Kedves Aaron!

Mondd, hogy nem hiszed el, mondd, hogy nem hiszed el.
Én sem hiszem el, de igaz.
Mindössze egy hét telt el utolsó levelem óta!
Éppen ezért nem történt annyi érdekesség errefelé. Na jó, de.
Rose életében először összejött egy sráccal, akit Jasonnek hívnak, és elég nyomott képe van, de Lily hozta őket össze és ő azt mondta, hogy jó fej srác.
Lily amúgy azóta se szakított azzal a hollóhátas sráccal, ami még inkább idegesíti Jameséket, főleg mivel holnap este kviddics meccs lesz ellenük, és Lily pasija is játszani fog.
Amúgy George olyan bunkó volt, hogy elterjesztette Jamesről, aki a LEGJOBB barátja, hogy összejött egy sráccal, úgyhogy Harry küldött neki egy rivallót, hogy legyen már méltóbb a férfiakhoz. Úgyhogy Fred és James tartottak egy kan-partit, ami egyébként elég ijesztő volt, de hagyjuk.
A buli után egyébként James gyorsan összejött a Roxfort egyik legjobb csajával, és már most senki nem mondja rá, hogy ferdehajlamú. Az értelmes diákévek, mi?
Ja és a jeti meg végül is nem evett meg, csak megkóstolt. Ralph szerint olyan rossz ízem van, de ez hazugság, kikérem magamnak!
Na jól van, elég a meséből, kezdődjön a mese! Nem vagyok ám pihent, kicsit sem....

A következő napokat beragyogták a tangák, s újabb hadművelettel csak a második hét hétfőjén jelentkeztem.
Illetve már vasárnap elkezdtem készülődni.
Elmentem Albus unokabátyámhoz, és megkértem, hogy kivételes rajztudományának segítségével készítsen nekem depressziós képeket.
Úgyhogy végül is hétfő reggelre az ajtómon volt egy véres kivégzést ábrázoló festmény, egy fejetlen nyúl, mely két kisgyereket üldöz, s közben mindenfelé fröcsköl a vér és volt még egy. A legütősebb. Egy tébolyult tekintetű varázsló egy kentaur patájával szeletel fel egy ordító házimanót.
- HUGO! – vágta ki jó anyám hétfő reggel az ajtóm.
- Höh boh... – ébredtem fel, majd borultam ki függőágyamból.
- Mik azok a rajzok az ajtódon? – kiabálta anya.
Nem válaszoltam rögtön, ugyanis eltelt egy időbe, míg felmértem, hogy mi történik.
- Hát az egyiken lefejeznek egy embert, aztán van egy fejetlen nyúl és egy...
- Hugo Weasley! – szakított félbe anya, mire felhúztam a szemöldököm.
- Mi van? Ne kiabálj már!
- Azonnal tűntesd el azokat a rajzokat! – sikította anya.
- Nekem te nem parancsolsz – közöltem jéghidegen.


Miután anya korán felkeltett, gondoltam, legjobb, ha rögtön kimegyek a városba, és neki látok, hogy elkezdjem a hadműveletet.
Tehát az első úti célom Ralph és Ryan háza volt.
- Hali – köszöntem a béna dadusnak, mikor jó illetlenül betoppantam.
- Szia, Hugo – köszönt a béna dadus.
Az ikrekre és a kábé tíz kistesójukra mindig a béna dadus vigyáz, a szüleik sosincsenek otthon.
Szegény béna dadus mindig kikészül, meg kikészül a ház is.
Majdnem olyan, mintha egy egész háznyi lenne a szobámból.
Ijesztő, mi?
- Az ikrek? – kérdeztem a béna dadust.
- Gondolom, még alszanak.
- Akkor felkeltem őket – feleltem, azzal keresztülrohantam a természetellenesen nagy és rendetlen nappalijukon és feltrappoltam a lépcsőn.
- JÓ REGGELT, FIÚK! – ordítottam, és a szivacson fekvő fiúkra ugrottam.
- Ááááá! – ordítottak vissza rögtön, mire jól kiröhögtem őket.
- Mit keresel te itt ilyenkor? – kérdezte végül Ralph.
- Szerinted mit? – kérdeztem vissza. – Talán a béna dadust?
- Hát ki tudja... – dörzsölte a szemét Ryan. – Amilyen borzasztó ízlésed van...
- Na mindegy, felkelni srácok, megyek stílust váltani! – ugrottam fel jó energikusan, mire az ikrek egymásra néztek, majd visszadőltek a párnájukra.


