- Hol vannak? Hol vannak? – ismételte újra és újra Katie.
- Mindjárt itt lesznek – dörmögte Remus.
- Mi lesz, ha valami… - kezdte Katie. – Nem… Hazajönnek… George megígérte…
Remus teát öntött maguknak.
- Miért nem szóltatok? – kérdezte a férfi. – Elmentem volna veletek!
Katie nem válaszolt.
Várták, hogy történjen valami. Vártak egy jelre, egy aprócska jelre, várták, hogy meghalják a bíztató hangot: Itt vannak!
De nem jött bíztató hang. Csönd volt, nyomasztó csönd.
Nem tudtak semmit. Csak a tátongó és üres csönd volt körülöttük.
- Idd meg a teádat – kérte Remus a lányt. – Segíteni fog.
- Hol vannak? – kérdezte újra a lány.


Bellatrix Lestrange hideg, éles kacaja betöltötte a szobát, aminek közepén egy lány feküdt, összekuporodva.
„Itt a vég… Gyere el értem, Bellatrix… Itt vagyok, ölj már meg, de hagyd békén őket…”
Annyira jó lett volna felordítani, kiadni minden dühöt, megölni azt, aki miatt ennyi rossz történik.
De nem lehetett. Nem tudott megmozdulni, csöndesen, és nyugodtan várta a halált.
„Igen, már jön is… Itt van a Halál… Hallom a lépteit…”
- Amanda, állj fel! Amanda, kérlek, állj fel!
A lány kinyitotta a szemét, a ház szinte romokban állt, de most valaki fölé hajolt.
- Állj fel, Amanda! Kérlek!
A lány férfi hangra ismert benne, de nem mert felállni.
- Hagyj meghalni – suttogta a lány.
- Dehogy hagylak! – válaszolta a férfi, felemelte a lányt, és a hátára vette.
Amanda résnyire nyitotta ki a szemét, elhagyták a házat, kiértek az udvarra. Egy fekete fiú cipelte a hátán, miközben a pálcájával átkot lőtt valakire.
- Lucius! – visította Bellatrix. – Elviszik a lányt!


Hang hallatszódott, majd kitárult az ajtó.
Katie felpattant, nem törődve a lábával, és kirohant az ajtóhoz.
- Amanda! – kiáltotta a lány, mikor meglátta nővérét. – Mi… Mi történt vele?
Lee nem válaszolt, bement a nappaliba, majd az ágyra fektette a lányt.
- Hol vannak a többiek? – kérdezte közben Katie. – Hol van Fred és George? Hol vannak?
Lee csüggedten lehajtotta a fejét.
- Nem… - rázta a fejét Katie. – Nem hallhattak meg! Mondd, hogy élnek!
- Nem tudom mi van velük – válaszolta végül Lee.
- Élnek… - suttogta Katie, és leroskadt a földre. – Élniük kell… George megígérte…


Eközben messze tőlük, egy nyomasztó helyen, Fred megpróbálta féken tartani Bellatrix-t.
„Ha ezt túl élem, ígérem, hogy jó fiú leszek” – gondolta magában, miközben egy fa mögé bújt.
Fred kénytelen volt egyszerre négy emberrel küzdeni.
„Viszlát, életem, mindjárt meghalok…” – gondolta a fiú, miközben Bellatrix egyre közeledett felé.
- Mutasd magad, picikém – kiabálta tébolyultan a nő. – Ne félj tőlem… Talán nem kínozlak… nagyon!
Meglátta Fredet, majd gondolkodás nélkül átkot küldött rá.
- Megöllek, drágám, nem menekülsz! – nevetett a nő. – Adava Kedavra!
Fred egy ugrással kitért az átok elől, majd ismét megbújt egy bokorban.
- Vidd haza, Amandát! – ordított Fred Lee-nek.
- Segítek neked!
- Menj már!
Fred még látta, ahogy Lee kirohan a kertből.
