Egy pislantás. Még egy.
Hol vagyok?
Oké, túl erős ez a fény, szem visszazár.
Na jó, most megyek, és megölöm Malfoyt…
Lábkinyújtás.
Oké, nem most fogom megölni, úgy pár nap múlva inkább.
Szem kinyit. Dörzsöl. Rendben, egészen tisztességes most már a látvány.

- Oh, Ms Weasley hát felébredt? – jött oda fontoskodni a Madame.
- Ja. – Jó, jelenesetben csak ennyire telt.
Feljegyzés: Agyi képességek félelmetes egyezése édesapámmal.
- Igya meg ezt a bájitalt – nyomott le valamit a torkomon, időm sem volt végig gondolni a személyes jogaimat.
- Pfúúúj – fintorogtam, és szerencsétlen javasasszonyon végezte az egész lötty.
- Merlin! Elnézést Madame Pomfrey.
- Már megszoktam – törölgette az arcát, majd kivonult a kórteremből.
- Mi az istent keresek én itt? – néztem körbe a gyengélkedőn.

Egyik percben még szerelmet vall az embernek Ryan Harper, a másikban meg már ezen a helyen ébred.
Mennyire igaz, hogy a szerelem kiüti az embert.

- Jól vagy, Rosie? – sietett be az ajtón apu.
- Nincs semmi bajom. – Azon kívül természetesen, hogy szédülök, mint a franc.
- Persze – horkantott gúnyosan. Jól van! Sosem mondtam, hogy jó színész vagyok!
- Mindegy.
- Anyád halálra aggódja magát miatta!
- Most miért már megint?
Feljegyzés/2: Nem beszélek többet alliterációban.
- Mert mondjuk, egy hetet feküdtél a gyengélkedőn? – tette fel ironikusan a kérdést.
- Mennyit?! – ültem fel hirtelen.
- Jól hallottad – bólintott. – Kezded meghaladni a keresztapád rekordját – nevetett.
- Haha. Mi történt amúgy? – masszíroztam a halántékom. – Semmire sem emlékszem.
- Semmire?!
- Úgy értem, ami egy hete történt!
- Hu – vett egy mély levegőt. - Hála Merlinnek.
- Elmondanád végre, hogy mi a fene bajom van? – mutattam a kórházi ágyra.
- Rosie!
- Bocs…
- Tehát… Madame Pomfrey szerint megtámadtak, és több kombinált varázslatot is rád küldtek egyszerre. Ettől következhetett be a sokk, és az eszméletvesztés…
- Értem. De most már jól vagyok, ezért megyek is órára, ha már az első napon kiütöttek, sok bepótolni valóm lehet – kapkodtam magamra sorban az éjjeli szekrényen heverő ruháimat.
- Szó sem lehet róla – tolt vissza az ágyba.
- Apu! – hisztiztem, mert egy dolog van, amit ki nem állhatok – persze Scorpiuson kívül –, és az a kórház.

Lehet az a Szt. Mungó, vagy csak a suli gyengélkedője, én nem bírok ki ott öt percnél többet. Most is csak azért tudtak bent tartani egy hétig, mert nem voltam eszméletemnél. Pech.

- Nincs semmi apu, Rose. Maradsz és kész.
Öt perc múlva…
Jól van, elment apa.
Egyedül maradtam. Irány a kijárat.
Meg van minden? Nyaklánc, cipő, ruha, óra, teddy… Teddy? Mit keres itt a macim?Ana, te szándékosan égetsz le az egész iskola előtt?

Még egy gyors átvizsgálás, oké, nem hagytam itt semmit. Irány a hálókörlet, és utánanézés valami normális ruhának.
Miközben kotortam elő a létfontosságú holmiimat, kezem közé akadt az a bizonyos magas sarkú cipő. Bevillant Malfoy kárörvendő képe, ahogy látja a biztos győzelmüket. Undorító.

