Ez már a boldog békeidők rész. És az apa itt nem más, mint a drága aranyos Lawes Layton édesapja…



George újabb papírokat dobott a kukába.
- Emily Layton… auror Manchesterben. Nem, ez nem az… Lawes szerint londoniak - George megint elővett egy lapot.
- Miért van ennyi Emily Layton a világon? – dobott félre még egy lapot a fiú. Eddig hat Emily Laytont talált, de egyik sem az volt, aki neki kellett.
George végül arra jutott, hogy Lawes apját próbálja megtalálni.
- Dennis Layton… Dennis… Mr. Layton… nem, ez nem az… itt van egy…
George olvasni kezdte a lap szövegét.
- Dennis Layton, felesége Emily Layton… Igen! Ez lesz az!... született: 1971. augusztus 3., London … Meg van! – ugrott fel boldogan George, majd egy pillanat múlva minden öröme elszállt. – Meghalt: 1997 novemberében? …pontos dátum ismeretlen, gyilkosság áldozata lett feleségével együtt…
George megsemmisülten rogyott vissza székébe. Rákönyökölt íróasztalára, és kezébe temette arcát.
Ekkor Lawes lépett be a szobába.
- Mit csinálsz?
- Lawes… – szedte össze magát gyorsan George. – Öm… Mit is mondtál, mikor született az édesapád?
- 1971. november 3. – darálta büszkén Lawes.
- November három… – ismételte George. – November három… Értem, köszi a segítséget. Azt hiszem, én most kimegyek egy kicsit levegőzni…
George gyorsan kilépett az ajtón, majd egyenesen az Odú hátsó kertjébe ment.
Egy hete, hogy Fred meghalt, és George képtelen volt visszaköltözni közös lakásukba.
Édesanyja azt javasolta, hogy éljen ott Katie-vel és Lawes-zal, amíg nem lesz jobb hely.
De George nem egyezett bele.
Az a közös házuk Freddel, az csak az övék, senki másé! Még akkor is, ha nagyon szereti Katie-t és Lawes-t.
Az a ház akkor is csak kettejüké!
George elhoppanált.
A tenger partra ment, egy sziklás részre.
Belebámult a tiszta, kék vízbe.
Figyelte, ahogy a sötét tenger neki csapja hullámait az éles szikláknak. Megborzongott.
Egy lapos sziklára ült, és onnan bámult lefelé.
- Vajon most hol jársz, Fred? És mit csinálsz? Találkoztál Katie szüleivel? Vagy Harryével? Vagy… Lawes szüleivel?
És mintha… a tenger válaszolt volna neki!
A süvítő szél és a hullámok hangja egészen olyan volt, mintha valaki azt mondta volna:
„Itt vagyok, ne aggódj, mindig itt vagyok!”
George felállt.
Valóban szólt valaki? Vagy csak képzelődik?
- Fred…? Te vagy az? Fred, itt vagy?
És a tenger megint válaszolt:
„Hallak, George, mesélj!”
A vörös hajú fiú körülnézett, de senki nem volt a közelben.
- Van itt valaki?
Nem volt ott senki, csak egy sirály krákogott magányosan.
Aztán újra hallotta a hangot.
„George, mondj el nekem mindent, meghallgatom, hidd el, sokkal könnyebb lesz!”
George idegesen kapkodta a fejét jobbra, balra.
Képzelődik, vagy nem?
A hang nem emberi volt, de nem is olyan, mint valami varázslat… Ez valami egészen más volt. Tényleg olyan volt, mintha a tenger szólt volna.
Aztán hirtelen George beszélni kezdett. Nem tudta, hogy tényleg hallja-e valaki, de olyan jól esett mindent elmondani.
Elmondta, hogy úgy érzi, Fred nélkül képtelen bármit is tenni. Elmondta, hogy mennyire szereti Katie-t, és nem tud mit kezdeni az érzéseivel, mert folyamatosan Fredre gondol, és képtelen a lány közelében maradni. Elmondta, hogy mennyire szeretne tenni valamit Lawes-ért, de nem tud, mert a szülei meghaltak, és nem képes elmondani neki, hogy ezen túl árvaházban kell laknia.
És elmondta azt is, mennyire fél a holnapi temetéstől, hogy mennyire fél Fred holttestének látványától.
- Az életem értelmetlen, érted? – kérdezte a tengertől. – Nem tudom megoldani a gondjaimat. Fred nélkül nem!
És a tenger újra megszólalt, ugyanazon a rejtélyes hangon, amin eddig is:
„De hiszen Fred veled van, George. Mindig veled van, ő benned él! Gondolkodj egy kicsit, George, hiszen te mondtad, az élet szebb, mint valaha! Hidd el, tényleg így van, meg fogod oldani a gondjaidat, Fred segíthet neked, segíthetsz magadnak!”
Aztán a tenger elhallgatott.
A hang nem szólalt meg többször, már csak a hullámok maradtak.
George még egyszer belebámult a tengerbe.
Már tudta a választ minden kérdésére, tudta a megoldást minden bajára.
- Köszönöm, Fred! – suttogta a tengernek, majd egy pillanattal később elhoppanált.

