1. fejezet: „Apátokkal úgy döntöttünk, elválunk”


Kedves Aaron!
Igen, igen, még létezem!
Nagyon sajnálom, hogy régóta nem írtam, de ez a nyár valami borzalmas volt. Nem is beszélve az őszről. Az őszről nem is beszélek, de a nyaram!
Elég bonyolult elmagyarázni.
Igazából csak két hét volt az egész, augusztus utolsó két hete. Még mindig tökéletesen él az emlékezetemben, pedig már hónapok teltek el azóta…
Na szóval belekezdek.
Tehát úgy volt, hogy anya és apa lehívtak minket a nappaliba.
Mindig is utáltam a családi megbeszéléseket, annyira szánalmas és fárasztó, és a végén anya meg apa összevesznek.
De ez a mostani megbeszélés rosszabb volt
És ezt én már az első percben tudtam.
Ugyanis apa kezdett beszélni.
- Srácok – kezdte, és közben a fejét vakargatta.
Ez már rosszul kezdődött.
- Az a helyzet, hogy… Ti is tudjátok, vagy legalábbis észrevettétek, hogy…
Rose megpróbált nagyon tudományosan nézni, én meg beleásítottam apa képébe.
- A helyzet az, hogy anyátokkal úgy döntöttünk...
Apa anyára nézett, aki sóhajtott, majd befejezte a mondatot:
- Apátokkal úgy döntöttünk, elválunk. Két hét múlva apátok elköltözik, döntsétek el, kivel akartok lakni.

Nem volt szerető a dologban. Semelyikük se csalta meg a másikat, csak egyszerűen úgy érezték, nem bírják már ki. Talán nem szerették már egymást.
Nem tudom.
Azt mondták, hogy senkinek sem jó, hogy ennyit veszekednek.
Ennyi erővel igazán elválhattak volna már az előtt, mielőtt mi megszülettünk volna. Szerintem akkor is folyton veszekedtek, úgyhogy tök mindegy.
Öregházasoknak születtek.
Miután anya közölte ezt a lesújtó hírt, Rose kivágta a hisztit.
Csapkodott, kiabált, rugdosott, végül pedig felrohant a lépcsőn, és bezárkózott a szobájába.
Én nem csináltam semmit, csak ültem, majd végül megszólaltam:
- Ez zseniális ötlet volt. Aztán majd ne csodálkozzatok, ha valahogy máshogy fogok viselkedni.
Azzal méltóságteljesen felálltam, és felfelé indultam.
Mire felértem a szobámba, már megvolt a tervem.
Leültem az íróasztalomhoz, és egy papírt vettem elő, majd a tetejére firkantottam a drámai csengésű címet:
Hugo Weasley nem hagyja magát
Ezt aláhúztam két vonallal, majd aláfirkantottam:
A legjobb ötletek, amiktől a szülők garantáltan kikészülnek!
Szóval két hetünk van…
Mire elég két hét?
Hm… Sok mindenre, nagyon sok mindenre

Rose szobájában ültünk, és beszélgettünk.
- Köcsögség! – jelentette ki Rose. – Döntsd el, kihez akarsz költözni… Ha azt mondom, George-ékhoz?
- Vagy költözhetnénk Harryékhez is – tettem hozzá.
- Odúba, hogy ne haljunk éhen… Mindig összevesznek, miért kell most ezt túl dramatizálni?
- Mert idióta felnőttek, de nyugi, Rose, ezt nem ússzák meg szárazon.
- Hogy érted? – pislogott nővérkém.
Elvigyorodtam, ördögien és Hugosan.
- Majd meglátod, nővérkém, majd meglátod!