- HÉ, ott van! – mutatott rám Malfoy egyik haverja. MI VAN? És… és… és minek rohamoznak le?
~ Tényleg nálatok voltak a Malfoyék?
~ Tényleg feldagadt a lábad, és akkor lett, mint a nagymamád feje?
~ Tényleg pucér sztrájkot tartott Malfoy és a te apád?
~ Tényleg letapiztad Scorpiust?
~ TÉNYLEG, TÉNYLEG, TÉNYLEG?
- Hello, Vörös – köpte oda Malfoy.
- Mi akarsz, Hidrogénezett?
- Mondtam, hogy velem nem jó szórakozni, nem igaz?
- Nem rémlik – ráztam a fejem. Nehogy már azt higgye, érdekelnek engem az üres fenyegetései.
- Hát, akkor most jól az eszedbe vésem! – morgolódott. – Everti Static! – ordította, mire messzire repült a kezemből a pálcám.
- Mit akarsz, Malfoy? – kérdeztem tőle, gondoltam az időhúzás a legjobb megoldás ebben a helyzetben.
- Egy kis tiszteletet – dobbantotta, majd rám küldte következő átkát.
- Abból nem eszel, haver – horkantottam, de ordítani tudtam volna. Olyan érzés volt, mintha az oldalamból kitéptek volna egy darabot. Szörnyen sajgott.
- Weasley, nem mondom többször! Ne pimaszkodj velem, mert te fogod húzni a rövidebbet, kislány!
- Kuss legyen már! – kiáltottam rá, miközben az oldalamhoz szorítottam a kezem. – Ez élvezed, igaz? Hogy így kiszolgáltatva fetrengek előtted, te szemét! Félsz, mert egyenlő küzdelemben biztosan alul maradnál… Undorodom tőled, Malfoy. Ugyanolyan vagy, mint a nagyapád.
- Mit mondtál?
- Mocskos Mardekáros… - suttogtam magam elé, majd elsötétült minden.

Szemét. Undorító. Gyűlölöm, egyszerűen gyűlölöm.
Hogy tehette ezt? Az igaz, hogy nem voltunk jó barátok, de ezt nem vártam volna tőle…
Időközben Ana is felkelt. Még nagyon korán reggel volt, és hétvége is ráadásul, tehát biztosan én keltettem fel a zokogásommal. Meglepő.

- Mi a baj, kicsi Rosie? – mosolygott, majd leült mellém.

Én a földön feküdtem, és a plafont bámultam.
Nem értem, tényleg nem értem ezt az egészet…

- Semmi.
- Látom rajtad…
- Jó, van bajom. Utálom ezt a kérdést. Utálom Malfoyt. Utálom azt az idióta Ryant, mert csak lázálmomban képes közeledni felém, és…
- Jól van – csitított. – Nincs semmi baj.
- Mintha ezt mondtad volna már egy párszor – töröltem meg a szemem nevetve.
- És nincs igazam?
- Őszintén? Nincs – nevettem tovább.

Hamar megkezdődött az első kviddics edzés, úgyhogy el is indultam a felszerelésemmel együtt az öltöző felé.
Attól az estétől kezdve teljesen hidegen hagyott a Mardekáros banda csipkelődése, amilyen gyorsan lehetett elhúztam mellettük, és ahol volt rá lehetőség levegőnek néztem őket. Rájöttem, hogy ez zavarja őket leginkább.

Eddig ugyanis minden körülöttük forgott. Mivel az eszükkel, vagy a bátorságukkal nem tudtak kitűnni, a jámborságukkal meg főleg, inkább a rosszhírűket terjesztették. Ez bár szerintük elég logikus, véleményem szerint a legalpáribb megoldás. Ez van.

Már majdnem el is értem a kviddics öltözőt, mikor nagy szerencsémre belebotlottam a hírhedt csapatba. Mit ne mondjak, repestem az örömtől.
Mit akarnak már megint ezek tőlem?

- Hello, Weasley – köszönt normális hangnemben Malfoy. Azt meg kell említenem, hogy mióta a gyengélkedőn jártam, nem találkoztam vele, csak a haverjaival.
- Mit akarsz? – vetettem oda.
- Most meg mi a bajod? – követetett rendületlenül. – Tök rendes voltam.
- Hogy mi a bajom? Ne add már nekem itt az ártatlant – toltam arrébb magamtól.
- Miről beszélsz?
- Na jó, nem játsszuk ezt az „emlékezet kiesésem van” dolgot, oké?
- Te megőrültél – jelentette ki.
- Csak… - álltam meg hirtelen. – Csak… hagyjál békén, jó?! – mondtam, majd tovább meneteltem, hogy végre elérjem azt a nyomorult öltözőt.
- Kezeltesd magad! – üvöltött még utánam. Elmebeteg.

Az utolsó pillanatban végre én is megérkeztem, amit mindenki csak egy fejrázással jutalmazott. Ismernek. Mindenhonnan elkéssem,
De mentségemre szóljon, most tényleg feltartottak!
Körbenézek az emberek között. Gyors fejszámolás. Eggyel többen vagyunk, mint amennyi a csapat létszám.
Mi van itt?

- Mi van?
- Nézd, én… - szabadkozott James, a csapatkapitány, de nem érdekelt.
- Hogy kitesztek a csapatból? – ordítottam magamból kikelve.
- Én nem így mondanám…
- Ezt hogy lehet máshogyan mondani?

Körülöttem állt mindenki, földre szegezett tekintettel.
Legalább nézzetek a szemembe, ha már így átcseszitek az ember…!
Barátok, mi?!

