Hermione halkan lépkedett a kihalt, éjjeli folyosókon, azt a helyet keresve, ahol egy picit egyedül lehet a kedvenc könyvével, amit most készült kiolvasni. Éjjeli kóborlásának oka a szobatársai hangos, visítozós nevetése volt, ami hirtelen ilyen merész és pontbavágó ötletét keltette, hogy egyedül osonjon a sötét folyosók ijesztő világában. Hirtelen egy résre nyílt ajtót fedezett fel maga előtt, miközben mögötte felhangzottak Percy jellegzetes, fölényes lépteinek zaja. Pillanatnyi habozás után bement az ajtón és hangtalanul becsukta maga mögött. Megvárta, amíg Percy lábdobogása elhalkul, s csak az után nézett szét a szobában. Abban nem volt más, csak egy magas tükör. Mikor közelebb lépett, a hold fényénél csak annyit tudott kivenni, hogy Edevis. Kíváncsian belenézett a tükörbe, de rögtön hátra is hőkölt. Bár a terem teljesen üres volt, a tükörben emberek voltak, nem is egy és további színes dolgok, amiket Hermione a nagy sietségben nem tudott beazonosítani. Most azonban csak a saját maga riadt arcát látta benne. Hermione gyorsan forgó agya annyit kitaktikázott, hogy ha közelebb lép, akkor a tükör mutatni fog valamit. Ettől a felfedezéstől felbuzdulva közelebb lépett a tükörhöz és nézte a saját másolatát, ami, bár ugyan úgy mozgott, mint ő, de a háttér már volt.
A tükörbéli Hermione előtt egy asztal volt tele díjjakkal és két díszes pergamen, egyiken RBF, másikon RAVASZ felirat állt, de mind a kettő tele volt K-kal, vagyis Kiválókkal. A másik ami feltűnt az igazi Hermionénak az a szoba volt, ami a plafonig érő könyvespolcok, tele csupa vastag kötetekkel és a hangulatos fénnyel, amit a falból kinyúló kandalló idézett, igen kellemes érzéssel töltötte el. A tükörkép-Hermionét ezen kívül jó pár ember vette körül, többségükben lány, de ott volt Harry és Ron is. Az egész tömeg, bár hallani nem lehetett, mind gratulálnak Hermionénak a kiváló teljesítményéért, még Ron is. De a tükörkép-Hermione szebb is volt: nem voltak lapát fogai, a haja kellemesen hullámos és egy jó fél fejjel magasabb is volt az eredetinél.
Hermione, miután vagy öt-tíz percig nézte meredten a tükröt, elmosolyodott és leült olvasni (a tükörkép-Hermione ugyan így tett). Tudta, ez nem valóság, ez csak ami lehet, de még inkább akar, vágyik rá. Rájött, hogy ő ezt nagyon szeretné, akarja, vágyik rá, hogy legyenek barátai, akik nem féltékenykednek, hanem örülnek a sikereinek, vágyik a jó eredményekre, elismerésekre és vágyik egy nyugodt, könyvekkel teli szobára, ahol nyugodtan olvasgathat a lobogó tűz fényénél.
Olvasás közben gyakran fel-felpillantott a tükör által létrehozott képre és ilyenkor szélesen elmosolyodott. Megértette, nem szabad túlzottan beleélnie magát, mert, ha eltúlozza, annak következményei lesznek. Azt is tudta, nem jön, nem jöhet vissza még egyszer ide, mert még kísértésbe esik és folyton folyvást vissza fog ide jönni, míg egyszer csak elfelejt élni.
Így teltek el az órák, míg egyszer csak pirkadni kezdett. Akkor Hermione felpattant, mint akit megcsíptek, és riadtan nézett ki az ablakon.
- Már hajnal van?! - kérdezte magától félhangon. - Mégis hogyan jutott eszembe ilyen ostobaság, hogy éjjel a folyosókon rohangásszak?! Akár észre is vehettek volna és pontot vonnak le!
Azzal kétségbeesetten elszáguldott a griffendélesek hálóterme felé.
Ám a nagy sietségben nem vette észre, amit a tükörkép-Ron félénken megfogja tükörkép-Hermione kezét...
* Az év végén, egy nappal Harry és Voldemort csatája után *
Hermione éppen a frissen felébredt Ronnak mesélte nagy hévvel a történteket és közben nagyon örült annak, hogy Ronnak nincs semmi baja. Ekkor azonban Dumbledore professzor lépett be a gyengélkedőbe; megtudakolta, hogy van Harry, majd Hermionéhoz lépett.
- Granger kisasszony, feljönne velem az irodámba kérem?
