Akkor talán...


Tonks és Richelle a Grimmauld téri ház szalonjában ültek. Richelle éppen valamit mesélt Tonksnak, ám ő nem igazán figyelt rá. Most valahogy minden gondolata Remus körül forgott, jobban, mint általában. Mostanában jutott el odáig, hogy tökéletesen elege van ebből a „valami van köztünk, de mégsem történik semmi”-állapotból. Hiszen már hónapok óta szerelmes volt a férfibe, és érezte, hogy Remus sem közömbös iránta. Ezenkívül Richelle is osztotta a véleményét, és ez neki majdnem bizonyíték volt, hogy Remus is szereti őt, hiszen barátnője megérzései mindig beváltak. Mégsem tűnt úgy, hogy Remus közeledni próbálna felé, és bár Richelle egyértelműnek tartotta, hogy akkor Tonksnak kellene megtenni az első lépést, ő inkább várt. Eddig. Most már azonban nem akart, és napok óta azon gondolkozott, hogy mondja el Remusnak, hogy szereti őt. Mert meg akarta tenni, ebben már egészen biztos volt. Mivel állandóan ezen járt az esze, még a szokásosnál is kevésbé figyelt oda más dolgokra. Mint például most a barátnőjére, aki folyamatosan beszélt hozzá, de ő ebből nem fogott fel egy szót sem. Azt azonban, hogy odakint, az előszobában kinyílt a bejárati ajtó, meghallotta. Sejtette, hogy ki érkezett meg, és szívdobogása felerősödött, amikor felismerte Őt a hangjáról, amint Siriusszal beszélget.

– Elmondom neki – szólalt meg váratlanul, barátnője pedig teljesen összezavarodott ettől.
– Kinek? Mit? – kérdezte Richelle értetlenül.
– Remusnak. Hogy szeretem. El kell mondanom neki...
– Mi? Most azonnal?
– Nem, nem, dehogyis – válaszolta Tonks. – De meg kell tennem. Már rég meg kellett volna tennem.
– Nahát – mosolygott barátnője. – Örülök, hogy végre rájöttél. Igaz, hogy már hetek óta ezt mondogatom neked, de nem számít. A lényeg, hogy megértetted.
– Igen. Elmondom neki. Csak még azt nem tudom, hogyan és mikor.
– A helyzet majd adja magát. Mondjuk ma. Miért kellene tovább húzni az időt? És minden este kettesben vagytok, nem?
– Igen, az utóbbi hetekben szinte minden nap – válaszolta Tonks. – De ez akkor sem lesz könnyű... – tette hozzá sóhajtva.
– Ugyan már! Ő is szeret téged. Ebben biztos vagyok! Jaj, el sem hiszem! – mondta izgatottan Richelle. – Végre, végre elmondod neki!

*

– Na? – érdeklődött Richelle másnap este a Főnix Rendjének gyűlése után.
– Mit na? – kérdezett vissza Tonks.
– Jaj, hát tegnap este, Remus... Tudod?
– Ja, igen, persze. De menjünk fel, ne itt. – Azzal Tonks megfogta barátnője karját, és felmentek a szobájába.
– Szóval? – Richelle már nagyon türelmetlennek tűnt.
– Semmi – felelte Tonks egyszerűen.
– Mi? Hogyhogy semmi? Nem beszéltél vele?
– Nem.
– Miért nem? De hát azt mondtad, hogy...? – Barátnője csodálkozva nézett rá.
– Igen, azt mondtam, de ez nem ilyen egyszerű! – fakadt ki Tonks. – Ez annyira... Jaj, beszélgettünk megint. Késő estig, és annyira jó volt, és tudom, hogy akkor kellett volna, de ez annyira képtelenség. Mondtam volna neki csakúgy, hogy „Remus, szeretlek?” Vagy kezdtem volna ecsetelni, hogy már akkor szimpatikus volt, amikor megismertem, aztán jó barátom lett, de úgy érzem, még többet érzek iránta?
– Mondjuk például ezt mondhattad volna neki... Atyám, Tonks... Nem hiszem el! – Richelle látszólag még mindig nem értette a problémát. – Ezek egyszerű szavak, csak ki kell mondani...
– Egyszerű szavak, igen. De a tudat, hogy ki kell mondanod, és hogy ő reagálni fog rá olyan félelmet vált ki belőled, ami megakadályoz. Különben is ez így annyira bután jött volna ki... Annyira nem én vagyok.
– Nem – értett egyet barátnője. – Te az vagy, aki először is nem várna ennyit, hogy a másik cselekedjen. Másrészt az, aki nem csinálna olyan nagy ügyet abból, hogy bevalljon valakinek valamit. Főleg, hogyha ezen múlik, hogy eléred-e azt, amit akarsz. Azonban, ha belegondolok, tényleg furcsa lenne, ha te mondanál ilyeneket egy férfinek. És hogyha amúgy is ennyire félsz elmondani neki, hát miért nem hagyod, hogy a tettek beszéljenek?
– Te nem vagy normális... – jelentette ki Tonks, és hitetlenkedve bámult Richelle-re.
– Miért? Nem azt mondtam, hogy támad le őt, amikor legközelebb látod. Ez mondjuk sokkal jobban függ a helyzettől, de... Miért is ne?
– Persze, miért is ne...? – mondta Tonks ironikusan.

