3. fejezet: Az első kívánság

- Ez hihetetlen… – motyogta James, és elképedve meredt a csodalámpára.
- Ugye? Rendes tőlünk, hogy megvártunk, nem? – kérdezte vigyorogva Fred.
- De, nagyon! És hogyan nyitjuk ki?
- Megdörzsöljük! – vágta rá gondolkodás nélkül Bradley.
A fiúk egymásra néztek.
A kertben voltak, körbeülve a lámpát, és vártak, hogy valamelyikük csináljon valamit.
- Na jó, akkor majd én megpróbálom – tört meg a csendet James, majd erőteljesen dörzsölgetni kezdte a lámpát.
Nem történt semmi.
James újra megdörzsölte, de változás még mindig nuku.
- Á, ez nem is igazi csodalámpa! – hagyta abba dühösen és csalódottan James.
Fred is megpróbálkozott.
- Talán finoman kell. – Azzal Fred lassan simogatni kezdte a lámpát.
- Ijesztő – motyogta Wesley.
A többiek teljes mértékben egyetértettek vele. Mindannyian megborzongtak.
Volt valami természetfeletti a lámpásban, a kisugárzásában.
Fred egyre jobban dörzsölni kezdte, a többiek pedig már nem mertek megszólalni.
- Áo – kiáltott fel Fred, és eldobta a lámpát.
- Mi az? – kérdezte izgatottan James.
- Teljesen átforrósodott! – válaszolta Fred, vörös kezeit fújogatva.
- Nézzétek! – szólt közbe Bradley, ujjával a lámpára mutatva.
Egyre fényesebben kezdett izzani, és gomolygó füst tört elő belőle.
- Ki fog jönni egy szellem – motyogta Wesley.
Egy pillanat múlva pedig valami tényleg előjött a lámpásból.
- Dzsinn! – szökkent talpra Fred.


- De minek kívánnánk magunknak sajtosszendvicset? Bemész, azt eszel! – intette le barátját James. – Seprűt.
- Minek? Még úgyse vagyunk Roxfortosok – vágták rá az ikrek.
- És különben is csak egy seprűt kérhetnénk – tette hozzá Fred.
- Akkor váltogatnánk egymás közt – felelte James.
A gyerekek a Dzsinn előtt ültek, és tanakodtak.
- Mi lenne, ha mindenkinek lenne egy kívánsága? – kérdezte James.
- De négyen vagyunk és csak három kívánság van – vágott közbe Fred.
- Az ikreknek közös járjon – javasolta James.
- Ne!
A fiúk egyre hevesebben vitatkoztak, a Dzsinn ellenben türelmesen várta az első kívánságot.
- Fred! FRED!
A négy fiú egyszerre fordult meg.
- Ez mi? – kérdezte Lucy, érdeklődve figyelve a Dzsinnt.
- Lucy, tűnj el innen! – szólt rá Wesley.
- Nem is csináltam semmit! Ez mi? Egy szellem?
- Nem szellem – felelte Brad. – Menj el!
- Nem megyek! Ha elküldötök, elmondom anyának, hogy szellemekkel beszélgettek – fecsegett a kislány, mire Wesley elvörösödött.
- Fogadjunk, hogy nem mondod el! – kiáltotta a fiú, majd a Dzsinnhez lépett, még egyszer megdörzsölte a lámpát, és így szólt:
- Azt kívánom, hogy Lucy egy nyávogó macskává változzon!
Abban a pillanatban pedig egy vörös bundájú macska jelent meg pontosan ott, ahol eddig Lucy ült.
- Wesley! – csattant fel Fred. – Mit műveltél?
- Kívántam – felelte a fiú.
- De most Lucy macskává változott! – ismertette a tényeket James.
- Úgyis mindig úgy nyávog, mint egy cica – kelt ikertestvére védelmére Bradley.
- Vissza kell változtatnunk – jelentette ki Fred.
- Minek?
- Szerinted anyáék díjaznák, hogy macska lett a húgunkból? – tette fel a kérdést Fred.
- Persze – vágták rá az ikrek.
Fred a fejét fogta, a Dzsinn továbbra is türelmesen várt, míg James leült a földre, majd megszólalt:
- Nem kéne egyébként megkeresnünk Lucyt?
Unokatesói erre körülnéztek, majd rémülten vették tudomásul, Lucy, vagyis a macska, eltűnt.

Már ebédhez hívták a gyerekeket, de Lucy még mindig nem került elő.
- Mit csináljunk? – kérdezte James, egy faágon ülve, ahova abból a szándékból mászott fel, hogy esetleg onnan megpillanthatja az elveszett testvért.
- Keressétek tovább, addig én kimentem magunkat az ebéd alól – jelentette ki Fred, azzal elsietett.

- Fred! – kiáltotta James, mikor barátja visszatért.
- Meg van? – kérdezte mélysóhajtással Fred.
- Naná – vigyorgott Wesley, miközben „húga” farkát húzogatta.
- Helyes, a nagyi tíz percet adott, utána mennünk kell enni.
- Fogadjunk, hogy te javasoltad, hogy együnk – vágott közbe James.
- Éhes vagyok, nem én tehetek róla – tárta szét a karját Fred. – Hol a Dzsinn?
Bradley a háta mögé bökött.
- Hol? – ismételte Fred.
- Hát o… Oppá – motyogta James, és kutatóan körül nézett. – Brad, hol a lámpa?
- Honnét tudjam, Wesley vigyázott rá.
- Én találtam meg Lucyt! – csattant fel Wesley.
- Nane! Azt akarjátok mondani, hogy nincs meg a lámpa?!
- Meg van… – dörzsölte meg a fejét James. – Csak hát nem itt…
- Ellopták! – jelentette be drámaian Brad.
- Ki lopta volna el?
- Hát… – kezdte sejtelmesen Wesley. – Az illetőnek ördögi tekintete van, vörös haja, akár az ördögnek…
- Azaz neked? – szólt közbe Brad.
- Éés… egyszerűen csak úgy becézik… Hugo!

Az ebéd meglehetősen nyugalmasan telt, habár a négy gyerek folyamatosan ördögi pillantásokat küldött Hugo felé.
- Ördögi Hugo – suttogták az ikrek.
- Hogy mondjátok? – pillantott oda nagyapjuk.
- Ööö… dögi rugó.
- Dögi?
- Igen, az a dög becézése – improvizáltak az ikrek. – Rugóról, a dögiről beszéltünk.
Arthur egy pillanatig még figyelte őket, majd elfordította a tekintetét.
- Mit fogunk tenni? – fordult bátyjához Brad.
- Mi van, ha nem is Hugo lopta el? – tette fel a költői kérdést James.
- Hát…
- Fred – fordult unokájához Molly -, hol van Lucy?
- Öööö…
- Fürdik – vágott közbe James.
- Meztelenül, ne nézd meg – tette hozzá Brad.
- Igen! – helyeselt Fred is.
Molly egy pillanatig latolgatta, hogy megnézi a kislányt, de végül is a konyhában maradt.
- Ebéd után irány Hugo! – adta ki a parancsot Fred.