Együttes erővel sikerült felemelniük George-ot a fa ágára.
- Aszta – motyogta Fred.
- Tértágító bűbáj van rajta, kényelmes, meleg és legfőképp biztonságos – magyarázta Amanda, rámutatva egy kis odúra.
A nagy fa igencsak eltért a többitől, hatalmas nagy volt, ráadásul a többivel ellentétben csodaszép zöld levelei voltak.
A vastag ág tövében ott volt a kisodú, épp akkora volt, hogy négykézláb be lehessen férni rajta.
- Megyek előre – mondta Amanda. – Gyere, Lawes.
A kisfiú érdeklődve bepislogott az odúba, majd Amandával együtt bemászott.
- Fogd meg George lábát – szólt Katie-nek Fred.
Nagy nehezen sikerült mind az ötűknek beférni.
Egy csodaszép kerek lakásban találták magukat.
A kandallóban lobogott a tűz, a szoba közepén kényelmes kanapé terült el, meleg, vörös szőnyeg fedte a parkettát, a falakat képek borították, a kis asztalon sütemény illatozott, s a gyertyák csodás hangulatot biztosítottak az egész kis odúnak.
- Fektessük a kanapéra – mondta Katie, mire George-ot ráfektették az ágyra.
Ekkor papucs csoszogása ütötte meg a fülüket.
- Mi ez? Mi folyik itt? – A szobából nyíló kerek ajtóban egy alacsony emberke jelent meg.
Őszülő haja és szakálla volt, picike, fekete szeme, és egy kétszer akkora köntöst viselt, mint saját maga.
- Pumi, ők a barátaink – mondta rögtön Amanda. – Srácok, bemutatom Pumit, a törpét.
A fiúk kissé csodálkozva meredtek rá, Pumi pedig kurtán biccentett.
- Szóval ti csaptátok ezt a nagy ricsajt odakint... – motyogta Pumi. – Na halljam, mi történt?
- Bellatrix Lestrange támadott ránk – magyarázta Fred. – És nem tudjuk, hogy mit csinált George-dzsal.
A törpe először intett a csapatnak, hogy üljenek le, majd odasétált George-hoz, és megvizsgálta.
- Hm… aha… - Folyamatos motyogások közepette nézegette a fiút. – Bevisszük a kisszobába, Amanda, te pedig főzz neki a gyógyító teámból, Katie öltöztesd át a kisfiút. Te pedig, fiatalúr, segítesz nekem bevinni a fivéredet.
Fred azonnal felpattant, majd közös erővel bevitték egy kisebb szobába.
Egy hatalmas, kényelmes ágy feküdt a szoba egyik végében, egy nagy ruhásszekrény, és egy könyvespolc alkotta a szoba berendezését.
- Fektesd az ágyra – utasította Pumi Fredet. – Jól van, most pedig menj ki innen, vigyél a szekrényből ruhát, öltözz át, és igyál a teából.
- És George?
- Tedd, amit mondtam! Kifelé innen!

- Egy kicsit nagy rám, de nem olyan zavaró, ezt itt fel lehet tűrni, és akkor jó – magyarázta Lawes. – Jó meleg, és az jó, mert már nagyon rég volt jó meleg ruhám…
Katie mosolyogva hallgatta a kisfiút.
Lawes kapott egy meleg pulcsit Pumitól, s most egy sütit majszolt, miközben lelkesen mesélt.
Amanda hamarosan letette eléjük a teát.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy utánunk jöttetek.
- Kénytelenek voltunk – mondta Fred. Az arcán tőle oly szokatlan aggodalom ült, s egyre-másra az ajtó felé pillantott, hátha megjelenik testvére.
- Pumi meggyógyítja – jegyezte meg Amanda, de az ő szemében is aggodalom csillant.
- Hogy kerültetek ehhez a Pumihoz? – kérdezte Fred.
- Menekültünk, az én lábam meg el volt törve, de az még a házban történt – mondta Amanda, és kirázta szemébe lógó fekete fürtjeit. – Bellatrix követett minket, Katie végig hurcolt a fél erdőn, aztán pont itt, a fa alatt teljesen elvesztettük a reményt. Vagyis én már eszméletlen voltam…
- Ami azt illeti én is – szólt közbe Katie. – Már csak annyira emlékszem, hogy itt voltam, mikor kinyitottam a szemem.
Ekkor kinyílt a kisszoba ajtaja, s George lépett be, immáron szárazon, kissé sápadtan, de mosolyogva.
