George az ágyán feküdt.
Mindene üres volt. Képtelennek érezte magát ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Csak feküdt, mint egy használhatatlan rongydarab.
Nem tudta érdekelni, hogy Fred mit fecseg új termékekről, a boltról, Muriel néniről, vagy akármi másról.
Jól tudta, hogy testvére csak azért tetteti, hogy jó kedve van, mert nem akarja őt még jobban elszomorítani.
George bármit megtett volna, csak hogy segítsen a két lányon, odaadta volna a másik fülét is, ha viszontláthatja őket.
- Mi a véleményed, George?
- Egyetértek – brummogta a fiú, nem is figyelve Fredre.
- Tehát akkor, te is úgy gondolod, hogy egy használhatatlan izé vagy?
George nem válaszolt.
Fred megcsóválta a fejét, majd leült az íróasztalhoz.
- Figyelj, George, tudom, hogy szomorú vagy, én is az vagyok, de…
Hirtelen elhallgatott.
Az ablakukon egy igencsak megtépett bagoly kopogott.
Fred kinyitotta az ablakot, mire a madár beszédült rajta.
- Mi az, Fred? – kérdezte George, és felállt.
- Egy félholt bagoly és egy levél… - motyogta Fred.
A baglyot betették a sajátjuk mellé, hogy kipihenhesse magát, majd Fred kibontotta a levelet.
- Ez egy régi, üres pergament – állapította meg csalódottan Fred.
George oda lépett hozzá, és kivette a kezéből.
- Van rajta valami írás… De biztos nem tintával írták… Talán kővel karcolták bele… Te jó ég! Lehet, hogy Bobiék küldték!
Erre Fred szeme is felcsillant.
- Olvastam valahol egy bűbájt, ami minden üzenetet felfed… - A fiú a lapra szegezte a pálcáját, mire azon néhány betű rajzolódott ki. – Nem a legtökéletesebb, de legalább valamit el tudunk belőle olvasni.
Fred George
B.L. ránk talált. Amandának si…
Itt egy hosszabb rész kimaradt, majd megint folytatódott.
Valahol Északon vagyunk erdőben, nem lehet hoppanálni, minden tele van halálfalókkal. Nem tudom, meddig bírjuk ki, de le…
Az üzenet többi része már nem volt olvasható, csak a legaljára odakanyarított név:
Boborján
- Még élnek – rebegte George.
- Igen – bólintott Fred. – És ránk várnak, hogy megmentsük őket. Úgyhogy megyünk!
- Mi? Ez most komoly? És anya?
Fred előkapott egy táskát a szekrényből.
- Ron is elment, mi is megyünk! Megmentjük őket! Itt hagyunk egy üzenetet anyának, de nem búcsúzunk el tőle, úgyse engedne el.
- És Remus? – kérdezett tovább George, de már ő is előhúzott egy táskát.
- Nem jön velünk. Elég, ha ketten meghalunk…
- Jó vicc. Mi lesz Lee-vel?
Fred egy pillanatra eltöprengett, majd megrázta a fejét.
- Ő sem jön, ha meghalunk, nem lesz, ki vezesse a boltot. Már rég megfogalmaztam a végrendeletemben, hogy őrá hagyjuk a boltot.
- Jó, hogy ezt velem is megbeszélted – jegyezte meg gúnyosan George. – Na jó, akkor mikor indulunk?
- Most azonnal – válaszolta nemes egyszerűséggel ikertestvére.
George pislogott néhányat, de nem szólt.
- Lemegyek, hozok fel jó sok kaját.
George leindult a lépcsőn, reménykedett benne, hogy nem találkozik anyjával, de sajnos Mrs. Weasley a konyhában sürgött-forgott.
George nesztelenül lopakodott be a kamrába.
Amit csak látott, magához vett. Kolbászt, sajtot, töklevet, kenyeret és némi édességet.
- George! – Mrs. Weasley hangjára a fiú ijedtében összerezzent.
- Én Fred vagyok, anya…
- Haha, persze, most már nem tudsz megtéveszteni, ne is próbálkozz! – felelte bujkáló mosollyal Mrs. Weasley. – Halljam, minek neked annyi étel?
- Éhes vagyok.