A sírkövön ott állt a felirat:
Fred Weasley, akinek vicc volt az élet és a halál
George szíve a torkában dobogott, ahogy nézte a feliratot.
A gyászolók mind virágot helyeztek a sírra, George figyelte őket.
Mindenki odament hozzá, megveregette a hátát.
- Ha bármire szükségetek lenne… – motyogta Angelina, vörös szemmel.
- Arra neked is szükséged van – válaszolta George, majd megölelte a lányt.
Tudta jól, hogy Angelina szerelmes volt Fredbe, már nagyon régóta.
Vajon Fred tudott a lány érzéseiről? Erről valahogy sosem beszélgettek.
Ránézett a sírra. A kőbe bele volt rakva Fred képe.
A fiú vigyorogva bámult a kamerába.
Lassan mindenki elment, már csak a Weasley-család maradt, Katie-ék, Lawes, Hermione és Harry.
- Gyere, George, menjünk – szólalt meg csöndesen Mr. Weasley.
- Menjetek csak, én még maradok egy kicsit.
- Itt maradjak veled? – kérdezte rögtön Katie.
- Nem, nem kell, egyedül akarok lenni Freddel – válaszolta lassan a fiú, le se véve szemét testvére fényképéről.
A többiek lassan elindultak.
- Szia, Fred – kezdte lassan George. – Jó kis temetésed volt, nem? Emlékszel, hogy egyszer kitaláltuk, milyen temetésünk lesz? Majdnem olyan lett. De a helyszín ugyanaz, mondtam anyáéknak, hogy ide temessünk el, ide az Odú fölé, erre a csodaszép tisztásra, amin annyit kviddicseztünk.
Majd ha később újra játszunk, akkor nyugodtan figyelhetsz minket. Majd… – George hangja elcsuklott. – Majd megint együtt nevetünk Ron bénázásain, ugye? Összejöttem Bobival. Nagyon jól csókol, de komolyan mondom. Sokat segít nekem, ha ő mellettem van, egy kicsit mindig jobb kedvem van, de valahogy mégis kerülöm őt… És sikerült megtalálnom Lawes szüleit, de gondolom, ezt te már tudod, nyilván találkoztál velük.
Majd mindig rendszeresen beszámolok, hogy mi újság a boltban. Ron megígérte, hogy segíteni fog. Majd… majd Lee-vel kitalálunk néhány újdonságot… Majd hozok neked is belőlük. Sokszor jövök majd, megígérem. Nagyon sokszor…
És George nem bírta tovább, leroskadt a sírra és zokogni kezdett.


Lawes az Odú nappalijában ült és érdeklődve figyelte George-ot.
Katie mellette ült a kezét fogva.
George idegesen állt a kandalló előtt, majd lassan megszólalt.
- Lawes – kezdte –, megígértem neked, hogy megtalálom a szüleidet, hogy megtalálom az édesapádat. És megtaláltam.
Lawes arca felragyogott, de George gyorsan folytatta.
- Megtaláltam, de nem úgy, ahogy szerettem volna. Lawes – George odatérdelt a kisfiú elé, majd megfogta a kezét -, a szüleidet megölték. Talán Bellatrix tette, nem tudom, de… Sajnos nem élték túl a háborút… Hidd el, Lawes én megpróbáltam…
Lawes szótlanul meredt George-ra. Arcán nem látszott semmiféle érzelem.
- Szerettem volna találni neked apukát, de…
- Hiszen találtál nekem – vágott közbe Lawes. Úgy nézett George-ra, mintha ez nyilvánvaló lenne.
- Tessék? – pislogott George.
- Van apukám.
Katie rájuk meredt, Lawes pedig rámosolygott George-ra.
- Ki az apukád, Lawes? – kérdezte remegve a vörös hajú fiú.
- Hát te, George! És ha egy árvaházban kell laknom, akkor is te leszel az apukám, mert én szeretlek téged! Ugye tudod, hogy szeretlek? – Lawes George karjaiba fúrta magát, szeméből csorogtak a könnyek, csakúgy, mint George-ból, de arcukon tiszta mosoly ragyogott.
- Te nem kerülsz árvaházba – suttogta George. – Amíg én itt vagyok, addig nem!
- Nem? – kérdezte csodálkozva Katie.
- Lawes, szeretnél velem lakni? – nézett a kisfiú őszinte szemeibe George.
Lawes megremegett, majd egyszer csak összeesett. George és Katie ijedten kapott utána, majd felfektették a gyenge testet a kanapéra.
Lawes résnyire kinyitotta a szemét.
- Akkor már én is Weasley-iker vagyok, ugye apa? – kérdezte csöndesen, majd végleg elájult.