Délután lementem a pincébe kötelet keresni. Nem találtam, úgyhogy megmondtam anyáéknak, hogy elakarok menni Jamesékhez.
Persze megengedték, mert szööörnyűű bűntudatuk volt.
Ők akarták…
- Szevasz, főnök – köszöntem be Potterék konyhájába.
- Hát te meg hogy kerülsz ide? – üdvözölt Lily.
- Hát úgy, hogy bemásztam a kandallóba, kimondtam az úticélt és…
Lily felrántotta a szemöldökét, majd így szólt:
- Ki kéne, ha volna?
- James – válaszoltam, miközben leporoltam a farmeromat.
- Elmentek valahova Freddel, de hamarosan itt lesznek, megvárod?
- Persze – feleltem miközben leültem az asztalhoz.
- Szendvicset? – nyújtotta felém Lily a kajáját.
- Nem, kösz. Hallottad a hírt?
- Melyiket? – kérdezte, miközben enni kezdett.
- Amelyik szerint anyáék elválnak.
Lily erre fuldokolni kezdett, majd elvörösödött fejjel így szólt:
- Micsoda?!
- Bezony – bólogattam. – Rájuk jött a két hét, és elhatározták, hogy elválnak. Két hét múlva döntenünk kell, kivel akarunk élni.
- Ezt nem mondod komolyan!
- De bizony. A szánalom magas foka. Ezért is jöttem egyébként.
- Mi kéne? Dinamit, gépfegyver, atombomba, kés, pisztoly…
- Őszintén szólva most mindössze egy kötél kéne.
- Ó, olyan is van természetesen – vigyorgott Lily. Komolyan mondom, ennek a csajnak olyan cuccai vannak... A mama ettől kap szívinfarktust.

A kötelet megszereztem Lilytől, és végül is náluk maradtam egészen éjfélig, mivel James nem jött haza, Al valami haverjánál volt, Harry meg Ginny dolgoztak.
Úgyhogy Lilyvel beszélgettem órákon át.
Épp a Csúzlik idei esélyeit latolgattuk.
- Elég meggyőző volt, amit most a nyári kupán produkáltak.
- Apa majd kiugrott a bőréből – vigyorogtam, de aztán eszembe jutott, hogy haragszom apára. – Simán meglehetne egy második hely.
- Vagy legyőzhetnénk a Porpicyt, és Jamest jól kiröhöghetném.
- Kegyetlen – vigyorogtam.
- Hát előfordul. Olyan szemétség, hogy mindjárt suli – váltott hirtelen témát.
- Nekem mondod? Fel kell majd kelnem!
- És tanulni kell! – tette hozzá Lily.
- Elég szánalmas – bólogattam. – Éjfél van.
- Ügyes megállapítás.
Ha anyáék nem ma mondták volna meg, hogy elválnak, akkor kétségtelenül hazamentem volna, nehogy izguljanak, de így eszem ágában sem volt.
Aztán persze egy körül megjött Ginny és Harry (akik szerintem marhára nem dolgozni voltak, de hagyjuk…) és hazaküldtek.

Apa a kanapén aludt. Szemétség, hogy mindig a pasiknak kell elköltözniük.
Persze nem sajnálom apát, mert az ő hiába is, hogy elválnak…

Elfáradt a kezem, Kutya meg itt huhog, hogy repülni akar, szóval megkapod az első felvonást.
Anya különben is azzal jön, hogy nem levelezek eleget, és ezért rossz a helyesírásom meg ezért írok csúnyán. Hát milyen hülyeség már ez?!
Már csak egy hét van amúgy a suliból, és utazunk az Odúba karácsonyozni, Ausztráliában tudják, mi az, hogy karácsony?
Na jó, nem fárasztalak. Nem tudom, mikor írok újra, de igyekezni fogok.
De most már tényleg abba kéne hagynom, már Ryan is itt idegesít. Az embernek már egy perc nyugta sem lehet, ha Hugo Weasleynek hívják.
Ha valami rettentő baleset folytán mégsem írnék karácsonyig, akkor boldog karácsonyt. Ha Újévig sem írnék, akkor boldog újévet. Ha a szülinapodig sem, akkor boldog szülinapot. Na meg akkor jó nyarat!
Üdvözlettel: Hugo Weasley