- Kicsit szüneteltetjük a…
- Be se fejezd – tartottam fel a kezem. – Lecserélsz erre – mutattam lefitymáló tekintettel Alestire.
- Nem…
- Dehogyisnem.
- Befejezhetném végre egyszer? – toppantott.
- Persze, ha én már nem leszek itt – ráztam a fejem. – Látom ez az igazi valód, James Potter… Gratulálok, büszke lehetsz magadra – vetettem még oda, majd kiviharzottam a kis teremből.
Az öltöző előtt Albus várt a falnak dőlve.
- Halljuk, alázz meg te is, a mai nap már úgy sem lehet rosszabb…
Értetlen arckifejezés.
- Ezt honnan szedted?
- Hagyjuk – legyintettem. – A bátyád egy idióta, csak annyi.
- Ez nem újdonság – nevetett.
Esküszöm, ez a gyerek kiköpött Harry.
- Mindig azt mondják - merengett el. – Hogy gyakran ugyanolyan, mint a nagyapa volt…
- Miért a nagyapád egoista, és felelőtlen volt? – kérdeztem. Ő csak nevetett.
- Dióhéjban.
- Pedig az emberek többsége szerint, páratlan személyiség volt.
- Az – bólintott.
- Ez kicsit ellentmondásos nekem.
- Csak azután változott meg, miután beleszeretett a nagyiba. Sirius ki is volt akadva… még, hogy egy Tekergő beleszeressen valakibe is! Főleg Lily Evansbe, aki iskola első volt.
- Érdekes párosítás – mosolyodtam el. – Ezt már rég meg akartam kérdezni, de Al… miért voltál velem mindig olyan… hideg, és gúnyos?
- Ne haragudj, ez nem rád irányult, csak… azt hittem, kezdesz te is olyan lenni, mint a bátyám, akit szeretek, de… egyszerűen nem férünk meg egy helyiségbe öt percnél tovább. Teljesen mások vagyunk.
- Értem. Azért örülök, hogy nem én vagyok a kiszemelt – kuncogtam. – Na jó, mennem kell, unokaöcsikém – becézgettem.
- Hé! – méltatlankodott. - Idősebb vagyok nálad két hónappal!
- Megesik – intettem még egy utolsót.

Összevissza sétáltam a folyosókon, nem érdekelt, merre vezetnek azok a flúgos lépcsők, egyszerűen csak vitt a lábam.
Végig gondoltam, amit pár perccel ezelőtt James mondott, és összeszorult a szívem.
Indokaim:

1. Az unokabátyám dobott ki! Az unokabátyám!
2. Ezért a csajért!
3. A csapattársaim semmit sem tettek az ügy érdekében.
4. Egy csepp megbánást sem mutat senki.
5. Megvárták, hogy leérjek az első edzésre, és ott vágtak ki a csapatból…!
6. Tudták, hogy imádok kviddicsezni, mégis ezt csinálták…
7. Alesti elvesz tőlem mindent! Kezdjük Jamesszel, aztán az iskolám, és most még ez is. Ráadásul, ha jobban végiggondoljuk, én terelő voltam, és ő az én helyemre állt be, tehát még a poszomat is meg akarja kaparintani! És úgy néz ki, meg is fogja…
…
Most inkább nem folytatom, mert ezzel még jobban fokozom az érzést, hogy átvágtak a barátaim, és nem vagyok egy önkínzó személyiség. Egyelőre.
Lehet, hogy az volna a legjobb búfelejtő.

- Rosie… kelj fel – bökdösött valaki oldalról a pennájával, mire én elhesegettem a kezeit.
- Elég már, anyu!
- Anyu?! Még csak az kéne – morgolódott a fülembe. Így nem lehet aludni!
- Hagyja csak, Ms. Dacey.
Gyanúsan Iron hang.
- De…
- Dacey, elég!
- Rendben, tanár úr.
- Ms. Weasley – csapott hirtelen egyet a padomra.
Na, ettől felriadtam.
- Igen? – vágtam magam haptákba
- Elaludt az órámon – szorította össze a száját… hát nem is tudom milyen méretre. Szerintem, bekerülne vele a rekordok könyvébe.
- Oh, ez nem alvás volt, tanárnőnő! Csak pihentettem a szemem. Így sokkal inkább élvezhető a tanárnő magyarázata.
- Ne pimaszkodjon vele, Ms Weasley!

Az igazság azonban az, hogy egy percre nem tudtam lehunyni a szemem éjszaka. Végig rágtam a történteken magam újra és újra, de nem tudom, mit hibázhattam el megint. Hát igen, megint…

- Bűntető munka, Weasley!
- Éljen – suttogtam magam elé.
- Ez van, vörös… - adta az együtt érzőt Malfoy, ugyanis a Mardekárosokkal van Átváltoztatástanunk. Juhé!
- Magának is, Malfoy!