Egyre inkább az az érzésem, hogy ha azt gondolod, ennél már nem lehet rosszabb, akkor csak fokozod a helyzet súlyosságát. Mert nekem tényleg ezt a szabályt diktálják a tapasztalatok. Nem csoda, hiszen…

Nyár van. Augusztus vége felé járunk, mégis úgy érzem, ezek a legmelegebb napok a szezonban. És, ha ez még nem volna elég, két nap múlva megyek vissza a Roxfortba! Ami alapjában véve annyira nem is rossz, de ezzel az egésszel együtt járnak a méteres házi dolgozatok, és hogy a papám a bűbájtan professzor…

Még jobb indok. Teljesen egyedül érzem magam. Az egyetlen férfi, aki még elvisel a közvetlen közelében, ráadásul a legjobb barátom, és egyben unokatestvérem nyaralni ment a családjával! Nyaralni…! James Potter, ezért még megfizetsz, hogy itt hagytál tök egyedül az öcsémmel.
Persze, most küldi a leveleket Görögországból, hogy mennyire unatkozik. Most komolyan sajnálnom kéne? Görögországban van, az isten szerelmére!

Az én napi programom, hogy a mamámmal vitatkozom az étkezési szokásaimról. A nagyi meg van bizonyosodva róla, hogy bár anyu remekül főz, mégsem eszek eleget a házi kosztból a napi energia ellátásomhoz. Sosem fogom tudni megértetni vele, hogy számomra a normális reggeli nem nyolc tojásból, és kilenc pirítósból áll. És természetesen ezért megint én vagyok a hibás…

Nos, ezeket, a mindennapi problémákat lehet fokozni valamivel?
Határozottan.
Főleg, ha Rose Weasleyről van szó.

- Rose! – szólítottak a konyhából.
- Igen, anya? – kérdeztem bűbájos mosollyal az arcomon, félek, arról a tegnapi rendrakásról lesz szó, ami véletlenül kiment a fejemből. És amit ugye pálca nélkül kell elvégezni. Kezd hasonlítani a szeretett édesanyám egy rabszolgahajcsárhoz.
- Összerendeznéd a szobád? – Mindezt milyen nyugodt hangon adta elő, miközben valami tésztát kavargatott.
- Mi ez a kedves hangsúly? Nincs pohártörés, szobafogság, vagy hasonló… - gondoltam végig az előzményeket. – Akkor vendégek jönnek – sóhajtottam.
- Így van.
- És mégis kik? – kérdeztem hisztérikusan, mert én nem bírok ki még egy teadélutánt Muriel nénivel.
- Hát a Malfoy család – vágta rá könnyedén.
Én leblokkoltam.

Ez valószínűleg érthetetlen az előtörténet nélkül. Létezett ugyanis réges-régen három család, nevén nevezve: Potter, Malfoy és Weasley. A Malfoyok köztudottan gonoszak, és jellemzőik közé tartoznak még a számító, áruló, egoista és a többi… Ezen felül minden alkalmat kihasználnak, hogy a másik két családnak, ahol lehet, keresztbe tegyenek.

Apám, és Draco Malfoy ősellenségek, ahogy csak a keresztapámmal. Tehát szerintem ez igazán könnyen értelmezhető. Egyszerűen ki nem állhatjuk, és ha lehet, elkerüljük messziről őket, erre anya meghívja az egész családot. Hozzánk. A házunkba! Kell ennél több?

