|
"HUGO WEASLEY!"
Kry 2009.12.30. 16:38
S íme bizony az utolsó előtti fejezet, ahol is... ahol kiderül majd, hogy mi lesz(:
jó olvasást!
7. fejezet: "HUGO WEASLEY!"
Kedves Aaron!
Nincs mit mondanom. Én mondtam, hogy ne vedd komolyan azt, hogy két napon belül írok.
De azért csak egy hét telt el, és az igazán nem a világ!
Jamesék hamarosan kezdik az RBF-eket. Annyit röhögök azon, hogy a könyvtárban ülnek!
Persze az még viccesebb, hogy még mindig Lily pasija idegesíti őket a legjobban. Hát nem nevetséges?
Én a magam részéről már semmivel se foglalkozok. Leszámítva azzal, hogy Ryan megölte az egyik patkányomat!
Egyébként szerintem a Roxfortban kezd mindenki megőrülni...
Tegnap odajött hozzám egy mardekáros csaj, és közölte, hogy halálosan szerelmes belém.
Múlthéten pedig egy végzős lány kijelentette, hogy le akar feküdni velem.
Mindkettőre annyit mondtam, hogy bocsi, aztán elszaladtam.
Azóta egyenesen rettegek a lányoktól, bár Fred szerint az már egy jó pont, hogy nem a fiúk kezdenek nyomulni...
Mondtam neki, hogy szerintem a női nem veszélyesebb.
Na jó, most már igazán nem fecsegek sokat, ugyanis ebben a levélben leszeretném írni a történet végét, hogy aztán egy újabb levélben leírhassam az idei nyaramat...
Egyetlen nap van hátra a két hétből, és anyáék még mindig el akarnak válni. Apa ma estére össze is hívta a családi gyűlést, és nem is sejtette, hogy ezzel fogja kezdetét venni a legutolsó, kegyetlen csapásom! MUHAHAHAHAHAHA!
Szóval ott tartunk, hogy lent ülünk a nappaliban, és apa szónokol.
- Nos – kezdett el összefüggéstelenül motyogni.
- Siess egy kicsit! – szólt rá rögtön Rose. Ő is kezd egyre idegesebb lenni.
- Nyögd ki! – jegyeztem meg én is.
- Nem olyan könnyű apátoknak! – csattant fel anya.
Azon gondolkozom, hogyha annyira utálják egymást, miért védik folyamatosan a másikat velem szemben?
- Holnap lejár a két hét – mondta végül apa.
- Tudjuk – bólintott sötéten Rose. Mikor ilyen sötéten bólogat, olyan vámpíros beütése van a nővéremnek. Egy kicsit tartok tőle...
- Van ugyan még egy napotok, de meg szeretném kérdezni, sikerült-e döntenetek?
- Miben? – adta a hülyét Rose.
Anya sóhajtott.
- Miért kell megnehezítenetek a dolgunkat? Nem látjátok, apátoknak is milyen nehéz?
- Én nem látom, pedig még nem szúrtam ki a szemem – morogtam.
- Hogy érted, hogy még? – csattant fel anya.
- Sehogy – vágtam rá.
- Térjünk már rá a lényegre! – szólt közbe Rose. – Nem szívesen maradok sokáig itt!
- A kérdés az, eldöntöttétek-e már, hol szeretnétek élni? – nyögte ki apa.
Rose nem reagált, egy pillanatig még szúrósan nézte a szüleinket, majd a földet kezdte bámulni.
Anya és apa rám néztek, én pedig olyan gonoszan néztem rájuk, mint még soha.
- Igen – feleltem lassan. – A pokolban.
- Hugo... – motyogta anya, és megint a sírás kerülgette.
- De ha oda nem is, az biztos, hogy messze innen! – Azzal jó szokásomhoz híven faképnél hagytam őket, és bezárkóztam a szobámba.
Nagyon-nagyon közel a végső leszámolás... Ma éjjel... ma éjjel nem fognak már a szobámban találni...
Éjszaka van, tizenegy óra, anya és apa a nappaliban beszélget rólam, és fogalmuk sincs arról, hogy több mint tíz ember ül a szobámban, és tárgyal velem.
