- Ezt egyszerűen nem hiszem el – tátotta el a száját Maisie.
- Ezt gondoltam én is – bólogattam.
- És tényleg azt mondta, hogy csak csúfolni szeret? – érdeklődött Lily.

A legjobb barátaim körében élvezetesebb volt az időtöltés, mint a Malfoy családdal, vagy a sajátommal! Azt hittem, megőrjítenek. James meg csak rátesz egy lapáttal, azzal, hogy eszébe sem jutott megkérdezni szenvedéseim központú okát, annyira el van ájulva attól a görög istennőtől (az Ő szavait idéztem).
Ráadásul, ha ez még nem volna elég, kiderült, hogy a csaj ettől az évtől kezdve a Roxfortba fog járni! Kérdem én, mégis ki megy át az utolsó évében egy másik iskolába? Gyanús nekem, nagyon gyanús.

- Azt – fintorogtam. – Nem normális, én mondom.
- Az biztos, és mindezt Hermionénak? – kérdezte Ariana.
- Így van.
- Uh – rázta lemondóan a fejét ifjabb Lily Potter.
- És ami az egészbe a legviccesebb, bár én ezt nem tartom poénosnak, hogy anya egy szót sem szólt! Az anyai óvás nem mond neki semmit? – méltatlankodtam.
A következő pillanatban az unokabátyám esett be a kabin ajtaján váratlanul, Arianába fojtva a szót. Köztudott, hogy már évek óta bele van zúgva Jamesbe, csak ezt épp a szeretett rokonom nem veszi – vagy nem akarja észre venni. Amolyan nyílt titok.
- Miről folyt a beszélgetés, széphölgyek? – hajolt meg mindenki felé.
- Hát semmiről – válaszolt pironkodva a barátnőm. Ana!
A szégyenlős megjegyzésének eredményeképp kapott jobb oldalról (azaz tőlem) egy bordába könyöklést. Nem gyengülünk el egy férfi miatt!
- Mit keresel itt, James? – Mindenki számára észrevehető volt a különbség az én reakcióm, és Arianáé között.
- Meglátogattalak titeket – rántotta meg a vállát.
- Remek – morgolódtam.
- Nagyon örülünk neked! – Ana, hagyd már abba, Merlin jó szagú…!
- Hol hagytad az utánfutód? – céloztam itt a görög lányra.
- Úgy érted, Alestit?
- Úgy – legyintettem. Nekem tök mindegy.
- Ismerkedik a haverjaimmal – vigyorgott. – Nagyon jól kijönnek egymással.
- Túl jól – jegyezte meg gonoszan Lily, majd tovább lapozgatott valami magazint.
- Egyébként pedig te nem abba a Mandy lányba voltál szerelmes, legkedvesebb Jamesünk? – rebegtettem szempillát. Nem hiszem el! Nem veszi észre, hogy majd szétvet a düh.
- Múlószeszély.
- He – horkantottam. – Nem sokára megint ezt a kifejezést fogod használni, csak Alestire.
- Féltékenyek vagytok? – pillantott most felváltva mind a négyünk szemébe.
- Nevetséges vagy – vágtam rá.
- Dehogy – kuncogott Ana.
- A húgod vagyok, az isten szerelmére! – csattant fel Lil.
- A húgod legjobb barátnője vagyok! – toldotta meg Maisie is.
- Hölgyeim! – tartotta fel James védekezőleg a kezeit. – Hölgyeim! Nincs semmi probléma. Csak egy szerény kis kérdés volt.
- Még egy ilyen „szerény kis kérdés” – ironizált -, és a vonat folyosóján végzed – morgolódott a húga. – Megáll az eszem, még hogy féltékeny… – mormogta maga elé.
James rövid úton rájött, neki itt ma nem terem babér, és ha még tovább gondolja az itt tartózkodást, akkor csak a nyolc napon túl gyógyuló sérüléseinek kíséretében hagyhatja csak el a fülkénket.
Miután végre távozni méltóztatott, elkényelmesedtünk újra, és folytattuk az olyan emberek, mint az unokabátyám, kibeszélését.
- Ez a Mandy Fisher napról napra egyre szebb – vágott be egy fintort Maisie.
- Engem nem különösebben érdekel – mondtam, miközben az ablakhoz legközelebbi helyen terpeszkedtem, és a tájat bámultam.
- Engem sem érdekel. Annak a csajnak semmije sincs – rántotta meg a vállát Lily.
Igaza van.
- Hát igen, észből osztottak neki a legkevesebbet – nevettünk.
- És mellből a legtöbbet.
Már az egész kabint betöltötte a négyünk nevetése, több kupéból is átszóltak, hogy ők pihenni szeretnének. Pihenni! Ilyenkor! Mintha apát hallanám…
- Én tényleg nem értem, hogy kerülhetett a Hollóhátba. Esküszöm, Malfoynak is több esze van, mint annak a lánynak – gondolkozott el Ana.
- Jaj, ne, már megint Malfoy a téma? – sóhajtottam. – Legyen már elég belőle. Én kemény négy órán keresztül élvezhettem tegnap a páratlan társaságát.
- Neked tetszik – mosolyodik el ravaszkásan Maisie.
- Mas! Előbb csókolóznék egy undorító trollal, minthogy abba az ügyefogyottba beleszeressek. Brüh – rázott ki a hideg. – Még csak az kéne.
- Akkor is tetszik.
- Mas, utoljára szólok.
- Neked tetszik.
- Mondtam már, hogy hasonlítasz az öcsémre?! – fejeztem be a beszélgetést, majd visszafordultam az ablakhoz.
Felfedezni véltem a Roxfortól nem messze lévő kis házat, amiből már tudtam, nem sokára végre ott leszünk.
- Lányok, itt vagyunk – adtam tovább az információt.
- Éljen!
- Esik az eső, szerintem – pillantottam ki megint az ablakon.
- Végre!
- Én ennek annyira nem örülök…
- Nem azért, csak végre itt vagyunk!
- Hát én is ezt mondom – sóhajtottam.
- Nem, ezt te nem érted. Végre Roxfort-koszt! Anyám borzalmasan főz – kuncogott Ana.

