Másnap, az átváltoztatástan előtti szünetben ismét Harryékkel beszélgettem, amikor ajtónyílás hallatszott és McGalagony professzor belépett a tanterembe. Elsétált szépen nyugodtan – a diákokat méregetve – az asztaláig, és ott rögtön belekezdett mondandójába:
- Ma a damfírokról lesz szó. Ki tudja megmondani nekem, hogy mi jellemzi a damfírokat? – intézte az osztály felé a kérdést. Szigorúan nézett körbe a teremben, választ várva.
Kívülről mindig is keménynek mutatkozott, hogy a fegyelmet megtartsa, hiszen mégiscsak tanár, de belül hatalmas szíve volt. Ami Pitonnál ötven, az nála maximum csak egy ponton sértette a házirendet. Még mindig szigorú tekintettel várakozott, hát jelentkeztem.
- Igen, Miss Granger?
- A damfír félig vámpír, félig ember, általában rendelkezik különleges képességekkel és külseje lenyűgöző szépségű. Maga a damfír annak szüleménye mitológiailag, hogy nem választották el élesen a halált és az életet, vagyis a halottnak szüksége lehet földi eszközökre a túlvilágon is. És azt is lehetségesnek tartották, hogy a vámpír esetleg visszavágyik az életben maradt kedveséhez.
- Helyes! Ezért a válaszért öt pont jutalom jár a Griffendélnek!
Boldog arcokat láttam, apróbb sugdolózásokat hallottam, ám McGalagony professzor hamar csendre intette a diákokat. Elkezdte a tananyag bővebb kifejtését, melynek az elméleti részével foglalkoztunk leginkább.
- Kéne még az osztályba körülbelül tíz Hermione és szerintem minden évben megnyernénk a házak, sőt, még talán az osztályok versenyét is! – hangzott Harry halk dicsérete.
- Ááá, az nem lenne jó. – kezdett bele Ron a mondókájába.
„Persze, gondolom ezután a ’Hermionéből egy is túl sok, minek ide tíz?’ következik.” – gondoltam magamban, ám tévedtem.
- A mi Hermionénk pótolhatatlan. Csak ő az igazi, nála jobb Hermione nincs! – fejezte be a mondatát Ron. Ezen a bókon annyira meglepődtem, hogy felkaptam a fejem. Feléjük néztem, de szerencsére Ron nem vette észre a csodálkozást rajtam. Tudom, hogy a barátaim, de nekik akkor is kicsit hidegnek akartam látszani, talán ezzel sikerül leplezni a bennem rejlő kétségeket.
„Pótolhatatlan.” – ismételgettem magamban még mindig meglepetten.
Jó néhány percig csak gondolataimba merülve ültem ott az asztalnál. Ha jegyzetelni is kellett volna – mivel tudtam az anyagot – nem biztos, hogy számomra lett volna értelme. Csak ott ültem és merengtem valamin – valami furcsán. Az érzéseimen.
-...hamarosan vizsgázni fognak, készüljenek fel! Valamint kérek egy minimum tíz oldalas, beadandó házi dolgozatot a damfírokról. Egy hetük van, a vizsgára pedig egy hónapjuk! – eszméltem fel a tanárnő mondókájára. Szokatlanul sok leckét adott fel, amit Seamus szóvá is tett:
- De tanárnő, ennyi mindennel nem bírunk el!
- Akkor fogjanak össze néhányan és osszák meg a munkát! Ellentmondást nem tűrök! – válaszolt szigorúan a tanárnő.
Ronnal és Harryvel összenéztünk. Tudtuk, hogy az elkövetkezendő egy hónapot együtt fogjuk tölteni tanulással. Legalábbis megpróbálunk tanulni...
Már nem lehetett túl sok hátra az órából, de az a néhány perc is napoknak tűnt nekem. Talán, mert máshol jártak a gondolataim, és végre fel akartam jutni a hálókörletbe, ismét nyugodtan átgondolni... átgondolni azt a furcsa – megmondom őszintén, kellemes – érzést, ami mostanában többször is lesújtott rám – Ronnal kapcsolatban.
---
- Mi lelhette McGalagony professzort, hogy ennyi leckét adott fel? Ezt képtelenség egy hónap múlvára megcsinálni! – dohogott Ron.