Itt van természetesen Ralph és Ryan, a két legjobb barátom. Aztán megjelent Rose, Lily, Albus, James, Fred, George, meg a két barátnőjük Sophie és Ricky, aztán persze itt van még Wesley és Bradley is, hogy teljes legyen az ördögi csapat.
Kénytelen voltam beszervezni ezt a rakás embert, hiszen el kell intéznem, hogy eljussak egy ismeretlen helyre, a tenger mellé, ráadásul anyáéknak rá kell jönniük, hogy hol vagyok, meg kell keresniük, ami közben véletlenül meg kell ígérniük egymásnak, hogy örökre együtt maradnak.
Ennek a tervnek a végrehajtásához pedig Anglia legjobb bajkeverőire van szükségem...
Igazából már megbeszéltünk mindent, most már csak üldögélünk és várakozunk.
- Te maga a sátán vagy, szerintem – jegyezte meg Ricky.
- Persze, persze, handa-banda – feleltem. Hihetetlen, hogy mindenki ezt mondja... Főleg egy olyan lány, mint Ricky, akiről nem igazán lehetne mondani, hogy kisangyal. Persze mit várjon az ember James barátaitól...
- Bár, ha úgy vesszük, a szeretetért tettél mindent – filozofált Rose.
- Persze, a szeretet – vigyorgott Lily. – Nyilván...
- A nővéremnek igaza van! – kértem ki magamnak.
- Na jó, mondjuk, hogy a szeretetért ment minden, de akkor is, kegyetlenül cselekedtél! – szólt bele Fred.
- Na jól van, abba lehet hagyni! Soul pszichológus barátom már eleget próbált bele magyarázni mindent a döntéseimbe.
- De Soul nem ismert eléggé – tapintott a lényegre Ralph. – Szerintem még jobban megijedt volna, ha tudta volna, hogy te az egészet viccből csinálod, és magadban jót röhögsz a síró szüleiden...
- Ez elég nagy erkölcsi mélységre utal – mondta okosan James.
- Tudjátok mit? – álltam aztán fel. – Szerintem ideje, hogy elkezdjük az akciót, kezdtek az agyamra menni...
A társaság kimászott az ablakon és a csapat beszállt James elrejtett kocsijába (amit mellékesen feketén vezet, ugyanis még nincs jogosítványa, de hagyjuk), és türelmetlenül várakozott, Albus ugyanis az én társaságomban indult el befelé a házba.
Mellékes tény, hogy rajtam láthatatlanná tévő köpeny volt.
Al csöngetett, a tenyerem meg izzadni kezdett.
Anya nyitott ajtót.
- Oh, szia, Albus! – köszönt, és megpróbálta feltűnés nélkül letörölni a könnyeit. Óriási kényszert éreztem, hogy megöleljem...
- Szia, Hermione! – mosolygott barátságosan Albus. – Hugo itthon van? Gondoltam átjövök hozzá beszélgetni... Tudod, hátha kicsit jobb útra térítem, Rose mondta, hogy megint eléggé ki volt kattanva...
- Itthon van, persze – mondta anya, és továbbra is furán mosolygott. – Nem tudom, mi van vele...
Eközben bementünk a házba, és most anya felfelé vezetett a lépcsőn.
- Mindig rendes gyerek volt, néha rossz volt ugyan, de sose volt vele gond... Sosem hittem volna, hogy... hogy egyszer... – Anya sírásba fulladt, mire Al barátságosan megszorította a kezét.
Borzalmasan éreztem magam, de azzal bíztattam magam, hogy Albus sokkal kétszínűbb. Eljátsza a kedves megértőt, velünk meg jót röhög az egészen... Vagy csak azért nem mond semmit, mert nem akar nekem rosszat.
Idegesít, hogy Albus túl jó ember...
- Hugo – kiabált be anya a szobámba. – Hugo! Albus van itt! Hugo!
- Hugo! – szállt be Albus is, bár ő, ellentétben anyával, tudta, hogy senki nem fog válaszolni.
- Hugo – szólított újra anya, azzal benyitott a szobába.