- Anya, mondd, hogy ezt nem gondoltad komolyan – kulcsoltam össze a kezem, de már tudom, hiába. Ha Ő valamit a fejébe vesz, az úgy is lesz.
- Már miért viccelődnék ilyesmivel?
- Hát ezt én se tudom… - dohogtam az orrom alatt. – De mégis…? Miért kellet ide hívni őket? Nem véletlenül tartom meg a húsz méteres távolságot Scorpiusszal is.
- De, kislányom! Hát nem érted? Nem mehet ez így tovább.
- Hogy? Mert nekem ez a felállás teljesen megfelelt eddig – vontam meg a vállam. Rajtam ne múljon.
- Ez a rivalizálás… megőrjít egyszerűen! – csaptaa le hirtelen a konyharuhát, mire én összerezzenek.
- Sajnálom, anya. Amíg ők nem változnak, mi nem engedünk! – álltam fel az asztaltól, és ezennel lezártnak tekintem a beszélgetést. Anyu már nem annyira.
- Megállni – csukta be előtt az ajtót a pálcájával. Hé, ez így nem ér!
- Igen?
- Üzletet ajánlok.
- Ne – horkantottam. – Te és a kompromisszumok.
- Nem viccelek. Ha összebarátkozol Draco fiával…
- Már tegezed?! Egyébként is ez már rosszul kezdődik. Én soha, semmilyen körülmények között nem barátkozok össze egy olyan arisztokratikus, fellengzős, bunkó…
- Értem. Tehát akkor nem is vagy kíváncsi az alku második felére?
- Nem – ráztam meg hevesen a fejem.
Ő biccent egyet és visszafordul a tésztához.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miért, de egyszerűen furdal a kíváncsiság. Vajon mit akart mondani? Nem is tudom, nincs különösebb kívánságom… Mindegy, mert bármi is az, Ő tudja, hogy nekem az miért is szükséges…
Lesz ehhez az ötlethez még egy-két keresetlen szavam.

Legyintek egyet. Végül is mit veszthetek azzal, ha normális próbálok lenni a szerencsétlen Malfoy gyerekkel.
Úgy gondoltam, ideje lenne neki állnom a takarításnak, mert a szobám körülbelül úgy néz ki, mintha bombát robbantottak volna. Egyszerűen nem értik meg a szüleim, hogy én ezt sokkal könnyebben átlátom, mint a rendet. Nem fogadják el a logikus érvelést.

- Rosie! – hallottam megint a nevem csengését. Éljen.
- Hallgatlak, apu – battyogok le a lépcsőn, nem sok életkedvvel.
- Gondolom, beszélt már édesanyád veled a kedves kis tervéről… – morogta, látszólag neki sincs ínyére ez az egész felhajtás.
- Igen. Megtörtént.
- És? – kérdezte. Én nem értek semmit.
- Mit és?
- Te nem háborodsz fel ezen a badarságon?
- Most mégis mit tehetnék? Az anyám! Te vagy a férje, próbáld meg jobb belátásra bírni, nekem nem sikerült.
- Ezt nem értheted… - Miért jön nekem mindenki ezzel? – A Malfoy és a Weasley család olyan, mint… mint a tűz és a víz, a jég és a föld, a fekete és a fehér, a Mardekáros és a Griffendéles…
- Jól van. Értem én.
- Édes Merlinem! A roxforti éveink alatt több borsot tört az orrunk alá a keresztapáddal, mint más egész életemben! Én nem bírok ki vele egy egész estét. Kedveskedni kell majd, érdeklődni a hogyléte felől, meg az etikett szerint enni. Én utálok az etikett szerint enni!
- Tudom, apu – nevettem.
- Ez most komoly, Rosie. Ezt meg kell akadályozni – mondta eltökélten, de látom, hogy szépen lassan megint visszatemetkezik az olvasnivalóba.
- Apu, neked a komolyság terén igen nagy hiányosságaid vannak – vigyorogtam, majd visszacaplattam a szobámba. Sosem fogom befejezni ezt a nyomorult rendrakást.

Esküszöm, néha az az érzésem, hogy érettebb vagyok a saját apámnál. Jó, hogy én így kezeltem anya remek bejelentését, de én mégiscsak tizenöt éves vagyok, és nem harminchét. Persze, ez nézőpont kérdése. Mert hát ki tudja, miket követhetett el az öreg Malfoy, ha ennyire utálja a tulajdon apám. Ez már jelenthet valamit. És egyébként is, már ez a hidrogénezett fej is unszimpatikus… Nem tudnék ilyen hajjal élni.

Na, jó, azt hiszem, nekem egy szavam sem lehet e témában. Vörös a hajam. Vörös! Ez mind közül a legrosszabb. Ha elpirulok, olyan lesz az arcom, mint egy jól megérett paradicsom. Ráadásul ennek eredményeként jó sok gúnynevet aggatnak az emberre, amiről apa persze semmit se tud. Valószínűleg kasztrálná szerencsétlen diákokat, amennyire ismerem. Keresztapuval is ugyanez a helyzet. Ő az átváltoztatástan tanárunk, egyben a második apám. Tényleg. Vele mindent meg lehet beszélni.