- Ez így jó? – kérdezte George a tükörképére meredve.
- Nyugi, Bobi dögleni fog érted – nyugtatta meg Lee.
- Nem tudom, mi van, ha nem szereti a nagy felhajtást?
- Minden nő szereti a nagy felhajtást! – vágta rá Lee. – Komolyan mondom, ha nő lennék, ezerrel nyomulnék rád!
George elnevette magát, majd felkapta a napraforgót.
- Biztos, hogy jó ötlet a napraforgó? – kérdezte idegesen.
- Te mondtad, hogy a kedvenc virága…
- És ha azóta megutálta? Lehet, hogy allergiás rá!
- Jó ég, George! Hagyd már abba, nem lesz semmi baj, most pedig menj már!
George idegesen bólintott, majd kilépett a szobából.
Lefutott a lépcsőn, remélte, hogy Katie pár percet még a konyhába akar tölteni, majd kilépett az ajtó elé.
- Hajrá, George! – suttogta magának, majd behajtotta az ajtót. – Egy, kettő és három!
Megnyomta a csöngőt.
- Majd én kinyitom – hallatszott Amanda hangja.
Mikor meglátta az ajtóban álló fiút, nevetni kezdte.
- Jó napot, Boborjánt keresem – mondta vigyorogva George.
- Mit mondjak neki, ki keresi? – játszotta a játékot Amanda.
- George herceg! – vágta rá gondolkodás nélkül George, mire a lányból végképp kitört a nevetés.
- Egy pillanat és szólok neki, addig legyen szíves itt várni – mondta nagy nevetések közepette Amanda. – Katie, keresnek! …Mindjárt jön.
George úriemberhez méltóan bólintott.
Egy másodperccel később már tátott szájjal bámult a lépcső felé.
Katie egy csodaszép, fekete ruhában lépdelt lefelé, a nyakában aranylánc lógott, haja egyenesen omlott a vállára.
- Jó napot, kisasszony, ezt önnek hoztam – hajolt meg George, átnyújtva a virágot.
- Köszönöm, uram – motyogta Katie, arcán finom mosollyal.
- Mehetünk? – kérdezte meg, s a karját nyújtotta a lány felé.
- Természetesen – válaszolta Katie, és a fiúba karolt.
- Estére itt leszünk – búcsúzott még George, majd a kapu felé indultak.
George le se vette szemét a lányról, s ezzel Katie is így volt.
Egymásra mosolyogtak.
- Mivel megyünk? – kérdezte meg Katie.
- Természetesen hintóval! – vágta rá George, s abban a szempillantásban egy fehér hintő parkolt le előttük.
- Üdvözlöm, kisasszony! – ugrott le a hintóról angyali mosollyal Lawes.
- Hasonlóképpen, kocsis – nevetett Katie.
George felsegítette a lányt, majd egy pillanattal később a hintó a magasba emelkedett.
- Ez… Hogy csináltad? – döbbent meg Katie, ahogy figyelte az egyre jobban összemenő Odút.
- A nevem George Weasley – válaszolta George, majd átkarolta a lányt. – Apával kitettünk magunkért. Meg hát a drága jó thesztrál barátom is.
A hintó elején valóban nem lovak álltak, ez volt az oka annak is, hogy Lawes mindenhova csapkodott az ostorral, csak oda nem, ahova kellett volna.
- És hová megyünk?
- Egy gyönyörű helyre – válaszolta George sejtelmesen.

A hintó a tengernél parkolt le. A pár kiszállt, Lawes pedig elhajtott a hintóval.
Ugyanott, ahol egy hónapja George állt magányosan.
Egy asztal állt a nagy, lapos sziklán, két székkel és gyönyörű terítékkel.
- Hölgyem – mutatott előre George, mire Katie álmélkodva az asztalhoz lépett.
- Ez csodaszép – motyogta a lány.
- És csak a miénk – tette hozzá George.