- Csak nem itt hagytak a barátaid? – Bellatrix lassan közeledett a ziháló fiú felé.
Fred zihált. Érezte, a szíve dobogását.
„Erről beszélt, Harry. Erről az érzésről… Ez az az érzés, mikor tudod, hogy meg fogsz halni. Hol vagy George? Hol vagy?”
Örült, hogy esik az eső, így nem látszódott, ahogy a sírás kitörik belőle.
- Ilyen a magány, drágám… - suttogta Bellatrix, de Fred mégis minden szavát tisztán hallotta. - Crucio!
Az átok telibe talált, Fred felordított, mire Bellatrix rémisztő nevetésbe kezdett.
- Öld már meg, Bella! – szólt rá mérgesen Lucius. – Épp elég, hogy tönkre tette a házat. Ha nem végzel vele, megölöm én!
- Hallgass, Lucius! – ordított rá a nő. – Menjetek be a házba, én egyedül végzek vele! Nem hallottátok?!
Fred eközben még jobban zihált. Fázott, rettegett, és tudta, hogy meg fog halni.
- Ugye jól szórakozol, kicském? – kérdezte Bella, és még közelebb ment Fredhez. – Mutasd az arcodat… Ha szép vagy, talán megúszod kínzás nélkül… Vagy nem… Crucio!
A fiú újra érezte a csontig hatoló kínt.
„Mi vagyok én, hogy hagyom, hogy kínozzon?!”
Bellatrix abbahagyta, majd nevetni kezdett, de most már Fred felpattant, majd a nőre szegezte a pálcáját:
- Crucio! – kiáltotta a fiú, mire a nő kissé összegörnyedt.
Fred csak egy pár pillanatig bírta, képtelen volt elviselni a szenvedő nő látványát, akkor is, ha tudta, milyen gonosz.
A fiú egy fának vetette a hátát, pálcáját még mindig a nőre szegezve, de nem tett semmit.
- Hát ennyi? Ennyire megy? – nevetett Bellatrix. – Nem élvezed a kínzást? Próbáld meg még egyszer… Vagy megmutassam, hogyan kell? Cru…
- Majd én meg mutatom, hogyan kell!
George Weasley egy hatalmas fatörzzsel fejbe vágta a nőt, mire az elterült a földön.
- Mugliként is tudni kell küzdeni! – mondta a fiú, majd eldobta a fadarabot.
- George – nyögte Fred.
- Gyere, tesó, tűnjünk el innen!
Fred bólintott, majd átszökött a nő fölött. George rávigyorgott, majd már épp elszaladt volna, mikor Bellatrix magához tért:
- Crucio! – kiáltotta kedvenc átkát a nő, mire George rögtön összeesett.
Fred már majdnem a kapunál járt, mikor hátra fordult. George a földön nyöszörgött, most ő került a nő fogságába.
Bellatrix arca eltorzult az örömtől, ahogy látta George kínját.
- Így jár, aki a barátaiért kockáztat! – nevetett a nő, s közben észre sem vette, hogy valaki rá szegezi a pálcáját.
- Crucio! – ordította újra Fred Weasley, s legnagyobb döbbenetére Bellatrix rögtön összeesett.
George magához tért, s már rohant is testvére felé.
- Köszönöm az oktatást – kiáltott vissza Fred. – Most már én is tudok kínozni! – Azzal a két fiú kirohant a kapun, majd pillanatokon belül hoppanáltak.


- Hazajönnek… George megígérte…
Katie szeméből folytak a könnyek. Senki nem ment oda hozzá, senki nem mondta neki, hogy ne sírjon, minden rendbe jön. Senki nem tett semmit. Csak ültek mozdulatlanul, és nézték az órát. Várták, hogy legyen vége a éjszakának, várták, hogy történjen valami.
És aztán, mikor már minden reményt elfeledtek, egy aprócska hang hallatszott, egy zár kattanása.