Igen, barátnője ötletét egyenesen őrültségnek tartotta. Egy ideig. Illetve, később is, de rájött néhány dologra. Például arra, hogy ő is őrült, és mindig is jellemző volt rá, hogy őrültségeket csinál, miért éppen most kellene változtatnia ezen? Azzal már napok óta teljesen tisztában volt, hogy valahogy egyértelműen Remus tudtára kell adnia, hogy szereti őt, mégsem tudta neki elmondani. Akármi is volt a saját illetve Richelle véleménye, tartott tőle, hogy esetleg mindketten félreértik Remust, aki valójában egyáltalán nem érdeklődik iránta. Így pedig csak bolondot csinálna magából. Nem mintha nem ez jellemezné az élete nagy részét, azaz tudta nagyon jól, hogy mindenki egy kicsit bolondnak tartja, és ez őt egyáltalán nem is zavarta, ez azonban akkor is más lett volna...
Mégis arra jutott végül, hogy valóban felesleges tovább várnia arra, hogy Remus tegye meg az első lépést, hogyha pedig tényleg nem tudja szavakkal elmondani neki, akkor talán mégis hasznos lenne, ha megfogadná barátnője tanácsát...

Elhatározta, hogy így is lesz, de ahogy Richelle is mondta, ez tényleg annyira alkalomfüggő volt. És az elmúlt napokban egyáltalán nem talált erre megfelelő alkalmat. Már kezdett lemondani arról, hogy lesz ilyen valaha is. De azért reménykedett...

*

Egyik este, mikor egy küldetésről elég későn ért haza, úgy tervezte, hogy azonnal lefekszik. Azután viszont meggondolta magát, úgy döntött, előtte iszik valamit. Bement a szalonba, ahol nagy örömére Remus is ott volt. A varázsló éppen a tüzet élesztgette a kandallóban, észre sem vehette, hogy a lány bement. Tonks töltött egy kis lángnyelv whiskyt két pohárba, majd halkan odament Remushoz, és leült mellé a földre.
– Szia! – köszönt neki, és odanyújtotta az egyik poharat.
– Szia! Nem is hallottam, hogy megjöttél. Köszönöm – mondta Remus, és elvette tőle az italt, majd kényelmesen elhelyezkedett mellette.
Tonks azt várta, a férfi megijed, amikor megjelenik mellette. Elmosolyodott. Mindig csodálta, de sosem értette meg, hogy lehet Remus ennyire nyugodt. Ő hasonló helyzetben valószínűleg felkiáltott volna, és kiverte volna a másik kezéből a poharat...

– Fárasztó napod volt? – érdeklődött Remus kedvesen.
– Kimerítő és hosszú – felelte Tonks, majd fejét ráhajtotta a férfi vállára, és kezével átkulcsolta a karját. Nem is értette, mi késztette erre hirtelen, de most nem érdekelte. Még sosem voltak talán ilyen közel egymáshoz, és az, hogy Remus el sem húzódott tőle...
Ez a legjobb alkalom! – villant át az agyán. Mégsem tett semmit, nem is mozdult.
Egy darabig csak szótlanul ültek egymás mellett, nézték a tüzet, néha belekortyoltak az italukba. Azután Tonks elengedte Remust, felemelte a fejét, és mélyen a férfi szemébe nézett. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, amíg csak nézték egymást – valószínűleg csak másodpercek, de ő óráknak érezte. Aztán közelebb hajolt Remushoz, és biztos volt benne, hogy most már ellenkezni fog, de akkor már késő volt, nem tudott megállni, megcsókolta őt. És amikor legnagyobb meglepetésére a férfi visszacsókolt, úgy érezte, a fellegekben jár...

