Richelle megérkezett a Grimmauld téri házhoz. Éppen felemelte a kezét, hogy bekopogjon az ajtón, amikor az hirtelen kinyílt, ő pedig gyorsan elugrott, mielőtt a mogorván kisiető Remus fellökné őt.
– Szia, Richelle – szólt neki még kicsit bosszúsan.
– Szia – válaszolt a lány csodálkozva, majd miután a varázsló elhoppanált, belépett a házba. – Azt hiszem, Remus ma nincs a legjobb hangulatban – mondta Richelle Siriusnak, mikor meglátta őt. – Veszekedtetek?
– Nem – felelte Sirius. – Illetve... Én nem veszekedtem vele. Én csak elmondtam neki a véleményemet, de ő annyira makacs.
– Értem. Tonks?
– Honnan tudod, hogy róla volt szó? – kérdezte a férfi meglepődve.
– Öhhm, nem tudtam eddig. Én csak arra voltam kíváncsi, Tonks itthon van-e.
– Ja, vagy úgy. Sajnálom, reggel elment, és még nem jött haza. Azt hiszem, a szüleihez ment.
– Gondolhattam volna. Pedig meghívtak minket vacsorára a barátaink. Jó lenne azelőtt odaérni, mielőtt leszedik az asztalt.
– Hát, ismered őt. Ha azt hitted, hogy időben odaértek...
– Nem, nem, ebben csak reménykedtem. De ahogy mondtad, ismerem őt, ezért úgy számoltam, hogy majd a vacsora közepén esünk be. Remélem, nem felejtette el.
– Azt azért nem hiszem – mondta Sirius. – Téged sosem felejtene el. Na meg Remust. Gyere, amíg vársz rá, megiszunk valamit, jó?
– Rendben, köszönöm – mosolygott a lány, és a férfi után bement a konyhába.

– Szóval ti Tonksról beszélgettetek? – kérdezte Richelle később, mikor már az asztalnál ültek egy-egy kávéval és kis süteménnyel.
– Ne értsd félre, mi nem akartuk őt kibeszélni, vagy ilyesmi, csak... – kezdte Sirius.
– Ne aggódj. Mi is állandóan csak rólatok beszélünk.
– Tényleg?! – Sirius elkerekedett szemekkel, kissé ijedten nézett rá.
– Dehogyis! – nevetett Richelle. – Csak vicceltem. Na mindegy, tudom, hogy nem pletykálkodtatok.
– Nem. Igazából csak szerettem volna felnyitni a szemét – magyarázta a férfi. – Próbálkozom már egy ideje, eddig sikertelenül. Nem értem, hogyan nem látja, hogy Tonks tényleg szerelmes belé, és azt sem, miért nem ismeri el, hogy ő is odáig van érte.
– Tudtommal, megvannak az okai.
– Meg – bólintott Sirius. – Teljesen értelmetlen okok.
– Szerintem is. Tonks szerint is. Őt sem érdekli. Senkit nem érdekel, Tonks úgy szereti őt, ahogy van.
– És ő is szerelmes Tonksba. Tényleg szerelmes. Elmondta.
– Ezt én már akkor hónapokkal ezelőtt megmondtam Tonksnak. Akkor még nem is beszélt Remusszal, de látszik rajta már régóta. Ahogy ránéz, ahogy mosolyog rá, ahogy beszél hozzá.
– Régen láttam ilyennek, és ahelyett, hogy bevallaná Tonksnak, jön a nevetséges indokaival, és mindkettőjüket megfosztja a boldogságtól.
– Ez így van – értett egyet Richelle. – Bár az is nagyon sok időbe telt, mire Tonks felfogta, hogy beszélnie kell Remusszal. Én sajnálom, én is látom, hogy mennyire szeretik egymást, nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. De szerintem még nincs minden veszve. Tonks úgy gondolja, hogy igen. Már majdnem feladta, pedig kár lenne értük, olyan helyesek lennének együtt.

