Csönd. Semmi.
A ház nyugodt.
A tűz kialudt, és kicsit hűvös volt.
De nem. Nem fogja meggyújtani.
Csönd. Sötétség. Félelem.
- Katie? – szólalt meg egy vékony, gyönge hang a sötétben. – Nem lehetne fényt csinálni?
De ő a fejét rázta.
Nincs fény, és nem fog úgy tenni mintha lenne.
- Mikor jön vissza George, Fred és a többiek?
Nem válaszolt. Nem fogja azt mondani, hogy nincs semmi baj, hamarosan minden rendbe jön.
Nem hazudik neki. Neki, a világ legártatlanabb teremtésének.
- Tudjukki megöli őket? – kérdezte rémülten.
Még mindig nem válaszolt. Nem mondja azt, hogy nem. Azt sem, hogy igen. Nem tudja. Nem tud semmit. Fél.
- Szerintem túlélik – suttogta aztán a mindig reményteli hang. – Hidd el, hogy túlélik. Elhiszed, Katie?
És ő felnézett. Ránézett a gyermeki arcra. Látta rajta, hogy szívéből beszél.
- Nem tudom elhinni. Képtelen vagyok a jót hinni – válaszolta lassan, szemében könnyekkel.
- De miért?
- Annyi rossz történt velem. A szüleim… Az életem. Bujkálnom kell, érted? Nincs családom! Árva vagyok! Teljesen árva… És a fiúk… ők olyan sokat jelentenek nekem.
- Tudom. Szerelmes vagy George-ba.
És a kisgyerek mintha felnőtt volna. Úgy beszélt, mintegy felnőtt. Átérezte a lány fájdalmát. Azt, hogy mennyire fél. Ismerte az érzéseit, akár a sajátját.
Remegés futotta át mindkettőjüket.
Szorosan átölelték egymást, és csöndben hallgatták, ahogy a szél csendesen süvített odakint.

Csönd. Még mindig csönd.
Rettegés. Lawes csendesen szuszogott az ölébe.
Ráfektette a kanapéra. Egy pokróccal takarta be, majd lassan kilépett az ajtón.
A szellő hátrafújta haját. Már érezni a nyár szagát a levegőben.
Keserűen gondolt vissza arra, hogy régebben mennyire várta a nyarat. Várta, hogy vége legyen a tanulással teli iskolának.
Bele gondolt abba, hogy neki az iskola a tanulásról szólt. És most?
Háború van.
Diákok harcolnak Voldemort ellen.
Nem tud itt maradni. Képtelen rá.
De maradnia kell. George kérte, hogy várja meg itt.
Hogy várjon rá.
És ő vár rá.
Vár.
De ha hiába?
Ha sosem jön meg?
Ha ő csak vár, de senki nem jön?
Egyedül lesz.
Csönd és sötétség.
- Katie, gyere be onnan!
Az ajtóban megjelent Andromeda nyugodt alakja.
- Gyere föl az emeletre Amanda is ott van – folytatta Andromeda. – Lawes hol van?
- Elaludt a nappaliban – suttogta Katie.
- Nyugalom, nem lesz semmi baj…
Andromeda mellé lépett, és kedvesen átkarolta a vállát.
És Katie nem bírta tovább.
Minden fájdalom, düh egyszerre tört ki belőle.
- Hogy mondhatsz ilyet?! Minek kell hazudni?! Mindenki tudja, hogy a háborút már régen elvesztettük! Hogy mindenki meg fog halni! Hogy nem lesznek túlélők! Nem lesznek hősök! Nem marad senki! Csak az élhet tovább, aki behódol a Nagyúrnak! Már jónak lenni sem érdemes! Csak a halál vár ránk! Nincs reményünk! Nincs semmink!
Andromeda rámeredt a fiatal lányra. Nem szólt semmit, csak figyelte a reszkető, síró Katie-t.
- Nem kell nekem hazudnod! Neked se kéne úgy tenned, mintha nem lenne semmi baj! A lányod ott harcol a háborúban! Nem félsz, hogy meg hal!? Hogy Teddy árva lesz!? Hogy a lányodat is elveszíted?! Özvegy vagy, talán neked is feltűnt! Te is egyedül fogsz maradni, ahogy én is! És mindenki más! Mert már nincs remény!