De csak nagyon rövid ideig, amíg Remus váratlanul el nem húzódott tőle, és vissza nem rángatta a földre a következő mondatával.
– Sajnálom, ne haragudj, nem kellett volna – szabadkozott. Tonks nem nézett rá, hanem zavartan lehajtotta a fejét, és a földet bámulta.
– Nem, te ne haragudj – szólalt meg azután. – Szeretlek, Remus – mondta ki végre. – Azt hittem, te is szeretsz engem. Egy pillanatig biztos is voltam benne.
– Én is szeretlek – felelte a férfi.
– Akkor?
– Akkor sem lett volna szabad... Nem lehetünk együtt, Dora. Nekem is fáj, de így kell lennie. Nem élhetsz egy olyan férfi mellett, mint én...
– Miért nem? – kapta fel a fejét Tonks. – Mi akadálya a kapcsolatunknak?
– Az, hogy sokkal idősebb vagyok nálad, sokkal szegényebb, annál, hogy megérdemelnélek, és sokkal betegebb annál, mint akivel együtt normális életet lehet élni.
– Ezt nem gondolhatod komolyan! – hitetlenkedett a lány. Nem értette, Remusnak hogy lehet ilyen véleménye saját magáról, vagy hogyan képzelheti azt, hogy ezen indokok közül őt bármelyik is érdekelné.
– De igen, Dora, ez így van! – jelentette ki határozottan Remus.

Tonks természetesen nem hagyta annyiban, és még sokáig győzködte a férfit, hogy ennek az egésznek semmi értelme, ő úgy szereti, ahogy van, de Remus továbbra is makacsul állította, hogy nem akarja tönkretenni Tonks életét. A hosszú beszélgetés után végül a lány csak ennyit mondott:
– Rendben. Megértelek.
– Ennek örülök. Ezt az egészet meg... Én is sajnálom, Dora. Most jobb, hogyha elmegyünk aludni. Jó, éjszakát.
– Jó éjszakát – válaszolt Tonks, de amikor Remus kiment a helyiségből, akkor ő még ott maradt, és hosszasan elgondolkozott az este eseményeiről...

*

Tonks Richelle-nek már másnap elmesélte, mi történt előző este. Nem mintha olyan nagy kedve lett volna erről beszélni, de barátnője észrevette, hogy Tonks mennyire lehangolt, ráadásul ő és Remus szokatlanul furcsán viselkednek egymással, ezért rákérdezett, mi történt köztük. Richelle sem igazán értette az egészet, és most tanácsolni is csak annyit tudott neki, hogy legyen türelmes és kitartó, de ne túlságosan erőszakos, Remus pedig valószínűleg majd meggondolja magát.

Ez viszont az ő számára megint csak azt jelentette, hogy várakoznia kell, nem tud semmit tenni. És hiába mondta aznap este Remusnak, hogy megérti őt, valójában egyáltalán nem így volt. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a férfi komolyan hiszi; az, hogy idősebb nála, nem gazdag és vérfarkas, bármit is változtat a szerelmén. Ezeket eddig is tudta, és sosem érdekelte őt. Nem értette, miért okoz gondot akkor Remusnak.

Egyrészt össze volt zavarodva ettől az egésztől, másrészt szomorú volt emiatt, és azért, amiért tényleg nem tudott semmit sem tenni. Lassan, anélkül, hogy észrevette volna, a fájdalom egyre jobban a hatalmába kerítette. Csak ösztönösen tette a dolgát a munkahelyén és a Rendben, s szinte teljesen elutasította a társaságot. Nem akart emberek között lenni, néha még az is sok volt neki, hogy a Minisztériumban vagy a tanácskozásokon annyian vannak körülötte. Ő csak egyedül akart lenni, nyugodtan végiggondolni századszorra, ezredszerre is mindent, amit Remus mondott, és szerette volna megoldani ezt a dolgot, de semmi ötlete nem volt arra, hogyan győzhetné meg a férfit.