Abban a pillanatban kivágódott az étkező ajtaja, Tonks pedig kis híján beesett a helyiségbe.
– Sziasztok! – köszönt. – Jaj, Richelle, annyira sajnálom. Anyáéknál voltam, és megfeledkeztem az időről, de két perc, és kész leszek. – Azzal elviharzott.
– Jól tippeltem – szólt Richelle. – A vacsora közepére fogunk odaérni. Köszönöm a kávét meg a beszélgetést. Most megyek, mert Tonks mindjárt itt lesz, és reklamál, hogy el fogunk késni miattam.
– Nagyjából felöltözve, a cipőivel a kezében – mondta Sirius.
– Igen. De ez mind nem számít. Mint ahogy az sem, hogy csak fél perccel ezelőtt ért haza, én meg már negyed órája várok rá.
Kimentek az előszobába, Tonks éppen ekkor száguldott le a lépcsőn, egyik kezében a cipőit fogta, másikkal az övét próbálta befűzni.
– Gyerünk, Richelle, már régen ott kellene lennünk! Sirius, ne tartsd már őt fel, el fogunk késni!
– Szia, Sirius – búcsúzott Richelle mosolyogva.
– Jó mulatást! – mondta Sirius nevetve.

*

Másnap Tonks kedvetlenül üldögélt a Minisztériumban az asztalánál, és unottan babrált az előtte lévő pergamenlappal.
– Jól vagy? – kérdezte Richelle, aki vele szemben ült.
– Unatkozom! – panaszkodott. – Hetek óta semmi küldetés, mindig csak irodai munka, rosszabb esetben készülődés erre a hülye fogadásra. Minek jönnek ide külföldi minisztériumokból? Semmi közünk hozzájuk.
– Mert túl jók vagyunk – felelte a barátnője. – Látni akarják, hogyan csináljuk. Nem mintha nekem nem lenne elegem ebből az egészből. A többi osztályon biztosan felvettek embereket, hogy megcsinálják az előkészületeket.
– De Robards aztán nem... Ő nem bízna rá semmit idegenekre... Meg fogok őrülni, hogyha még néhány teljes napot itt kell töltenünk a Minisztériumban. Vagy beállok valahova segíteni, mert én ezt nem bírom tovább. A papírmunka valahogy nem köt le eléggé... Még a gondolataimat sem.
– Remus...? – érdeklődött Richelle.
– Többnyire – sóhajtott Tonks.
– Jaj, erről jut eszembe, tegnap nem is volt alkalmam mondani, hogy beszéltem Siriusszal.
– Erre rájöttem abból, hogy kettesben kávéztatok a konyhában, amikor hazaértem.
– Igen, de éppen rólad meg Remusról volt szó.
– Ti rólunk beszélgettek? – szólt megjátszva a felháborodását Tonks. – Na és?
– Végül is nem sokat. A lényeg, hogy Sirius azt mondta, Remus tényleg szeret téged. Épp előtte vesztek össze különben. Nem volt vészes persze. Szerintem Sirius folyton nyaggatja őt...
– Azt eddig is sejtettük, hogy Remus szeret engem. Azt is, hogy mennyire makacs. Semmi értelme az egésznek. Siriusnak is meg kellene talán mondanom, hogy hagyja őt. Nem kell, hogy veszekedjenek miattam. Ha Remus nem érzi úgy, hogy boldog lehetne velem, akkor minek...?
– Tudod, hogy ez nem így van.
– Persze, ő azt mondja, hogy nekem akar jót, meg hogy én nem lennék boldog vele, de miért nem engedi, hogy én döntsem el, mi a jó nekem? És miért nem hiszi el, hogy szeretem őt?