- Természetesen - mondta kicsit meghökkenve Hermione.
Az igazgatóval együtt ott hagyták a furcsálló tekintetű Ront és az eszméletlen Harryt és szótlanul fölmentek az irodájába. Ott aztán Dumbledore professzor lezárta az ajtót és komolyan, mégis mosolyogva fordult Hermione felé.
- Miss Granger, úgy gondolom, ez magát illeti - mondta azzal átnyújtott egy, az átlagosnál jóval nagyobb kézi tükröt, aminek ezüst kerete volt.
- Ez micsoda?
- Ez Edevis tükréből egy darab.
- Tényleg? És miért kapom?
- Mert ez egy csodálatos tárgy és el kellett pusztítanom a többit, így most mindenki azt hiszi, hogy Edevis tükre örökre megsemmisült, de én neked adom ezt az utolsó darabot.
- És miért éppen nekem? - kíváncsiskodott tovább Hermione.
- Mert csak te tudod kezelni - hangzott az egyszerű válasz. - Mindenki, aki egyszer is látta ezt a tükröt, az visszajött, ha megtehette, de te nem. Te rájöttél, hogy az nem vezetne jóra, ezért adom ezt neked.
- Tényleg bármikor belenézhetek?
- Én csak az évi két-három alkalmat javasolnám.
- Rendben van, úgy lesz, uram, megígérem - válaszolta mosolyogva.
* A második osztály téli szünetében, szilveszter éjjelén *
Hermione most vette elő először a tükröt, mióta megkapta. Lámpafénynél nézte az immáron kicsinyített alakokat. A kép szinte semmiben sem változott, csak abban, hogy Hermione már észre vette, hogy a tükörkép-Ron fogja a tükörkép-Hermione kezét. Ez először meghökkentette, majd betudta annak, hogy csak szeretné, hogy Ron mellette legyen, mint barát. Ezt diktálta az esze. A szíve természetesen azt, hogy szeretné, ha nem csak mint barát fogná a kezét; ám ezt a hangot Hermione persze elnyomta, hiába állt a tükörben Ron olyan közel hozzá, hiába látta, hogy hogyan ragyog fel Ron arca, mikor ránéz és hiába volt a tükörkép-Hermione nyakában egy átszúrt szívet ábrázoló nyaklánc, amit bizonyosan Rontól kapott, ezek a nyilvánvaló tények valahogy elkerülték a figyelmét. De nem, ezeket is látta ám Hermione, csak magának sem akarta bevallani az igazat, ezért inkább tüntetően elrakta utazóládájába a tükröt és lefeküdt aludni.
* Harmadikban, amikor Ron és Hermione összevesztek, egy borongós estén *
- Hogyan nem bírja fölfogni, hogy nem Csámpás volt? - sírta a párnáját szorongatva Hermione. Egy különösen esős napon, mikor Ron megint megsértette, nem is egyszer, már nem bírta tovább, és sírva rohant fel a lányok hálótermébe. Azóta az ágyán ül és a miérteken tűnődik. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elővette Edevis tükrének azt a darabját, amit két éve kapott, és belenézett.
Nem látott benne mást, csak saját magát és Ront. A tükörkép-Ron odamegy tükörkép-Hermionéhoz és őszintén bűnbánó arccal bocsánatot kér, amiért ilyen volt és megfogva tükörkép-Hermione mind a két kezét, kérdezi: "Meg tudsz nekem bocsátani?" Erre tükörkép-Hermione síró arccal a karjaiba veti magát és megöleli.
Az igazi Hermionének elég volt ennyi, bedobta a ládájába a tükröt és az eddigieknél még jobban elkezdett sírni.
* Negyedikben, a karácsonyi bál előtt *
Hermione épp a ruháját és a kiegészítőit szedte össze, mikor a kezébe akadt a tükre. Egy hirtelen (és rossz) ötlettől vezérelve belenézett, de nem azt látta, amit ő akart, azaz, hogy Viktor Krummal táncolnak, vagy sétálnak, vagy ilyesmi. A nagyteremben volt a bálon és táncolt. De nem Viktor Krummal, hanem Ronnal. Bizony, Hermione nem kicsit volt dühös, amiért azt látta, hogy Ron a dísztalárjában keringőzik vele, nem pedig azt, hogy Viktorral táncolnak.