A pár már a desszertet is megette, s már csak csöndben ülve figyelték a tengert, amikor George egyszer csak megszólalt:
- Tetszett az este, kisasszony? – kérdezte kedvesen, megfogva Katie kezét.
- Csodálatos volt, uram – mosolygott Katie.
- És mit gondol, kisasszony, el tudna tölteni több ilyen estét is velem?
- Természetesen, uram – mosolygott még mindig a lány.
- És mit gondol, el tudna tölteni velem egy életet? – kérdezte meg nagyon lassan George.
Katie szeme elkerekedett.
George fél térdre ereszkedett, zsebéből egy kicsinydobozt húzott elő, majd kinyitotta és így szól:
- Katie Borian, Boborján, kisasszony, hozzám jössz feleségül?
Katie libabőrős lett, majd végül könnyes szemmel George karjába vetette magát.
- Igen, George! Igen!
Megcsókolták egymást, George pedig a lányra nevetett.
- Szeretem önt, kisasszony! – mondta mosolyogva George.
- Én is önt, Hercegem!


Esteledett.
A nap lemenőben volt, a távolban látni lehetett a nagy hegyeket, amik elzárták őket a tengertől.
George kezében egy pohár vízzel a hintaágyon ült, és a kertet figyelte.
A kistavacskát a halakkal, a virágokat, amiket együtt ültettek Lawes-zal, az álmosan elnyújtózó macskát. Figyelte az utat, hátha arra téved egy ember, de nem jött senki.
Csönd volt és nyugalom.
Aztán egyszer csak minden megváltozott.
- Apa! – visította Lawes, majd egy pillanattal később feltűnt az ajtóban.
- Mi a baj?
- Fred megette a szendvicsemet!
George elmosolyodott.
- De hát ő még nem is tud szendvicset enni…
- De igen! Tud! Megette, láttam! Kimentem, hogy kezet mossak, és mikor visszajöttem, már nem volt ott a szendvics, csak Fred! Megette! Csinálj vele valamit, George!
George elmosolyodott.
- Bobi hol van? – kérdezte Lawes-t.
- A hátsó udvarban, de nem tudom mit csinál…
- Gyere, megnézzük Fredet!
George és Lawes belépett a nappali-konyhába.
Az asztalon valóban ott trónolt Fred, s mellette az üres tányér.
- Látod! Megette! – mutatott rá Lawes.
George csak nevetett, majd karjába vette tűzvörös hajú csemetéjét.
- Menjünk ki a kertbe, mit szólsz? – nézett George fogadott fiára.
- Megígértem anyának, hogy összerakom a kártyákat… – bökött a kisasztalra a szőke fiú.
- Majd máskor megcsinálod, menjünk ki, ott sokkal kellemesebb…
George egyik karjában az izgő-mozgó Fredet fogta, másik kezével pedig Lawes-t karolta át, aki folyamatosan mesélt neki a szomszéd gyerekekről, Fredről, a Roxfortról és még sok mindenről, amit George már nem igen tudott követni.
A kert végében ott állt Katie, és a virágokat nézte.
- Szia, drágám – karolta át hátulról George.
- George! Megijesztettél! – kiáltott fel ijedten Katie, mire férje csak nevetett.
- Mit csinálsz? – érdeklődött Lawes, miközben az úszómedence vizét paskolta tenyerével.
- Az ikreknek mesélek a virágokról – magyarázta Katie, mire George mosolyogva a nő hasához hajolt.
- Helló, fiúk, hogy vagytok odabent? Nem unalmas? Várjatok csak, majd megetetek anyával egy képregényt, és akkor lesz mit olvasnotok – mondta Katie hasát tapogatva, mire a nő nevetni kezdett.
- Hagyd abba a viccelődést! – szólt rá végül mosolyogva Katie. – Gyertek inkább, csinálok valami vacsorát…
- Én már csináltam magamnak! – szólt gyorsan Lawes. – De Fred megette!
- Nem tudja magát túltenni ezen – nevetett George, miközben a kis család a ház felé indult.
Az ég közben már teljesen besötétedett. Tücskök ciripeltek a fűben, szúnyogok köröztek a lámpa mellett.
A macska nyugodtan szuszogott a tavacska mellett, a sötétben már teljesen elvesztek a hegyek formái.
De a tenger hangját még mindig hallani lehetett…
Csönd volt és nyugalom.