Miután bejelentettem, hogy hamarosan megérkezünk, mindenki lázas pakolásba kezdett, mert a büfésboszorkány érkezése eredményeként össze-vissza voltak dobálva a csoki békás papírok, és a Sybill Trelawney kisjóslat (ez egy új találmány) cetlik. Természetesen egyik jóslat sem volt igaz, de jókat lehetett rajta mosolyogni.

Szépen lassan már mindenki indulásra kész volt, és a kis csapatunk hömpölygött az ajtók felé. Csak én éreztem úgy, hogy bent hagytam valamit a fülkénkbe, úgyhogy gyorsan visszarohantam, de második átnézésre se találtam semmit. Úgy gondoltam, biztos csak rémeket látok, úgyhogy követtem a többieket.

- Jaj, ne… - motyogtam magam elé.
De mire lemásztam az Expressről, már csak a Mardekáros társaság várt, élükön Abner Iron professzorral a Mardekár ház fejével.
- Nem látnak meg, nem látnak meg, nem látnak – mondogattam magamnak.
Hirtelen egy arc pofátlankodott be a magánszférámba.
- Malfoy.
- Jelen – vigyorgott, mint egy tejbe tök. Késztetést éreztem, hogy bokán rúgjam.
- Idegesítő vagy, takarodj az aurámból – löktem rajta egyet.
- Hékás! Tudod mennyibe került ez a talár? – mutatott a puccos ruhájára.
Sznob.
- Nem, de nem is érdekel.
- Ti, félvérek mindig adjátok a hatalmas hőst! – vihogott. – Pedig olyan gyenge vagy, mint a harmat, kislány.
- Na, most aztán elég! Egy: a nevem Rose, nem kislány. Kettő: unom a pofád! Három: ezt még nem gondoltam végig, de nyugalom, az is lesz.
- Ugyanolyan vagy, mint a keresztapád.
- Inkább hasonlítok rá, mint az apádra – fintorogtam, majd felvettem egy gyorsabb tempót, és Malfoy nem követett. Hál’ istennek. Nyomasztó érzés a közelében lenni, tényleg.
Már szinte futottam, mert lehet, hogy egy bátor Griffendélesnek adom ki magam, de azért néha napján én is félhetek egy kicsit, nem igaz? Most például teljesen egyedül elsétálni a Tiltott Rengeteg mellett, valljuk be, elég félelmetes.
Igen, még nekem is. Most jó?
- Hagrid – kiáltottam, mikor odaértem a kapuhoz. - Jézuskám, csak most segíts – könyörögtem az égnek. – Hagrid!
- Ne óbégass már, az isten áldjon meg… - morgolódott. – Jaj, te vagy az Rosie?
- Én – hajtottam le a fejem.
- Hát, akkor kerülj beljebb gyorsan – tessékelt be, majd bezárta mögött a kaput.
- Ne haragudj, csak lemaradtam a többiektől, és…
- Nem kell szabadkoznod, gyorsan siess, már elkezdődött a vacsora.
Mire már beértem szépen szólva bőrig voltam ázva.
Így most hogy menjek be a Nagyterembe?
Hát, ez van… nagy levegő…
