Érdekesen veszi kezdetét a reggel.
1. James és a haverjai nem képesek leszállni rólam...
2. Megkaptuk az órarendeket, és oké… az első óra gyógynövénytan, azt még elviselem. De, hogy utána két átváltozástan? Na ne! Ráadásul Ironnal, a Mardekárosok házvezetőjével, ergo: A Mardekárosokkal lesz megtartva…
Röhej ez az élet, komolyan…

Miután megreggeliztünk máris mentünk ki az üvegházakhoz. A gyógynövénytan professzor évek óta Neville volt. Fura, hogy az ember néha-néha együtt karácsonyozik a tanárával. És ezt az egész évfolyam tudja… Jaj! És amikor első éves voltam… Keresztanyu azt mondta, hogy pusziljuk meg Albusszal helyette is Neville-t… megtettük. Illetve én naiv, csak én! De legalább kaptam érte 6 galleont! HÁHÁ!

Amúgy tök buli, mert Neville a Griffendél házvezetője, keresztapu meg csak a helyettes. De minek helyettes? Ezt sose értettem… De inkább legyen helyettes, mert Neville néha nagyon el van kalandozva…
Itt vagyunk!
- Szia, Neville bá' – köszöntem.
- Jó napot, Longbottom professzor! – köszönt Ana is. Csak előtte szoktam, meg a kuzinok előtt bá’-zni Nevillet.
- Áhh, szervusztok lányok! Hát a többiek? Vagy… most veletek van órám?
- Őhm… ja! – Attól még, hogy részt vett mindent eldöntő csatán, még ugyanolyan károsult az agya, tehát még mindig elfelejt dolgokat. Vicces fickó!
- Mennyi az idő? – kérdezte.
- Még csak fél nyolc, csak mi hamarabb végeztünk a reggelivel – nézett az órájára Ana.
- Rendben… akkor, akkor… Akkor tudtok nekem segíteni! Tudjátok, most a hármasszámú üvegházban leszünk, mert a másodikat kibérelte Hagrid. De amúgy sem ott lennénk.
Akkor minek mondja? Ilyenkor annyira össze tudja kuszálni a dolgokat…
- Szóval… Ezt, és ezt fogjátok és rakjatok minden asztalra kettőt, jó? Jó! – Válaszolni se enged minket.
De nem is tudtunk volna, mert már a kezünkbe is nyomott egy csomó cserepet.
Anával elindultunk a hármas számú üvegházhoz, és leraktunk minden asztalra egyet-egyet ebből a felismerhetetlen élőlényből.
- Deenek ezt a ronda fekete cserepet adjuk! – mondta gonoszan Ana.
- Őhm… minden cserép fekete, vagy piros, vagy esetleg sárga – mondtam, mivel hát ez volt az igazság!
Általában olyan színű cserepek szoktak lenni, amilyen házak vannak egy-egy üvegházban. Tehát, ha itt most a sárga is szerepel, akkor:
- Jaj ne! Hugrabug? Nyáron találkoztam azzal a pökhendi Macmillannel! – hadartam az eseményeket.
- Na, és mi volt?
- Elkezdi nekem, hogy ő már volt a nyáron Ázsiában, az Alpoknál, Amerikában és a Kárpát-medencénél! Én meg mondom neki, hogy kit érdekel!
- Tényleg… hol is voltál?
- Értékelem, hogy ennyire figyeltél rám a vonaton!
- Jó, jó! Na hol voltál? – kérdezi újra.
- Mondom, hogy Molly mamánál! – néztem rá sután.
- Óh, Molly mami! Áháá! – Ezt meg miért mondja ilyen furcsán?
- Mi a bajod a nagymamámmal?
- Semmi. – És ez volt az utolsó válasz.
Jöttek a Hugrabugosok és Griffendélesek. Na meg ott van az a dilis Macmillan! És mint mindig, díszíti az egóját!
- És képzeljétek, olyan király volt! Hét napig voltunk Tibetben! – mondta a rajongó táborának.
- És találkoztál Brad Pittel? – kérdezte az egyik szőke, egérfogú kislány.
Brad Pitt? Az meg ki?
- Őhm… Igen találkoztam! – Szerintem Macmillan sem tudja ki az… Szánalmas.

Csöngettek!
Uncsi volt ez az óra. Valami árvagyökérről tanultunk…
- Rose… Rose… WEASLEY! – kiáltott rám az asztal végéről, Neville bá’.
Azért hátránya is van annak, ha a tanárod a családi barátod… Elvárja, hogy jól tanulj!
- Őhm tessék! – egyenesedtem ki, mivel eddig könyököltem, mint egy lecsúszott alkoholista.
- Kérlek, figyelj az órára! Szóval. Gyengébbek kedvéért újra elmondom: Az árvagyökér egy tőből elágazó, hosszú, hegyes végű növény! Ha kikel, akkor megláthatjátok, hogy a belseje, majd üreges lesz, és abban az üregben egyfajta folyadék van. Ki tudja megsaccolni, hogy milyen lehet a nedv benne?
Mindenki a másikra pillantott tanácstalanul. Senki nem tudta a választ.
Csak én? De az meg tök ciki, ha…
- Weasley? - …ha én tudom a választ… Basszus!
- Őhm… - Most mondjak hülyeséget, vagy inkább szerezzek pontot?
- Igen?
Na jó, megadom magam!
- Gyógyhatású folyadék… - válaszoltam.
Nem tudom miért, de utálok villogni az eszemmel!
Nem vagyok egoista, de tisztában vagyok a ténnyel, hogy anyám eszét örököltem... de… de… ÉN NEM AKAROK OKOS LENNI! Na persze, annyira hülye, mint Hugo… hát olyan sem akarok lenni.
- Remek válasz! Öt pont a Griffendélnek! Tehát, az árvagyökér belsejében gyógyí… - És idáig figyeltem.
A pontadás után, már láttam a Hugrabugosok fejét, hogy milyen mérgesek, és hogy sugdolóznak rólam… Tulajdonképpen nem érdekel, már megszoktam.