– Ha a kisasszonyok befejezték a magánéletük kitárgyalását, akár vissza is térhetnének a munkájukhoz – szólalt meg valaki mély, dörgő hangon az ajtóból. Gawain Robards állt ott, az aurorparancsnok. – Holnap jön az olasz küldöttség, és még nem vagyunk kész. Jövő hétfőn pedig le kell adnom az Aurorparancsnokság teljes előző havi jelentését a miniszterelnök úrnak, amit még ma be szeretnék fejezni, de addig nem tudom, amíg az aurorok jelentései nincsenek nálam. Délre legyen az asztalomon mindkettőjüké, a teadélutánt pedig, legyenek szívesek, halasszák délutánra.
A két lány pislogva nézett hol egymásra, hol a főnökükre.
– Már múlt pénteken leadtuk a jelentésünket, Mr. Robards – mondta végül Richelle.
– Ó, rendben, akkor elnézést – motyogta a férfi zavartan. – Akkor is foglalják le magukat valamivel. Intézzék el azt, amire általában nincs idejük a kinti munkák miatt. Azért, mert most van néhány békésebb hetünk, még nem azt jelenti, hogy nem kell dolgozniuk. Miss Tonks, ön például rendet tehetne az asztalán, legalább most. Nem mindenki érti meg, hogyan lehet hatékonyan dolgozni, hogyha ekkora a felfordulás körülöttünk. Például én sem, és talán a vendégeink sem fogják, én pedig tökéletes benyomást akarok kelteni.
– Igen, uram – sóhajtotta Tonks.
– Miss Dwier, jöjjön velem egy pillanatra – intett Robards Richelle-nek. – Szükségem van magára a tárgyalóban.
Így Richelle követte főnökét, Tonks pedig kelletlenül nekilátott, hogy asztalát valami „rendezetthez” hasonlító állapotba hozza.
– Úgy érzem magam, mint kisgyerekkoromban, amikor anyám rám parancsolt, hogy rakjak rendet a szobámban! – fakadt ki, amikor barátnője visszatért pár perc múlva. – Tökéletesen kiismerem magamat a legnagyobb összevisszaságban is. Mindig tudom, hogy a fontos levelek melyik könyvkupac alatt vannak, vagy hogy a körözött varázslók listáját hova dobtam le legutoljára. Kinek kell a rend?
– Robardsnak – felelte egyszerűen Richelle. – Meg a virágok is neki kellenek meg a csótánycsokrok, csokibékák és mindenféle egyéb édesség is neki kell, a tapétával harmonizáló színű tálakban. Természetesen megfelelő kompozícióba rendezve.
– Már megint? – kérdezte Tonks együtt érzőn.
– Amikor elmondtam neki, hogy az unokatestvérem mágikus események szervezésével foglalkozik, azt gondoltam, megkéri őt, hogy készítsen elő mindent ő, hogyha már nem tetszett neki az a csapat, amit a miniszterelnök vett fel. Akkor még nem tudtam, hogy ilyen fontos dolgokkal kapcsolatban nem bízik meg senkiben, akit nem ismer. Arra azonban semmiképpen sem számítottam, hogy elvárja tőlem, hogy én is értsek ahhoz, amihez az unokatestvérem, csak azért, mert rokonok vagyunk, és most minden hülyeséggel engem zaklat. Agyamra megy.
– Szerinted nem lehetne őt valami felülvizsgálatra küldeni? Ott úgyis megállapítanák, hogy őrült, és akkor leváltanák.
– Hiszen két hónapja voltak az évi rendes alkalmassági vizsgálatok. Még várnunk kell erre egy kicsit.
– De minden nappal bolondabb lesz.
– Igen, de aurornak kiváló. Csak maximalista, mindig és mindenhol. Ezt a gyógyítók még nem nevezik őrültségnek. De ha szerencsénk lesz, pár éven belül úgyis nyugdíjba vonul.
– Pár év alatt akkor engem fog az őrületbe kergetni. Most komolyan ebben a rendben kell ülnöm még másfél napig? – kérdezte Tonks lehangoltan, amikor befejezte a pakolást.
– Attól tartok...
– Csodás! – morogta, majd leült a székére, arcát pedig a tenyerébe támasztotta. – Nem elég, hogy Remus a makacsságával csak gyötör mindkettőnket, most még ez a patyolat rend is körülöttem. Ezért egy hétig nem csinálok otthon semmiféle házimunkát, az biztos!