Az a baj, hogy bárki is szóba áll velem, annak konkrét célja van. Mivel a szüleim és a többi rokonom mind ott voltak a végső csatában, méltán váltak híressé. Én meg csak… csak a hírvivő vagyok. Nem tudom, hogyan juthat bárki eszébe az, hogy kiadom valamelyikkőjüket is. Ez abszurd.

- Rose, anya hív! – ugrándozott össze-vissza az öcsém a szobámba.
- Hugo, nem kéne megfürödnöd? – kérdeztem, mert dőlt belőle a kölni illat.
- Nem, így vagyok igazán férfias – vágta rá. Megáll az eszem. Még csak tizenhárom éves. Azért ragadt rá valami önimádat, az biztos…
- Akkor legalább máshol hódítsd sorra a női szíveket.
- De én itt akarom.
- Öcsi, ne idegesíts fel, mert szólok anyának, aztán már most magolhatod a sötét varázslatok kivédése házikat.
- Ajj. – Tőle mély sóhaj, tőlem győzedelmes vigyor. – Zsarnok.
- Törpe – nyújtottam rá a nyelvem.
- Mint mondtam: anya hív – vetette még oda, majd kivonult.

Újra lebaktattam a konyhába, a padló csak néha-néha reccsent meg a talpam alatt. Ezen kívül viszont néma csend honolt a házban. Valószínűleg apa már elindult dolgozni. Hogy van ennyi mindenre ideje? Tanít, közben auror, és még ránk is van ideje…

- Itt vagyok, mami – érkeztem meg egy ugrással az ajtó elé.
- Szervusz, Rose, szívem.
- Miért hívatott, kegyed?
- Beszélnem kell veled.
- Mégis miről? – érdeklődtem.
- Még mindig nem változott az álláspontod?
- Milyen ügyben? – Esküszöm, először fogalmam sem volt, hogy miről beszél.
- Malfoy.
- Anyaaa!
- Csak hallgasd meg az ajánlatom.
- De…
- Egyelőre csak hallgass meg – vágott a szavamba.
- Legyen. – Ennyibe csak nem halok bele.
- Tudok Ryanről.

Oké, ez már annyira nem vicces. Mégis hogyan jött ez neki? És ki mondta el?! Apa nem mondhatta el, mivel nem tudja… Keresztanyu? Ő meg… csak nem mondta el! Na, ezt még meg kell beszélnem vele.

- Honnan?
- Az most lényegtelen.
- Nem annyira. Anyu, honnan tudod?
- Ginny – hajtotta le a fejét, és látszott rajta, hogy rosszul érzi magát miatta.
- Mindegy – legyintettem. – Amúgy is csak egy semmiség.
- De azt nem tudod, hogy az én munkatársamnak a fia Ryan. Mi következik ebből?
- Megtudtad a születésnapját? – csillogott a szemem.
- Ennél sokkal jobb ötletem van.
- Akarom én ezt tudni? – kérdeztem magamtól.
- Ha megbarátkozol a gondolattal, hogy mostantól a Malfoy gyerekkel is jóba kell lenned, akkor…
- Akkor…?
- Akkor én meg tudok szervezni neked egy randit a fiúval.

Elállt a szavam. Mit lehet erre reagálni? Életem szerelméről van szó. Na jó, lehet, hogy ez túlzás egy kicsit. Nagyon. De azért mégis. Eggyel fölöttem jár a Roxfortban, és még én Griffendéles vagyok, Ő Mardekáros. És ez itt az egyik legfontosabb probléma. Ha apa megtudná, hogy egy Mardekárosba vagyok szerelmes…

- Na…? – Hopp, lehet, hogy egy kicsit elkalandoztam.
- Áll az alku – ráztam vele kezet.
- Ez a beszéd, kislányom. Ma kezdődik az ismerkedés…
- Már ma? – ültem vissza egy székbe.
- Igen, hétre jönnek.
- És mennyi is az idő? – kérdeztem, mert tényleg fogalmam sincs.
- Hat óra lesz két perc múlva – olvasta le a karórájáról.
- De nekem még ruhám sincs!
- Dehogynem, már régen bent van a szekrényedben.
- Mégis hogy…?
- Tudtam, hogy ez egy visszautasíthatatlan ajánlat – ölelt magához.
- Anyu – korholtam meg játékosan.
- Ez az igazság.
- Te már csak tudod… - viccelődtem.
- Persze! Én is voltam fiatal, Rose. Emlékszem mikor még az apád udvarolt nekem, és…
- Én ezt nem akarom hallani – tapasztottam a fülemre a tenyerem. - Kérlek, ettől kímélj meg.
- Jaj, istenem… Fiatalság, bolondság – mosolygott rám. Mindig is a mosolya volt a legnyugtatóbb.
- Anyu!

