2. fejezet: Fred és George

- Igazságtalanság, hogy le kellett feküdnünk! – mondta James.
- Igen, és az is, hogy nem próbálhattuk ki miattad – szólt közbe Wesley.
- Micsodát? – pislogott álmosan Albus.
- Semmit – intette le James. – Aludjál!
Az öt fiú egy-egy szivacson feküdt és az ablakon át beszűrődő holdfényénél beszélgettek.
- Nyugi, előttünk áll az egész holnapi nap – jegyezte meg Fred.
- Egyáltalán nem biztos – vágott közbe Brad. – Mi van, ha…
- Éjszaka valamelyikünk szívrohamot kap? – fejezte be Wesley.
Fred erre nem válaszolt, míg James helyeslően bólogatott.
- A felnőttek erre miért nem gondolnak soha?
- Nem tudom – rázta a fejét tanácstalanul Bradley. – Olyan esetlenek szegények.
- De apa nem – szólt közbe Fred. – Ő nagyon jó fej.
- Persze, de ő is feleségül vette anyát, és ezzel meghajolt a nőuralom előtt – mondta nagy bölcsen Wesley.
- James, nem tudok aludni – motyogott közbe Albus.
- Akkor menj át a lányokhoz!
- Nem megyek!
- Akkor meg maradj csöndben!
James fejbe vágta öccsét egy párnával, mire az mérgesen hozzávágta plüssmaciját.
- Párnacsata! – kiáltott fel Fred, mire az öt gyerek hatalmas ordítások közepette háborúba tört ki.

- Sortűz! – kiáltotta el magát Wesley, és Bradleyvel egyszerre kezdték el bátyjukat dobálni.
Fred erre bevetette magát a szekrény mögé.
- Szedjük ki onnan! - rikkantotta Brad.
Frednek gyorsan kellett cselekednie, ezért fogta magát, és nekilátott, hogy felmásszon a szekrénytetejére.
- Ez meg hova tűnt? – csodálkozott Wesley, majd a nevetéstől roskadozó James felé pillantott. – Eltűntetted?
- Én aztán nem! – vihogott James.
- Hé, fiúk! – rikkantotta Fred, majd amint az ikrek megszólaltak, egy párnát repített hozzájuk a szekrénytetejéről.
A két kisfiú rémülten menekült a szivacsukhoz, majd pajzsként maguk elé tartották.
- Hogy másztál fel oda? – kérdezte Bradley.
- Repültem –vágta rá Fred, mire James még jobban nevetni kezdett.
- Na de tényleg – pislogott Albus is.
- Csak felmásztam – vonta meg a vállát Fred. – De mindjárt lemegyek…
Ebben a pillanatban azonban megnyikordult az ajtó, és lassan kitárult.
Fred villámgyorsan lebukott, s így nem vette őt észre belépő nagyanyjuk.
- Merlin szakállára, mit műveltek ti itt?! – kérdezte döbbenten Molly.
- Esti tornát tartottunk – vágta rá James.
- Esti tornát? A többiek nem tudnak tőletek aludni! Miért nem feküdtetek még le? És hol van Fred?
- A… - kezdte vihogva Bradley.
- Kiment a mosdóba – hazudta gyorsan James.
- Jól van. De ha még egyszer akárcsak egy nyikkanást is hallok ebből a szobából, külön költöztetlek titeket! – fenyegetőzött Molly, azzal ott hagyta a fiúkat.
Amint elhaltak léptei a gyerekek nevetésben törtek ki.
- Fred, gyere le! – szólt barátjára James.
- Mindjárt… csak… - motyogta Fred.
- Mit találtál? – kérdezte rögtön Bradley.
- Semmit… - motyogta Fred.
Ez persze nem volt igaz.
A szekrénytetején két fénykép és egy levél volt.
A fiúnak nem kellett sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön, a két kép nagybátyát és apját ábrázolja.
Az első képen körülbelül vele egyidősek voltak, az Odú kertjében feküdtek hason, és vigyorogva integettek a kamerába.
A másikon olyan tizenöt évesek lehettek, arcukon hajszálegyforma vigyor volt, közösen fogták a kviddicskupát, vállukon pedig egy hatalmas „A Weasleyk a Griffendéllel vannak!” feliratú zászló díszelgett.
Fred egy darabig csak bámulta a képeket, eleresztve füle mellett a többiek megjegyzéseit, és kéréseit, hogy jöjjön le.
Megállapította, hogy teljesen ugyanúgy néz ki, mint az egykori ikrek, az arca, a haja, a szája, sőt még a szeme is ugyanúgy csillog, mint nekik.
- Szerintem ez oda kövesedett – jegyezte meg odalent James.
- Olvasszuk fel – ajánlotta Brad.
- Aludjunk, egyszer talán csak lejön – mondta Wesley. – Ha alszunk, hamarabb lesz holnap.
- Ez igaz – bólintott James. – Fred, nem kapcsoljuk le a villanyt, ha felolvadtál, gyere le.
Fred nem reagált, helyette a kezébe vette a levelet.
- Fred és George Weasley végrendelete és esküje - olvasta fel suttogva Fred.
Nagy, ügyetlen betűkkel volt írva, valószínűnek tűnt, hogy ezek az ikrek első betűi voltak.
„Ha a fent említett két személyt elérné a halál, akkor a következő dolgokat a következő emberekre ruházzák rá:
Fred zoknijai - Ronra, mert neki kevés zoknija van
George könyvei - Percyre, mert ő már jól tud olvasni
Fred ágya - egy csövesre, hogy ne kelljen a földön aludnia
Fred és George seprűje - temessék melléjük
George kenőmájas szendvicse - Ginnyre, hogy megszeresse a kenőmájast
Fred rajzai - Anyára, mert szerinte Fred művész lesz
George csavarhúzó bábuja - Apára, mert szereti a muglik dolgait
Fred és George szobáját - Billre, hogy a barátnőjének is legyen szobája
Fred békája - Charlie-ra, hogyha majd sárkányt fog tartani, legyen mivel etetnie
Fred és George koszos alsógatyái - Muriel nénire, hogy még többet kiabáljon
Amennyiben meghalnának a fent említett személyek, kérik, hogy egyszerre temessék el őket, az Odú kertjében, mert szerettek ott játszani.
A fent említett két személy szeretne még egy esküt letenni:
Fred esküje: Én, Fred Weasley, megfogadom, hogy megnyerem egyszer a kviddicskupát, mert nem ér, hogy Charlie nyert, én meg nem!
George esküje: Én, George Weasley, megfogadom, hogy a kviddicskupát egyszer a kezemben fogom tartani, hogy elmondhassam anyának, igenis hasznos vagyok!”
Fred szíve összeszorult, mire a levél végére ért.
Bár a levél vidám hangulatú volt, mégis összeszorult a szíve.
A nagybátyja meghalt. Az apja testvére volt. Az ikertestvére! El se tudta képzelni, hogy mit tenne, ha bármelyik testvére meghalna.
Hiszen az lehetetlen! Egy testvér nem halhat meg!
A Fred Weasleyk nem halhatnak meg! Nem veszítheti el valaki az ikertestvérét! Egyszerre kellett volna eltemetni őket valamikor. Valamikor sokkal később! Mikor már nagyszakálluk lesz, és olyan öregek lesznek, hogy kiöntik a vajsörös üveget is, akkor mikor már neki is gyerekei lesznek, mikor már százévesek lesznek. Akkor kéne őket eltemetni együtt.
Frednek nem szabadott volna meghalnia. Olyankor nem. Egyedül nem!