***

Pár héttel később az Aurorparancsnokságon minden a régi volt, például a rendetlenség Tonks asztalán, amitől a lány nagyon megnyugodott. A Minisztériumon kívüli változások azonban sokkal izgalmasabbak voltak.
Észrevette, hogy Remus egyre közvetlenebbül viselkedik vele, folyamatosan keresi a társaságát. Nem tudta, mi történt, de nagyon hálás volt érte, hiszen a férfi korábban inkább kerülte őt, mióta szerelmet vallott neki. Persze továbbra is barátok voltak, de igenis feltűnt neki Remus néha zavart, kissé elutasító viselkedése. Általában olyankor, amikor nagyon jól eltöltötték az időt, mintha megijedt volna, hogy ketten ennyire jól érzik magukat. Ő sejtette, hogy a férfi szándékosan nem akar közel kerülni hozzá, akármennyire is szeretné a szíve mélyén, és néha megpróbálta ezt megbeszélni vele, de ennek eredménye az lett, hogy Remus közölte vele, hogy nem akarja, hogy elemezgesse az érzelmeit, ő már elmondott mindent, amit szeretett volna, és hogyha ezt nem érti meg, azt sajnálja, de mindenképpen jobb lenne, hogyha elfelejtené azt, hogy barátságon kívül bármi is lehet közöttük. Tekintve, hogy az ilyenek után egy-két napig egymáshoz sem szóltak, a lány eldöntötte, hogy nem hozza fel többet a témát, mert elismerte, hogy csak barátoknak lenni még mindig jobb, mint nem beszélni egymással.
Hogy ez volt-e az oka, vagy más, azt nem tudta, de a lényeg, hogy Remus sokkal kedvesebb volt vele, és érezte, hogy ő is annyira vele akar lenni, mint ő a férfivel. Abban sem volt biztos, hogy ebből még több is lehet, minden esetre ő reménykedett.

***

Egy szombati estére Molly Weasley összejövetelt szervezett a Grimmauld téren, mivel a Rend egyik tagjának volt születésnapja. Richelle és Tonks is ott voltak természetesen, és Richelle most éppen a barátnőjét hallgatta Remusról.
– És képzeld, tegnap késő éjszakáig beszélgettünk, annyira jó volt, észre sem vettük, hogy elment az idő.
– És egyéb? – érdeklődött Richelle.
– Hmm, sajnos nem. Pedig lehetett volna talán, de aztán bejött Sirius. Azt mondta, lejött, mert inni akart valamit, és amikor meglátta, hogy a szalonban ég a villany, azt hitte, valaki úgy hagyta, ezért bejött, hogy lekapcsolja. Persze amikor meglátott minket, inkább visszafordult. Azt a félreérthetetlen vigyort azonban még láttam az arcán. Remélem, nem nagyon fárasztotta le Remust a kérdéseivel meg az elméletével arról, hogy szerinte mi történt köztünk tegnap. Még nem tudom, mert nem találkoztam Remusszal ma.
– Szerencséd van, éppen ott jön – mutatott Tonks háta mögé Richelle, a következő pillanatban pedig barátnője el is tűnt mellőle.

Richelle ezután sokáig nem is látta a lányt, később azonban gondolta, megkeresi őt. Amikor a szalonban nem találta, átment az étkezőbe, de ott sem volt. Az ajtón kinézve azonban megpillantotta őt. Illetve őket; Tonks látszólag éppen sétálni indult Remusszal, ugyanis akkor léptek ki a bejárati ajtón. Elégedetten mosolygott.

– Újra kettesben töltik az estét? – kérdezte tőle egy férfihang. Sirius lépett mellé, és átkarolta őt.
– Szerinted végre...? – kezdte Richelle tűnődve.
– Nem tudom – vont vállat Sirius. – De megnézhetjük, az étkező ablakából elég jó kilátás nyílik a kertre – tette hozzá vigyorogva.
– Na nem! – mondta a lány. – Nem fogok leskelődni utánuk! Tonks úgyis elmondja majd...
– Nem is vagy kíváncsi rá?
– Dehogynem, de ezt nem tehetjük.
– Miért ne? Ő is ugyanezt tenné...
– Nem, ő nem.
– Ugyan már, Richelle, ismered őt...
– Jó, talán megtenné... De ez nem jelenti azt, hogy...
– Tudni akarod, nem? Gyere, megígérem, hogyha a szobaajtó mögött fognak eltűnni, nem megyek utánuk – mondta vigyorogva Sirius, Richelle pedig bólintott. A férfi megragadta a kezét, és az ablakhoz húzta őt.