- George!
- De tényleg. Nagyon éhes vagyok!
Mrs. Weasley továbbra is szúrósan nézett fiára.
- George, mire készülsz?
A fiú arcán átsuhant egy kis aggodalom, majd letette az asztalra az imént szerzett ennivalókat.
- Semmire, anya, semmire – motyogta, és váratlanul megölelte édesanyját. – Szeretlek, anya…
Mrs. Weasley döbbenten viszonozta fia ölelését.
- George, mi a baj? – kérdezte most már kissé rémülten.
- Semmi, tényleg semmi. – Azzal felkapta az ételeket, majd felfutott a lépcsőn.
Mrs. Weasley könnyes szemmel nézett utána.


Az ikrek táskával a vállukon álltak az Odú kertjében.
A szél szemükbe fújta a havat. Sapkájukat mélyen a szemükbe húzták, eltakarva így könnyes szemüket.
- Viszlát, Odú – motyogta Fred. – Remélem, még viszontlátjuk…
Kiléptek a kapun, vetettek még egy utolsóbúcsú pillantást a házra, majd mindketten hoppanáltak.


A nappalok és az éjszakák egybefolytak, a sötétség és a hideg kiéhezett vadként ölelte át őket, s nem volt más társuk az éjszakákban, csak a félelem.
Nem tudták, merre járnak, nem tudták mióta mennek.
Nem volt hely, ahol megpihenhettek volna, a fák, a bokrok jelentették az ágyukat. Nem volt gondos anya, hogy betakarja őket, de nem is volt puha, meleg takaró, amivel megtehette volna.
- Fred? – kérdezte remegve George, egész a szájához húzva a kopott, vékony pokrócot.
- Igen? – kérdezett vissza a másik.
- Szerinted meg fogunk halni?
- Nem tudom… Lehet, hogy csak megfagyunk.
George nem mosolyodott el, ugyanis egyáltalán nem tartotta kizártnak, hogy valóban megtörténik a dolog.
- És szerinted mi van Bobiékkal?
Fred testvére felé fordult. Alig látták egymás arcát, de tudták, hogy mindketten aggódnak.
- Nem tudom – felelete aztán csöndesen. – Nem tudom, George. Mi is halálra vagyunk fagyva, pedig mi azért jobb helyzetben vagyunk… Van ételünk és…
- Fred, alig maradt már valami. Nem sokáig fogjuk kibírni.
Ebben igaza volt, az élelmük rohamos tempóban fogyott, és most már egyre távolabb került a menekülés lehetősége is.
Mélyen bent jártak az erdőben, és már nem tudtak hoppanálni.
- Nem adjuk fel, most már legalább azt tudjuk, hogy itt vannak Bobiék.
- Ha még élnek – motyogta George.
- Ne viccelj! Még szép hogy élnek! És mi megmentjük őket!
- Jó, de…
George hirtelen elhallgatott.
Egy közeli bokorból halk nesz hallatszott.
- Mi az? – kérdezte Fred.
- Van valaki a bokorban!
- Biztos csak valami állat…
- Nem.
George előkapta pálcáját, lassan közeledett a bokor felé.
- George, mit csinálsz? – szólt utána Fred, s ő is felpattant.
A hold megvilágította a bokrot, zöld ágai kibukkantak a vastag hótakaró alól. Terebélyességének köszönhetően valóban remek búvóhely lehetett. Kényelmesen elférhetett valaki az ágai alatt.
- Ki van ott? – kérdezte George pálcájával a bokorra világítva.
Csönd. Majd némi mozgás támadt, s egy jó adag hó hullott a földre.
- Azt kérdeztem, ki van ott?
- Senki.
Fred és George egymásra nézett.
- Gyere ki, nem bántunk. – George közelebb ment a bokorhoz, most már inkább kíváncsi volt, mintsem ijedt.
- A néni is ezt mondta. Mégis nagyon fájt. – Az ikrek gyerekhangra ismertek.
- Mi fiúk vagyunk – próbálkozott tovább George.
- Bácsik – javította ki a hang.
- Mi az, hogy bácsik? – háborodott fel Fred. – Ki kérem magamnak, húsz éves se vagyok!