- George! – ugrott fel rögtön Fred. – Jól vagy?
- Soha jobban – vigyorgott erre George.
Fred segített George-nak leülni, majd rögtön a kezébe nyomott egy bögre forró teát.
- Köszi – nyögte hálásan George.
- Jól vagy? – bújt mellé rögtön Lawes.
George nem válaszolt, csak megsimogatta a fejét.
- Idd meg a teát, aztán menj, és feküdj le – mondta Pumi, és ő is leült.
A fiú bólintott, majd belekortyolt a teába.
- Jó, hogy itt vagytok, Bobi – motyogta a fiú, mire Katie elmosolyodott, majd átült a fiú mellé.
- Te, Bobi, miért akarsz engem folyton kiszorítani? – kérdezte Fred, miután Katie arrébb lökdöste.
- Csak – hangzott a felelet.
George összevigyorgott a lánnyal.
- Hah, látom, szövetkeztetek ellenem – pattan fel tettetett dühvel Fred. – Jól van, ha ennyire akarjátok, elmegyek.
- Végre egy jó ötlet – válaszolta Katie nevetve.
- Gonosz vagy – sírta erre Fred, mire mindannyian nevetni kezdtek.
Ekkor Pumi visszatért a szobába.
- Elég a buliból! George, te visszafekszel az ágyba, Katie visz majd neked enni. Többiek, gyertek a konyhába vacsorázni.

Már három napja vendégeskedtek a törpénél, s George sebe időközben gyógyulni kezdett.
Írtak egy levelet Mrs. Weasleynek, s csak reménykedni tudtak, hogy a bagoly valóban eljutott az asszonyhoz, s megnyugtatta őt, hogy a fiúk jól vannak.
Választ mindenesetre nem kaptak.
- Meddig maradunk még itt? – lépett be a konyhába Fred.
Katie vállat vont, s inkább a forrócsokoládé megfőzésével foglalkozott.
- Én azt javaslom – kezdte Amanda -, hogy várjunk még két napot, hogy George teljesen felépüljön.
- Én jól vagyok – lépett be az említett, karjában Lawes-zal.
- Én is jól vagyok! – rikkantotta a kisfiú.
George mosolyogva letette Lawes-t, mire az Katie-hez szaladt, és megölelte.
- A két nap az szimpatikus – bólintott Fred. – Pumi, mennyire ismered a környéket?
- Mint a tenyeremet – válaszolta a törpe. – Készítek nektek egy térképet, aminek segítségével biztonságosan kijuthattok az erdőből.
- Haza megyünk? – kérdezte Lawes.
- Igen, hozzánk fogsz jönni – bólintott George. – Az jó lesz, nem?
- Nagyon! – vágta rá Lawes. – De rossz lesz itt hagyni Pumit.
A törpe erre morgott egyet.
- Én egyébként azt mondom, maradjatok itt, és várjátok meg a háború végét…
- Viccelsz? – háborodott fel Fred. – Olyan hülyék azért nem vagyunk, hogy kimaradjunk a harcból! Az a legjobb része!
- Akkor vagytok hülyék, ha harcoltok. Nem kell feleslegesen forradalmárnak lennetek. Elég a baj nélkületek is. Amandát és Katie-t üldözik, és ha nem tévedek, hamarosan titeket is fognak. A bolondságotok az is, hogy idejöttetek.
- Bolondság? – ismételte George. – Ha nem jövünk, akkor nem találkozunk Lawes-zal! Ez minden volt, csak nem bolondság!
Pumi nem válaszolt, helyette motyogva elhagyta a konyhát.
- Áh, majd lenyugszik – legyintett Amanda. – Túl sokat vesztett már el a háborúktól. És ebbe még a muglik háborúi is benne vannak. Nagyon egyedül van szegény.
- Ezen valahogy nem lepődöm meg – jegyezte meg George. – Mégis mit vár, ha ez erdő mélyén lakik egy olyan házban, amit ráadásul nem is lehet megtalálni?
A többiek erre felnevettek.
- George, játszunk valamit – kérte Lawes, aki már kezdte unni a nagyok beszélgetését.
- Megyek. – George rögtön felpattant, otthagyva a többieket.
Fred tűnődve nézett utánuk.
- Ha ez így megy tovább, a végén még örökbe fogadja a kissrácot – jelentette ki.
- Oda van érte – bólintott Katie is.

Az ég tiszta kék volt, s a nap is barátságosan sütött le rájuk. A hó ropogott, ahogy lépegettek.
