Kedves Aaron!
Igen, szóval BUÉK!
Egy hónap késés még nem a világ, igazam van?
Hiába hazudod, hogy nincs igazam, akkor is tudom, hogy igazam van. Hehe.
Nos tehát. Hogy teltek az ünnepek?
Nekem egész jó volt. Ja és köszi az ajándékot. Nem is tudtam, hogy mikrohullámú sütőket árulnak Ausztráliába... Vagy ez nem mikrohullámú sütő? Apa mondta, hogy az.
Én igazán akartam neked karácsonyi ajándékot küldeni, de arra gondoltam, hogy mire elérne a levelem Ausztráliába, felrobbanna. Pedig Fred esküszik a Voldemort-dinamitra. A barátnőjének is olyat vett. Már nincs barátnője...
Ezt a fogkefét Ralph ajánlotta, hogy vegyem meg. Fogat kell vele mosni.
Nos tehát, mesélem tovább a sztorit. Csak hogy boldog legyél, és tele nyomjalak boldogság hormonokkal.
A nagy hírük bejelentésének másnapján szokásos időpontban ébredtem, úgyhogy lementem anyáékhoz, hogy megebédeljek.
Mikor anya megpillantott, majdnem szívinfarktust kapott.
- Mi ez a kötél a nyakadban? – kérdezte döbbent képpel.
- Akasztófa kötél – feleltem hidegvérrel, majd ördögien elvigyorodtam. – Nehogy aztán még rajtatok lógjak.
Rose megpróbálta azt tátogni, hogy mi bajom van. Nem tud jól tátogni, úgyhogy én azt értettem, egyek sünt.
- Nem szeretem a sünit – mondtam neki, mire ő totál hülyének nézett.
- Hugo, kérlek, vedd le ezt a kötelet a nyakadból – kérte anya, miközben vagy nyolcvan palacsintát adott. Sosem eszünk palacsintát, mert hizlal.
- Anya – néztem rá komolyan. – E nélkül a kötél nélkül nem bírom ki! Ha épp megyek a városban, és úgy érzem mindennek vége, akkor mit tudok kezdeni magammal kötél nélkül? Semmit! Ellenben ha van nálam kötél, akkor csak keresek egy fát, vagy egy villanyoszlopot, vagy egy magas, barom mardekárost, mint mondjuk Buck és...
- Hugo! – csattant fel anya. – Ezzel ne viccelj!
- Ki mondta, hogy viccelek? – pillantottam rá, és ördögi tekintettel vizsgálni kezdtem a késemet.
Ryan szerint tökéletes színész lennék. Szerintem is.
- Hugo, kérlek!
- Bemegyek az Abszol útra – jelentettem ki.
- Arra gondoltam, hogy ma együtt tölthetnénk hármasban egy kis időt, hogy majd... – kezdte anya, de közbe vágtam.
- Őszintén szólva eszem ágában sincs egy kis időt veled tölteni – jelentettem ki, majd a kandallóhoz léptem, és eltűntem.
Útközben jutott eszembe, hogy még pizsamában vagyok...

Mikor George bá megpillantott pizsamában, akasztófa-kötéllel a nyakamban, csak ennyit mondott:
- Na, fiam, te is jó irányba fejlődsz.
Erre elröhögtem magam.
- Van valami kölcsön ruhátok? – kérdeztem aztán.
- Persze, biztos találsz valamit, Fred szerintem fent van – mondta, mire én elindultam a bolt fölötti lakásukba, melyben George bá aludt néha, ha sok volt a meló, vagy esetleg Fred és James költözöttbe egy nagyobb társasággal.
Mondtam már, hogy milyen szuper ez a lakás?
A nappalija és a konyhája egybe nyílik, és a nappalinak óriási ablakai vannak, amik az Abszol útra néznek. És van még két háló, ahol csak matracok vannak, és kupi, és én szeretem a kupit.
- Szevasz, Hugo! – köszöntött unokabátyám. – Kérsz palacsintát?
- Nem, kösz, otthon anya tele nyomott vele – feleltem.
- Hermione meg a palacsinta? – rántotta fel a szemöldökét Fred. – Ez szép eredmény. Egyébként miért vagy pizsamában?
- Nem t'om, elfelejtettem felöltözni.
- Ja, értem, szerezz valami ruhát, talán van itt valami cuccuk az ikreknek.
- Köszi – vigyorogtam rá, és elindultam, hogy magamhoz vegyem Wesley vagy Bradley egyik ruháját.
Kicsit alacsonyabbak nálam, de hát előfordul. Amúgy neked feltűnt már, hogy milyen szánalmasan sok az iker az évfolyamunkban? Azaz hát két pár van, és miattunk két hálószobában vagyunk.
Nos tehát lefelé indultam, hogy megkeressem drága cimboráimat, és egész állónap a kiégett rocksztár kocsmájában üljünk.
- Majd valamikor visszahozom a ruhákat – búcsúztam Fredtől. – És jó étvágyat az ebédedhez.
- Ez már a délutáni teázás – vigyorgott. – Egyébként mintha lenne valami a nyakadban.
- Bezony – vigyorogtam vissza.