Nem bírtam elszakadni a tükörképemtől.
- Félek tőled – jelent meg mellettem Ralph.
- Én is magamtól – feleltem elborzadva
Felállítottam a hajam, érted? Nagyon gagyin nézek ki vele... ne képzeld el!
Az szemem pedig ki volt húzva, érted?! Fekete szemceruzával, meg minden! És kilyukasztottam a fülem (igazából nem direkt, Wesley unokaöcsém véletlenül lerobbantotta, de hagyjuk...), úgyhogy volt egy arany karikám is. Ja meg fekete körömlakkom volt. Érted, körömlakk! Rajtam!
Szerintem ezzel a kinézettel minimum három évet öregedtem.
Nem szeretnék magammal találkozni egy sötét sikátorban.
Ja, amúgy baromira nem vágom, milyen stílust képviselek. Szerintem a közönség-riogató, borzasztóan ijesztő stílust.
Le kell szoknom a tükörről...
- Szerintem ez egy kicsit... talán... nem is tudom... túlzás volt... – motyogtam.
Mr. Jacke boltjában álltunk, mely egyszerre árult ruhákat, és egyszerre ajánlott tökéletes hajvágást.
Mr. Jacke mellesleg rengeteg pénzt kér mindenért, de ez az egyetlen hely, ahol mindent megkaphatsz. Őszintén szólva minden megtakarított, kialkudott pénzem rá ment erre a bulira.
- Hát... szerintem is túlzás volt – veregetett hátba Ralph. – De hát mindent a végső cél érdekében!
- Fiúk! – jelent meg ekkor Ryan. – Mi a vélemény? Szívdöglesztő vagyok?
Azzal a szőke hajú srác bevillantotta fehérfogsorát, és kinézett menő napszemüvege mögül, melyet valószínűleg most talált, a kemény fehér kabátjával és menő farmerével együtt.
- Ha meleg lennék, valószínűleg lesmárolnálak – mosolygott atyaian Ralph. – Így azonban szimplán hülyének nézlek. Remélem, ez kellőképpen megnyugtat...

Miközben végig vonultunk az Abszol-úton, mindenki megpróbált minél távolabb kerülni tőlünk, és mindenki gúnyos megjegyzéseket tett:
- Minek járkál ez is itt?? Az ilyen alakoknak találták ki a Zsebpiszok-közt!
Erre én jól képen röhögtem az embereket.
Most komolyan, mekkora bunkók!
- Mondtam már, hogy árt a jó híremnek, hogy hozzád hasonló idiótákkal lógok? – érdeklődött Ralph.
- Mondtam már, hogy mint depressziós ember, érzelmileg instabil lábakon állok, s így igazán rosszul érintenek a megjegyzéseid? – érdeklődtem erre én.
Ralph erre jó kegyetlenül képen röhögött, mire én nagyon kegyetlenül ránéztem, s most ez a nézés igazán hatásos is volt, tekintetbe véve kifejezetten ijesztő külsőmet.
- Na jól van, emberek, most mi az útirány? – kérdezte aztán Ryan, aki egyébként le volt maradva tőlünk, ugyanis a gyereknek feltétlen meg kellett állni az egyik bolt előtt, hogy a kirakatban megbámulhassa saját tükörképét... Színvonal, mi?
- Természetesen megyünk Harryékhez! – vágtam rá.
- Mr. Potterhez? – pislogott Ralph. – Minek?
- Hát azért, hogy felvethessem nekik, hozzájuk költözöm!
Az ikrek erre egymásra néztek, majd kitört belőlük a röhögés.
- Most meg mi van? – néztem rájuk sértődötten.
- Szerinted Mr. Potter hajlandó lenne befogadni téged... így? – kérdezte gonoszan Ralph.
- Hát... James után... – vigyorogtam az épp Boby kocsmájából kilépő, hat lánnyal körülvett, igen jókedvű Jamesre pillantva.