Derűs hangulatban voltak, mintha nem egy erdőben lettek volna háború idején.
Mindannyian úgy érezték, hogy Bellatrix nem találja meg őket, Pumi egy hosszabb, de biztonságosabb útvonalat javasolt nekik.
Lawes nagyon élvezte az egész utat. Valamilyen furcsa okból folyton énekelni, meg fütyörészni akart, alig tudták befogni a száját.
- Akkor játszunk valamit – kérlelte Lawes. – Van egy ötletem, én gondolok, és nektek kell kitalálnotok, hogy mire!
A többiek erre egymásra néztek.
- Jól van – válaszolta végül Fred.
- Juhé!
Lawes összeszorított szemekkel gondolkodott.
- Meg van!
- Élőlény? – kérdezte Amanda.
- Igen – vigyorgott Lawes.
- Állat?
- Nem.
- Akkor ember? – kérdezett rá Fred.
- Igen.
- Fiú? – folytatta a kérdezést George.
- Félig – nevetett Lawes.
- Félig? – pislogott Fred. – Kire gondoltál? Fricsre?
A többiek erre felnevettek, Lawes pedig a fejét rázta.
- Két ember – segített a kisfiú.
- Jó, akkor… - Katie elgondolkodott. – Fiatalok?
- Igen – válaszolta vigyorogva Lawes.
- Gyerekek?
- Nem.
- Kábé velünk egyidősek? – kérdezte Fred.
- Igen.
- Testvérek? – tippelt Amanda.
Lawes a fejét rázta, még mindig vigyorogva.
- Szerelmesek? – kérdezte George.
- Igen – bólintott Lawes, még szélesebb mosollyal.
A négy fiatal tanácstalanul egymásra nézett.
- Ismerjük őket? – kérdezte Fred.
- Igen.
- Szeretjük őket? – folytatta Amanda.
- Nagyon! – vágta rá Lawes.
Fred ránézett Lawes-ra, majd testvérére, és elkezdett nevetni.
- Mi van? – nézett rá értetlenül Katie.
- Megvan, hogy… hogy… hogy kire gondolt. – Fred csak úgy rázkódott a nevetéstől, barátai pedig döbbenten pislogtak.
- És kire gondolt? – tette fel óvatosan a kérdést George.
- Hát rád – röhögte Fred.
- Rám?
- Igen, rád meg Bobira!
- Kitaláltad! – kiáltott fel Lawes.
Eközben Katie és George arca már olyan vörös lett, csoda, hogy nem lángolt a fejük…
- Lawes – kezdte mosolyogva Amanda. – Katie és George nem szerelmesek.
A két említett sűrűn bólogatott, Lawes szeme pedig kerekre tágult.
- Nem? – ismételte a kisfiú.
- Végül is kitudja – jegyezte meg Fred, mire George fejbe vágta. – Jól van, na…
Lawes ránézett a két „szerelmesre”. Arcán furcsa kifejezéssel méregette őket.
- Pedig összeilletek – jelentette ki a végeredményt.
- Hallottad ezt, George? – vihogott Fred. – Lawes szerint szép pár vagytok. Akkor bizony nincs más választás, össze kell házasodnotok, és egy rakás gyereket kell szülnöd, Bobi…
- Na most fogd be! – vágott közbe Bobi, mire Fred csak vigyorgott.
- Szerintem menjünk – szólt Amanda.

Két napja meneteltek, a jókedvük továbbra is töretlen volt.
A második éjszakán egy hatalmas tölgynél pihentek meg.
- Pumi szerint innen már csak fél nap – jelentette ki Fred. – Szerintem maradjunk itt estére, holnap pedig kiérünk innen!
A többiek megkönnyebbült sóhajjal rogytak a földre.
George és Fred gyorsan felépítették a Pumitól kapott sátrukat, felraktak néhány védőbűbájt, majd betessékelték a csapatot.
Lawes álmosakat pislogva betámolygott az egyik szobába, s percek múlva már egyenletesen szuszogott.
Fred eközben elővett egy kenyeret, meg szalonnát, és jóízűen enni kezdett.
- Hagyjatok nekem is reggelre, jó? – kérte George, majd ő is Lawes után ment.
Hamarosan Katie is elment.
Amanda Fredre nézett.
- Miért mondod nekik folyton, hogy szerelmesek? – kérdezte a lány.
- Miért? Nem azok? – kérdezett vissza Fred, és ivott egy korty teát.
- Honnét veszed?
- Nézz csak rájuk. Süt róluk a romantika.