Később már nem is nagyon reménykedett, hogy valaha együtt lehetnek, és ez a bizonytalanság, a szomorúság teljesen eluralkodott rajta. Pár hét múlva már alig-alig evett, sokat fogyott, haja a szokásos rózsaszín helyett szürkévé vált, amit metamorf-képességei ellenére sem tudott megváltoztatni. Ezenkívül mindig rosszkedvű volt, korábbi élénkségének pedig szinte nyoma sem volt. Amikor egyáltalán néhány szónál többet beszélgetett valakivel, azt már nem is lehetett beszélgetésnek nevezni, mert akkor biztosan vitatkozott, kiabált társaival.

A legtöbben nem is sejtették, mi baja van, csak Richelle-nek és Siriusnak mondta el, mi bántja. Bár sokan aggódtak miatta, kérdezgették, mi a gond, ő nem akarta, hogy mások is rájöjjenek, mi van illetve mi nincs köztük Remusszal. Abban mondjuk szinte teljesen biztos volt, hogy Sirius által Remus is tudja, miért változott annyit az utóbbi időben. Egyrészt mérges volt emiatt unokabátyjára, hiszen nem kellett volna semmit elmondani Remusnak, másrészt reménykedett benne, hogy ez mégis megtörtént, ugyanis csak két magyarázatot talált arra, hogy a férfi nem faggatja őt, és hogyha a második az igaz... Az egyik az volt, hogy Remus pontosan tudta, mi a baja, és mivel vele volt kapcsolatos, talán jobbnak látta kerülni a témát, a másik pedig az, hogy Remust azért nem érdeklődik, mert teljesen hidegen hagyja az, hogy ő boldog vagy szomorú, szerelmes vagy nem, él-e vagy meghalt... De nem, egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy a férfi ennyire közömbös lenne vele szemben.

Egy nap világossá is vált számára, hogy mennyire igaza van. Épp a konyhában ült. Abban a hitben ment le, hogy mivel egyedül van otthon, senkivel nem fog találkozni, amíg megreggelizik. Talán így is lett volna, ha rögtön visszamegy a szobájába, amint befejezte az evést, de felállni sem volt kedve, így ott maradt, kezeit az asztalon összefonta, ráhajtotta a fejét, és csak merengett.

