Nymphadora Tonks a konyhában ült egy széken, fejét az asztalra támasztotta, és könnyes szemekkel nézett maga elé.
Aznap korán felébredt, és a reggelihez már rég megterítette az asztalt. Most Remust várta, de úgy sejtette, kedvese még sokáig fog aludni, mivel este nagyon későn ért haza.
A harc bár hetekkel ezelőtt véget ért, Voldemort végleg eltűnt, de ez nem szüntetett meg minden problémát. A gondtalan, nyugodt, boldog élet még egy kicsit messze volt. Elsősorban a Mágiaügyi Minisztériumban folyt a munka kora reggeltől késő estig, hiszen rengeteg változtatásra volt szükség. A Főnix Rendje már nem ült össze többet, mivel már nem kellett tovább titokban harcolniuk a sötét oldal ellen, de a tagoktól sok segítséget kért Kingsley, akit nemrég neveztek ki ideiglenesen mágiaügyi miniszternek. Az aurorokra még mindig szükség volt, a halálfalók közül még jó néhányan szabadon voltak, és a számtalan teendő elintézésekor igen hasznos volt azoknak a segítsége, akik benne voltak a Rendben.

A lány is sokat dolgozott, de azért nem annyit, mint párja. Ami azt is jelentette, hogy több ideje jutott arra, hogy gondolkodjon, ilyenkor pedig mindig eszébe jutott, hogy mindegy, hogy Voldemortnak örökre vége, ez még nem hozza vissza azokat, akik meghaltak az ellene való harcban. Így, néhány hét után azonban már jobban volt, de voltak pillanatai, amikor elkeseredett.

Most azonban nem a pár hete elhunyt barátok miatt volt szomorú. Más bántotta. Aznap volt ugyanis Sirius halálának második évfordulója. Általában, ha eszébe jutott unokabátyja, mindig a jókedvű, nevető Sirius arca rémlett fel előtte, de most nem. Most csak arra tudott gondolni, amikor két évvel ezelőtt egyik pillanatban még mindannyian a halálfalókkal harcoltak a Minisztériumban, ő Bellatrixszal, majd egyszer csak elsötétült minden, és amikor felébredt, akkor mondták meg neki, hogy Sirius meghalt... Hogy a nagynénje megölte őt... A bűntudatát a mai napig nem sikerült legyőznie, hiába mondta neki mindenki, hogy nem ő tehet róla, hiába tudta, hogy Sirius sem hibáztatná őt, inkább megdicsérné, hogy amíg tudott, annyira remekül helytállt. Ő mégsem tudott megbocsátani magának.

Ezenkívül rettenetesen hiányzott neki Sirius. Bár nem sok időt tölthettek együtt, de amíg mindketten a Grimmauld téren laktak, nagyon közel kerültek egymáshoz. Ő maga, miután belépett a Rendbe, úgy gondolta, jobb, hogyha minél több időt tölt a főhadiszálláson, ezért odaköltözött. Természetesen a férfi halála után azonnal visszament a szüleihez – nem tudott volna ott maradni. Még addig is, amíg Dumbledore haláláig ott tartottak továbbra is minden gyűlést, fájdalmas volt visszatérni oda, ahol unokabátyja élt, és aki nem volt már ott többé... Azt a pár órát is nehezen viselte el, amíg a tanácskozásokra ment oda, ott lakni, tovább együtt élni az emlékekkel, már lehetetlen lett volna számára.

A férfi halála után sokáig annyira üresnek érzett mindent, és bár néhány hónap alatt összeszedte magát, a hiánya még mindig fájt neki. Most pedig, két évvel később, ezen a napon ez még rosszabb volt, mint általában. Arra gondolt, mennyire boldog lenne most Sirius, hogy legyőzték Voldemortot... Utálta a sötét mágust, utálta Bellatrixot, utálta azért a Minisztériumot, amiért csak akkor tudtak rájönni, hogy Sirius mindvégig ártatlan volt, amikor már meghalt. Mérges volt, még akkor is, hogyha mindezeknek már rég vége; Voldemort elpusztult, Bellatrixot is megölték, a Minisztérium vezetősége pedig teljesen lecserélődött. Ezek miatt azonban csak egy kis elégtételt érzett, a szomorúságán nem enyhített semmi, hiszen Siriust sem hozhatta vissza semmi...