Nagyot nyeltem, éreztem, hogy az elkövetkező pár perc egyáltalán nem lesz vicces, és magamban már régen megbántam, hogy ennyire látni akartam anyáék arcát, mikor elolvassák majd a levelemet: "Elmentem meghalni."
Miközben James életveszélyes tempóban vezette az öt személyes kocsit (amiben ültünk vagy hetvenen), majdnem elsírtam magam.
Igazából kezdtem magam egy kegyetlen baromnak érezni...és ennyire még sosem voltak őszinték az érzéseim. És nem is volt ennyire őszinte az önkritikám se...
Persze az volt a szerencse, hogy drága barátaim nem hagytak búslakodni, ugyanis James teljes mértékben szabályos közlekedésének hála a nyomunkban voltak a mugli rendőrök.
- Kanyarodj ott be! – rikkantotta Fred, és egy mellékutcára mutatott, mire James befordult.
- Rohadt életbe, ez zsákutca! – káromkodott finoman George.
- Semmi vész, megoldjuk – nyugtatott mindenkit Wesley.
- Mégis hogy a francba? – fogta a fejét Rose.
- Lányok, megtennétek, hogy elbűvölitek a zsarukat? – nézett rájuk Fred.
- Mi van? – pislogott unokahúgom.
- Egy középkori, szex-éhes fazon ez a rendőr, megismerem a kocsijáról. Ha egy csaj rákacsint, már gombolja a gatyáját, és elfelejt mindent – magyarázta, miközben James az utolsó pillanatban csinált egy fordulatot a kocsival, és most pontosan szembe kerültünk a rendőrautóval.
- Ilyen tempóban mégis hogy szeretnénk eljutni arra az idióta helyre, ahová megyünk? – érdeklődtem, de nem igen foglalkoztak velem, ugyanis a négy lány már haj-dobálva ment a rendőr felé.
Hogy mi történt ezután?
Az, amire én számítottam.
A kocsiból előpattant egy fiatal nő.
- Maga hogy-hogy nem a perverz középkorú pasi? – csúszott ki Ricky száján.
- Tessék?! – csattant fel a rendőrnő.
- Oké, akkor most fussunk vissza a kocsihoz! – hallottuk Lily ötletét, pillanatokkal később pedig már újra az autóban voltak.
- Tűnjünk el innen! – kiáltotta Sophie, miközben mindannyian a felénk közeledő rendőrt néztük.
- Hogyan? – kérdezte erre Ralph.
- Majd út közben kitaláljuk – legyintett James, és már rá is taposott a gázra.
Vészesen közeledtünk az utunkat elálló rendőrautóhoz, a mellettem, illetve ölemben ülő emberek már behunyták a szemüket.
- Ütközni fogunk! – sikította Rose.
- Kiférünk mellette bal oldalt, csak súrolni fogjuk – mondta Fred, és igaza lett.
Villámgyorsan hasítottunk az utcán, magunk mögött hagyva a rendőrnőt.
- Na, ugye hogy zseni vagyok? – vigyorgott elégedetten James.
Fél háromkor érkeztünk meg a tengerhez.
Útközben leráztunk három rendőrt, majdnem elütöttünk egy részeget és megismerkedtünk egy öreg nénivel, akit felvettünk a kocsiba idegenvezetőnek.
- Na, mindenki tudja a dolgát, ugye? – néztem körül.
- Persze, persze – intett James, és Freddel már vissza is ültek a kocsiba, hogy elmenjenek a legközelebbi városba, és üzenetet küldjenek anyáéknak.
Én pedig neki láttam, hogy felmásszak a szikla tetejére.
Remélem gyorsan vége lesz ennek az egésznek, már innen lentről brutális ez a szikla.
Vajon anyáék tényleg be fogják venni?
Úgy értem, tényleg olyan hülyének néznek, hogy azt hiszik, képes lennék levetni magam egy idióta szikláról?!
Ennyit az okos felmenőimről...
- Ne kísérjelek fel, aranyom? – kérdezte a hetven éves néni, aki egyébként nagyon megszerette a társaságunkat, és nem győzte hangsúlyozni, hogy milyen kreatívak vagyunk.