George úgy döntött befejezi a felesleges beszélgetést, megkerülte a bokrot, majd megvilágította az ágai alatt megbúvó kistestet.
- Én nem vagyok itt – mondta gyorsan az illető.
George nem válaszolt, helyette lehajolt, majd kiemelte őt.
Egy törékeny kisfiút tartott a kezében.
Kócos, piszkos szőke haja vizesen a szemébe lógott, barna szemeivel őszintén pislogott George-ra, pisze orrán csillogott a hó.
- Hogy hívnak? – kérdezte George.
- Lawes Laytonnak –felelte a kisfiú.
- És hány éves vagy?
- Április elsején leszek hat.
- Komolyan? Mi is akkor születtünk!
- Akkor egyidősek vagyunk? – csillant fel Lawes szeme.
- Nem egészen – nevetett George.
- Hová tűnt a füled? – érdeklődött tovább Lawes.
- Levágta a bájitaltantanárom… - válaszolta George.
- Miért, nem írtál házit?
George nevetett, majd kézen fogta a kisfiút, és odavezette a Freddel közösen kiépített kuckójukhoz (ami ebben az esetben néhány fadarabból összeállított házszerűséget, pár pokrócot és a táskáikat jelentette).
- Ti itt lakotok? – kérdezte Lawes.
- Nem – válaszolta Fred. – De azért gyere be.
Lawes érdeklődve bemászott, a kunyhó közepén egy kis mágikus tűz volt, ami a fiúkat melegítette.
- Ti is varázslók vagytok? – érdeklődött Lawes.
- Igen, és amint látom te is – bólintott mosolyogva George, majd egy melegebb pokróccal betakarta a kisfiút.
- Mikor jöttél el otthonról? – kérdezte Fred, miközben egy darab kenyeret adott Lawes-nak.
- Még meleg volt. És sütött a nap.
- Azóta itt vagy? – kérdezte döbbenten George.
- Ó, nem. Elvitt egy néni. Aztán elkerültem egy bácsihoz. Utána megint visszajött a néni. Aztán oda akart adni egy félelmetes bácsinak, aki azt játszotta, hogy farkas. Elhozott ide, és én megijedtem, el akartam szaladni, de üldözött. Aztán valahogy ráesett egy csomó hó, én pedig tovább szaladtam.
Fred és George aggódva egymásra néztek.
- És a szüleid?
Lawes szemei megteltek könnyel.
Fred szeretett volna valami bíztatót mondani, de a kisfiú megelőzte:
- Nem haltak meg – jelentette be Lawes. – Engem elvittek, mielőtt még láthattam volna anyáékat.
Az ikrek gyors pillantást váltottak. Nem mondták ki, de mindketten a legrosszabbra gondoltak. Végül George szólalt meg:
- Mikor ettél utoljára?
- Tegnap találtam egy kenyeret. Kicsit hideg volt, ezért fáztak a fogaim.
George halványan elmosolyodott.
- Tessék, egyél még!
Lawes hálásan harapott egyet a kis kolbászból.
- Ti miért vagytok itt?
- Meg akarjuk keresni a barátainkat – felelte Fred. – Két lányt, őket is elvitte a néni.
Lawes megborzongott.
- A néni még mindig itt van – suttogta, miközben közelebb húzódott George-hoz. – Itt volt, és bántott engem… Nagyon fájt. Aztán elment, azt mondta, sokkal rosszabb, ha itt maradok, minthogyha megöl.
A kisfiú hirtelen elmosolyodott, majd kuncogni kezdett.
- Min nevetsz? – kérdezte csodálkozva Fred.
- Az, hogy… - megpróbálta abbahagyni a kuncogást -… az, hogy a néni nem is tudta, hogy… hogy majd ti jöttök, és majd megmentetek.
Lawes annyira jókedvű lett, hogy átölelte George-t.
A fiú kissé csodálkozva nézett a kisfiúra.
- Ti nem bántotok, ugye? – suttogta bele George hasába.
A fiú ikertestvérére nézett, aki szintén Lawes-ra meredt, különös tekintettel.
- Persze hogy nem –mondta aztán George. – Nem fázol? Adjak még pokrócot?
- De, egy kicsit – motyogta Lawes.