Hirtelen Andromeda szemét is ellepték a könnyek. Mondani akart valamit, de nem tudott. Őt is átjárta a fájdalom, az üresség.
Aztán megszólalt a hang. A csodaszép, egyszerű hang:
- Ti sosem lesztek egyedül. Amíg én itt vagyok, addig nem lesztek egyedül - mondta halkan, de eltökélten a kicsi Lawes Layton.


Volt valami a levegőben. Ijesztő volt.
Nem igazán tudta megfogalmazni, hogy mi, de rémisztő volt. Nagyon rémisztő.
Persze mit várjon az ember, ha egy csata kellős közepén van.
Azt azonban nem tudta pontosan hol. Már régen elvesztették egymást Freddel és Lee-vel.
Körülötte csönd volt, csak a csata távoli zaja hallatszott.
Meg kell keresnie Fredet. Tudnia kell, hol van. Nem hagyhatja egyedül. Lehet, hogy már…
Meg kell keresnie.
Elindult a kastély felé, de hirtelen összegörnyedt.
A fájdalom belemarkolt a szívébe.
Mintha szét akarta volna szaggatni. A látása elhomályosult, kábán meredt a semmibe, majd a földre rogyott.
A testén remegés futott át.
Nagyon jól tudta, hogy mi történt. Érezte minden porcikájában, de nem hitte el.
Talán téved.
Talán nem történt semmi, csak fél, ennyi az egész.
De a fájdalom nem szűnt meg.
Egyre jobban belemarkolt a szívébe. A fejét a hideg földhöz nyomta.
A könny csorgott az arcáról.
Aztán egyszer csak felállt. Remegő testtel, de ökölbe szorított kézzel.
- Megtalállak, Fred! – kiáltotta a sötétbe. – Megtalállak, akárhol is vagy!
Tom Denem prózai végérvényességgel terült el a kőpadlón; teste fonnyadt volt és törékeny, fehér keze üres, kígyóarca kifejezéstelen maszk. Voldemort halott volt…
Kiabálás, öröm, boldogság, évek óta nem tapasztalt érzések járták át az emberek lelkét.
Mindenki ott volt Harryvel. Fogták a kezét, átölelték, köszönetet mondtak.
Ő is ott volt.
Szorított a kezét, átölelte, köszönetet mondott.
Érezte, hogy ezután jobb idők lesznek.
Túlélték! A világ máris szebb…
Szebb?
Vagy mégsem…
Lehet-e szép a világ Fred nélkül?
Lehet-e nevetni Fred nélkül?
Lehet-e élni Fred nélkül?
George kirohant a teremből. Ki a Roxfortból.
Az udvaron néhány magányos ember lézengett. Síró és fájdalommal teli emberek.
Lassított a léptein.
Kóválygott a feje. Még mindig homályosan látott. Nem érzett semmit, csak az ürességet, ami a szívébe markolt.
Most, hogy itt állt. Itt a Roxfort oly jól ismert füvén. A biztonságos kertben, most, hogy Voldemort már halott volt, most arra gondolt, hogy mennyivel jobb volt Bellatrix ellen harcolni az erdőben.
A sötét, reménytelen erdőben.
Ott legalább együtt voltak.
De most ő cserbenhagyta Fredet. Nem volt mellette, amikor szüksége volt rá. Ott kellett volna lennie!
Mellette, hogy vigyázzon rá! Neki is meg kellett volna halnia!
De nem volt ott… Nem volt mellette… Nem halt meg vele…
És George felordított.
Olyan fájdalmasan, és rémisztően, mintha a szíve tört volna ketté.
Talán az is történt.
Lerogyott a földre.
Homlokát a földnek nyomta és sírt.
- Miért? Miért?! – sírta remegve. – Miért kellett elmennie?! Miért nem maradt velem?!
Nem tudta, meddig maradt ott, sírva a földön, de nem is érdekelte.
Régen az is rekordnak számított, ha egy órát külön voltak.
És most?
Leélni egy életet Fred nélkül?
Képtelen rá. Gyenge. Túl gyenge ahhoz.
Ó bárcsak ő is meghalt volna! Akkor legalább együtt lehettek volna!
Elfeküdt a földön. Kezével a füvet markolta, és behunyta vörösre sírt szemét.