- Lehet, hogy igazad van…
- Biztosan!
Amanda hátradőlt a székén.
- Jó nekik, ők legalább együtt vannak.
Fred letette bögréjét, és ránézett.
- Van barátod?
Amanda szomorúan bólintott.
- Igazából már a vőlegényem. Mármint ha még él.
- Mesélj róla egy kicsit! – kérte édes szemekkel Fred.
- Nem, nem akarok…
- Figyeld meg, sokkal jobb lesz, ha kimondod…
Amanda felsóhajtott.
- Nagyon hiányzik.
- És hogy hívják? – puhatolódzott Fred.
- Oliver.
- Oliver? Az szép név. És hogy néz ki?
Amanda pislogott néhányat, talán csak azért, hogy elrejtse könnyeit.
- Barna haja van. És szürkés szeme, magas és izmos… Kviddicsezik, őrző. És nagyon jóképű, kedves, aranyos, kicsit túlzottan is szereti a sportot.
- Na ja, a kviddics őrült őrzőkkel vigyázni kell! A roxfortos csapatkapitányom se volt normális… Kezdtem attól tartani, hogy Wood egyszer kinyír engem, vagy George-ot, amiért…
- Wood? – szakított félbe Amanda. – Milyen Wood?
- Oliver Wood, ő volt az őrző a Roxfortban… Jé, ő is Oliver! Vigyázni kell, ezekkel az Oliverekkel is…
Amanda nagyra nyitotta a szemét, majd nevetni kezdett.
- Most mi van? – értetlenkedett Fred.
- Oliver Wood az én… Ő az én vőlegényem!
Most Freden volt a döbbenés sora.
- Ezt nem mondod komolyan!
- De, igen, Oliverrel az egyik meccse után találkoztunk, nagyjából két éve, igazából autógrammot kérni mentem a játékosoktól, aztán mikor Oliver rám nézett, olyan volt, mintha… nem tudom. Talán erre mondják, hogy szerelem első látásra…
Fred elvigyorodott.
- Utána meg randizni kezdtünk, és végül tavaly egy romantikus estén megkérte a kezemet.
- A romantika és Oliver? Elég fura ez így együtt – jegyezte meg Fred.
- Romantikus volt, kikérem magamnak!
Fred nevetett, s végül Amanda sem bírta ki, ő is elnevette magát.
Még jó sokáig beszélgettek, míg végül mindketten elmentek lefeküdni.


Másnap Lawes-t nem lehetett visszafogni, énekelt, és ugrándozott egész úton.
Mióta George megtanította neki a Roxfort indulóját, mást se csinált, csak azt harsogta.
- Roxfort, Roxfort, oxi-foxi Roxfort – dalolta Lawes.
- Könyörgöm, hagyd abba! – mondta Fred, fülére szorított kézzel.
- Majd ha kiértünk az erdőből – vihogott édesdeden Lawes.
- Akkor abbahagyhatod… - jegyezte meg Katie, és előre mutatott.
A fák között besütött a nap, a hó teljesen érintetlenül csillogott az ösvényen.
- Megmenekültünk! – rikkantotta Lawes, és gondolkodás nélkül rohanni kezdett.
A többiek sem tanakodtak sokáig, utána eredtek.
Aztán egyszer csak elfogytak a fák.
Feltűnt előttük a végeláthatatlan síkság, a gyönyörű egyenes hó.
- Csodaszép – nyögte Katie.
Valóban az volt. A távolban hegyek látszódtak, egy madár pedig magányosan dalolt.
Fred tért legkorábban magához.
- Tűnjünk el innen, amíg nem késő!
A többiek bólintottak.
- Az Odúba megyünk, jó? – kérdezte Fred, mire a többiek némán bólintottak.
- Lawes, fogd meg a kezemet – szólt George, mire a kisfiú izgalomtól remegve
- Akkor haza megyünk – suttogta Fred, s pillanatokkal később már mind az öten messze jártak.
Csak a hóban hagyott lábnyomok emlékeztek arra, hogy ők valaha itt jártak…
Az Odú konyhájában Charlie egy forró teát iszogatott.
Gondolatai messze jártak.
Öccseire gondolt. Ronra, Fredre és George-ra.
Mindannyian gyerekek még, az életük a játék. Lehet, hogy nagykorúak, de a szívük mélyén kisfiúk.
Nem tudhatta biztosan, hogy testvérei hazajönnek-e valaha, de ő mindenesetre várta őket.
Mikor majd megjönnek, közösen elmennek Muriel nénihez, ahol biztonságban lehetnek.
