert a fiúkkal nem igazán lehet normálisan - mondta egy alkalommal Katie.
Meg kell hagyni azért, Tonks se volt a komolyság jelképe, de azért kétségtelenül idősebb volt a fiúknál.
- Mi az, hogy velünk nem lehet normálisan beszélgetni? - kérdezte felháborodva Fred.
- Tudunk mi komolyak is lenni! - kérte ki magának George.
- Csak nem akarunk - tette hozzá Fred, mire mindannyian nevetni kezdtek.

Igaz, hogy sokat nevettek együtt, és egészen boldogok voltak, Katie éjszakánként mindig sírt.
Hiányoztak neki a szülei, és hiányzott a nővére.
Él még egyáltalán? Vagy már tényleg ő az egyetlen a családban?
Ilyenkor mindig árvának érezte magát, és félt a jövőtől.
Szégyellte, hogy sokat sír, úgyhogy azért örült neki, hogy a fiúk külön alszanak. Nem akarta, hogy gyávának gondolják őt.

„Vá, basszus! Fred már megint horkol! Lehet, hogy direkt csinálja…
Agyamra megy! Most szívesen megátkoznám…
Na jó, kedves leszek, és nem bántom. Inkább kimegyek és iszok egy pohár vizet.”
George halkan kilépett a szobából.
A konyhában töltött magának egy pohár vizet, majd bement a nappaliba, és halkan inni kezdte.
Odalépett az ablakhoz, és kinézett rajta.
„Jé, a szendvics még mindig ott van! Igazán feltakaríthatná valaki… Bár, kinek van ideje arra… Nyilván senkinek. Az emberek idegesek, és rettegnek, kise mozdulnak a házukból.
Bárcsak vége lenne már a háborúnak, és Harry legyőzné Voldemortot!
Hamarosan az összes embert megöli… Itt van Boborján is. Teljesen egyedül maradt, nem mondja el, de nyilvánvaló, hogy nagyon szomorú. Talán meg kéne néznem, hogy nyugodtan alszik-e…”
George némi mérlegelés után elindult a lány szobája felé. Remélte, hogy nem ébreszti fel.
Benyitott a szobába, és döbbenten vette észre, hogy Katie sír.
- Katie? - suttogta George, mire a lány felkapta a fejét.
- George! Én, ö… megijesztettél…
George nem mondott semmit, közelebb ment a lányhoz.
- Sírsz? - kérdezte halkan.
- Dehogyis, csak… öm… hirtelen jöttél, és…
A fiú megállt Katie ágya mellett.
- Nem baj, ha sírsz - mondta némi csönd után George.
- Nem sírok - ellenkezett a lány.
George erre nem mondott semmit, helyette leült az ágyra.
Egy ideig csendben ültek, majd Katie-ből hirtelen kitört a sírás.
Hangosan zokogni kezdett, és lehajtotta a fejét.
George egy darabig nézte, majd átkarolta a vállát.
- Miért? - zokogta a lány. - Miért hagyott itt engem mindenki?!
- Nem hagyott itt mindenki. A nővéred még él, és mi is itt vagyunk. A barátaid vagyunk, és szeretünk téged! - mondta George, mire Katie szorosan megölelte őt.
- Mivel tudom ezt meg hálálni? - kérdezte aztán a lány.
- Segíts nekünk a Potterfigyelőben - mondta végül George.
- Tessék?
- Holnap lesz az első adás, jól jönne a segítség!
- Persze hogy segítek! - vágta rá Katie.
- De kell neked egy álnév… Mit szólnál a Boborjánhoz? - kérdezte vigyorogva George.
- Miért hívtok engem Boborjánnak? - nevetett Katie.
- Nem t’om, de ez már rád ragadt… Na, benne vagy, Boborján?
- Jól van - adta meg magát végül.
- Remek, de most aludjál, holnap fárasztónapunk lesz… Jó éjt, Boborján!
- Jó éjt, George!
A lány mosolyogva hajtotta le a fejét a párnára. Úgy érezte, hogy most már képes lesz tovább lépni, és már nem a halottaknak, hanem az élőknek élni…

3. fejezet: Inkább meghalok, minthogy mások kárán éljek!