A vonat ott állt teljes életnagyságban.
Pont úgy, mint Fred álmaiban.
Nem akart hinni a szemének.
Csak álmodik, biztosan csak álmodik.
Vagy igaz lenne?
Tényleg a Roxfortba fog járni?
Apja bátorítóan megveregette vállát.
- Nyugi, Fred, nem lesz semmi baj, Lawes is ott lesz veled – nyugtatta meg George, mire Fred halványan elmosolyodott.
- Mi pedig rengeteg levelet írunk – szólt oda édesanyja is, aki épp azzal foglalkozott, hogy féken tartsa két nyolcéves eleven ikerfiát, Wesleyt és Bradleyt.
- De anya, hidd el nekünk, mindenki örülne, ha Kevin felrobbanna! – bizonygatta Bradley.
- Ha felrobbantanánk, akkor mi is akkora hősök lennénk, mint Harry. Annak örülnél, nem? – tette hozzá Wesley angyali mosollyal.
- Anyuu – nyüszített közben Lucy is, Katie ruháját rángatva –, ne engedd meg, hogy elmenjen Fred, én nem bírom ki az ikrekkel!
- Eddig mindig Freddel volt bajod – vágta rá Wesley.
- Nem is, mindig is ő volt a kedvenc bátyókám!
- Látjátok, engem szeret – vigyorgott erre már Fred is.
Katie a fejét fogta, miközben George jót nevetett.
Ekkor Lawes fékezett le mellettük. Az immár végzős Lawes csak annyit változott, hogy magasabb lett és izmosabb. Arcán még ugyanaz a kisfiús kifejezés ült, mint mindig.
- Mindjárt indul a vonat! – közölte. – Mit csináltok még itt? Gyere, Fred, menni kell!
- Megyek – vágta rá remegve Fred. – Akkor… sziasztok.
Katie magához ölelte fiát és két puszit adott neki.
- Vigyázz magadra.
- Vigyázni fogok. Csak azt tudok, hiszen Fred Weasley vagyok – vigyorgott a fiú, mire Katie elnevette magát.
- Szia, Fred! – harsogták teljesen egyszerre az ikrek.
- Sziasztok – vigyorgott Fred. – Aztán ne felejtsétek azt a sok okos dolgot, amit tanítottam!
- Például, hogy hogyan kell a szívbajt hozni a szomszéd öreg nénire? – érdeklődött Bradley.
- Például – nevetett bátyjuk. – De, pszt! Ez államtitok!
- Megértettük, kapitány! – vágták magukat vigyázzállásba az ikrek.
Fred nevetett, majd odament kishúgához, és szorosan megölelte.
- Szeretlek, Fred, kár hogy elmész! – motyogta a kislány néhány könnycseppel a szemében.
- Nem örökre megyek el, és különben is, így sokkal több puszi jut neked, mivel én már nem kapok…
- Ez igaz – nevetett a kislány.
Miközben Lawes is búcsúzkodni kezdett, Fred apja elé állt.
- Szia, apa – mondta neki, arcán ferde mosollyal. – Megígérem, jól tanulok!
- Fred, tudod, hogy nekem mindegy, milyen jegyeket hozol… – vigyorgott George. – Csak légy hű a nevedhez, jó? Legyél olyan, mint amilyennek Fred Weasley-nek kell lennie.
- Olyan leszek, megígérem – nevetette a fiú. – Nem is lehetnék másmilyen, mint egy igazi Fred Weasley.
- Nem, igazad van – nevette el magát George is, majd megölelte fiát.
Fred Lawes kíséretében felugrott a vonatra, még sokáig integettek, miközben a vonat elindult.
- Majd küldetek valami szépet – kiáltott utánuk Katie.
- Egy Roxfortos vécédeszka megteszi? – kiáltott vissza nevetve Fred.

- Pakoljuk ki Fred szobáját! – kiáltotta Wesley, amint visszaértek a házba.
- Úgyis mindet eldugott! – nevetett Lucy.
- Micsoda? – ismételte Bradley. – Ez ugye csak vicc?
- Nem, nem vicc! Mondtam neki, hogy dugja el!
Az ikrek mérgesen egymásra néztek, majd kergetni kezdték húgúkat.
- Ne, ne, ne! Segítség! – sikítozta Lucy, miközben a körbe szaladt a szobában.
Mire George és Katie beértek a szobába, az már teljesen fel volt dúlva. Az ikrek az egyik kanapén csikizték Lucyt, aki ettől nevetve sikongatott.
- Szép élet a Weasley-élet – jegyezte meg George, s közben átkarolta feleségét.
- Nincs nála szebb – mondta Katie, s megcsókolták egymást.
George közben kinézett az ablakon.
A hegyek megint tisztán látszódtak. S a tenger hangja most is elhallatszódott hozzájuk.
„Látod, George, az élet tényleg szebb, mint valaha!”
- Igen, Fred, látom… – súgta vissza George.