– Megsimogatta az arcát! – örvendezett Richelle, ahogy figyelték Remust és Tonksot.
– Láttam – felelte Sirius.
– Megölelte! – szólt később a lány.
– Látom, tényleg nem érdekel, hogy mit csinálnak...
– Ez miattad van! Te rángattál bele.
– Ti meg mit csináltok? – hangzott fel a kérdés a hátuk mögött, ők ijedten pördültek meg, de megnyugodtak, mikor Arthur Weasleyt pillantották meg.
– Semmit – válaszoltak egyszerre. Arthur kinézett az ablakon, és egyből megértett mindent.
– Látom, megártott nektek a kémkedés a halálfalók után. Most nincs munkaidő – világosította fel őket.
– Csak izgulunk értük – magyarázta Richelle, aztán újra az ablak felé fordult. – Megfogta a kezét! – ujjongott.
– Mint a háromévesek – jegyezte meg Arthur. A lány ránézett, majd mindketten vállat vontak, a férfi elsétált, ő pedig tovább figyelte barátnőjét és Remust.
– Talán mégsem kellene ezt – szólt váratlanul Sirius.
– Hiszen a te ötleted volt – mondta Richelle rá sem nézve.
– Igen, de nekem sincsenek mindig jó ötleteim. – Sirius hangja kicsit furcsán, félősen csengett.
– Szóval Molly a közelben van?
– Aham – válaszolta Sirius, és ez már a lányra is hatott; arrébb lépett az ablaktól. Molly mintha megérezte volna, hogy ők ketten mesterkednek valamiben, ezért egyenesen feléjük tartott, de mielőtt odaért volna, ők eltűntek az egyik beszélgető csoport mögött.
– Vigyázni kell vele; felnevelte Fredet és George-ot, mindjárt megérzi, hogyha valaki rosszat csinál – szólalt meg azután Sirius. – Bár ez nem is rossz.
– Nem – felelte Richelle. – Annyira... Azért tényleg nem kellene. De olyan régóta várjuk már, hogy végre összejöjjenek, és mi vagyunk a legjobb barátaik. Érthető, hogyha tudni akarjuk minél előbb, hogy mi történik...
– Igen, de ez így tényleg nem helyes...
– Nem...
– A konyhából is láthatnánk őket, jössz? – kérdezte Sirius.
– Naná! – válaszolt Richelle, és átmentek a másik helyiségbe.
Néhány percig onnan figyelték barátaikat, de amikor úgy tűnt, hamarosan egy csók is elcsattan közöttük, Richelle megszólalt:
– Innentől már tényleg nem kellene néznünk.
Abban a pillanatban a redőny hangos csörrenéssel ereszkedett le az ablakon.
– Eddig sem kellett volna! – hallották maguk mögül Molly Weasleyt. Odafordulva bűnbánó arcot vágtak. – Sirius, azt hittem, már felnőttél! Bár mikor viselkedtél te felnőtt módjára? Richelle, tőled mindenképpen több komolyságot vártam! Hogy lehettek ennyire gyerekesek? Az enyémek tanulhatnának tőletek. Menjetek át a szalonba, onnan nem tudtok leskelődni!

Sirius és Richelle megszeppenve indultak kifelé a konyhából. Más esetben biztosan legalább az egyikük veszekedni kezdett volna az asszonnyal, most azonban nem tették, és ennek több oka is volt. Az egyik, hogy tudták, valóban gyerekesen viselkedtek, és tényleg nem kellett volna „kémkedni” a barátaik után, a másik az, hogy annyira örültek Remus és Tonks valószínű egymásra találásának, hogy gyakorlatilag most az égvilágon semmi más nem érdekelte őket.
Ettől viszont annyira fellelkesültek, hogy a bűnbánó kisgyerek szerepét is csak addig tudták játszani, amíg át nem értek a szalonba, és ki nem kerültek Molly látószögéből. Akkor viszont boldogan ölelték át egymást.
– Nem hiába beszéltem én Remusnak! – mondta Sirius.
– De nem ám! – helyeselt Richelle. – El sem hiszem, hogy végre összejöttek!
– Még azért várd ki a végét – szólt komorabban a férfi. – Remusnál sosem lehet tudni...
– Hé, ne legyél már olyan ünneprontó! Na, de legkésőbb holnap reggel mi is megtudunk mindent. Remélem.