- Ahha... – feleltem csak úgy a semmire.
Igazából nem is figyeltem, mi történik körülöttem, csak bámultam a füzetemre, a könyvekre, de nem értettem, mit olvasok. A srácokkal pedig épp a vizsgákra készültünk volna fel, és – sejtésem szerint – minden reményük bennem volt.
- Hermione, minden rendben? – kérdezett Harry.
- Ahha... – válaszoltam ugyanolyan ürességgel, ahogy az előbb.
- Nos... Hermione, képzeld, tegnap Harry bevallotta Malfoynak, hogy mindig is szerette! Holnap tartják az eljegyzési partit! – újságolta Ron boldogan. Csak később esett le, mire megy ki a játék.
- Mi? – így Harry.
- Csitt! – csendesítette el Ron.
- Ahha... – ismét ugyanaz a felelet tőlem.
- Figyelsz te rám? – kérdezte sértődötten.
- Ahha, figyelek. Mondtad, hogy Harry tegnap bevall... mi van?! – eszméltem fel – Jaj, ne haragudj, Ron, csak...
- Csak mi? Mostanában nagyon el vagy varázsolva. Ezt most ne szó szerint értsd! Hol jár az eszed?
- Kör... („Ajaj, ne mondd ki! Nem körülötte, érted?!”) – csitítottam magam, miután majdnem kibukott belőlem az, aminek – egyelőre legalábbis – még nem kellett volna kibuknia - ...be-körbe jojózik már a szemem ettől a sok tanulástól! – menekültem ki a helyzetből.
- Nekem is, én már álmos vagyok. Azt hiszem, valami kis tudás belém szállt, úgyhogy én most megyek is föl a hálókörletbe – jegyezte meg Harry, s azzal felkapta a könyveit, a jegyzeteit és elindult a lépcsők irányába.
„Ne, Harry, ne hagyj itt egyedül Ronnal!” – küldtem egy hallhatatlan segélykiáltást Harry felé magamban. Úgy tűnt, nem gondolatolvasó és nem értette meg, mert folytatta az útját felfelé.
- Rendben, én még itt maradok. Te, Ron?
- Ööö... Én is. Talán többre megyek, ha veled... tanulok... – felelt. Csak nekem tűnt úgy, hogy ideges, vagy valóban így volt?
Néhány percet hallgatva, a füzetünkre meredve töltöttünk el. Egyikünk sem törte meg a kínos csendet. Remegett a kezem. Az övére néztem. Micsoda? Az övé is?!
„Biztos csak álmos és attól gyenge.” – kerestem egyből ésszerű magyarázatot – „És biztos én is.”
Egyszer csak rápillantottam az órára – elég későre járt –, közöltem Ronnal is az időt és azt is, hogy álmos vagyok és megyek aludni. Füllentettem, mert egyáltalán nem voltam álmos és aludni sem tudtam volna, de valamit mondanom kellett. Felkaptam a könyveket és a pergamenlapokat, amire néhány jegyzetet felfirkantottam. Ő is ugyanezt tette és mindketten elindultunk a hálókörletünk felé.
Nem lesz egy nyugodt éjszaka, nekem minden bizonnyal nem...!
Fogalmam nem volt, aznap este mi játszódott le Ronban, de én – mostanában szokásomhoz hűen – feldúltan feküdtem le. Átvettem hálóköntösömet és az ágyra lehuppanva magam mellé dobtam a klubhelyiségben sietősen összekapkodott könyveket. Fejemet a párnámra hajtottam, feltettem a lábam is az ágyra és becsuktam a szemem.
Valószínűleg elaludhattam, mert a következő emlék a reggel volt, ahogy a nap sugarai csiklandozták arcbőrömet és arra késztettek, hogy felébredjek.
Megadtam hát magam, kis idő múlva felültem az ágyon. Láttam, hogy a könyvek még mindig ugyanott hevertek, ahová ledobtam őket – az egyiket magamhoz emeltem. Erőt vettem magamon, felkaptam valami kényelmes, az időhöz illő ruhát, felöltöttem a taláromat, még egy kicsit készülődtem és elindultam lefelé. A Weasley-ikreket találtam ott. Fred és George épp valamin ügyködtek, gondoltam, újabb tréfás Weasley-termékeket gyártanak.