Ezt így beszélték még meg az apával.
Ő, Charlie megvárja a fiúkat, aztán a család után mennek.
Igen, ezt a tervet feltétlen végre akarták hajtani.
Azt azonban be kellett látniuk, hogy Ron már jó ideje nem került elő, s az ikrek is majd egy hónapja voltak utoljára otthon.
Vajon merre vannak?
Mi lesz, ha soha többet nem halja öccsei vidám nevetését?
Hisz ez az élete része!
Kibírna élni az ikrek viccei és Ron hülyeségei nélkül?
Hazajönnek. Persze, hogy hazajönnek.
És majd egyszer csak nyílni fog az ajtó, ő pedig odarohan majd, hogy szorosan megölelje hazatérő öccseit. Utána elmennek majd a családhoz, Harry közben legyőzi Voldemortot, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak…
Charlie maga sem hitte gondolatait. Egyre csak az a kép lebegett a szeme előtt, ahogy a Reggeli Próféta címlapján ott díszeleg Harry holtteste, a háttérben pedig Ront hurcolják el a dementorok.
- Nem – állt fel Charlie. – Nem. Élnek. Élniük kell! ÉLNEK!
Olyan iszonyatos fájdalom, és félelem lett úrrá rajta, hogy bögréjét a falnak vágta.
Szitkozódva nyúlt pálcája után, hogy feltakarítsa, mikor hangokat hallott.
- Mondom, hogy senki sincs itt – suttogta valaki.
- Attól még bemehetünk…
Charlie ijedten markolta meg a pálcáját.
- Halálfalók? – motyogta. Eltökélte, hogy bármi áron, de megvédi a családi fészket.
Mielőtt azonban akárcsak megmozdulhatott volna, kicsapódott az ajtó.
- Lehet, hogy elnéztük a házszámot… - mondta egy vékonyka hang.
- Maradj már, Lawes, csak tudjuk, hol lakunk… - Fred Weasley tűnődve lépett be a konyhába, majd mikor megpillantotta a döbbenten álló bátyját, elvigyorodott.
- Ti meg… - kezdte Charlie, de nem tudta befejezni, ugyanis az ikrek odarohantak hozzá, és szorosan átölelték.
- Meguntuk a halálfalókat, szóval hazajöttünk – válaszolt vigyorogva Fred.
- Nem szeretjük Bellatrixt – tette hozzá Lawes.
- Te meg ki vagy? – nevetett Charlie.
- Majd elmesélem – nézett rá jelentőségteljesen George. – Hol vannak a többiek?
- Muriel néninél. Ti is odajöttök. Ez itt nem túl biztonságos…
- És mi lesz Bobiékkal? – szólt közbe George.
Charlie végig nézett a lányokon, majd aprót bólintott.
- Ők is jönnek, aztán majd még megbeszéljük. Siessünk!
- Nem is pihenhetünk? – háborgott Fred.
- Majd pihentek ott – felelte szigorúan Charlie. – Muriel néni közelébe hoppanálunk, onnan pedig gyalog megyünk…
- Ki van a lábam – jegyezte meg mérgesen George.
Charlie elvigyorodott, majd így szólt:
- Anya agyon fog ütni titeket, hogy elmentetek.


- Egy árva szó nélkül, mi?! Még aznap beszélgettünk is! Én meg nem tudtam, hogy mi a bajod?! Hogy képzelitek ezt?!
Mrs. Weasley kezében a fakanállal magyarázott az ikreknek.
Miután túl volt a visszatértük okozta örömön, elővette a szigorú énjét.
- Mondtam én neked, Molly, hogy ezeket a fiúkat be kéne zárni, amíg ki nem szöknek – kotyogott közbe Muriel néni.
Mrs. Weasley csak egy dühös pillantást vetett rá, majd ismét fiait kezdte szidni.
- Itt vagyunk, anya, visszatértünk… - bizonygatta Fred, miközben kitért a fakanál elől. – És hagytunk egy üzenetet is!
- Üzenet? Milyen üzenetről beszélsz? Egy cetli volt egy mondattal! Annyi, hogy elmentünk, majd jövünk! Igazán megnyugtató!
- Mondtam, hogy bővebben írjuk le – jegyezte meg George.
Mrs. Weasley ekkor felfedezte a megilletődötten pislogó Lawes-t.
- Hát te meg ki vagy, aranyom? – kérdezte barátságosan.
- Lawes Layton – suttogta Lawes.