- Hát, ha fel tud jönni – vontam vállat, miközben Ralph és Ryan már röhögött. – Min nevettek már megint?
- Már megint rajtad – felelték vigyorogva.
- Cc – reagáltam, miközben nekiláttam, hogy felkapaszkodjak a sziklára.
Valójában már a felmászás életveszélyes volt, és belegondolok, hogy anyáék még azt fogják hinni, leugrom... Nevetséges!
Már hatodszorra próbálkoztam a felmászással, de eddig nem jutottam előre. Fogalmam sem volt, hol tudnék legkönnyebben feljutni, ráadásul az időm vészesen fogy.
Jamesék hamarosan elérik a várost, és amint értesítik anyáékat, ők már itt is teremnek, szóval körülbelül tíz percem van vissza, ami egyáltalán nem sok idő.
- Állj félre, fiacskám! – intett aztán az öreg néni, akit Helen asszonyságnak hívtak. Legalábbis azt mondta, hogy így hívjuk. Asszonyságnak!
- Tessék? – pislogtam rá, de ő nem reagált, helyette neki látott, hogy felkapaszkodjon a hegyre.
Mondanom sem kell, rögtön sikerült neki megtalálni a megfelelő helyet, és mire feleszméltem, már a szikla felénél járt.
Mögöttem kitört a röhögés.
- Nevessetek csak! – morogtam.
- Nevetünk is – mosolygott atyaian Ryan.
- Hogy csinálja? – csúszott ki Wes száján.
- Hiszen már hetven éves – tette hozzá Bradley.
- Tudjátok, az ember addig fiatal, amíg nem veszi túl komolyan magát – mondta nagy bölcsen Helen asszonyság, én pedig a nevetéstől fuldokolva alig bírtam követni.
Nem hiszem, hogy a depressziós emberek így szokták érezni magukat öngyilkosság előtt...
- Egyszer én is majdnem elváltam – mesélte Helen asszonyság, és tekintete a távolba révedt.
- És végül mi történt? – kérdeztem.
- Kitört a második világháború – mondta nagy búsan.
Ott és akkor szerencsére nem voltam olyan állapotban, hogy belegondoljak abba, hány éves lehet Helen asszonyság, ha már a második világháború idején férjnél volt...
- Bombázták Londont, én pedig beragadtam a házba, míg a férjem biztonságban volt. Azt hitte meghalok, őrjöngve kutatta végig a házunkat, miközben folyamatosan robbantak szét körülöttünk az épületek. Én a pincében bújtam el, de mivel a ház egy része már összeomlott, nem lehetett bejutni hozzám. Még ma is sokszor kísért a férjem kétségbeesett ordítása, ahogy a nevemet kiálltja. Olyan erővel volt rám a hangja, hogy nekiláttam, hogy kijussak a pincéből. Tudod, hogy van ez, ilyenkor az se számított volna, ha mindketten meghalunk, csak együtt lehessünk. Az ember csak akkor jön rá, milyen fontos neki a társa, mikor rájön, hogy elfogja veszíteni.
Ez az öreghölgy kifejezetten bölcs. Persze van mögötte pár év tapasztalat...
Ebben a pillanatban James fékezett le alattunk.
- Jönnek! – ordította fel, mire én rögtön felpattantam, és a szikla szélére szaladtam.
- Uá! – nyögtem, mikor lepillantottam a mélységbe, és figyeltem, ahogy a tenger hullámai a sziklának csapódnak.
- Ne izgulj, fiacskám – mondta mögöttem Helen asszonyság. – Majd mi ráveszünk, hogy mégse öld meg magad...
Erre elvigyorodtam, de gyorsan le is hervasztottam arcomról a mosolyt, mert ebben a percben anya és apa Albus társaságában tűnt fel Jamesék mellett.
Még szerencse, hogy Helen asszonyság ennyire szenilis, különben elcsodálkozott volna, anyáék hirtelen megjelenésén.
- HUGO! – sikította anya, mikor megpillantott.
- Úristen – motyogta apa. – Hogyan...?
- Nem tudjuk – vágta rá Fred. – Ryan szólt, hogy Hugo itt van, és mire ideértünk, már fent volt. Nem mertünk előbb szólni nektek, azt mondta, akkor rögtön leugrik...