Egy figyelmetlen ember valószínűleg meg se hallja, de a szobában ülőknek ez a hang felért a világ legédesebb hangjával.
Mindannyian felállták, s a szívük kihagyott egy dobbanást, mikor meglátták az egymást támogató ikreket.
Egy pillanatig néma csöndben egymásra meredtek, majd Katie megtörte a csendet.
- Visszajöttél! – kiáltotta zokogva, és George karjaiba vetette magát.
A fiú kissé meglepődött a hirtelen jött érzelmi kitörésen, de aztán bátorítóan átölelte a lányt.
- Hiszen megígértem, Bobikám!
Katie felnézett a boldogságtól csillogó szeplős arcra, majd elnevette magát.
- Én nem kapok ölelést? – szólalt meg felháborodva Fred.
Szépen, egymás után hullottak a hópelyhek. Az utcákat fehérre fedték, a háztetőket ellepték, az emberek ruháját díszítették.
De valami hiányzott az egészből. Hiába volt december huszonharmadika, a varázsvilág nem ünnepelt, nem volt vidám.
Félelem és szomorúság járta át a házakat. Rettegtek.
Már mindenki elvesztette a reményt, már nincs is értelme karácsonyfát állítani. Talán ez lesz a család utolsó karácsonya, talán már ez az ünnep sem lesz boldog, mint eddig.
Majd ünnepelnek, ha vége a háborúnak, most nem érdemes. Most csak csendben meghúzzák magukat, és megpróbálják átvészelni a nehéz időket.
Igen, szinte mindenki így gondolta.
Mindenki, kivéve öt gyermek lelkű ifjút.
- Fagyöngy! Csókot! – kiáltotta lelkesen Fred Weasley, és gondolkodás nélkül puszit nyomott Amanda arcára.
- Boldog Karácsonyt… Boldog karácsonyt! – dalolta Lee, miközben díszeket aggatott a szoba falára.
- Megjött a zokni! – szólt be az ajtóból George, majd öt pár új zoknit szórt az asztalra. – Néhány egyéb termékkel is szolgálhatok…
Katie odafutott a fiúhoz, és könnyített terhén.
- Kösz. – George nekiállt szétosztani a zoknikat.
Katie eközben bontogatni kezdte a többi holmit.
- Ez meg mi? – kérdezte, felemelve egy gyanús kinézetű zacskót.
- Hát a karácsonyi pulyka! – vágta rá George.
Katie belenézett a szatyorba.
- De, George… Ez kacsa…
A többiek erre felnevettek, George pedig felháborodva nézett Katie-re.
- Már hogy lenne kacsa! Ez igenis pulyka!
- Nem, George, ez kacsa.
- Most megkönnyebbültem, hogy anyáékkal vacsorázok holnap – jegyezte meg Lee.
- Nekem jó a karácsonyi kacsa – szólt közbe vigyorogva Fred.
- De ez nem kacsa! – vágta rá mérgesen George.
- De bizony hogy az!
- Mondom, hogy nem kacsa! Megkérdeztem az eladót, azt mondta pulyka!
Katie erre nekiállt elmagyarázni, hogy mi a különbség a kacsa és a pulyka között.
A többi három jelenlévő pedig annyira dőlt a röhögéstől, hogy végül Fred a földre vetette magát, és a padlót kezdte verni.
- Becsapott a mocsok! – kiáltott fel mérgesen George, és földhöz vágta a kacsát.
- Nem baj, azért ez is jó lesz – nevetett Katie.
- Az hát, George – bólintott Fred, miközben feltápászkodott. – Majd Bobi megoldja a gondot. Végül is kacsa, vagy pulyka, ugyanaz…
Erre megint nevetni kezdtek, majd a két lány neki állt, hogy előkészítsék a másnapi vacsorát.


- Az Odúba megyünk este. – Fred ezzel a hírrel ébresztette a többieket.