- Wááá! – jellemzett Lily, mikor megpillantott.
- Csak nem nem tetszik a kedves rokonod? – vigyorgott Ralph.
- Dehogynem, imádom – vágta rá Lily, és közelebb lépett, hogy megvizsgáljon. – Most komolyan kilyukasztottad a füled?
- Komolytalanul – feleltem erre, mire Lily felrántotta a szemöldökét.
Jó illetlenül helyet foglaltunk Lily ágyán, ugyanis idejöttünk fel, miután lent az égadta világon senki nem volt.
- Na és, miért jöttetek ide? – kérdezte Lily, miközben ő is leült a székébe. – Elfogytak a bugyijaim...
- Á, nem, köszi, a bugyikra már nem hajtunk – legyintettem.
- Beszélj a magad nevében – vágott közbe Ryan, mire mi, többiek jó gonoszan és lesajnálóan ránéztünk.
- Igazából azért jöttem, hogy megdumáljam Harryékkel, hogy ideköltözhessek nyárra.
- Neeeeee! – kiáltotta rögtön Lily, mire az ikrek szakadni kezdtek.
- Mi, most miért? Mi bajod velem?
- Hát... hol is kezdjem... – felelte erre Lily, miközben egy éremmel játszott, melyet anno egy cikeszfogó versenyen nyert nyolc évesen. Nagyon el van ám szállva a tehetségétől, majdnem annyira, mint drága jó James fivére.
- Te olyan bunkó vagy, Lily – sírtam fel színpadiasan.
- Nem azért, de most gondolj bele, Hugo... – kezdte Lily. – Alapból nézz magadra. Szerinted így néz ki egy normális ember?
- Miért? Nem nézek ki normálisnak? – játszottam a sértődöttet.
- Na jó, oké, egy kis előszeretettel normálisan nézel ki, mondjuk. De még akkor is ott a higénia. Nálunk az emberek fürdenek...
- Fürdök ám én, ha nagyon kell – vigyorogtam erre.
- Jól van, de akkor is, hol fogsz aludni?! Mert nálam nem, az tuti biztos!
Azzal Lily jó kegyetlenül lezárta a vitát.
Ez a kegyetlensége új problémákat vetett fel, melyekkel eddig nem számoltam.
Mai hadműveletem az volt elvileg, hogy anyáékat eláruljam azzal, hogy Harryékhez költözök.
Végeredményben még mindig meg volt a lehetőség, hogy valamelyik másik rokonomhoz költözzek, de végül úgy döntöttem, nem teszem.
Helyette kiabáló, csapkodó, ordító, káromkodó depressziós tinédzser leszek! MUHAHAHAHAHAHAHAHAHA!
-... biztos, hogy nem? Hidd el nekem, nagyon jó pasi vagyok ám... – győzködte épp egy közös randira Ryan drága unokahúgomat.
- Fiúk, megyünk! – jelentettem ki.
- Mi van, hova? – nézett fel erre Ralph, aki épp azzal foglalkozott, hogy Lily szekrényében kutatott. Eddig talált egy félbetört tizenhatodik századi ágyút. – Mondd, Lily, minek neked ilyen?
- Hááát... MUHAHAHAHA! – Azzal Lily jó rejtélyesen és ördögien nevetni kezdett, mi pedig úgy megijedtünk, hogy elfutottunk.
Aztán még én nem vagyok normális! Most komolyan, nézze meg az ember a rokonaimat!