- De miért? – sírta anya. – Miért teszi ezt velünk?
A tenger zaja elmosta a szavaikat, de úgyis tudtam, hogy mi fog következni.
Természetesen igazam lett, anya és apa neki látott, hogy felmásszanak hozzám.
- Baloldalt menjetek! – jegyezte meg Wesley, szüleim megfogadták a tanácsát, persze az nem tűnt fel nekik, mennyire nyugodt Wes hangja.
Úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy anyáék feljöttek.
Egyébként mégis mennyire néznek hülyének engem? Hiszen ha valóban leakarnék ugrani, már régen megtettem volna!
- Maga meg kicsoda? – hallottam apa döbbent hangját.
- Helen Tuom, nagyon örülök a szerencsének! – mosolygott Helen asszonyság kedvesen.
Te jó ég...
- Hugo! – sikított ismét anya, mire hátra fordultam.
- Senki nem hívott titeket – köptem hátra nekik a szavakat.
- Hugo, gyere ide hozzánk! – mondta apa, és tett egy lépést felém.
- Nem! És ne gyere közelebb! Ha közelebb jössz, rögtön leugrok!
- Nem fogod megtenni – mondta lassan apa.
- Honnan tudod?!
- Hugo... – suttogta remegve anya, és láttam, hogy apa megszorítja a kezét. – Miért csinálja ezt velünk?
- Mert csalódott – felelte kedélyesen Helen asszonyság.
- Tessék? – nézett rá apa.
- Amíg nem jöttek a sziklán kellett tartanom a fiúkat, hát beszélgettem vele – mondta az öreglány. – Hugo elmondott nekem mindent.
- Mit mondott? – kérdezte rögtön anya.
- Hogy az önök válásával valami olyat vesztett el, ami nagyon sokat jelentett neki. Ti voltatok neki a biztos pont – váltott át tegezésre. – Egy oszlop voltatok a számára, elmondta, hogy sokat veszekedtetek, de mindig valahogy megoldottátok. Ez azt jelképezte neki, hogyha sok baj, sok rossz, fájdalom is van az életben, a végén mindig megoldódik.
Anya egyre jobban remegtem, én pedig elmosolyodtam, nagy mázli, hogy összefutottunk ezzel a nővel.
A többiek odalent egymás kezét fogva szurkoltak.
- Hugo még csak most kezd kamaszodni, szüksége van biztos pontra, a ti szerelmetek a biztos pont. Képtelenség, hogy egy olyan szerelem, amelyből ilyen nagyszerű fia született egyszerűen csak elmúljon.
Egyre szélesebb lett a vigyorom, és már azon gondolkodtam, hogy szerintem a tarkómra van írva, hogy vigyorgok...
Végül anya szólalt meg, és persze jó nagy hülyeséget mondott.
- A szerelmet nem irányíthatjuk, nem lehet most egyik percről a másikra újra egymásba szeretni...
ÁÁ! Nem bírom, hogy lehetnek ilyen fárasztóan hülyék a szüleim?!
- Isten szerelmére, csókoljátok már meg egymást! – fordultam hátra végül. – Itt álltok egy nagy szikla tetején, fúj a szél, zúg a tenger, mi lehet ennél romantikusabb?! Ti is nagyon jól tudjátok, hogy szeretitek egymást, nem is értem mi ez a nagy dráma itt!
Odalent kitört a röhögés.
- Ez most pont úgy hangzott, Hugo, mint egy öngyilkosságra készülő depressziós ember gondolata – ordította föl Ralph, mire én elvigyorodtam.
- Hogy micsoda? – kérdezte lassan apa, és elengedte anya kezét. – Mi folyik itt?
Én nem mondtam semmit, csak vigyorogtam, a többiek pedig egyre jobban nevettek lent.
Anya szép lassan végig nézett a barátaimon, a helyszínen, James kocsiján, Helen asszonyságon, majd végül tekintete megállapodott rajtam.