*

– Remus?
– Igen?
– Nem gondolod, hogy most mindenki rólunk fog beszélni, hogy láttak minket kijönni? – Amíg ők a kertben voltak, a többiek odabent ünnepeltek. Tonks nagyon örült neki, hogy kettesben vannak, de biztos akart lenni benne, hogy a férfit sem feszélyezi az, hogy esetleg tényleg róluk folyik a szó a társaságban.
– Nem hiszem, hogy olyan fontosak lennénk mi, Dora – mosolygott rá Remus, és megsimogatta az arcát. A lány sóhajtott. Nem tudta, vajon sikerült-e megértetnie magát.
– De tegnap este is, Sirius... Biztosan félreértette a dolgokat. Gondolom, reggel faggatott. Remélem, nem borított ki nagyon. Most meg még többen láttak minket együtt... – Nem akarta ennyire egyértelműen kifejezni magát, de azt sem, hogy Remus kényelmetlenül érezze magát mások pletykálkodása miatt.
– Igen, beszéltem reggel Siriusszal – válaszolta a férfi, Tonksnak pedig görcsösen összerándult a gyomra. – Viszont nem hiszem, hogy bármit is félreértett volna.
– Tényleg? – csodálkozott a lány. Igen nehezen tudta elképzelni Siriusról, hogy azután, hogy előző este kettesben, meghitt hangulatban látta őket, nem magyarázott bele semmit a dologba.
– Tényleg. Úgy értem... Persze, hogy azzal kezdte, hogy nem akart minket megzavarni. De ebben semmi félreértés nincsen.
– Nincs? – Tonks kezdte egyre kevésbé érteni a férfit, és egyre jobban zavarba jött.
– Nincs. Nem kell annyira aggódnod – mondta, és megölelte, ő pedig hirtelen elfeledkezett mindenről. De csak egy pillanatra. Ez az egész annyira homályos volt, és szeretett volna tisztán látni. Kibontakozott a férfi öleléséből, és így szólt:
– Elmondanád, mi ez az egész?
– Mármint mi mi?
– Mi az, hogy Sirius nem értett félre semmit, hogyha egyszer azt mondta, hogy nem akart minket megzavarni?
– Csak annyi, hogy talán megzavart volna minket, hogyha egy kicsit később érkezik – válaszolta Remus, és közben megfogta a lány kezét.
Nem, Tonks erre gondolni sem mert. Igen, igaz, hogy nemrég még ő mondta Richelle-nek, hogy talán több is történhetett volna köztük este, hogyha Sirius nem nem megy be hozzájuk, de... A lelke mélyén úgy hitte, hogy ez csak valami szép, de naiv és kislányos álom, ami Sirius távol maradásával sem valósult volna meg. Most azonban, amit Remus mondott...
– De ezt úgy érted, hogy...? De hát... Hiszen az elmúlt hónapokban... – hebegte.
– Az elmúlt hónapokban bolond voltam és makacs – magyarázta a férfi. – Igazából nem is tudom, mi döbbentett rá, hogy mennyire ostobaság kifogásokat keresnem, hogyha szeretsz engem, és szeretlek. Talán Sirius győzködése volt hatásos, talán az, hogy napról napra egyre jobban beléd szerettem, és éreztem a te szerelmedet is és azt, hogy te tényleg olyannak szeretsz, és olyannak fogadsz el, amilyen vagyok.
– Ez így van. De...
– Sokat gondolkoztam viszont, és rájöttem, hogy rövid az élet, és ha mindketten úgy érezzük, hogy boldogok lehetnénk együtt, akkor miért ne próbálhatnánk meg? Már jó pár napja próbáltam ezt elmondani neked, de valahogy eddig nem sikerült. Tegnap este épp Sirius miatt, de most... Tulajdonképpen örülök, hogy rákérdeztél.
– Remus?
– Igen, Dora?
– Elismételnéd még egyszer? – kérte. Ha lehet, most még jobban össze volt zavarodva. – Nem tudom elhinni... Meg valamivel meggyőzhetnél arról is, hogy nem álmodom...
– Tényleg azt akarod, hogy még egyszer elmondjam ezt ilyen hosszan? – kérdezte a férfi mosolyogva. – Nem akarlak untatni vele. Azt viszont elárulhatom, hogy nem álmodsz. A többit pedig összefoglalom röviden: szeretlek, Dora, és veled akarok lenni mindig.
Tonks ezután már végképp nem tudott megszólalni. Egyrészt a döbbenettől, másrészt pedig... Remus magához húzta, és gyengéden megcsókolta.