– Dora, már ébren vagy? – hangzott a kérdés a háta mögül. Gyorsan megtörölte a szemét, és mosolyogva a párjához fordult.
– Már egy ideje – válaszolta.
– Mi a baj? – kérdezte aggódva Remus, amikor észrevette, hogy a nő sírt. Sejtette, hogy fel fog tűnni a férfinek.
– Semmi, csak egy kicsit elgondolkodtam – felelte gyorsan Tonks.
– Nem szeretném, hogyha szomorú dolgokon gondolkoznál – mondta Remus, és átölelte őt.
– Tudod, milyen nap van ma?
– Tudom, Dora. Képtelen lennék elfelejteni – szólt a férfi kicsit keményen.
– Jaj, Remus, sajnálom – szabadkozott a lány. – Ne haragudj. Tudom, hogy te jobban ismerted, és a legjobb barátod volt, és...
– Ti is közel álltatok egymáshoz. Mindkettőnknek hiányzik. De nem gondolod, hogy nem szeretné, ha szomorkodnánk miatta?
– Tudom. De ha egyszer annyira hiányzik...
– Azt mondaná, „nem vagyok én olyan fontos ember, hogy... Na jó, fontos ember vagyok, de akkor sem akarom, hogy szomorúak legyetek.” – Tonks elmosolyodott. – Láttad már amúgy, hogy milyen idő van ma? – kérdezte Remus, majd az ablakhoz lépett, és felengedte a redőnyöket. Szikrázó napsütés volt, enyhe szél, és valószínűleg meleg. Időtlen idők óta nem ébredhettek ilyen kellemes napra. – Tessék, az egész világ örül. Neked sem szabadna sírnod.
– Tudom, Remus, tudom. Én csak nem tudok nem gondolni rá... Ma biztosan nem...
– Gondolj rá. Gondolj az együtt töltött szép pillanatokra. Én is ezt teszem. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtetted őt, hogy nem is hiányzik, hanem azt, hogy továbbléptél, és képes vagy boldogan élni, amennyire csak lehet. Ő is ezt akarná...
– Igazad van – helyeselt Tonks. – Akkor is ezt akarta. Hogy boldogok legyünk.
– Igen, hányszor elmondta, hogy mi ketten boldogok lehetnénk együtt... – nosztalgiázott Remus.
– És te nem hittél neki – jegyezte meg a lány mosolyogva. – Pedig jól gondolta.
– Jól. Csak makacs voltam.
– Pedig néha mások jobban látják a dolgokat, mint te.
– Ez Siriusnál csak ritkán vált be. Roxfortos éveink alatt ő azt is jónak látta, hogy nem csinált házi feladatot, hanem rólam másolta le, és azt mondta, ez fejlesztőleg hat rám, mert ha tudom, hogy két ember leckéjéért vagyok felelős, akkor jobban odafigyelek, mikor a sajátomat csinálom. Sőt, azt is jónak látta, hogy egy esős éjszakán kiszökik a Roxfortból kutyaként, majd az egész kastélyon körbeszalad, hogy összesározza a folyosókat, hátha Frics annyira kiborul a sok takarítani valótól, hogy ez felébreszti benne mágikus képességeit.
– Mesélj még! – kérte Tonks nevetve az előbbieken. – Kíváncsi vagyok, milyen volt Sirius, amikor még nem ismertem.
– Szerintem már mindent elmeséltem ezerszer, de hogyha nem unod még...
– Nem – mondta határozottan a lány, majd leült az asztalhoz, és Remust is maga mellé húzta. – Ez az Ő napja. Nem fogok sírni, de akkor mesélj vidám dolgokról.
– Rendben – egyezett bele a férfi, és miközben reggeliztek, folytatta Siriusszal és többi barátjával közös kalandjaik felelevenítését.