- Az erdőben találkoztunk vele – magyarázta George. – Megmentettük.
Mrs. Weasley a fiára se hederített, pátyolgatni kezdte a kisfiút.
- Tűnjünk el, amíg nem késő – motyogta George fülébe Fred, mire a két fiú feliszkolt az emeletre.


Az idő mindig gyorsan megy, ha az ember jól érzi magát.
Így volt ez a Muriel néninél vendégeskedő Weasley-családnál is.
Fred és George hetek óta először szenvedett egy rég nem látott gonddal.
Ez a gond az a gond volt, hogy hogyan fogják a boltot fenntartani, ha nem mehetnek ki a házból.
Hosszas gondolkodás után a kis Lawes Layton javasolta, hogyha nincs más lehetőség, csomag küldő szolgálatot is csinálhatnának.
Az ötletet persze elfogadták az ikrek.
Tehát most már semmi akadálya nem volt annak, hogy a fenekükön ülve várjanak.
Legalábbis Fred teljesen jól érezte magát a bőrében.
George viszont… Neki nagyon hiányoztak a lányok. Tudta, hogy jól vannak, Remus vigyáz rájuk, egézségesek… Csak hát…
Olyan távol vannak.

Mrs. Weasley épp azzal foglalkozott, hogy egy adag tiszta ruhát válogasson szét.
És ebben a munkákban feltétlen szüksége volt az ikrek segítségére, ugyanis folyton attól félt, hogy a fiai megint elmennek, maga mellett viszont biztonságban tudhatta őket.
- George, kérlek, segíts egy kicsit nekem – kérte Mrs. Weasley fiát.
- Ööö… Megígértem, hogy játszom Lawes-zal – tért ki a munka elől George, majd gyorsan kimenekült a konyhából, feldöntve így egy értékes vázát.
- Mit művelsz?! – rikácsolta a széken ülő Muriel néni.
A néninek kivételes hallásérzéke volt ahhoz, hogy minden olyan zajt meghalljon, ami nem tetszik neki. De mikor valaki kérdezett tőle valamit, azt általában nem hallotta meg.
- Semmi baj, megoldom – vigyorgott George. – Majd jövő héten…
Azzal a fiú kifutott a konyhából, nem figyelve a sikítozó öregboszorkányra.
- Szeva, George, hová menekülsz? – állította meg testvérét Fred.
- Bárhova, csak messze Murieltől – vágta rá George, azzal gyorsan felszaladt az emeletre.
Fred nevetve nézett utána, de rögtön elment a kedve a vigyorgástól, mikor megpillantotta Muriel nénit.
- Te! Már megint pimaszkodsz velem, he? – kiabálta neki a néni.
- Az George volt, nem én – mondta gyorsan Fred.
- Ne próbálj engem becsapni!
- Nem hazudok! Nézze meg! Nekem van fülem! – mutatott a fejére Fred.
- Képzeld, nekem is van! Höh! Ehhez mit szólsz?
Fred vigyorgott, amivel roppant módon felhúzta a boszorkányt.
- De George-nak nincs.
- Azt hiszed, hogy félre látok? Tudom mit csináltál! Takarítsd fel, most!
Muriel néni hadonászni kezdett a botjával, mire Fred ijedten hátra ugrott.
Már majdnem leszedte szegény fiú fejét, mikor Arthur nyitott be a szobába.
- Fred, menj fel, kérlek, Charlie téged keres…
- Oké! – mondta gyorsan Fred, majd kicsusszant az ajtón.
Villám gyorsan felvágtatott a lépcsőn, ahol össze is futott bátyjával.
- Szívesen – vigyorgott Charlie. – George mondta, hogy Muriel rád fog szállni… Gondoltam segítek…
- Kösz, de ezért még ellátom George baját! Ott hagyott a gonosz sárkány karmai között!
Fred becsörtetett a szobába, ahol George boldogan játszott Lawes-zal.
- George! Hogy tehetted ezt velem!?
Az említett fiú csak vigyorgott.
- Kiskorúak előtt tilos a bunyó – mondta nevetve George, mire Fred is elvigyorodott.
Lawes eközben felmászott George ölébe.
- George… - kezdte nagy szemekkel. – Kérdezhetek valamit?
- Persze – mosolygott rá a fiú.
- Nekem van apukám?
Az ikrek egymásra nézetek.
Lawes bánatos szemekkel meredt rájuk, úgy várta a választ. Végül George válaszolt:
- Hát persze hogy van! És meg is fogjuk találni!