Fred átadott még egy takarót George-nak, aki gyengéden betakarta vele a kisfiút.
- Most aludj, jó? – súgta George a fülébe.
- Mesél valamit, olyan régen hallottam már mesét!
Fred vigyorgott egyet testvére döbbent arcát látva.
- Mit meséljek?
- Nem tudom, valamit találj ki, olyat, amit még biztos nem hallottam. Kérlek!
- De fogalmam sincs, miről mesélhetnék.
- Akkor mesélj a Roxfortról. Én is oda fogok majd járni, majd mikor haza megyek.
George arca szomorkás mosolyra húzódott.
- Arról van mit mesélni – jegyezte meg Fred. – Elég, ha a távozásunkra gondolok…
- Miért? Mit csináltatok?
- Mondjuk úgy, hogy ott hagytuk a névjegyünket – vigyorgott George.
- Mesélj! Nagyon kérlek, mesélj! Ha mesélsz nekem, holnap csinálok neked hóembert.
George elnevette magát.
- Mesélek, nem kell adnod érte semmit.
Lawes arca újra mosolyra húzódott.
Bebugyolálta magát a pokrócokba, fejét George lábára hajtotta, kis kezét pedig a fiúéba fúrta.
- Köszi, ööö…
- George – kapott észbe a fiú. – Ő pedig Fred.
- Köszi, George. Szeretlek titeket – fejezte be Lawes, azzal becsukta a szemét.
Az ikrek döbbenten meredtek a fiúra.
Lawes Layton, az alig hat éves, talán már árva kisfiú, aki napok óta egyedül kóborol a sötét erdőben, még mindig képes kimondani, ráadásul két ismeretlen fiúnak, hogy szeretlek.
- Ez olyan Dumbledore-féle dolog – jegyezte meg Fred. – Ő beszélt mindig erről.
George elvigyorodott, majd belekezdett a mesébe…

George reggel arra ébredt, hogy valaki hóval dobálja.
- Fred, te vagy ez az állat? – kiabálta mérgesen.
- Én? Viccelsz? Én épp halálra vagyok fagyva!
George kinyitotta a szemét, majd megpillantotta Lawes-t, aki nevetve dobálta őket.
A fején ott virított George sapkája, és magára húzta Fred gyűrött dzsekijét is.
- Ébresztő – nevetett a kisfiú.
- Hé, hagyd abba! – szólt rá George.
- Gyere ide, ha mersz! – kiáltott rá Lawes, és felemelte ökleit.
George nem teketóriázott, felugrott, majd rávetette magát Lawes-ra, és csikizni kezdte.
A kisfiú nevetése betöltötte az ikrek szívét, napok óta nem éreztek ennyi vidámságot és jókedvet.
- Ne…ne… csináld – vihogta Lawes.
George hallgatott rá, majd visszament Fredhez, hogy segítsen neki összepakolni.
- Mit fogunk most csinálni? - érdeklődött Lawes, s beleharapott a George-tól kapott kiflibe.
- Figyelj, Lawes – kezdte komolyan George -, most egy nagyon fontos dolgot fogok mondani, komolyan kell venned.
A kisfiú szaporán bólogatott.
- Meg kell találnunk a barátainkat, és rengeteget fogunk gyalogolni, kutatni, a hidegben aludni. Ezért, Lawes, nem maradhatsz velünk. Én, vagy Fred hazakísérünk, és rábízunk néhány felnőttre.
Lawes arcán döbbenetes volt a változás. Szemeit kidüllesztette, száját pedig egészen kerekre tátotta.
- Én veletek akarok maradni.
- Nagyon veszélyes, ez nem játék – mondta mérgesen Fred.
- Tudom – bólintott Lawes. – De nem szabad, hogy valamelyikkőtök egyedül maradjon!
A két nagyfiú egymásra nézett, majd Fred megszólalt:
- Jól van, velünk maradhatsz, de meg kell ígérned, hogy nem hisztizel, nem nyávogsz, és ha mondunk neked valamit, megteszed. Ha azt mondjuk, fuss el, hagyj itt minket, akkor megteszed, rendben?
Lawes ijedten bólintott egyet.