Valaki megbökte a fejét.
- Egy eltévedt halálfaló? – suttogta. – Öljön meg. Küldjön Fred után!
De nem történt semmi.
George lassan a hátára fordult, majd felkiáltott ijedtében.
Egy hatalmas állat hajolt felé.
Egy rémisztő szárnyas ló…
- Thesztrál? – kérdezte csöndesen, majd felállt.
A hatalmas állat hátra lépett egyet és őt nézte.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte remegve George.
Az állat nem válaszolt, kitartóan meredt a fiúra.
És George-nak hirtelen eszébe jutott valami.
Nem tudta, honnan jött az ötlet, de fogta magát, és felmászott az állat hátára.
És a thesztrál engedelmeskedett. Kitárta szárnyait, majd a magasba röppent.
Felemelkedett a Roxfort fölé.
A kastély, a tó, az erdő távolodni kezdett.
- Gyerünk! – mondta az állatnak keményen George. – Menjünk innen!
És az megint engedelmeskedett.
Elröppent az erdő felett, majd hamarosan az egész kastélyt maga mögött hagyta.
- Repülj… - suttogta a szárnyas ló fülébe George, miközben görcsösen karolta a nyakát. – Repülj! Repülj innen minél messzebbre!
Már semmi nem látszott a Roxforti tájból.
Erdők, hegyek fölött repültek át, és George minél régebb óta repültek, annál inkább felszabadult.
Kitárta karját, és élvezte, ahogy a szél átjárja minden testrészét.
Koszos, könnyáztatta arcát megcsapja a fagyos szellő.
Lerúgta lábáról cipőjét és zokniját. Levette köpenyét és szakadt pulóverjét.
Nem érdekelte, hogy mit szólnak majd a muglik, ha az égből ruhadarabok potyognak.
Aztán kettétörte és elhajította pálcáját is.
A pálcát még közösen vették Freddel. Össze is vesztek, mert mindkettőjüknek ez kellett. Aztán Fred neki adta.
„Végül is tök mindegy, George, én rossz pálcával is jobb leszek nálad…”
A fájdalom még mindig benne élt, de ahogy egyre messzebb és messzebb kerültek, felszabadultabb lett.
Ledobta a pólóját is.
Úgy érezte, hogy teljesen bolond. Egy thesztrál hátán repked félmeztelenül…
De kit érdekel?
Nincs senki, aki megmondhatná, hogy mit tegyen!
Nincs is senki, akiért most bármit is tenne.
Fred halott.
- Miért mentél el, Fred?! Miért nem maradtál velem?! Válaszolj már! HOL VAGY?!


- Megtaláltátok? – kérdezte lihegve Katie
- Nem, nem tudom, hol van – válaszolta Ginny, és könnyes szemmel körülnézett.
- Ugye nem… - kezdte Katie, de Ginny leintette.
- Dehogy is. Talán csak magányra vágyik, keressük tovább, meg kell lennie.
Ginny elrohant, Katie pedig egyedül maradt a folyosón.
A nagyteremből kiszűrődött a vidám lakoma hangja.
Katie-nek összeszorult a szíve. Ha Fred még élne, akkor most mindannyian ott ünnepelnének.
Ha élne.
De nem él.
Halott.
Katie az udvarra indult.
Már többször végigjárta a kinti részt, nem találta meg George-ot, de mégis úgy érezte, a fiú ott van kint.
Lassan lépkedett, erőtlennek és gyengének érezte magát.
Tudta, hogy ha megtalálja George-ot, a fiú össze lesz törve. Neki kell majd megvigasztalnia, lelket öntenie belé.
De mégis hogy mondjon bármi bíztatót is, ha ő maga is olyan gyenge…?
Nem mutathatja ki, hogy mennyire szomorú. Ő is ugyanúgy azt érzi, a világ már soha többé nem lesz jó… Képtelen bármi szépet mondani. De meg kell próbálni…
Hol lehet George?
Talán egyedül van… Teljesen egyedül… Ki tudja hol…
Aztán hirtelen eszébe jutott valami.
Egy mondat, amit nem olyan régen még a kis Lawes mondott neki:
„Ti sosem lesztek egyedül. Amíg én itt vagyok, addig nem lesztek egyedül”
Katie felnézett az égre.