Vége az órának, és gyógynövénytan után…
- A MARDEKÁRRAL? – sikított félelmében Riana, miközben az órarendet nézte.
- Nyugi, csak hétfőnként és csütörtökönként kell rájuk felkészülni! – próbáltam nyugtatni.
Na, persze most lehet, hogy olyan vagyok, hogy: klassz! Mardekár, úgy is a kedvenceim! Egyáltalán nem! Utálom őket, de most mit tegyek? Szóljak apunak, keresztapunak és Neville bá’-nak, hogy tegyenek valamit az ügyért? Hé… ez nem is olyan rossz!
- Te könnyen beszélsz, hiszen ott van a pasid! – mondta még mindig kétségbeesetten.
MIVAN?
- Ryan nem ötödéves! – pirítok rá.
- Ki beszél itt Ryanről? Én Malfoyról hablatyolok neked, te lüke!
- Lüke a jó édes… - Ezt nem fejezem be inkább.
- Várj a főztje, vagy ő maga? Mert a főztje inkább szar. – Most erre mit mondjak?
Sajnos, totálisan igaza van! De nem akarom bántani az anyukáját, mert tényleg nagyon rendi egy nő!
Már a kastélyban voltunk, közel az átváltozástan teremhez.
- Na jó… Elhiszem, hogy nem tetszik… – Na végre! – DE! – Neee! – Elmondod, hogy milyen színű a szeme?
Szürkéskék.
Mint a borús ég…
Megjegyzés: Rose Weasley teljesen megfagyott a lépés közben, mikor a gondolatok megtámadták és meglátta Scorpiust. Vajon miért? – költői kérdés.
- Rose, jól vagy? – kérdezte mellettem a barátnőm.
- Mi? Ja, hát fejsze!
- Fejsze? – nézett rám furcsán, mintha egy bohóc lennék! HÉ!
- Igen! Csak olyan lazán! Fejsze! – mondtam egy-két csettintés közben. Szerintem agyamra ment ma valami…
- Ez a fejsze, olyan mintha egy pöszés-persze lenne…
- NEM VAGYOK PÖSZE! – mondtam hangosan Anának, mire mindenki ránk figyelt a folyosón. Még Malfoy is.
- HÉ, ott van! – mutatott rám Malfoy egyik haverja. MI VAN? És… és… és minek rohamoznak le?
~ Tényleg nálatok voltak a Malfoyék?
~ Tényleg feldagadt a lábad, és akkor lett, mint a nagymamád feje?
~ Tényleg pucér sztrájkot tartott Malfoy és a te apád?
~ Tényleg letapiztad Scorpiust?
~ TÉNYLEG, TÉNYLEG, TÉNYLEG?
SEGÍTSÉÉÉÉÉÉG!
Mi folyik itt? Tuti, hogy megint elvörösödtem!
- Vörösdémon, válaszolj már! – szólt rám az egyik mardekáros csaj. HOGY?

Elkell húznom!
Futok apu terme felé! Azt hiszem most az elsőévesekkel lesz órája! Én itt nem maradhatok, majd kérek tőle kikérőt! Mekkora mázli, hogy futás közben, pont belé botlottam! Belé!
- Rose?
- Ryan? – néztem rá csillogó szemekkel.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Semmi. Csak egy név!
- Mi?
- SCORPIUS MALFOY A BAJOM! – üvöltöttem.
- Óh… hallottam a klubhelyiségben, hogy miket mondott. De én nem hiszek neki. Vagy kéne?
- NEM! Egyáltalán nem! Én mi az már, hogy a lábam akkorára dagadt, mint a nagymamám feje? Csak bevörösödött a cipő miatt! – hánytam a szavakat.
- Jól van, nyugi! Gyere, remélem, ez megnyugtat – És megölelt.
Óh, anyám! Milyen meleg az érintése! Mivel nálam jóval magasabb, így a fejemet csak a mellkasára tudom hajtani.
Érzem, ahogy dobog a szíve.
Lassú, mégis megnyugtató.
De nem olyan, mint egy szerelmes szívdobbanás… Ez bánt. Na, nem mintha tudnám, hogy milyen egy szerelmes szívdobbanás. Ez még inkább bánt. Ilyen az én szerencsém. Inkább nem is mondok semmit.
- Igen – válaszoltam. – Ez tényleg megnyugtató.
- Khm… Figyelj Rose. Neked amúgy nem átváltozástan órád van?
- De… de épp lelki csődben vagyok, így ha visszamennék, kitörne belőlem a valódi Rose Weasley.
- Figyu, Rose! Egyet jegyezz meg tőlem: Mindig légy önmagad! Ezt egy jó barátod mondta, jó? – nézett a szemembe. – Habár… nem akarom titkolni, de én azért egy kicsivel többet is érzek, mint barátság.
JAJ NE! Ryan! Ez igaz? Tényleg? Én is!
Nem, nem! Ez tuti, hogy anyu műve! Biztos lefizette vagy valami!
De nem hiszen, olyan szépen néz a szemeimbe!
ÁÁÁ!
- ROSE! – Apu? – Miért nem vagy órán?