Kinyitottam az ajtót, mire minden szem rám szegeződött. Gondolhattam volna. Hát, ez aztán drámai belépő, nem igaz?
- Oh, elnézést, igazgatónő – vörösödtem, na, még egy ok a folyamatos csúfolódásra. Kezdem úgy érezni, hogy mindig saját magamnak csinálom a problémát.
- Üljön le Ms Weasley – utasított. – Folytathatjuk a beosztást?
Én egy aprót bólintottam. De égés…
- Hol jártál, kedveském? – Megfojtalak, Ana!
- Mégis hol lettem volna? Ott hagytatok – suttogtam vissza, nem kis méreggel a hangomban.
- Nem.
- Mi az, hogy nem? – hökkentem meg.
- Te maradtál le.
Édes istenem…
- Akkor én maradtam le, így jobb?
- Sokkal.
Beszív, kifúj…
- És, hogy áll az öcséd? - tereltem másfelé a beszélgetést.
- Még nem osztották be – idegeskedett.
- Nyugalom, jó helyen lesz.
- Remélem – nézett rám, láttam a szemében az aggodalmat.
- Dacey Jonathan – szólította McGalagony a pódiumra Ariana öccsét.
A Süveg túl sok ideig gondolkozik.
Ana már tövig lerágta a körmét.
Válasszon már!
- Hollóhát! – ordítja el magát hirtelen.
- Az nem rossz, nem igaz? – mosolygott rám.
- Még, hogy nem rossz?
- Azért remélem, nem csavarja el az ő fejét is Mandy – nyugtalankodott.
- Tizenegy éves, Ana.
- És ez most mit számít?
Őrültekkel vagyok körülvéve.
- Azért ennyire még nem nagy a vonzereje annak a csajnak.
- Miért ne lenne?
- Miért, legközelebb szerinted egy pólyás varázslót fog elcsábítani? – magyaráztam hevesen gesztikulálva.
Mi ezen az érthetetlen?
- Éhes vagyok, mikor lesz ennek vége? – kérdezte pár perc múlva a másik oldalamon ülő Dee. Ő az egyik szobatársunk. Nem utáljuk, de nem is imádjuk egymást. Mondhatni csak az éjszakákat töltjük együtt. Már nem úgy értve…
- Most mit türelmetlenkedsz? – csapta le a tenyerét az asztalra Ariana, mire minden fej felénk fordult.
Tehát amennyire én közömbös vagyok a lány iránt, Ana annál inkább ki nem állhatja. Tavaly már külön szobát akart kérni, csak lebeszéltem róla.
Azért az már kicsit túlzás lett volna.

- Most mit idegeskedsz? – Szerencsétlen csaj tényleg nem csinál semmit, de Ariana beleköt, ahol lehet.
- Mindig csak csiripelsz itt a fülünkbe – utánozta kicsit túl játszva.
- Nyugalom, Ana – fogtam meg a vállát.
- Mi az, már te is mellé állsz? – mutatott Deere.
- Nem állok én egyikőtök oldalára sem, csak csendre vágyom. Tudjátok mit jelent az, vagy legalább csak sejtitek?
- Ja.
- Igen – válaszolt Dee is.
- Csakhogy rájöttetek. Köszönöm.
Csend. Béke. Nyugalom. Végre.