- Jó, akkor most gyorsan összepakolok, és megyünk tovább – mondta megkönnyebbülten Fred.
- Ha már nagyon fáradt leszel, Lawes, akkor viszünk téged – szólt George. – De jobb lenne, ha erre nem kerülne sor.
Lawes megint bólintott.


A hó szépen hullott, ha nem egy sötét erdőben keresgéltek volna eltűnt barátaik után, halálfalóktól rettegve, akkor biztosan rendeznek egy fergeteges hócsatát.
- És a boltba bárki mehet dolgozni?
- Még jó! – válaszolta Fred. – Csak fontos, hogy értsen a tréfához. És mindenek előtt a háta közepére se kívánja az unalmas iskolai életet!
- Én a hátam közepére se kívánom! – jelentette ki büszkén Lawes.
- Helyes – bólintott George.
- Ha megtaláljuk Bobiékat, akkor majd megnézhetem a boltot? – kérdezte reménykedve Lawes.
- Persze. Úgyis a bolt fölött van a lakásunk, oda fogunk majd menni. – George megrázta a fejét, mire arról lehullottak a hópelyhek. – Aztán pedig megtaláljuk a családodat, rendben?
Lawes szeme izgatottan megcsillant.
- Megígéred?
- Persze, Lawes. Megígérem neked, hogy megtalálom a családodat!



Esteledett már, Lawes kezdett egyre kimerültebb lenni, de nem akart megszólalni, nehogy gyávának tartsák.
- George? – próbálkozott Lawes.
- Tessék?
- Lehetnék én is Weasley-iker?
- Mi? – George felnevetett, mire a kisfiú rámeredt. – Miért akarsz te Weasley-iker lenni?
- Mert én is olyan akarok lenni, mint ti! – kiáltotta lelkesen Lawes.
- Majd meglátjuk, Lawes – mondta aztán. – Most menjünk tovább.
- Már elfáradtam – jegyezte meg Lawes.
Fred erre mérgesen mordult egyet.
- Mi is, Lawes, ha ez megnyugtat – mondta a fiú. – Csakhogy nem vagyunk olyan helyzetben, hogy pihenhetnénk…
A kisfiú kicsit megijedt, hogy Fred esetleg mérges lesz rá, és kiabálni kezd, de szerencsére ez nem következett be.
- Félek, George – jegyzete meg jó tíz perces hallgatás után Lawes, és megszorította a vörös hajú fiú kezét.
- Gondolj valami szépre. A Roxfortra, az engem mindig jókedvvel tölt el – ajánlotta George. – Találj ki tréfákat, amikkel majd kikészítheted a tanárokat.
Lawes-nak tetszett az ötlet. Összeráncolt szemöldökkel törte a fejét, hogy valami egészen elképesztő tréfa jusson az eszébe, mikor Fred hirtelen felkiáltott:
- Ott van valaki!
A háromtagú kutatócsoport rohanni kezdett, majd kicsit lassítottak.
- Maradj Lawes-zal – utasította testvérét Fred, majd lassan a fehérbe burkolózó fák és ágak közé világított. – Bobi? – kérdezte reménykedve.
- Nem találtad el! – nevetett egy rémisztően ismerős hang, majd Bellatrix Lestrange emelkedett ki a bokorból.
- Te jó ég – nyögte Fred.
- Fred Weasley… Gondolhattam volna, hogy a tiétek a mocskos kis félvérű lány… Még szép, hogy az áruló Weasleyk közé tartozik. – Bellatrix gúnyosan felhorkant, mire Fred keze ökölbe szorult.
- Lám, lám, hármat egy csapásra – nevetett Bellatrix.
- Nem bánthatod a kisfiút!
Bellatrix visító nevetésbe tört ki.
- Most aztán megijesztettél, picike Weasley…
Fred hátrált egy lépést.
- George, fussatok el! – kiáltotta a fiú, majd egy átkot lőtt a nő felé, de az könnyen hárította.
- Greyback, kapd el őket! – visította Bellatrix, mire a bokorból előugrott a férfi.
George felkapta Lawes-t, majd rohanni kezdett, küldött egy átkot a férfi felé, de az könnyűszerrel kiugrott a fénycsóva elől.
- Mi történt, George? – kérdezte ijedten Lawes.