Mrs. Weasley nem volt hajlandó lemondani az ikrekről, főleg így, hogy Ron se tölthette velük az ünnepeket.
- És mi lesz Bobiékkal? – kérdezte rögtön George.
- Jönnek velünk, gondolom…
- Nem, nem akarunk a nyakatokon lenni - szólt közbe gyorsan Amanda.
- Neked nincs beleszólásod – pirított rá George. – Jöttök velünk.
- Nem! Ez családi ünnep. Mi addig elleszünk itt ketten – mondta Katie is.
Jó félórás veszekedés kezdődött. A fiúk nem voltak hajlandóak itt hagyni a lányokat, de azok pedig nem voltak hajlandóak elmenni az Odúba.
A vitát aztán Remus zárta, méghozzá azzal, hogy egy újságot helyezett eléjük.
- Mi ez? – kérdezte rögtön George, széthajtva az újságot.
- A Reggeli Próféta, olvasd el a keresett személyek listáját. – Remus gondterhelten ült le a nappaliban.
A négy fiatal együtt kereste meg a mondott részt, s a döbbenet is egyszerre ült ki az arcukra.
- Keressük Katie és Amanda Boriant… Kémkedés gyanújával vádolnak! – A fiú dühösen becsapta az újságot. – De hiszen kinek kémkednétek? Tudjukkinek? Az csak jó nekik! A minisztériumnak? Az is csak jó!
- Gondolom Harrynek – jegyezte meg Remus. – De ez már egyáltalán nem lényeg. Keresnek titeket, nem mehettek sehová.
A csapat csöndben meredt a semmire, majd Remus újra megszólalt:
- Így is nagy szerencse, hogy Bellatrix nem ismert fel titeket, Fred. Ti még szabadon vagytok, de óvatosnak kell lennetek, a családotokat figyelik.
Az ikrek sötéten egymásra néztek.
- Egyenlőre biztonságban vagytok itt, de hamarosan el kell mennetek, könnyen rátok találhatnak.
- És mégis hová menjenek? – pattant fel idegesen George.
- El kell tűnnötök az országból, meghúzzátok magatokat külföldön, és megvárjátok amíg vége lesz a háborúnak.
Katie és George tekintete egy pillanatra találkozott. A fiú szemében aggodalom és féltés csillant.
- Sajnos az országból hoppanálva nem lehet kijutni, de ha a határra mentek, onnan könnyen átszökhettek. Szálljatok fel egy mugli hajóra, és menjetek minél távolabb innen!
- Miért nem lehet hoppanálni külföldre? – kérdezte Amanda.
- Az egész országon átok van, nem lehet kijutni. Gyanítottuk, hogy Tudjukki csinált valami ilyesmit, de két hete már biztosak vagyunk benne.
Megint csönd ereszkedett rájuk.
- Akkor a legjobb, ha minél hamarabb eltűnünk – jelentette ki Katie, és felállt.
- Nem. – Remus megállította a menni készülő lányt.
- Miért nem?
- A halálfalók számítanak rá, hogy karácsony este szöktök el.
- De hát miért számítanának rá? – értetlenkedett Fred.
- Ez egyszerű. Minden szökni vágyó varázsló azt hiszi, hogy szenteste még a halálfalók is ünnepelnek, nyugodtan elmenekülnek. Tudjukki sokkal nagyobb védelmet rendel ma estére.
Erre Katie némán visszaült a helyére.
- Akkor az ünnepek után indulunk – jelentette ki Amanda.


George a régi szobájukban ült, és kinézett az ablakon.
Aggódott.
Hirtelen Fred rontott be hozzá.
- George, gyere már le! Karácsony van, ünneplünk!
- Aha – motyogta a fiú.
- Ajándékok! – Fred felkapott egy csomagot, és George kezébe nyomta, de az nem mutatott túl nagy érdeklődést a dolog iránt.
Fred végül leült testvére mellé.