- Fred, működik az az izé? - kérdezte idegesen Lee.
- Melyik izé? Annyi izé van itt - hangzott a válasz.
A fiúk majdnem mindent kézben tartottak… Majdnem.
- Gyerünk, kezdjük - sietette őket Katie.
- Te csak maradj csöndben, Boborján - szólt rá George.
Nagy sokára aztán sikerült mindent megoldaniuk, de azért Lupin még mindig idegesen figyelte őket.
- Három, kettő, egy… és kezdjük! - indította meg a műsort Lee. - Üdvözlöm kedves hallgatóinkat, önök a Potterfigyelőt hallják. Ez az egyetlen adó, ami nem áll Tudjuki oldalán, szóval, ha valami értelmeset szeretnének hallani, akkor hallgassanak engem…
- Még hogy értelmes - jegyezte meg halkan George, de Katie rögtön lepisszegte.
A műsor alatt Lee, George, és Lupin megszólalt, illetve Katie is kapott egy rövid szerepet.
- Néhány szomorú hírrel szolgálhatunk, ugyanis a Halálfalók meg támadtak egy egész családot. A szülőket megölték, egyik lányt elhurcolták, de szerencsére a másik épségben van, s most ő mesél is nekünk egy kicsit. Hello, Boborján!
- Hello, Folyó - mondta Katie.
- Mesélj nekünk arról, hogy milyen elveszíteni mindent, ilyen rövid időn belül.
- Mindenek előtt borzalmas. Csak azért elveszíteni mindenkit, mert nem hódolunk Tudjukkinek. Csak azért bűnhődünk, mert az igazak oldalán állunk? Mert az én szüleim ezért haltak meg! Meghaltak, csak mert nem teljesítették a hülye követeléseket! Persze erre mondhatnánk, hogy épp ezért hódolunk be, nehogy meghaljunk. De én azt mondom, hogy inkább meghalok, minthogy mások kárán élve maradjak!
- Ezt gondolom a muglik születésűek miatt mondod… - szólt közbe Lee.
- Igen, mert szerintem ez egy gusztustalan megkülönböztetés. Ilyen időkben az a legfontosabb, hogy védjük azokat, akiket valamiféleképpen megkülönböztetnek. Fontos, hogy védjük magunkat, de másokra is figyelnünk kell. Én valószínűleg nem lennék most itt, ha nincs három remek ember a földön.
George figyelemmel hallgatta a lányt, figyelte, ahogy könnyes szemmel próbál lelket önteni a reményvesztett varázslókba.
A fiú megállapította, hogy már sokkal jobban néz ki, mint mikor megismerkedtek. Élettel teli és elszánt.
Miközben George elmélkedett, Lee a megafonhoz szólította Remust.
- Hello, Folyó - köszönt Remus.
- Milyen új hírekkel tudsz szolgálni?
- Elsőrendűen egy fontos közleménnyel. Kiderült, hogy átkot helyeztek a Sötét Nagyúr nevére, így ha most kimondjuk azt, a halálfalók rögtön odatalálnak. Ezen túl tehát, úgy hívjuk, hogy Első Számú Halálfaló, vagy maradjunk egyszerűen a Tudjukkinél.
- Vagy esetleg az elmebeteg, mugligyilkos, dühöngőőrültnél – szólt közbe Lee.
- Az se rossz - bólintott Remus.
- Szolgálhatsz esetleg még jó, vagy rossz hírekkel?
- Egy jó hírünk van, méghozzá az, hogy nemrégiben maga Harry Potter járt a minisztériumban, s több mugli születésűt megmentett. Százfüléfőzet segítségével észrevétlenül bejutott, s megmentett jó néhány tiszteletre méltó varázslót. Megbízható forrásokból úgy tudjuk, hogy a megmentett mágusok nagy részének sikerült elmenekülnie.
- Azt hiszem, ez igazán jó hír - mondta Lee.
- Igen, tényleg az, de most inkább abban kell reménykednünk, hogy Harry biztonságban van, és azon dolgozik, hogy legyőzze Tudjukkit.
- Szerintem egy egész világ szorít most neked, Harry - jegyezte meg Lee, mire Remus bólintott.
Lee intett George-nak, aki rögtön felpattant, hogy csatlakozzon társaihoz.
- Most pedig üdvözöljük körünkben Sárkányt, aki a roxforti helyzetről fog nekünk mesélni. Szia, Sárkány.
- Üdv, Folyó, és üdv minden kedves hallgatónknak.
- Sárkány, mesélnél nekünk egy kicsit arról, hogy mi folyik a suliban? - kérdezte Lee.
- Azért jöttem. Nos, a Roxfortban a helyzet egyre rosszabb. Két új tanár került az iskolába, és sajnálattal kell közölnünk, hogy mindkettő halálfaló. Úgy tűnik, a durvább eszközöktől sem riadnak vissza. Néhány jó oldalon álló tanár megpróbálja őket visszafogni, de mivel a Roxfort igazgatója a mi drága denevér cimboránk, ezért elég nehéz bármit is tenni.
- És mit javasolsz a suliban szenvedő diákoknak?
- Azt, hogy kitartás! Mindenekelőtt tartsanak ki. Jönnek majd még kellemesebb idők, amikor az iskola megint csak az unalmas tanórákról fog szólni.
- Bölcs beszéd ez, barátom - bólintott Lee. - És mit mondasz, te, Romulus?
- Csak ismételhetem Sárkányt. Ki kell tartani az utolsó leheletünkig! És egyetértek azzal is, hogy ennek a háborúnak is vége lesz! Tudjukki uralma sem tarthat örökké, bíznunk kell Harryben, és ellenállni a halálfalóknak!
- Köszönjük ezt a lelkesítő beszédet. A mai adásunknak sajnos vége, de remélhetőleg hamarosan újra sugározhatunk, tekergessék a rádiót, és mondják ki a következő jelszót: Tapmancs. Jó éjszakát, és Nagyúrmentes álmokat kívánunk mindenkinek, viszlát!