George nem válaszolt, újabb átkot röpített a vérfarkas felé.
Tompa puffanás jelezte, hogy az átok most telibe talált.
- George, mi történt Freddel? – kérdezte könnyes szemmel Lawes.
A fiú még mindig nem válaszolt, az erdőt betöltötte Bellatrix hideg, éles kacaja.
- Lawes – kezdte zihálva George. – El kell bújnod… Keresünk egy helyet, ahol…
- George. – Egy nagyon halk hang szólalt meg valahol.
George körülnézett, de nem látott senkit, aztán…
- Boborján – nyögte.
Egy hatalmas fa tetejéről integetett nekik a lány. Amennyire George látta, a fejét kisebb sérülések borították.
- Hogy kerülsz te…?
- Hol van, Fred?
- Bellatrixszal harcol – válaszolta George, aztán egyszer csak észbe kapott. – Az ott biztonságos fönt?
- A lehető legbiztonságosabb – biztosította Katie.
- Vidd fel Lawes-t, segítek Frednek, utána jövünk… remélem.
Azzal George bevetette magát az erdő sűrűjébe.
Újra érezte a rettenetes érzést, a magányt, a félelmet.
Követte a fénycsóvákat, a kiáltozásokat, útközben majdnem elbotlott Greyback ájult testén, aztán egyszer csak meglátta Bellatrix Lestrange tébolyult tekintetét.
- Nocsak, a másik kis Weasley-iker – mondta Bellatrix, és egy átkot röpített George felé.
Ettől kezdve ketten harcoltak, az átkok röpködtek, de a nő mindent könnyűszerrel kivédett.
Nem tudták, hogy mennyi ideje próbálják visszatartani Bellatrixt, de egyre fáradtabbak lettek, a halálfaló viszont nem látszott semmi.
- Ó, csak nem álmosak a kis fiúk? – nevetett Bellatrix.
- Tele vagyunk energiával, amint látja – vágta rá Fred, és egy újabb átkot küldött Bella felé.
- Tanulj meg célozni, aranyom – kiáltotta Bellatrix, majd valami egészen váratlan dolgot művelt.
Egy azon pillanatban Fred ájultan összeesett, George kezéből pedig kirepült a pálca.
- FRED! – ordított fel a fiú, testvérére nézve.
George megpróbált Fred felé menni, de Bellatrix egy pálcaintésére hátrarepült.
A fejét beverte egy fába, érezte, hogy a vér csordogálni kezd a tarkóján, s kissé homályosan látott.
Hallotta, hogy Bellatrix visítva felnevet, majd szemével Fredre nézett. Testvére a földön feküdt, arcán véres sebekkel.
- Kicsike Weasley, csak nem fáj a buksikád? – A halálfaló egészen közel lépett hozzá, majd nem sokkal később George érezte, hogy valaki felhúzza őt. – Ó, nem tudsz küzdeni, picikém?
- Dehogynem – suttogta George, majd előrántotta zsebéből Bellatrix kését.
A kicsiny ezüstfegyver láttán a nőnek tátva maradt a szája, s a fiú kihasználta az alkalmat.
A kést megpróbálta Bellatrix nyakába döfni, csakhogy a boszorkány túl fürge volt, megragadta George kezét, még mielőtt az bármit tehetett volna.
- A saját késemmel akartál leszúrni? – kérdezte suttogva Bellatrix, s egészen közel hajolt George arcához, majd kicsavarta kezéből a kést. – Azt hiszed, ilyen könnyen legyőzhetsz, George Weasley?
A fiú egész testében remegett, a vér, az izzadság és a víz végig folyt az arcán. Lélegzete meglátszódott a hidegben, de már nem tudta megkülönböztetni Bellatrix lihegésétől.
Aztán egyszer csak belenyilallt a fájdalom. A karját Bellatrix végig sértette a késsel. Felordított kínjában, majd összeroskadt a fa tövében.
Már semmit sem látott, könnyes lett a szeme a fájdalomtól.
- Látod, kicsi George? Így jár az, aki nem hódol be a Nagyúrnak – súgta a fülébe Bellatrix, majd élesen felkacagott.