– Szia! – köszönt rá valaki váratlanul. Összerezzent az ijedtségtől, aztán az ajtó felé fordult, ahol Remust látta meg. Hirtelen megszólalni sem tudott. – Jól vagy? Kérdezte a férfi, miközben odasétált az asztalhoz, és leült vele szemben egy székre. A lány vállat vont. – Sokan aggódnak miattad, tudod?
– Tapasztaltam – felelte Tonks. – Pedig nem kellene. Csak rossz időszakomat élem, ilyen egyszerű. Mindenkivel előfordul.
– Ez igaz – ismerte el Remus. – De nem mindenki veszíti el emiatt a mágikus képességeit. Ez csak nagyon ritkán történik meg, és annak komoly oka kell, hogy legyen.
– Én nem vagyok komoly. Ezért nincsen semminek sem komoly oka az életemben, mint ahogy komoly gondjaim sincsenek...
– Ne mondd ezt! Az utóbbi időben sajnos túlságosan is komoly vagy. Szomorú. Szeretném tudni, hogy mi bánt, és szeretnék segíteni is. Tudom, hogy Siriusnak elmondtad, és azt is, hogy megkérted, ne mondja el másnak. Ő pedig engem kért meg, hogy ne kérdezősködjek.
– Húha – szólt elismerően Tonks. – Kíváncsi vagyok, másoknak is elmondta-e ezt. Mert ha igen, akkor gratulálok, te vagy körülbelül az egyetlen, aki ért a szóból...
– De nem tudom tovább nézni, ahogy szenvedsz...
– Akkor próbáld meg elkerülni a találkozást velem – mondta a lány, és arcára erőltetett egy mosolyt is.
– Kérlek, Dora! Megbízhatsz bennem. Mondd el, mi a gond! Előbb is megtehetted volna. Azt hittem, barátok vagyunk.
– Én meg azt hittem, szeretsz engem – jegyezte meg Tonks. – Egy-egy.
– Rendben. Akkor én meg azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük, és sikerült megmagyaráznom mindent, te pedig megértetted. Tehát erről szól ez az egész?
A lány nem válaszolt, fejét is elfordította.
– Dora, ugye nem? Bár félek, hogy ez igent jelent – sóhajtotta Remus. – Nem mondom, hogy nem történhet semmi olyan, ami miatt ennyire elhagyd magad, de ez nem lehet miattam. Nem akarom, hogy miattam szenvedj, főleg azt nem, hogy ennyire. Egyszerűen semmi értelme ennek, érted? Dora? Nézz rám, kérlek, és mondd, hogy érted!
Tonks Remus felé fordult. Szemei könnyesek voltak, a sírást alig tudta már visszatartani. Nem tudott megszólalni.
– Nem szabadna ezt tenned magaddal. Főleg nem miattam. El sem tudod képzelni, mennyire rosszul érzem magam emiatt – folytatta a férfi.
– Annyira biztosan nem, mint én – felelte a nő kicsit gúnyosan. – Különben sem érezném magam én sem így, hogyha nem lennél annyira makacs, és elfogadnál engem.
– Rendben, akkor elmagyarázom újra. Én elfogadlak téged, csak azt nem fogadom el, hogy egy olyan emberrel éljél, mint én, mert sokkal jobbat érdemelsz, és még mindig azt mondom, hogy nem szeretem látni, ahogy szenvedsz, most még rosszabbul érzem magam, amiért tudom, hogy ez az egész miattam van, de sokkal rosszabbul érezném magam, hogyha tönkretenném az életedet azzal, hogy veled élek.
– Miért tennéd tönkre azzal az életemet, hogy velem élsz?! Én ezt akarom, téged akarlak, és csak boldoggá tennél vele!
– Látom, még mindig nem érted. Pedig már elmondtam neked, hogy...
– Tudom az indokaidat! – csattant fel Tonks. – De nem fogom megérteni őket, akárhányszor magyarázod el!
– Ez esetben nem tehetek semmi többet, így van? – Remus még mindig nyugodtan, türelmesen beszélt. – Ha nem érted meg az okokat, akkor is el kell fogadnod. És ha tudod, mik ezek, akkor azt is tudod, hogy nem lehetünk együtt.
– Tudom – mondta a lány dacosan.
– Jól van. Remélem, egyszer majd meg is érted. Addig is kérlek, próbáld meg összeszedni magad. Azzal, hogy nem egyezem bele a kapcsolatba, azt akarom megakadályozni, hogy tönkretegyelek. De az semmiképpen sem jobb, hogyha éppen emiatt te teszed tönkre saját magadat. Nagyon kérlek, Dora!
Tonks bólintott, Remus elmosolyodott, felállt, odament hozzá, és adott egy puszit a homlokára, majd elbúcsúzott tőle, és kiment a helyiségből.

A lány most az egyszer egyetértett vele. Legalábbis egy valamiben; nem szabad tönkretennie magát. Érdekesnek tartotta, hogy épp Remus hatására döbbent erre rá, aki miatt szenvedett. Sirius és Richelle is próbáltak a lelkére beszélni korábban, hiába. Csak egyszerű baráti vigasztalásnak vette, olyannak, amit csak azért mondanak el, mert kötelességüknek érzik, mert aggódnak érte, de talán ők sem hallgatnának másra hasonló helyzetben. Persze hálás volt nekik, amiért törődtek vele, de attól még nem érezte jobban magát, hogy azt mondták neki „idővel majd jobban érzed magad”.

Most azonban, hogy Remusszal beszélt, valahogy más volt az egész. Eddig is sejtette, hogy nem igaz, hogy a férfi nem foglalkozik vele egyáltalán, de most bizonyosodott meg róla, hogy mennyire érdeklődik iránta, és ez valahol mélyen egy kis boldogsággal töltötte el. Nem mintha nem fájt volna már neki az, hogy Remus nem akar vele lenni, mégis valahogy szebbnek látott most mindent. Hiszen – gondolta –, hogyha ennyire félti, akkor tényleg szereti is őt. Ezt már ugyan elmondta neki Remus korábban is, de ő most érezte igazán, és most látta a szemeiben... Azt pedig igazán nehezen tudta elképzelni, hogy a férfi örökre képes lenne ellenállni az érzéseinek, abban a tudatban ráadásul, hogy ezek az érzelmek viszonzottak.