*

– Elmondta, hogy rájött, hogy bolond volt, amikor visszautasította a kapcsolatunkat annak ellenére, hogy szeret, és tudja, hogy én is szeretem... Alig akartam elhinni! Olyan régen vártam erre, és sosem akarta, és most ilyen hirtelen...
Tonks és Richelle a Minisztériumban voltak. Bár vasárnap volt, de Mr. Robards rendkívüli értekezletre hívott be minden aurort. Ezen már ők nem is csodálkoztak, hiszen a főnöküknél ez már szinte természetes volt. Most pedig különben sem ronthatta el semmi a kedvüket. Tonks boldognak látszott, egyszerűen sugárzott, Richelle pedig természetesen együtt örült barátnőjével. Tonks most az íróasztala mögött ült, ő pedig már a fontos jegyzetekkel a kezében az ajtóban állt, hogy amint megérkezik a felettesük, indulhasson, de amíg a megbeszélés kezdetére vártak, kíváncsian hallgatta Tonks beszámolóját az előző estéről.
– Azért nem jött ez olyan hirtelen. Hiszen már egy ideje másképp viselkedik, ahogy mesélted... – mondta Richelle.
– Jó ez igaz – értett egyet Tonks. – De az a vallomás... Még mindig nem tudom felfogni, hogy igaz. Hallanod kellett volna. Egyszerűen ilyet sosem képzeltem volna el Remusról, nem tudom, miért, de...
– Csss, jön Robards – szakította félbe őt Richelle, barátnője azonnal el is hallgatott.
– Jó reggelt, hölgyeim – köszönt nekik az aurorparancsnok. – Összeszedek néhány dolgot az irodámból, azután rögtön kezdünk. Nem akarom itt tölteni a szabadnapomat.
– Ő beszél – nevetett Richelle, miután a férfi már hallótávolságon kívül volt. – Mintha nem ő találta volna ki. Na mindegy – legyintett, majd visszatért az előző témához. – Szóval... Lehet, hogy nem tudod elképzelni, de attól még igaz.
– Jó, jó, persze, hogy az. De azért neki is elmondtam, hogy alig hiszem el. Aztán azt mondta, hogy szeret, és megcsókolt.
– Na igen, azt már nem láttuk...
– Mi?!
Richelle a szája elé kapta a kezét hirtelen.
– Ti leskelődtetek utánunk? Kivel? – kérdezte Tonks.
– Siriusszal, de... Kérlek, ne haragudj, mi csak annyira izgultunk értetek, hogy...
– Na jó – szólt megenyhülve barátnője, és elmosolyodva hozzátette: – Szerintem én is ezt tenném hasonló helyzetben.
– Pedig tényleg nem kellett volna... Annyira gyerekes. Ahogy Arthur és Molly is megmondta.
– Molly rajtakapott titeket? – nevetett Tonks. – Az nem lehetett kellemes...
– Nem is volt az. Bár annyira nem érdekelt. Tudtuk mi, hogy nem kellene, de annyira kíváncsiak voltunk. Utána meg örültünk, hogy végre összejöttetek... Mármint reménykedtünk benne, hogy valahogy így végződött az este, mint ahogy elmondtad. És tényleg nagyon örülök ennek!
– Én is! – mondta Tonks szélesen mosolyogva. – Még mindig a fülemben csengnek a szavai: ”szeretlek, és veled akarok lenni mindig.”
– Miss Dwier és Miss Tonks, ugye megtisztelnek minket a jelenlétükkel? – hangzott fel újra Mr. Robards hangja a folyosóról. Richelle hátrapillantott, Tonks pedig felállt.
– Szép lehetett – tette hozzá még Richelle az előző témához.
– Az volt.
– Akkor hát...?
– Igen – válaszolt Tonks a fel nem tett kérdésre, miközben felemelt néhány iratot az asztalról, és elindultak az értekezletre. – Minden csodálatos!