- Ez nem igaz! - kiáltott a tükörre. - Nem is ez a vágyam! -
Ám a tükör rendületlenül mutatta ugyan azt a képet, amivel csak azt érte el, hogy Hermione dühösen bevágta a ládába és elment zuhanyozni. Hiába tudta a szíve mélyén az egyértelműt, mégis úgy tett, mintha nem tudna semmiről semmit, tagadta még a gondolatot is, hogy neki akár megakadna Ronon a szeme, bár esténként egyre többet gondolt rá, de erre csak legyintve azt mondta magának: "Ugyan már, hisz már négy éve ismerjük egymást, természetes, hogy kicsivel többet gondolok rá! Harryre is ugyan ennyit gondolok!" Ezzel csak az volt a baj, hogy nem volt igaz.
* Ötödik év végén, egy nappal a Roxfort Expressz indulása előtt *
- Hermione, minek mész bepakolni? Hiszen csak holnap megyünk! - mondta értetlenkedve Ron.
- Azért mert akkor legalább nem holnap kell vele vesződnöm az utolsó pillanatokban! - vágott vissza Hermione, azzal fölszáguldott a lányok hálószobáihoz vezető lépcsőn. Igazából a felét már tegnap bepakolta, ez csak ürügy volt arra, hogy feljöjjön, mert meg akarta nézni a tükröt, de nagyon sürgősen. Erre akkor döbbent rá, mikor egyszer csak azon kapta magát, hogy már vagy öt teljes perce meredten bámulja a varázslósakkozó Ront. Elkezdett sejteni valamit, amit eddig a szőnyeg alá söpört, mikor szóba jött.
Addig turkált mágikus úton kitágított ládájában (Másképp hogyan férne be az a tengernyi könyv?), amíg egyszer csak kirántotta a szépen összerendezett ruhakupac alól Edevis mágikus tükrét. Hermione zihált izgalmában; félt attól, amit láthat benne, de szinte tudta, hogy mit fog mutatni a tükör. És jól sejtette; mikor közelebb hajolt az üveglaphoz, azon megjelent ő és Ron. Tükörkép-Hermione szaladt tükörkép-Ron felé, aki mikkor kartávolságra értek egymáshoz, akkor fölkapta és hosszan megcsókolta tükörkép-Hermionét. Az igazi Hermione lassan leeresztette a kezét és lehuppant az ágyára. Már mindent értett. Miért volt minden képben benne Ron? Mert...
- Szeretem Ront - suttogta megsemmisülten.
* A vonaton, Ron van egyedül a kupéban *
Ron kicsit unatkozott, így, hogy Harry elment a mosdóba Hermione pedig kivett valamit a ládájából, és se szó, se beszéd, elrohant. A tekintete most a kupé közepén, nyitva hagyott ládára tévedt, amiből egy ezüst valami kandikált ki. Ron körülnézet és óvatosan kihúzta a nagyméretű kézi tükröt, amit Hermione minden bizonnyal hanyagul rakott vissza, miután használta. Ron belenézett, de amit benne látott, az rettentően meglepte. A tükörben ő éppen Hermionéval csókolózott.
- Mi a...? - de nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis ismerősen gyors léptek hangzottak fel, ő pedig megijedve dugta vissza a ládába Edevis tükrét.
* Hatodikban, miután Ron elkezdtett Lavenderrel járni *
Hermione nagyon sírt, mert most már tudta, milyen is az a szerelmi bánat. Elsős korukra gondolt, és eszébe jutott a tükör. Tudta, mit látna benne, de azért elővette. Az volt, amire gondolt; nevezetesen Ron szakít Lavenderrel és ővele akar járni, amire igent válaszol. Eddig legalább mikor megsértette, nem volt belé szerelmes, vagy legalábbis letagadta. De most! Minden olyan jól ment, gondolta Hermione, de hirtelen megváltozott, goromba lett, pedig nem is okoskodtam akkor! Szegény Hermione nem tudhatta, hogy Ron azért ilyen vele, mert ő már járt valakivel, míg Ron nem. Pedig ha Ron tudta volna..!
* Mikor sátorban laktak, azon az éjszakán, amikor Ron elrohant *
Hogy mondhatta?! Hogyan gondolhat ilyet őróla? Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok cikáztak az agyában, miközben zokogott, de úgy igazán, szívét kiöntve zokogott és fájt, feszegette belülről, hogy Ron nincs itt, és nem ordíthatja azt az arcába, hogy "Még hogy Harryt választottam?! Hisz téged szeretlek, te őstulok!" Le akarta ordítani a fejét, amiért ilyeneket beszélt és amiért elment és ott hagyta őket itt, a semmi kellős közepén, benne a ragadós, bűzös trutymóban, mert neki úgy tartotta rossz kedve. Jelen pillanatban utálta és dühös volt, de annyira, hogy mindent a fejéhez vágott volna és még megtoldotta volna egy tucat pofonnal és pár jól irányzott ártással is, csak hogy érezze, milyen az amikor igazán fáj. Nem, még ezt is kevés volt Hermione szerint, azt akarta, hogy a lelkében fájjon, dupla annyira, mint amennyit ő valaha is okozott neki, hogy visszaadja annyi évnyi fájdalmat, ami miatt szenvedett és még többet... De mire ezt az eszmefuttatást végigvitte, addigra tudta, hogy nem tudná megtenni; ő nem olyan, nem tudna annyi fájdalmat okozni Ronnak, bármennyire is akarná, sem akaratereje, sem szíve nem lenne hozzá.