- Én nem vetem be helyette az ágyát – mutatott a vetetlen ágyneműkre Ana.
- Ne kezd megint!
- Jól van, jól van – tartotta fel a kezét.
- Nincs semmi közünk hozzá, hogy mit művel az aktuális barátjával.
- De… de… - tátogott, miközben az ágyára mutatott. Még mindig. Most mi ezen az olyan nagydolog?!
- Nincs semmi de – mondtam, és felhúztam a párnámra az ágyneműt.
- Furcsa egyébként… Hogyhogy nem a manók csinálták meg ezeket, a feladatokat? Szerintem a klubhelyiség sem volt kitakarítva azóta, mióta elmentünk – húzta végig az ujját egy poros éjjeliszekrényen.
- Bizonyára anya keze van a dologban – dohogtam.
- Azon nem csodálkoznék – nevetett. – De elvileg kiharcolta, hogy a manók csak a roxforti ételeket szolgáltatják, fizetés ellenében, nem?
- De – sóhajtottam, majd végignyúltam az ágyamon. – Vajon mikor fogja abbahagyni ezeket, az intézkedéseket?
- Ha engem kérdezel, soha – vigyorgott. – De ez tök aranyos, szerintem. Az én anyám egy kávéskanalat nem tenne arrébb a manók jobb megélhetéséért. Pedig tényleg rájuk férne…
Időm nem volt reagálni, ugyanis a nevető Dee esett be az ajtón. Mikor látta, hogy a benti hangulat elég nyomott, és hogy Ana szemei majdhogynem szikrákat szórnak, inkább a fürdő felé vette az irányt.
- Kíváncsi vagyok, most meddig bírja a pasijával – méregette.
- Lehet, hogy ez hosszú távú lesz.
- Biztos nem.
- Nem értelek…
- Agyamra megy ez a csaj… - rázta fejét.
- Meg se szólalt! – védtem, most szerintem jogosan.
- Szerencséje – huppant át a saját ágyára Ariana.
- Miért utálod ennyire?
- Hidd el, neked lesz jobb, ha nem mondom el…
- Na! – nógattam.
- Majd… egyszer… talán…
- Gonosz vagy.
- Mondták már – mosolygott.
- Elmondod? – kérdeztem egy kis habozás után.
- Nem!

Másnap a Roxfort fülsüketítő zajra ébredt. Jó, ha nem is az egész Roxfort, akkor a Griffendél biztosan. Ránéztem az órára, és még csak reggel hatot mutatott. Azon gondolkoztam, hogy most kikászálódok ebből a nyomorult ágyból, és kiátkozom a világból azt a szerencsétlent, aki ilyenkor akciózik…
- Rose, mássz le onnan…! – ordítják a klubhelyiségből.
Hé, ez én vagyok.
- Rosie, ez neked szól – mutatott kómásan az ajtó felé Ana.
- Vettem észre – ásítottam.
- Akkor lennél oly’ szíves, és lemennél hozzá? Mert tényleg valamit falhoz fog vágni idegességében
- Nem az én gondom.
- Menj már le!
Na jó, ezt az ajánlatot már én se tudtam visszautasítani, úgyhogy magamra kaptam a köntösömet, és lecaplattam a klubhelyiségbe.
James várt lent, meglehetősen paprikás hangulatában volt.
- Hallgatlak – dőltem le az egyik kanapéba.
- Mit csináltál Alestivel?
- Mi van? – ültem fel. Mit akarnak már megint rám kenni?
- Reggel zokogva rontott be a szobánkba, hogy valaki zöldre változtatta a haját, és nem tudja visszacsinálni.
- És nekem ehhez mi közöm van?
- Te csináltad! – tajtékzott.
- És ezt mégis honnan a fészkes fenéből szedted?
- Ő mondta – fonta össze a karjait egy diadalittas mosoly kíséretében. Amolyan: „na, erre varrjál gombot!” nézéssel.
- És inkább hiszel a görög csajodnak, mint az unokahúgodnak?! – kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra, bár ordítani tudtam volna.
- Hát… - megvakarta a tarkóját. – Csak nem hazudik.
- És én?! Én hazudhatok? – vágtam a képébe.
- Nem ezt mondtam, csak…
- Csak? Csak könnyebb meggyanúsítani engem, mint beismerni magadnak, hogy nem tökéletes az eddig oly hibátlannak vélt nőd?!
- Nem erről van szó.
- De, szerintem pedig nagyon is erről – vetettem oda, majd felvonultam a hálótermünkbe.
És tényleg az Ő oldalára állt! Az Ő oldalára! – dübörgött a fejembe megállíthatatlanul. – Inkább hitt neki.
Ez egyszerűen…
- Mi a baj, Rose? – fordult el a tükörtől felém Ana.
- Hogy mi a baj?! Hogy mi a baj?!
- Nyugalom, Rosie. Nincs semmi gond.
- Már hogyne lenne? Csak az van!
- Mi történt?
- Hát mondjuk, hogy James inkább hisz annak a nyomorult szőke libának, mint nekem? Én ezt nem tudom elhinni…
- Oh, már értem – reagált, miután elmeséltem a lent történteket. - Ez tényleg szemét húzás volt.
- Ne – kuncogtam. – Most hallottalak először negatívan megnyilvánulni a bátyámról.
- Hát, sosem mondtam, hogy tökéletes.
- Igazad van. Csak célozgattál rá – nevettem.