Hirtelen, mint amikor eső után kisüt a nap, a szívében a fájdalom úgy adta át a helyét a reménynek.

*

Miután beszélt Remusszal, napról napra egyre jobb lett a kedve – sokak nagy megkönnyebbülésére és örömére.
Sokat mosolygott, és pár hét alatt újra az a vidám, élénk, bolondos lány lett, mint régen.

A határozottsága is visszatért. Olyannyira, hogy először azt döntötte el, nem adja fel, és harcol azért, hogy Remusszal együtt lehessen, egy délután pedig komoly cselekvésre szánta el magát.

Remus sajnos akkor nem volt otthon, ezért várnia kellett a Főnix Rendje gyűléséig, illetve annak a végéig. Esetleg még egy kicsit tovább...
Amikor a tanácskozás véget ért, néhányan még ott maradtak beszélgetni, aztán mindenki elindult haza.

Amikor Tonks látta felmenni Remust, követte őt. A férfi bement a szobájába, ő pedig kopogás nélkül belépett utána a helyiségbe, becsukta az ajtót, és lazán nekitámaszkodott.
– Dora! – Meglepetésében Remus csak ennyit mondott.
– Elég volt ebből – szólt a lány mosolyogva, de határozottan.
– Mármint miből? – kérdezte a férfi zavartan.
– Ebből a sok ostobaságból, amit művelünk. Mondd, Remus, tényleg szeretsz engem? – Dora, jól vagy? Ez most hogy jön ide, és...
– Csak mondd meg: tényleg szeretsz engem?
– Igen, de...
– Akkor ennyi. Szeretsz engem, én is szeretlek téged. Azt mondtad, nem akarsz tönkretenni engem, akkor tessék, mondj igent a kapcsolatunkra, és tegyél boldoggá. Nem érdekelnek a kifogásaid többé. Felnőtt, komoly, felelősségteljes nő... Na jó, nem vagyok annyira felnőtt, komoly meg egyáltalán nem és felelősségteljes sem mindig. De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám eldönteni, mit akarok és mi a jó a nekem. Téged akarlak, és azt, hogy mindig együtt legyünk.
Remus csodálkozva, némán meredt rá.
– Dora te... Bolond vagy – mondta végül.
– Lehet – hagyta rá Tonks. – De tudom, hogy így is szeretsz. Ahogy én is szeretlek téged.
– Vagy inkább őrült – fokozta Remus, de már ő is mosolygott. A lány pedig egyre közeledett felé.
– És még ez sem akadályoz meg abban, hogy szeress engem. Hát, engem sem akadályoz meg semmi, hogy szeresselek téged... Semmi... Remus, érted?
Most már előtte állt. Átkarolta a nyakát, majd hosszan megcsókolta.
– Nézz a szemembe, Remus, és mondd, hogy érted! – szólt azután. – És mondd, hogy akarod! – Választ azonban nem kapott, ezért még hozzátette: – Legalább gondolkodj el rajta.
A férfi továbbra sem felelt, Tonks ezért várt még néhány másodpercet, majd elindult kifelé a szobából.
– Dora, várj! – kiáltott Remus, mikor már az ajtóban állt. A lány visszanézett rá. – Te... Te tényleg ezt akarod? – kérdezte bátortalanul, nagyon halkan. – Biztos vagy benne, hogy...? Biztos, hogy engem akarsz?
– Igen – bólintott Tonks.
– Hát, jó... Akkor talán...
– Talán? – ismételte a lány elmosolyodva.
– Talán – felelte a férfi.
Lesz ebből még igen is! – gondolta Tonks fellelkesülve, aztán visszarohant Remushoz, a nyakába ugrott, szorosan átölelte, majd újra megcsókolta. A férfi érintéseiből, szenvedélyes csókjából, szorításából pedig érezte a szerelmet. Tényleg nagyon boldog volt.