Akaratán kívül, spontán cselekedő keze a gyöngyös táskát vette magához, és addig turkált benne, míg megtalálta az általa annyira elrejett tükröt és a kisírt szemei elé emelte. Könnyfátyolos szemein keresztül homályosan látta, ahogyan Ron jön be a sátorajtón, odamegy a zokogó Hermionéhez, megfogja a vállát (itt az igazi Hermione szinte már várta, hogy egy vizes kéz óvatosan a vállára tegye a kezét), majd letérdel elé és elmotyog egy bocsánatot és szorosan megöleli sírástól remegő testét. Mikor elengedte, eltolta magától, azt mondta, hogy "Tudom hogy egy nagy őstulok voltam, nem gondoltam komolyan, hogy Harryt szereted, mert..." itt elcsuklott a hangja, de végül a tükörkép-Hermione szemeibe nézve kimondta: "Én szeretlek Hermione Granger. És te?", amire a válasz az "Én is szeretlek!" volt.
Hermione ettől még jobban elkezdett zokogni, mert a nagyon friss sebet, amit Ron okozott, most felszakította és kimélyítette ez a kép. Hermione egész éjjel fent volt, de a várva várt magas, vörös hajú alak csak nem jött...
* Tizenkilenc később, egy nappal mielőtt Rose elment volna Roxfortba *
- Rosie drágám, bejönnél egy percre? - kérdezte Hermione nyugodt hanggal.
- Persze, anya, de ugye nem azt akarod megkérdezni, hogy mindent bepakoltam-e?
- Nem.
- Oké, itt vagyok! - mondta, mikor belépett szüleinek hálószobájába.
- Mutathatok valamit? Valami titkosat? - kérdezte mosolyogva Hermione.
- Mit? - Rosie kezdett felcsigázódni attól a gondolattó, hogy anyja valami titkosat akar neki mutatni.
Mrs Weasley kihúzta az egyik fiókját, amiben ruhák voltak, kivette teljesen a fiókot és a lyukon benyúlva tapogatózni kezdett. Kisvártatva megtalálta, amit keresett, a fiók helyéről ugyanis kihúzta Edevis tükrét.
- Ez mi? - kérdezte tágra nyitott szemekkel.
- Ez egy tükör - kezdte, miközben leültek az ágyra. - Még elsős koromban kaptam év végén. Hosszú évekig használtam, de most fogok belenézni utoljára és elmondom neked. Aztán a tiéd.
- Tényleg? - kérdezte elámulva Rosie.
- Igen, de ez nem egy átlagos tükör. Ez azt mutatja, amit igazán szeretnél, amit a szíved legmélyén kívánsz. De vigyázz vele, évenként csak egyszer-kétszer nézz bele, ne többször, különben a tükör fogságába kerülsz és el fogsz felejteni élni a nagy ábrándozásban!
- És te mit látsz benne?
Hermione belenézett a tükörbe, majd ezt mondta: - Én magamat és Ront látom, de öregek vagyunk, ősz a hajunk meg minden. Körülöttünk gyerekek rohangásznak, az unokáink. Egy szép kis nappaliban vagyunk, ebben a házban csak a berendezés kicsit másabb; több a könyv, és úgy látom, hogy varrok meg hímezek. - Rosie várta a folytatást, de mikor nem kapta meg, Ezt kérdezte:
- Ennyi?
- Igen drágám, de én tényleg ezt szeretném - felelte mosolyogva.
- Értem. Majd igyekezet unokaügyben - mondta viccelődve.
- Na azért nem kell annyira sietni azzal! - rótta meg Hermione.
- És most már tényleg az enyém?
- Igen kicsim - válaszolta Hermione, azzal átadta lányának a tükröt. Ő óvatosan megfogta, felpattant és már ment volna ki,mikor anyja még utánaszólt: - Rosie, ezt kérlek, ne mondd el senkinek, még az öcsédnek és apádnak se, legyen ez a mi kis titkunk, oké?
- Rendben anya - mondta, azzal kiviharzott az ajtón. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;