Sötétben értem haza. Elmondjam miért? Azért, mert este volt, és este általában sötét van.
Nem vagyok ám fáradt, sőt pihent se. Na jó, de, mindkettő vagyok. Fáradt is meg pihent is, de hagyjuk.
Otthon, természetesen, mint minden este anya és apa a kanapén ülve vártak rám, s most Rose nővérem is velük ünnepelte e jeles pillanatot, mikor is betoppantam a házba.
- Hugo! Megmondtam neked, hogy ne járj ilyen későn haza! – kiáltott rám rögtön anya. – Hol voltál már megint?! Isten szerelmére, tizenkét éves vagy! Attól, hogy apáddal nem úgy jöttünk ki, mint szerettünk volna, még nincs jogod ilyeneket tenni!
Elkomolyodtam, majd egy hatalmas levegőt vettem, s belekezdtem, hogy megmutassam kifogyhatatlan káromkodásaim tárházának legszebb példányait (mellesleg egész délután azzal foglalkoztunk, hogy a Zsebpiszokban hallgattuk a káromkodó emberek hadát, hogy új szavakat gyűjtsünk).
- Engem ******* nem érdekel a te ********* ***** **** véleményed! Nem azt csinálom, amit a ********* felnőttek akarnak! Én egy ***** gyerek vagyok! Szóval fogd be azt a **** ********* ************ ******* ********** ********* szádat! Mert ******* le vagy ******! Elegem van ebből a *********** ******* ******** ************* ******** ******** ********** ****** ******** **** ****** **** ****** életből!
Gondoltam nem írom le ékes szavaimat.
Lehet, hogy kíváncsi vagy rá, micsoda szókincsem van, de két ok is arra késztetett, hogy ne írjak le semmi féle csúnyabeszédet.
Az egyik ok az, hogy volt benne néhány szó, amiről azt se tudom, hogy írnak.
A másik ok az, hogy én jó srác vagyok, tehát nem káromkodok írásban. Szóban sem!
A harmadik ok pedig az, hogy Fred mondta, hogy van egy olyan varázslat, amivel csillagokat lehet varázsolni a papírra, gondoltam, kipróbálom...
Na jó, térjünk vissza az estémre.
Miután anya, apa és Rose ezt a szóáradatot meghallották, köpni, nyelni nem tudtak a döbbenettől. Valószínűleg a fele szót nem hallották még soha életükben, szóval ha jobban belegondolok, az se biztos, hogy tudták, ez káromkodás...
Mindenesetre anya csak ennyit mondott:
- Menj a szobádba. Most!
- Hát nem is fogok itt maradni veletek! – ordítottam neki, mire apa kezdett el kiabálni.
- Nem mehetsz sehova egész nyáron, megértetted?! Holnap első dolgom lesz elvinni a pszichológushoz, hogy kezelje a beteges gondjaidat! Kinek képzeled magad?!
- Oh, fantasztikus! – vágtam rá továbbra is ordítva. – Menjünk csak agyfurkászhoz, biztosan mindent megold! De ha holnap reggel mégsem kelnék fel, és vér folyna kifelé az ajtóm alól, egyikőtök se lepődjön meg!
Azzal drámaian felrohantam a szobámba.
Mondanom sem kell, ezek után szörnyű lelkiismeret furdalásom lett, meg minden, anyáék meg egész éjjel miattam izgultak.
Úgyhogy beküldték hozzám Rose-t, hogy szedjen ki belőlem mindent, s az ajtóm alatt meg betettek egy telefület. Persze azt hitték, hogy nem veszem észre...
Szóval Rose-nak azt mondtam, hogy bár borzasztóan depressziós vagyok, eszem ágában sincs megölni magam, és sose tennék ilyet, pusztán céltalannak érzem az életem, és még hozzátettem, hogy összedőlt bennem egy világ.
Hallottam, hogy anyáék az ajtóm előtt óriásit sóhajtottak. Na persze azért anya egész éjjel az ajtóm előtt őrködött, hátha felerősödnének öngyilkos hajlamaim...
No de végül is igaza van, hisz egy depressziós embernél sosem lehet tudni... tudod, érzelmileg instabilak vagyunk...

Na ennyi mára, azt hiszem.
Igazából most bevallom, kerek két napba tartott, amíg megírtam eme fantasztikus levelet. Büszke vagy rám?
Tudom én, hogy imádsz.
Ja, amúgy azt a Griffendél-Hollóhát kviddicsmeccset simán hoztuk győzelemre. Na jó, nem, igazából egy ponttal nyertünk, de csak mert Lily az utolsó pillanatban elkapta a cikeszt.
James remélte, hogy ezután összeveszik a barátjával, de nem történt meg, helyette jó romantikusan smároltak a pálya közepén.
Na mindegy, ennyit az én unokahúgocskám szerelmi életéről.
Rajtam kívül mindenki ezerrel kiéli elfojtott romantikus érzelmeit, de hát most komolyan, mi értelme van?
Kinek van ahhoz kedve, hogy egy fura lénnyel (értsd: lányok) összeérintse a száját, közben egészen egyedi nyögéseket nyomasson, és hozzá ijesztő mozdulatokkal ölelgesse a csajt?!
Hát nem tudom, nekem ez egyelőre nagyon nem való, majd ha öreg leszek és tapasztalt, mint anya meg apa, majd akkor csinálok efféle furcsaságokat.
Már egyébként fél egy van, és én itt ülök a klubhelyiségben tök egyedül, na jó, ez nem igaz, itt van James is a barátnőjével, aki mellesleg eddig a percig valaki tök más barátnője volt, de hagyjuk, szóval itt ülök, és ezt írom neked.
De nincs kedvem abbahagyni, olyan izgalmas, nem?
A fenébe, elaludt a gyertyám, és már nem látok semmit...
Most már tényleg abba kéne hagynom... vagy el kéne mennem megkeresni Kutyát, biztos huhogja a szomszéd macskákat...
Szóval szia, jó éjt, vagy neked reggelt, vagy délutánt, vagy délelőttöt, vagy nem tudom, milyen napszak van arrafelé...
Üdvözlettel: Hugo Weasley