*
– Nincs kedved sétálni egyet? – kérdezte nem sokkal ebéd után Remus. – Tudom, hogy szereted ezt az időt.
– Igaz, és milyen régen volt már ilyen szép napunk – felelte Tonks. – És tényleg eljönnél velem? Mert én meg azt tudom, hogy mindig úgy kell könyörögnöm neked.
– Igen, hogyha korán reggel, vagy az éjszaka közepén akarsz indulni.
– Nem tehetek róla, hogy a legtöbbször éjjel érkezik az első hó télen, és ez tavaly sem volt másképp.
– Nem, nem – értett egyet Remus. – Arról tényleg nem, de arról már igen, hogy nem bírtál várni reggelig.
– Szerintem hozzá kellene szoknod – mondta a lány vidáman.
– Majd írj egy listát – mosolygott rá a férfi. – „Ezer furcsaság, amihez hozzá kell szoknia Remus Lupinnak, hogyha Dora Tonksszal akar élni. A többi ezer furcsaságon kívül, amihez már hozzászokott.”
– Nem vagyok én olyan vészes... – tiltakozott a nő.
– Nem? – húzta fel Remus a szemöldökét.
– Akkor megyünk sétálni? – terelte el gyorsan a témát Tonks, és elfutott átöltözni.

Úgy döntöttek, odakint töltik az egész délutánt, ezért csomagoltak egy kis uzsonnának valót is, majd elindultak.
Először hoppanáltak, és egy hatalmas, füves, sík területre érkeztek. Nem ez volt a legizgalmasabb kirándulóhely a környéken, de ők szerettek eljönni ide, mert nagy volt a valószínűsége annak, hogy még ilyen jó időben sem megy arra senki, ők pedig teljesen távol szerettek volna most maradni mindenkitől.
Séta közben beszélgettek, újra Sirius volt a téma, és fiúk fiatalkori csínytevései.