 

- Rosie szerelmes a Malfoy fiúba! Rosie szerelmes a Malfoy fiúba! – kántálta egyre csak az öcsém. Egyszerűen leállíthatatlan volt.
- Hugo!
- Most mi van? – kérdezte durcásan.
- Olyan vagy, mint egy öt éves.
- Hat vagyok, csak fiatalos – vágott be egy félmosolyt.
- Haha, te poéngyár, most már aztán mars ki a szobámból!
- De most komolyan! Szerelmes vagy Scorpiusba?
- Ezt mégis honnan szedted?
- Hát, olyan szépen öltöztél ki, Rosie. Nézz magadra. Így csak akkor szoktál, mikor randizol. – Még jó, hogy nem tud a megállapodásunkról – gondoltam magamban.
- Egy: nem is szoktam randizni. Kettő: ez egy tök normális ruha, anya vette nekem. Három: Ne csinálj semmi hülyeséget a vacsorán, rendben?
- Szoktam én hülyeséget csinálni? – Angyali mosoly. Szinte már látom a glóriát a feje fölött.
- Áh, te nem is arról vagy híres, öcskös. Azért kiütközik a Weasley vér – vigyorogtam rá.

A ruhám mindegy egyes kiálló dologba beleakadt, és nem egyszer el is szakadt, csak anya valami isteni bűbáj segítségével összevarrta. És tényleg jobb, mint új korában. Hugo úgy fest, mint egy olasz szívtipró, már ha vannak tizenhárom éves olasz szívtiprók. De akkor biztosan. Anya ugyanolyan elegáns, mint szokott lenni. A haja laza kontyba felfogva, és egy hosszú kisestélyit viselt. Ennyire ki kellett volna öltözni?

Én a kis padlizsán lila pántnélküli ruhában voltam, ami szép volt meglehetősen, de anya ruhakölteményét nem múlta felül. A fűzője kiszorította belőlem az életet is, de a többiek szerint ez így tökéletes. Hát, én hiszek nekik.
Mondanom sem kell, életemben nem volt rajtam még magassarkú, de pont a Malfoy család (!) tiszteletére viselnem kellett. Ha most nem tört fel az egész lábfejem, a talpamtól kezdve a lábujjamig, akkor soha.

Anya az utolsó simításokat végezte a terítéken, és harmadszorra küldte fel Hugót átöltözni, mire végre méltóztattak megérkezni a vendégek. Az rendben van, hogy úgy illik, ha az ember késik, na de másfél órát?!
Biztos nagyon udvariasak akartak lenni. Gondolom.

- Húzz már egy kicsit hátrébb, öcsi – löktem arrébb Hugót, mert úgy várta a meghívottakat, hogy nekidőlt az ajtófélfának.
- De ez így a tök király! – Micsoda szlenget használ az öcsém.
- Ha te mondod… - rántottam meg a vállamat. Én már régen nem tudom követni.
- Én – vágta rá durcásan, és újra nekitámaszkodott az ajtófélfának.
Hirtelen csöngetés szakította félbe a vitát.
- Megjöttek – villanyozódott fel anyu, nem tudom miért. Engem eléggé lehangolt a tény.
- Ez csak apu – kiáltottam át a nappaliba, mikor meglátom az érkezőt.
- Aj… - huppant vissza anya a fotelbe.
- Mi az, hogy „csak” apu? – kérdezte vigyorogva.
- Tudod, a Malfoy család – fintorogtam.
- Ja, igaz. – Azt a fancsali ábrázatot látni kellett volna! – Én megyek átöltözni.
- Rendben.

Újra csöngettek, és most is kinyílt az ajtó, viszont egészen mások lépték át a küszöböt. Végig pillantottam Draco Malfoyon, aki igazából semmit se változott apa elmondása szerint. Astorián, a feleségén ugyancsak nem látszódott az idő múlása. Viszont Scorpius… Ez tényleg az a fiú, akitől a nyári szünet elején elköszöntem?