- Hé, mi a baj?
- Semmi – hazudta George.
- Nekem ne hazudj, tesó. – Fred belenézett a mellette ülő fiú szemébe. – Mi a baj?
- Biztos jó ötlet volt ott hagyni Bobiékat? – csúszott ki George száján.
- Ügyesek, ellesznek… A karácsony egyébként is családi ünnep, mindenki a családjával van… Szeretem őket, de hát ők a barátaink nem a családunk, meg…
Fred elnémult, majd nagyra tátotta a száját.
- Te… - nyögte George-ra mutatva.
- Mi van velem?
- Te… Te…
- Mi van?
- Beleszerettél Bobiba!
Egymásra meredtek.
- Én nem… - kezdte George.
Fred erre elvigyorodott, mire ikertestvére újra belekezdett a magyarázásba.
- Mondom, hogy nem! Ne vigyorogj, Fred!
- Áh, értem én a szitut… Baráti aggódás, mi? A karácsony családi ünnep… Jól sejtem, hogy a család fogalom a te kis szívedben már Bobiról szól…?
- Mi?
Fred megint nevetett.
- Na figyelj, ha ennyire aggódsz érte, akkor menjünk el hozzájuk, aztán este visszajövünk.
George szeme erre felcsillant.
- Komolyan mondod?
- Persze, majd megmondjuk anyának, hogy elvisszük az ajándékokat nekik. És megkérjük Remust, hogy kísérjen el.
- Kösz – vigyorodott el George.
- Alap, hogy segítek a szerelmi ügyeidben… De cserébe egy dolgot ígérj meg nekem!
- És mi lenn az?
- Ha összejössz Bobival, és születik gyereked, akkor ígérd meg, hogy az első fiatokat rólam nevezitek el!
George kissé csodálkozott a kérésen, de aztán vigyorogva bólintott.
- És ha nekem is lesz gyerekem, akkor ígérem, én is rólad nevezem el… - mondta Fred.
- Nem hiszem, hogy valaha is lesz – jegyezte meg gúnyosan George.
- Mert?
- Szerintem senki sem bírja ki veled. – A két fiú nevetni kezdett, majd elindultak, hogy engedélyt kérjenek a távozásra.


Halkan osontak be a házba, remélték, hogy meglephetik a lányokat.
Csöndben, szinte nesztelenül mentek, míg elérték az ajtót.
- Remélem, megijednek – jegyezte meg vigyorogva Fred.
George és Remus nem vigyorgott, az ő szívük sokkal több félelemmel telt meg.
Fred nyitotta ki az ajtót.
És akkor már tudták, hogy baj van.
Egy egészen apró, egy kicsike vörös folt volt a szőnyeg szélén.
Vér.
Nem kellett kiáltozniuk ahhoz, hogy tudják, senki sem fog válaszolni nekik.
A szobákat felforgatták, mindent összetörtek, az értékeket elvitték.
- Boborján – nyögte George. – BOBORJÁN!
De senki sem felelt.
A ház üresen kongott.
- El kell tűnnünk innen – szólt Remus. – George…
A fiú ekkora már nem volt a nappaliban, végig rohant az összes szobán, mindenhová benézett, keresett, de nem talált semmit.
A konyhában egy kés feküdt véresen.
George lassan a kezébe vette.
Ezüst markolata volt, benne fekete cifra betűkkel pedig a felirat hirdette: Bellatrix Lestrange
- Bellatrix kése – suttogta George. – Ő volt itt…
A fájdalom és a düh érzése kevergett a fiú fejében. Az első kézzel fogható dologba beleszúrta a kést.
A könnyek lassan gördültek le a fiú arcán.
Kihúzta a kést, majd zsebre tette.
Meredt maga elé, s közben jobban szemügyre vette, hogy mibe is döfte bele az ezüst kést.
- A karácsonyi kacsa… - suttogta csöndesen, ujjával megérintve a halott állatot.