– Egyszer pedig – kezdett egy új történetbe Remus –, negyedikben, mikor karácsonyra díszítettük fel a kastélyt, Frics macskájának a farkára fagyöngyöt kötött, és egy mikulás sapkát tett a fejére, de rögzítő-bűbáj kíséretében, hogy le se tudja rázni magáról. Az a macska minden esetre már akkor is okos volt, és később megmutatta a gazdájának, hogy ki tette ezt vele. McGalagony nem volt meghatódva, hiába bizonygatta Sirius, hogy ő csak komolyan vette, amikor a tanárok azt mondták, hogy mindent, ami él és mozog, fel kell díszíteni.
– Egyáltalán miért akart segíteni? – kérdezte Tonks nevetve. – Soha nem gondoltam róla, hogy annyira szeret ilyenekkel foglalkozni.
– Csak azért, mert még az első évben feltűnt neki, hogy milyen jó a hangulat. Nem igazán a segítség volt a célja, és tulajdonképpen nem is volt nagy hasznunkra a díszítésben, csak sokakat szórakoztatott.
– Mert téged, a komoly, felelősségteljes, jó fiút és példamutató prefektust, nem, ugye? – mondta a lány mosolyogva.
– Az volt az utolsó előtti év, hogy McGalagony engedte őt segíteni. Mindig valami felfordulást csinált, de az ötödév volt a legkeményebb. Most már talán vicces az is, de akkor nem sokan nevettünk rajta.
– Miért, mi történt?
– Tudod, Hóborc már akkor is nagyon szeretett zűrzavart okozni, és mindig különösen jó ötletnek tartotta hátráltatni a munkánkat karácsony előtt. Tehát ötödévben történt, amikor Sirius a Nagyteremben dekorálta az ablakokat, Hóborc pedig ellopkodta a díszeket, vagy leverte, amit ő már felrakott. Sirius aztán megelégelte és meg akarta átkozni, de Hóborc persze elmenekült. Sirius rohant utána, és átkokat küldött rá, amelyekkel szinte mindent eltalált, csak Hóborcot nem. A mindent úgy is értsd. Az még hagyján, hogy néhány üveggömb összetört leesve a karácsonyfákról, de végül az ajtó felett lévő hatalmas koszorút átkozta le, ami ráesett Flitwickre meg néhány elsősre. A rombolás az egy dolog, de Flitwicknek és a gyerekeknek a gyengélkedőre kellett menniük.
– De nem lett komoly bajuk?
– Nem hát, meg Madam Pomfrey gyorsan rendbe hozta őket. Nem úgy, mint mi a Nagytermet. Minden esetre McGalagony majdnem szívinfarktust kapott, Sirius pedig egy nagy adag büntetőmunkát természetesen. Már nem emlékszem, mi volt, de biztos, hogy kitartott karácsonyig. Persze Sirius próbált azzal védekezni, hogy Hóborc bosszantotta őt, és ez igaz is volt, de McGalagonynak is igaza volt, hogy ez még nem ok arra, hogy lerombolja a fél kastélyt.
– Gondolom, a tanárnő nem fogalmazott ilyen szépen – tippelt Tonks.
– Nem. Körülbelül negyed óráig ordibált, mialatt legalább háromszor elmondta, hogy azt se tudja, eddig miért engedte őt segíteni, de ezentúl biztosan talál neki kötelező elfoglaltságot, amikor mi készülődünk, hogy még véletlenül se mehessen a Nagyterem közelébe olyankor.
– Ezt még sohasem mesélted nekem.
– Nahát, ezek szerint akad még ilyen is.
– De Sirius és Hóborc amúgy is „különleges” kapcsolatot ápoltak, nem?
– Hóborc mindenkinek az idegeire ment – magyarázta Remus. – De valóban, Siriusszal már a kezdetektől fogva utálták egymást.
– Mert Hóborc az első héten kihúzta a gyufát nála.
– Erre nem emlékszem. Valami étellel kapcsolatos dolog volt, nem? De te ezt honnan tudod?
– Anya mesélte el – válaszolt Tonks. – Ő Sirius felett járt pár évvel, tehát mire Sirius odakerült, ő már sok mindent tudott a Roxfortról. Azt mondta, Sirius az egyik legfontosabb kérdésnek azt tartotta, hogy honnan lehet nassolni valót szerezni, anya pedig elmagyarázta, hogy hol a konyha, és hogy onnan mindig tud ennivalót kérni, hogyha éhes, de megkérte őt, hogyha lehet, ne túl gyakran zaklassa azért a házimanókat. Sirius pedig egyik éjjel éhes volt, ezért leosont a konyhába, mit sem törődve azzal, hogy már rég nem lett volna szabad kimászkálnia. A konyháig még eljutott, szerzett kaját is, de visszafelé találkozott Hóborccal, aki kiáltozni kezdett, hogy „diák a folyosón!”, és meg is dobálta őt a süteményekkel, szendvicsekkel, amit magával vitt. Próbált menekülni, de Frics elkapta a Griffendél-torony bejáratánál. Nem is tudom, a gondnok miért akadt ki jobban, hogy egy tanuló az éjszaka közepén a kastélyban kószált, vagy azért, mert a nyomában kajamaradékok szennyezték a korábban feltakarított folyosót.
– Én meg azt nem tudom, Sirius miért volt inkább mérges, hogy Hóborc elárulta őt, vagy azért, mert nem tudott enni – nevetett a férfi. – Az evésről jut eszembe, nem állunk meg egy kicsit, ha már hoztunk magunkkal ennivalót?
– Rendben – egyezett bele lány.