Fred arra ébredt, hogy még mindig a szekrénytetején fekszik, arca pedig az ikrek gyerekkori fényképére tapad.
Kinézett az ablakon, odakint gyengéden sütött a nap.
A többiek még aludtak, aminek rendkívüli módon örült, így ugyanis nem tettek fel neki hülye kérdéseket alvó helyével kapcsolatban.
Lemászott a szekrényről, majd gyorsan kicsusszant az ajtón.
Odalent halk beszélgetés folyt, bizonyára a korai gyerekek keltek már fel.
Frednek nem volt kedve részt venni nagyanyja etető akciójában, annak ellenére, hogy hasa ijesztően korgott.
A szülők már mind elmentek, hogy részt vegyenek egy luxusnyaraláson, vagy belevessék magukat a munkába.
Fred kisietett az udvarra, és egyenesen nagybátyja sírjához ment.
Odakint még kissé hűvös volt, de Fredet nem zavarta túlzottan, hogy pizsamában, mezítláb nem épp a legokosabb dolog a bogáncsos kertben mászkálni.
A kert még az előző napi kutatás következtében elég rossz bőrben volt, de a sír teljes pompájában feküdt egy nagy fa alatt.
Fred lassan a sírhoz lépett.
A szellő hatására lágyan ringtak a sírra helyezett virágok.
- Fred Weasley, akinek csak vicc volt az élet és a halál - motyogta Fred, és ránézett névadója fényképére.
Az már kissé elkopott, de a mosolyt még mindig kilehetett venni arcáról.
- Bárcsak ismerhettelek volna… - motyogta Fred.
- Hé, Fred! – James és az ikrek jelentek meg az udvaron.
Fred villámgyorsan hátrafordult, a többiek már felöltözve közeledtek felé.
- Fred, mit csinálsz te itt? – kérdezte James. – Gyere már, öltözz fel, és mutasd meg végre azt a valamit, jó?
- Persze, oké – felelte Fred, és végre levette szemét a sírról. – Mehetünk!