Kedves Aaron!
Jól van, bevallom, megint rég nem írtam!
Igazából nem is emlékszem, milyen hónap volt, mikor utoljára írtam. Mindenestre nálunk most április harmincegyedike van. Várjunk csak, jobban belegondolva nincs is április harmincegy! Tudtam én, hogy James szívat!
Akkor vajon hányadika lehet?
Na jó, mindegy.
Elmesélem mi történt az utolsó levelem óta.
Nos, először is, majdnem kicsaptak.
De nem az én hibámból! Most komolyan, szerinted tehetek én arról, hogy rokonságban állok a családommal?!
Én igazán nem akartam részt venni abban a "Gyújtsuk Fel Mrs. Norrist" küldetésben!
Igazából ez is leginkább Lily hibája volt, ugyanis még MINDIG nem szakított a barátjával, és Jamesék nagyon kivannak ám rá, és George véletlenül kilökte a srácot az egyik ablakon, mert a gyerek az ablakból pofázott George-nak, hogy ne rendezzen féltékenységi jelenetet, meg hogy egy dolog, hogy ő jobban bejön Lilynek, mint George.
Erre George kilökte az ablakon.
Aztán Lily elment hozzá leordibálni a fejét, hogy mit képzel, mit művel, és hogy mit féltékenykedik. Erre George azt mondta, hogy neki egyáltalán nem tetszik Lily, mert egyáltalán nem tartja bevállalós csajnak.
Úgyhogy Fred kitalálta, rendezzenek egy ilyen "Gyújtsuk fel Mrs. Norrist" versenyt, melyben az győz, aki a leghamarabb felégeti a macskát.
Mi Ralph-fal és Ryannel neveztünk, és másodikak lettünk, a győztes a James, Fred, Wesley és Bradley négyes lett.
Vicces volt, mert George és Lily végül is egy csapatban voltak még két csajjal, aztán utolsó előttiek lettek.
Aztán, mikor már lángolt Mrs. Norris farka, megtalált minket Frics, és az egész csapatot bekísérte az igazgatóiba.
Ja, persze mindannyian kaptunk rivallót, úgyhogy Wes ötletére kánonban lejátszattuk őket.
Na, jól van, ennyi elég, most már elkezdem a folytatást, mert gondolom fúrja az oldaladat a kíváncsiság, hogy mit is alakítottam a pszichológusnál... MUHAHAHAHAHA!

Mikor másnap reggel felébredtem, kiderült, hogy nem másnap reggel van, hanem másnap hajnal!
- Hugo, ébresztő! – löködött apa.
- Nem ébredek fel... – közöltem vele aznapi tervemet, de ő tovább löködött. – Hagyjál már békén, a rohadt életbe!
- Ne beszélj így velem! – csattant fel apa. – Kifelé az ágyból, irány a pszichológus!

A reggelimet durcás állapotban fogyasztottam el.
Ráadásul baromi fáradt is voltam, úgyhogy a harmadik kanál müzli után már lefejeltem az asztalt.
- Normálisan! – szólt rám apám.
- Kapd be! – morogtam.
- Hugo! – csattant fel erre anya.
Apa csak fortyogott magban, és vörös szemekkel vizslatott.
Nővérkém pedig az asztal túloldaláról küldött értetlenkedő pillantásokat felém, de én nem reagáltam rájuk.
- Látod, kisfiam, ezért viszünk orvoshoz! – mondta lassan apa, és azt hitte, hogy ő most olyan "hú, de nagyon kemény". – Fogalmad sincs róla, mit szabad és mit nem. Ráadásul minket okolsz mindenért.
- Miért, mégis kit okoljak a ti válásotokért?! – ordítottam erre.
Hú, komolytalanul mondom, egyre betegesebb vagyok, összevissza ordibálok...
- Egyesegyedül a ti hibátok, hogy ide jutottam! Miattatok ugyanolyan számomra minden nap!
Na ja, őszintén szólva ilyen izgalmas nyaram sem volt még...
- Miattatok fekszem le minden este úgy, hogy közben arra gondolok, legjobb lenne holnap fel se kelni!
Hát igen, mivel ha nem kelnék fel holnap, végig aludhatnék egy egész napot...
- Miattatok nem úgy gondolkodom, mint egy tizenkét éves fiú!
Oké, ebben van valami, rajtam kívül szerintem senki sem olyan beteges, hogy ilyen bosszút forraljon.
- Miattatok csesződött el az egész nyaram, sőt az életem!
Na, ez, ez az, ami baromira nem igaz!
Anya ezután apára, Rose-ra, majd rám nézett, azzal sírva fakadt.
Erre nekem természetesen borzalmas lelkiismeret furdalásom lett, egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy lefújom a depressziós hadműveletemet, de végül úgy döntöttem, hogy most már folytatnom kell, nem adhatom fel, s így bátran néztem apa szemébe, mikor ő kimondta a szót:
- Indulás!