Azzal leterítették a plédet, amit hoztak magukkal, leültek, és kipakoltak egy kis csokoládét, süteményt.
– Mesélj még! – kérte Tonks Remust újra, miközben falatoztak.
– Dora, Siriusról nagyon sok kedves, vicces történetet tudok, de most egy sem jut eszembe, amit ne mondtam volna még el ma.
– Akkor majd mesélek én – mondta a nő. – Anya úgyis sok mindent elmondott nekem arról, amikor még kicsi gyerekek voltak.
– Remek. Sirius gyerekkoráról úgyis alig tudok valamit. Annyira utált otthon lenni, hogy a Roxfortban néha még azt is próbálta letagadni, hogy ő Black, nemhogy beszélni a családjáról... Na, hallgatlak.
– Rendben. Tehát egyszer, amikor a szüleik bálra voltak hivatalosak, anyáékat elvitték hozzájuk, hogy ott vigyázzon mindannyiukra Siriusék nevelőnője. Mielőtt a szülők elindultak volna, Sirius csinált valamit, anya sem emlékezett már rá, hogy mit, a lényeg, hogy kikapott érte. Nagyon mérges lehetett, ugyanis a következő pillanatban akaratlanul felgyújtotta az anyja szőrmekabátját.
– Gondolom, ezért sem dicsérték meg.
– Valószínűleg nem, de anya megkímélt a további részletektől. Igaz, azt mondta, Siriust már egész pici korától kezdve hidegen hagyta, hogy kikap-e valamiért vagy nem.
– Siriust nem nagyon érdekelte soha, hogy mások mit gondolnak arról, amit csinál – jegyezte meg Remus mosolyogva. – Különben a Roxfortban is rendesebben viselkedett volna.
– Igen, elég laza volt. Azt az esetet amúgy hallottad, amikor...? – És most a lány mesélte sorra azokat a történeteket, amiket édesanyjától hallott.

– Tényleg régen volt már ilyen gyönyörű napunk – szólt Tonks később, mikor már minden emléket felelevenítettek Siriusról, ami csak eszükbe jutott.
– Az elmúlt egy évben talán nem is – értett egyet Remus.
– Tudod, szerintem Sirius küldött nekünk jó időt.
– Ez kedves – mosolyodott el a férfi.
– Nagyon bolondnak tartasz? – kérdezte a lány.
– Nagyon – felelte Remus. – De ez az általános véleményem. Ez akkor is kedves. Bár szerintem, akármit is csinál odafent Sirius, biztos, hogy nem bízták rá az időjárást. Nagyon nagy bajban lennénk. Legfeljebb megkérte a felelőst, hogy legyen jó idő ma.
– Akkor az – vont vállat Tonks. – A harcnak már hetek óta vége, kezd minden helyreállni, a dementorok is eltűntek, régebben is kezdődhetett volna a meleg, de ma van először ilyen szép napunk. Éppen Sirius halálának az évfordulóján. Látja, hogy minden rendben van, és üzenni akart, hogy örül neki.
– Még az is lehet... – mondta a férfi.