- Tudja mi a véleményem, magáról, meg a Nagyuráról? – kérdezte remegve George.
- Mi? – kérdezett rá Bellatrix.
- Ez: - azzal George beleköpött a nő arcába.
Bellatrix felvisított mérgében, majd felugrott a fiú mellé.
- Szóval ez a véleményed? – ismételte. – Hát jó!
George tudta, hogy a halálfaló megint kínozni fogja, és nem is tévedett. Már nem ordított, nem is érzett semmi fájdalmat.
Tudta, hogy meg fog halni, de már ez a tény is hidegen hagyta.
Minden jót megtett az életben, amit csak akart.
Találkozott Lawes-zal. A kisfiúval, aki annyira tiszta és jó. És minden remény szerint megmentette.
És Fred, Fred a testvére, a barátja, aki mindig mellette állt. Talán most egyszerre fognak meghalni, az se baj, odafönt is jól ellesznek… Ők mindenhol megvannak.
És aztán Katie.
Szerelmes lett, életében először, igazán szerelmes lett.
Felrémlett előtte a lány arca, a tiszta kék szeme, a szemébe lógó barnás szőke fürtjei, az alakja…
Egyszerre boldogság öntötte el a szívét, már nem is érezte a kínt, csak a rengeteg szép emlék lebegett a szeme előtt.
Boldog emlékek, amiket még Bellatrix Lestrange sem vehet el tőle.
Kinyitotta a szemét.
Bellatrix egyenesen rászegezte a pálcáját:
- Adava…
Egy hógolyó repült egyenesen a nő felé, majd csattanással eltalálta a halálfaló tarkóját.
- Mi a…?
Ebben a pillanatban újabb hógolyó szállt felé. George körül nézett.
Lawes Laytonnak mindkét kezében hógolyó volt, majd újra támadott. Arcán komisz vigyorral dobálta Bellatrix-t.
- Te mocskos kis kölyök! – rikácsolta a nő, pálcáját elfordította George-ról, és a kisfiúra szegezte.
- Hozzá ne érj, vén banya!
George döbbenten tapasztalta, hogy Fred rávetette magát Bellatrix lábára, majd letaszította a földre.
- Fred… - tátogta George. – Hát te?
- Szevasz, tesó, csak pihentem egy kicsit, de már jól vagyok… - Fred a földre teperte ellenfelét, majd Bellatrix torkának nyomta pálcáját.
- Azt hiszitek, elkaptatok, mocskos véráruló Weasley-k? – kérdezte vicsorogva Bellatrix.
- Mondjuk úgy, hogy erősen sejtjük - válaszolta Fred.
- Tévedés. Még találkozunk… - Azzal Bellatrix szőrén-szálán eltűnt.
Az ikrek döbbenten néztek körül, de a boszorkánynak nyoma sem volt.
- Legyőztük! – rikkantotta Lawes.
- Jól vagy, George? – futott oda testvéréhez Fred.
A fa tövében heverő fiú erőtlenül bólintott, majd behunyta a szemét.
- Lawes! – Egy ismerős hang járta át az erdő fáit, majd megjelent Katie.
- Boborján – motyogta döbbenten Fred.
- Mi történt George-dzsal?
- Nem tudom – suttogta Fred, és megtapogatta testvére mellkasát. – Nem tudom. De ti hogy kerültök ide? – nézett a megjelenő Amandára is.
- Itt bujkálunk – legyintett Katie. – Emeljük fel!
- Hova akarod vinni? – kérdezte Fred.
- A törpéhez.
- Kihez?
- Ő a megmentőnk – magyarázta Amanda. – Egy hatalmas fán van a háza, gyakorlatilag az erdőben él, és az eltévedt vándorokon segít.
Frednek tátva maradt a szája.
- Mi baja George-nak? – kérdezte Lawes.
- Semmi, semmi baja – motyogta Fred, és bíztatóan a fiúra mosolygott. – Legalábbis remélem…
Ekkor George résnyire kinyitotta a szemét.
- George! – kiáltott fel Katie. – Mi történt? Egyáltalán miért jöttetek utánunk? Miért?
George elmosolyodott.
- Azért jöttünk el, Boborján, mert ha esik, ha fúj, mi együtt vagyunk…