- És miért gondolod, hogy ez a szüleid hibája? – kérdezte iszonyatosan kedves és irritáló hangon az agyfurkász.
Ott voltam a fogyaték szobájában egy kanapén feküdve, és bámultam a plafont, amire felhők voltak festve.
És hülye tájképek voltak a falon!
- Uram, már ne is haragudjon, de mikor két ember elválik egymástól, az általában az ő hibájuk, nem?
- Miért gondolod ezt így? – kérdezte higgadtan a fazon, akit egyébként Mr. Soulnak hívtak.
- Ön miért gondolja, hogy erre a kérdésre tudok válaszolni? – kérdeztem vissza.
Ha már ő kérdésekkel játszik, akkor én miért ne tegyem?
MUHAHAHAHAHAHA! Hugo Weasley nem hagyja magát a hülye agyfurkászokkal szemben sem!
- Sejtetted, hogy szüleid kapcsolata így ér véget? Vagy esteleg féltél valaha is ettől? – kérdezett tovább Mr. Soul.
- Ha az Ön első emléke a szüleivel kapcsolatban az lenne, hogy a konyha két oldaláról ordibálnak egymásnak, amiért senki sem vigyázott Önre, akkor Önnek lennének afféle gondolatai, mint válás és hasonlók?
- Hát öö... – motyogta Soul.
Egy pillanatig nem mondott semmit, én pedig elégedetten vigyorogtam, és a betonkemény karkötőmet vizsgáltam.
- Az öltözködésednek van köze a szüleidhez?
- Hogyne, ők adták a testet, amire rávehetem a ruhákat!
- Úgy értenem, annak, hogy ilyen fekete ruháid vannak.
- Hogyne, Uram! Ami nekik belül, az nekem kívül.
- Tessék? – pislogott Soul.
- Hagyjuk…
- Rendben van. Mit gondolsz, a te hibád, hogy a szüleid elválnak?
- Micsoda? Már miért lenne az én hibám?! Hisz nem én mondtam, hogy elváljanak! Az ő hibájuk! Mindig is az ő hibájuk lesz! Mert csak magukra gondolnak! És nem is érdekli őket senki más! Amióta ezen a világon vagyok, mást se hallok, mint azt, hogy hogyan ordítanak egymással! És Ön szerint ez az én hibám?!
- Nem, én ilyet nem mondtam, Hugo – magyarázta Soul.
- De gondolta! – vágtam rá.
Soul sóhajtott.
Szerintem már kezdi feladni.
- Na, jól van, Hugo. Mutatok neked képeket, rendben van?
- Oké – feleltem.

- Mit gondolsz, mit csinál ez az ember? – kérdezte Soul, felmutatva egy olyan képet, amin egy fekete árny felemeli a kezét, és előtte egy másik fekete árny van.
- Ez nem is ember – feleltem.
- Hanem? – kérdezte csodálkozva.
- Természetesen egy fegyver. Amivel az előtte lévő ember fel akarja robbantani a világot. Mert az az ember depressziós. És meg akar halni. És azt akarja, hogy az egész világ meghaljon vele együtt. És az a fegyver egy robbanó, ember alakú valami.
Soul lesokkolva nézett rám.
- Ilyet még senki sem mondott... – motyogta.
- Valóban? És volt már olyan, hogy valaki Önre támadt kezelés közben? – kérdeztem jéghidegen, mire Soul látványosan megremegett.
- Nem, még ilyen se törté... történt – mondta halkan, elcsukló hangon.

Apa fortyogott a dühtől, miután elbúcsúztunk Soultól.
A fickó ugyanis közölte, hogy nem hajlandó velem beszélgetni, ugyanis menthetetlenül elmebetegnek tart, és sokkal komolyabb elmejavító helyre kéne vinni, sőt, ő már a fiatalkorúak börtönét emlegette.
Én a magam részéről csak vigyorogtam az egészen, és jól éreztem magam.
Apa dühös volt, anya sírt, Rose pedig nem értette mi van. Gondoltam rá, hogy beavatom a tervembe, de végül is elvetetettem az ötletet.
Egyre közelebb vagyunk a két hét végéhez és még közelebb az utolsó csapásomhoz...
Otthon egyébként apa bevágott a szobámba, adott egy rakás lelkizős könyvet, és bűbájjal rám zárta az ajtót.
Szóval miközben ott ültem, teljesen egyedül a szobámban, szörnyű lelkiismeret furdalásom lett.
Mert habár anyáék is nagyon kegyetlenek, azért ennyire...
Na mindegy, azért próbáltam máshogy látni a dolgokat.
Például nézzük úgy, hogy vicces.
Végül is vicces, nem?
Ralph és Ryan mindenesetre sokat röhög rajtam... Bár nekik szerintem nincs humorérzékük...
Na, hagyjuk!
Nagy sokára aztán úgy döntöttem, hogyha be vagyok zárva, nem sok mindent tudok csinálni, így a legjobb, ha holnap végrehajtom ördögi tervem legutolsó részét.
Szegény anyáéknak már ez mennyire fájt, és ha még azt is túl kell élniük...
De kegyetlen vagyok... de nincs más lehetőség. Meg kell tennem!
Na, most meg úgy állítom be, mintha én lennék a történetben a pozitív szereplő. Nevetséges...


Este eljöttek hozzánk vendégségbe Harryék, hogy anyáék meg tudják beszélni lelki gondjaikat.
Én persze nem hallgattam meg a beszélgetést, hozzám felküldték Albust, hogy lelkisegélyt tartson.
- Remélem, tudod, hogy nagyon kegyetlen vagy – mondta unokabátyám töprengve.
- Tudom – feleltem.
- De el kell ismernem, hatásos – folytatta.
- Mi? Ezt hogy érted? – néztem rá csodálkozva.
- Hát, Hermione odalent sír... és tudod ki karolja át védelmezően a vállát?
- Apa? – kérdeztem erre vigyorogva.
- Pontosan – vigyorgott Albus is.

Na jó, most asszem’ már állatira meguntam a levél írást, különben is, már vagy egy hónapja írom, úgyhogy ami azt illeti, levelem kezdete óta eltelt egy hónap, és már május huszonkilencedike van, de nem lényeg.
Nem igazán maradt meg bennem semmi, hogy mi történt az elmúlt egy hónapban...
Nincs is kedvem mesélni, majd a következő levelemben, amit két napon belül küldök majd leírom, hogy mi volt mostanában!
Üdvözlettel, Hugo Weasley.
U.i.: Remélem nem vetted komolyan, hogy két napon belül írok...