Ezután sokáig nem szóltak egymáshoz, csak csendben feküdtek a fűben, egymás kezét fogva.
– Mire gondolsz? – kérdezte Tonks egy idő után.
– Siriusra – válaszolta Remus.
– Egész pontosan...?
– Arra, hogy még élhetett volna... Tudom, hogy halnak meg sokkal fiatalabban is, de akkor is. Tizenhárom évig ártatlanul be volt zárva az Azkabanba, később abba a házba, amit gyűlölt... Pedig magához akarta venni Harryt, amint kiderül, hogy nem bűnös. És mire ez eljött, már késő volt...
– Igen, ez nagyon igazságtalan – komorodott el Tonks. – De nem arról volt szó, hogy nem szomorkodunk miatta?
– Nem is... Csak elgondolkodtam. Tulajdonképpen nagyon szerencsések vagyunk, hogy még élünk. Mi, akik így harcolunk, fel vagyunk készülve arra, hogy bármikor meghalhatunk, mégsem számítunk rá. És azzal, hogy Voldemort végleg eltűnt, nem jelenti azt, hogy a sötét oldal sem létezik már. Nem vagyunk akkora veszélyben, mint eddig, mégsem tudhatod, mi történik holnap. Sirius sem tudta.
– Kérlek...
– Én csak azt akarom mondani, hogy ő, amikor csak tehette, kihasznált minden lehetőséget. Ha rajta múlt, soha nem várt semmire. Miért kell az embereknek mindenre várniuk? Mire kellene nekünk várni?
– Remus, egyáltalán nem értelek – mondta Tonks zavartan. A férfi a szemébe nézett.
– Hozzám jönnél feleségül? – kérdezte végül.
– Ez most leánykérés akart lenni? – kérdezett vissza a lány elképedve.
– Azért ennél tudnék jobbat is – nevetett fel Remus. – Nem, Dora, ez nem leánykérés volt, csak egy ötlet. Amivel, ha egyetértesz, akkor már tudni fogom, hogyha megkérem a kezedet, igen válaszra számíthatok.
– Sirius halálától jutottál el az esküvő kérdéséig? Ez furcsa...
– Sirius halálával kapcsolatban kezdtem el gondolkozni a halálról, az életről, arról, hogy mennyi pillanatot elszalasztottunk, és pazaroljuk az időt még most is. Miért? Most már olyan veszélyes időket sem élünk.
– Hozzád mennék, Remus – adott végül választ a korábbi kérdésre Tonks, a férfi szélesen mosolygott, majd megcsókolta szerelmét.

Abban a pillanatban eleredt az eső. Erősen zuhogott, a nap azonban még mindig sütött. Ők felpattantak, gyorsan összeszedtek mindent, felkapták a táskájukat, és futni kezdtek. Fogalmuk sem volt róla, hova, ugyanis közel s távol nem volt semmi, ami menedéket adhatott volna nekik. Percek alatt bőrig áztak, de csak nevettek az egészen.
– Te – szólalt meg Tonks, miután már negyed órája futottak a szakadó esőben valami fedett helyet keresve –, miért nem hoppanálunk haza?
Remus elmosolyodott, és a következő pillanatban már a házban voltak, és nevetve kezdték magukról ledobálni a vizes ruháikat.
– Ez előbb is eszedbe juthatott volna – jegyezte meg Remus.
– Mert te nem gondolhattál volna rá, ugye? – kacagott a lány. – Engem megzavart ez a hirtelen jött eső.
– Téged minden hirtelenség megzavar.
– Így van. És neked mi a mentséged?
– Most mondtad, hogy hozzám jönnél – mondta mosolyogva a férfi. – A boldogság elvette az eszemet.
– Jó válasz, elfogadom – bólintott Tonks elégedetten.
– Tudod, talán mégis igazad volt – szólt Remus tűnődve –, és tényleg Sirius intézi odafent az időjárást. Mindig szeretett alkalmatlankodni. Köszi, Sirius – tette hozzá felfelé nézve.
– Azt hittem, már így fejezi ki a boldogságát. Egész nap gyönyörű idő, most meg szakadó eső.
– Vagy talán nem tartja jó ötletnek...
– Ezt meg sem hallottam. Amúgy nem igaz. Látod – mutatott a lány az ablak felé. – Az eső máris elállt, és szivárvány is van.
Remus is kinézett, és meglepve tapasztalta, hogy odakint megint csodaszép az idő.
– Akkor köszönjük a gratulációt, Sirius – mondta azután. – Az unokahúgodat pedig hamarosan feleségül veszem.
Odalépett Tonkshoz, és gyengéden megcsókolta őt.