A csapat a kanapén feküdt, igencsak kifáradva, az adásnak köszönhetően.
- Fiúk, merem állítani, Dumbledore büszke lenne rátok - mondta Remus, miközben poharakat, és egy üveget rakott eléjük.
- Hát, ügyesek voltunk, remélem még sokáig sugározhatunk - jegyezte meg Lee, miközben elvett egy poharat.
- Ja, de nekem is kell szöveg - bólintott Fred. - És ha már itt tartunk, akkor Kingsley barátunk se jutott szóhoz.
- Megvagyok én nélküle, így legalább volt ki kezelje a dolgokat.
- Ez célzás volt? - húzta fel a szemöldökét Fred.
- Á, dehogy, Fred… Senki sem mondta, hogy majdnem tönkre tetted az egészet - vigyorgott Katie.
Nevetni kezdtek, majd koccintottak.
- Szerintetek, hol lehet most Harry? - kérdezte aztán Fred.
- Nem tudom - rázta a fejét csüggedten Remus. - De egy biztos, még él.
- Naná, hogy él! - vágta rá Lee.
- Ha halott lenne, Tudjukki már rég örömtáncot járna - mondta Fred.
Csönd ereszkedett rájuk. Odakintről behallatszódott a vihar hangja.
Katie magára húzott egy pulcsit, amit a kanapén talált.
- Felveszem valakinek a pulcsiját, jó?
- Az enyém, de nyugodtan felveheted - válaszolta George, mire a lány hálásan rámosolygott.
Csöndben kortyolgatták az innivalót.
- Itt maradtok estre? - kérdezte Katie.
- Én nem, hazamegyek Tonkshoz, már kezd nőni a hasa - mondta lelkesen Remus.
- Kíváncsi vagyok, milyen gyereket sikerült összehoznotok - vigyorgott Fred. - És te, Kingsley, maradsz?
- Nem lehet, vigyázni kell miniszter, komolyan mondom, az a fickó az őrületbe kerget…
- Ilyen a politika.
A két férfi felállt, megköszönték a vendéglátást, majd mindketten hopponáltak.
Katie felállt, hogy összerakja a megmaradt poharakat, tányérokat.
- De jó, hogy túl vagyunk ezen - nyögte Lee, majd fáradtan elterült a kanapén.
- Egyetértek. De most valami egészen más téma, meg kell mentenünk Katie nővérét, Amandát! Nem várhatjuk meg, hogy megöljék! - szólt George, mire a többiek bólintottak.
- Tényleg segítetek? - kérdezte a konyhából visszatérő Katie.
- Persze, hiszen megígértük.
A lány hálásan elmosolyodott.
- De ugye tudjátok, ez az életetekbe kerülhet?
- Tudjuk, de inkább meghalunk, minthogy mások kárán éljünk - mondta mosolyogva George.