- Gonosz, gonosz Hugo – mondta színpadias fejcsóválással Ryan.
- Én vagyok a gonosz?
- Nem, dehogy – rázta gyorsan a fejét Ralph. – A gonoszak a szüleid. Te a kegyetlen vagy.
Erre mindhárman nevetni kezdtünk, majd elkomolyodtunk.
- Anya már ettől tisztára megrémült, pedig ez semmi nem volt!
- Tudod, Hugo, én is tisztára megrémültem. De én már két évvel ezelőtt, mikor megpillantottalak a vonaton – veregetett hátba Ralph.
Csak vigyorogtam, és elégedetten hátradőltem.
A felnőttek azt hiszik, hogy egy gyermeket szimpla nyolc palacsintával ki lehet elégíteni, pedig hát egy gyereket, főleg, ha az illetőt Hugo Weasleynek hívják, nyolc palacsinta nagyon nem elégít ki.
- Tudjátok mire gondoltam? – kérdeztem.
- Nem tudjuk, de asszem, legalábbis a részemről, nem is akarjuk tudni – felelte Ryan.
- Hát jó, bár igazából csak arra gondoltam, hogy vegyünk tíz whiskyt, adjuk oda drágábban a Beszívott Bobynak, az üvegeket pedig hazaviszem, és anya azt fogja hinni, hogy inni kezdtem.
Barátaim erre elvigyorodtak, majd Ralph így szólt:
- Tudod, Hugo, az, hogy nem akarjuk tudni, azt jelenti, ne mondd el...

- Hat galleon?! – ismételte Boby, keresztbe álló szemmel.
- Hat, se több, se kevesebb – bólintottam.
- Egy üveg whiskyért?! No, de fiúk, hiszen barátok vagyunk... – próbált vigyorogni Boby.
- Igaz – bólintottam. – Legyen hét galleon.
- Hét?
- Nyolc.
- Ki beszél itt nyolcról?
- Senki, kilenc.
- Micsoda??
- Igaza van, a kilenc nem hangzik jól, legyen tíz. Rendben?
- Höh? Rendben?
- Kérjük a pénzt.
- A pénz...?
- Üvegenként tíz. Az összesen száz galleon.
- Száz galleon.
- Annyi, plusz tíz galleon postaköltség.
- Postaköltség?
- Az hát. Megegyeztünk?

Öt perccel később tíz üres üveggel és száztíz galleonnal a zsebünkben baktattunk az Abszol úton.
- Üzletember leszek – jelentettem ki. – Jól tudok alkudni.
Erre egymásra néztünk, majd az út kellős közepén szakadni kezdtünk.
- Halihó, srácok, nektek meg mi bajotok? – James jelent meg, két barátjával és úgy nagyjából tíz lánnyal.
- Semmi, csak gazdagabbak lettünk száztíz galleonnal – vigyorgott Ralph.
- Ne már, mit csináltatok? – vigyorgott erre unokabátyám.
- Vásároltunk tíz üveg whiskyt.
- És ettől ti lettetek gazdagabbak? – csodálkozott Sophie, James legjobb lány-barátja.
- Hát persze – vigyorogtunk ördögien.
- Hát gratulálok – veregetett hátba James. – Na, jól van, megyünk a kiégett rocksztárhoz, nem jöttök?
- Á, nem, ideje lennem dolgozni egy kicsit a boltban – legyintettem. – A végén még nem keresek elég pénzt...
- Mintha nem most kaptál volna száz galleont a semmiért – vigyorgott Fred.
- Az csak szívesség volt, Boby piára költi azt a több millió galleont, ami van neki, én hasznos dolgokra fordítom!
- Például? – nézett rám George, aki James és Fred nagy társa még a balhékban.
- Az legyen a mi kicsike titkocskánk – vigyorogtam barátaimra, majd elbúcsúztunk a fiúktól.

- Ez neked munka? – kérdezte George bá, miután észrevette, hogy lábamat a pultra helyezve szundikálok.
- Hát öö... olyasféle – vigyorogtam.
- Te tudod – vonta meg a vállát szintén vigyorogva George. – Egyébként már négy óra van, nem háromkor szoktál haza menni?
- Változnak az idők – feleltem, és szorosabbra húztam a nyakamban lógó kötelet.
Az a jó George-ban, hogy sosem tesz fel idióta és értelmetlen kérdéseket, mint az én szüleim.
Katie, aki George bá felesége, ha nem tudnád, mindig mondja, hogy túl szabadlábon vannak gyermekeik, de szerintem ez nem igaz.
Vagyis hát igazából Fred az egyik legrendesebb az egész családból, Wesley meg Bradley is csak a tanároknak szólogat be, Lucy pedig senki ellen semmi rosszat nem tesz, mindenki szereti őket.
Na, mindegy, szóval szerintem nálunk a legjobbak a nevelési technikák.
- Ezeket kérném – helyezett le elém egy rakás szerelmi bájitalt egy lány.
- Minek ennyi bájital neked? – érdeklődtem, miközben a visszajárót számláltam.
- Hogy érted? – rántotta fel a szemöldökét a lány.
- Így is gyönyörű vagy, nem kell bájital, hogy elbűvölj egy fiút – feleltem, miközben újabb ördögi terv villant az agyamba.
A lány erre tisztára elpirult.
- Tudod mit, nem is kell fizetned, ingyen van – vigyorogtam.
- Igazából... – motyogta a csaj. – Nem is kellenek nekem ezek a bájitalok...
Erre elvigyorodtam, hát nem lett egy tipikus "félistenvagyok" vigyor, de azért egész hatásos volt egy tizenkét éves kissráctól.
- Hugo vagyok – támaszkodtam az asztalra.
- Ashley... – lehelte.
- Ráérsz egy fagyira? – kérdeztem.
- Hát persze.

Hajnali kettőkor értem haza, mondom még egyszer hajnali kettőkor!
- Hugo! – sikította anya, mikor megjöttem.
- Mi van?
- Hol voltál ilyen sokáig?! Nem tudtam, hogy hol vagy... George azt mondta, a boltból már rég elmentél... Hol voltál?
- Közöd? – pillantottam rá, és húztam még egyet a kötélen, majd felmentem a szobámba és magamra zártam az ajtót.