Kezdett világosodni, hamarosan feljön a nap…
Új nap kezdődik…
Egy új élet…
Voldemort nélküli élet…
És Katie szívét elöntötte a boldogság.
Hiszen az élet szép! Voldemort halott! A nap újra ragyog! És George még él!
És ők együtt lesznek!
Egy új világban!
Katie nevetni kezdett.
Úgy nevetett, hogy a földre rogyott. Csak nevetett és nevetett. A szívéből, igazán. Behunyta a szemét, úgy kacagott, a hátára fordult, és nevetett.
- Boborján? – szólalt meg egy hang, mire a lány gyorsan abbahagyta a nevetést.
- George!
Katie csodálkozva nézte a félmeztelen fiút. George a lány szemét figyelte, de nem mondott semmit. Mellette ott állt kecsesen a thesztrál.
- Hol voltál? – kérdezte Katie. – És ez meg mi?
- Sehol. És ez egy thesztrál.
Katie végignézett az állaton, arcán végig futott egy kis mosoly, majd újra George-hoz fordult.
- Mindenki téged keres! Úgy féltünk! Hol voltál?
- Megmutatom – felelte halkan George. – Szállj fel!
Katie csodálkozva nézett George-ra, de engedelmeskedett.
A fiú felsegítette a lányt, majd mögé ült.
- Indulj! – bökte meg finoman a thesztrált, mire az felemelkedett.
Az állat kitárta hatalmas szárnyait, elrugaszkodott a földtől, egy pillanattal később pedig már mindhárman repültek.
Repültek hegyek fölött, erdők fölött, tavak és falvak fölött.
A szabadság szele csapta meg az arcukat.
Katie álmélkodva nézte a csodás tájakat. A szél hátra fújta haját, és kipirosította arcát.
Hátranézett George-ra. A fiú szelíden elmosolyodott.
- Látod, itt voltam.
Katie rámeredt a fiú meztelen mellkasára, és csupasz lábára. Aztán ő is lerúgta cipőjét, zokniját, majd levette kabátját is.
Lenge pólóját átjárta a szél.
- Ez csodálatos… - motyogta Katie, miközben kicsit hátrébb húzódott a fiúhoz.
- Tényleg az. Látod, ezért jó élni… - mondta George, és átkarolta a lányt.
- Mert az élet újra szép… - fejezte be Katie, majd egymásra nevettek.
Egy pillanatig szótlanul nézték egymást, majd George megszólalt:
- Szeretlek, Boborján. Tiszta szívemből. Úgy ahogy még soha senkit sem szerettem. Szeretlek!
Katie arca felragyogott.
- Én is szeretlek, George!
És most már nem kellett több bíztató szó, nem vártak tapsot, nem vártak már semmire. Csak egymásra.
George finoman Katie-hez hajolt, kezével kisimította a lány kósza fürtjeit, majd száját finoman a lányéhoz nyomta.


- Ki látta őket utoljára? – kérdezte idegesen Mrs. Weasley.
- Én, de csak Katie-t. Együtt kerestük George-ot – válaszolta Ginny, miközben a csapat az udvar felé indult.
- Szerintem együtt vannak – jegyezte meg Lawes.
- Igen, ez nyilvánvaló – intette le Bill.
- De én úgy értettem, hogy úgy együtt!
- Mi? – nézett rá az egész Weasley-család.
- Tudjátok, olyan nagyon együtt! – vigyorgott Lawes.
Mindenki csodálkozva meredt rá. Eközben már kiértek az udvarra.
- Te tudsz valamit? – kérdezte furcsa arckifejezéssel Ron.
Lawes épp válaszolni akart, mikor Charlie az égre mutatott.
- Most már mi is tudjuk…
Az égen megjelent egy thesztrál, hátán két csókolózó fiatallal.
Az állat kecsesen landolt a Weasley-család előtt.
- George? Katie? – döbbent meg Mrs. Weasley.
- Anya – emelte fel a kissé vörös fejét George.
- Ti mit…? – dadogta az öreg boszorkány. – Ilyenkor…?
- Anya! – szólt közbe George. – Hát nem látod? Az élet szebb, mint valaha!
Azzal George ismét megcsókolta a karjában tartott lányt.