- HUGO WEASLEY! – kiáltotta, és most hangja se aggódó, se kétségbeesett nem volt. – Hogy képzelted ezt?! Hogy merészelted ezt tenni a saját szüleiddel?!
Azzal anya felém iramodott, majd amint elért, csapkodni kezdett.
- Hogy lehetsz ennyire gyerekes?! Nem gondoltál arra, hogy milyen érzés ez nekünk?! Hogy képzelted ezt?!
A lent álló barátaim eközben már felmásztak a sziklán, hogy még közelebbről láthassák az eseményeket, én pedig hagytam, hogy anya üsse a fejemet, és kiabáljon.
- És ti?! – vette észre ekkor a többieket. – Miért nem szóltatok?! Hogy vehettetek részt ebben? Hát egyiktekben sincs felelőség?! Még benned se, Rose? Se benned, Albus?!
Nem tudtunk mit tenni, anya torkaszakadtából szidott minket, életfogytiglan tartó szobafogsággal fenyegetett, de mi csak nevettünk, semmi nem hatott rám.
Örültem, hogy vége van ennek az egésznek.
- Anya, anya, anya – szólongattam, és csak jó két perc után maradt csöndbe. – Figyelj, anya, én szíves örömest bevonulok a börtönbe, meg minden, de... lenne egy kívánságom... – Itt ördögien elvigyorodtam, és az eddig csak bambán álló apára pillantottam. – Mi lenne, ha megcsókolnád apát?
- Hogy micsoda? – csattant fel anya. – Hogy képzeled, hogy ezek után még ilyeneket ké...
Apa egy szenvedélyes csókkal belefojtotta a szót.
- Na végre! – vigyorodtam el önelégülten, és ezek után már-már kitárt karokkal vártam a büntetésemet.
Persze miután hazamentünk anya közölte, hogy szobafogságot kapok az elkövetkezendő öt évre, aminek igazándiból nagyon örültem, főleg azért, mert tudtam, két hét múlva már nem fognak emlékezni erre az ötletükre.
Amúgy anya a többi szülő nevében is szobafogságra ítélte társaimat, amit persze meg tudok érteni.
De hát szerintem senkit nem érdekeltek ezek a semmiségek, mindenki boldog volt ugyanis, hogy anyáék újra együtt vannak.
Két hét után először aludtam el úgy, hogy apa szerelmes suttogását hallgattam a szomszédszobából...
Na és itt ér véget a történet, drága cimborám.
Mostranra egyébként elértünk egy újabb nyarat, és most a függőágyamban fekszek, és mit hallgatok?
Hát persze, hogy apám szerelems suttogását!
Egyébként mostanában apa és anya gyanúsan sokat tárgyal valami olyan dologról, aminek köze van hozzánk... Biztos kitaláltak valamit, amivel szétcseszhetik a nyaramat...
Csak azért imádkozok, hogy idén ne depressziózzanak ők be, azt nem élném túl...
Bár anyát ismerve, lehet, hogy valami sokkal rosszabbat találtak ki. Talán családos világkörüli turnét szerveznek... Na, az lenne az igazán megrázó élmény!
Ja, amúgy valamikor a nyáron látogass meg, jó?
Majd ha anyáék eláruljak a félelmetes tervüket, és remélhetőleg kiderül, hogy tervükhöz nem szükséges feláldoznom a nyaramat, akkor megbeszéljük, mikor jössz el, rendben?
Amúgy mindenki üdvözöl, és nagy öleléseket meg puszikat küldözgetnek, amiket szerintem inkább ne értsd testileg...
Nem akarom én cikizni a rokonaimat, de hát James újabban egy kis szakállal nyomul, hihetetlen mik vannak!
Na, jól van, akkor most abba hagyom a levélírást, öö nem t'om, legközelebb mikor írok, de nagyon remélem, hogy nem megint Kínából a M.A.J.O.M. egy újabb sztrájkolásáról...
Üdvözlettel: Hugo Weasley
U.i.: Lily azt mondta, hogy tök helyes vagy azon a képen, amit a múltkor küldtél magadról meg a sárkányról. Most már minden srác rád féltékeny a környéken, úgyhogy jobban belegondolva mégse olyan jó ötlet, hogy ide gyere...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;