Mosolyogva köszöntem, majd miután kórusban visszaköszöntek, kiléptem a folyosóra, ahol csak néhányan lézengtek, könyvekkel kezükben. Elsétáltam az egyik irányba. Ismét elgondolkodva lépkedtem, amikor kislányos kuncogást hallottam magam előtt. Felnéztem és kék sokaságot láttam elvonulni – Madam Maxime tanítványait. A Nagyterem felé vettem az irányt, elfoglaltam szokásos helyemet és ott vártam a fiúkra. Az időközben magammal hozott könyv soraiba merültem.
-...ismét a könyvét bújja – súgta oda Ron nem elég halkan Harrynek.
- Talán baj, hogy tanulok, ellenben veled? – feleltem neki fel sem nézve olvasnivalómból. Hangomban a sértődöttség csengett.
- Jó, jó! Ne húzd fel magad, csak megjegyeztem, hogy megint olvasol! – hallottam a cinikusan kétségbeesett választ.
---
Később, miután megreggeliztünk és az óráknak is vége szakadt, kimentem a szabadba, hogy egy fa alatt kényelmesen elfoglaljam helyemet. Magammal hívtam a srácokat is, hátha önthetek beléjük is egy kis észt a vizsgára. Lekucorogtunk egy tölgy alá és belekezdtünk a tanulnivalókba. Láttam rajtuk, hogy szenvednek a leckéikkel, de hagytam őket – ha folyton segítek nekik, nem jönnek rá, mit hogyan kell megoldani. Éppen vettem volna elő a bájitaltan-leckét, amikor észrevettem, hogy a hálókörletben hagytam a füzetemet. Elindultam érte és mikor visszaérkeztem, rohantam is volna vissza a fiúkhoz, de egy erős, ám cseppet sem durva kéz helyeződött vállamra és megállásra kényszerített. Hátranéztem.
- Viktor! Ööö... szia! Hogy... hogy vagy ma? – érdeklődtem idegesen.
- Hermijjóni! Jó téged látni – hallottam az akcentusos, szaggatott választ.
Elfordítottam a fejem, hogy lássam, mit csinál Ron és Harry. Ron épp akkor nézett fel. Amikor meglátott minket, undorodva nézett felénk és motyogott valamit Harrynek – gondolom Krumot becsmérelte. Arca és tekintete ugyanazt a csalódott dühöt sugározta, amilyet a bálon láttam tőle. A szájáról le tudtam olvasni, azt veti oda Harrynek, hogy „Hányingerem van ettől a fafejű bolgár tuskótól.” és azzal elindult az Erdő irányába.
- Ööö... Viktor, most mennem kell – mondtam még mindig Ron után nézve.
- Te most mész el? Csináltam neked valami rosszat? – hallottam a meglepődött kérdést.
- Nem, nem, csak... mennem kell. Szia! – feleltem és szaladtam Ron után.
- Hermijjóni! – hallatszott a hátam mögül Viktor egyre távolabbi hangja.
---
Már kezdett sötétedni, én pedig tele faágak által okozott karistolásokkal, kétségbeesetten rohantam egyre beljebb és beljebb az Erdőben.
- Ron! – próbáltam kiabálni, de hangom már annyira berekedt az üvöltésektől, hogy csak halk suttogást hallattam.
- Ron... merre vagy? – kérdeztem.
A Nap kezdett lemenni, helyét átadva a Hold korongjának, besötétítve az elém táruló fűvel, fákkal és bokrokkal teli tájat. Mindenhol seb borított, de a külsérelmi fájdalmakat nem igazán éreztem, csak a szívem szakadt majdnem ketté. Rohanni is alig tudtam, olyan gyenge volt már a lábam a sok futástól. Ronnak semmi oka nem lett volna így megsértődni, de én aggódtam miatta.
Egyszer csak megláttam a sötétben egy motoszkáló alakot. Ő volt az! Odarohantam hozzá, futottam, ahogy csak tudtam, de egy hatalmas zöld villanás megtorpantott.
„Nem! Az nem lehet!” – riadtam meg – „Nem az Avada Kedavra hangzott el, az képtelenség!” – értetlenkedtem. A fény forrása felé néztem. Nem láttam tisztán, de a maszkja körvonalai kirajzolódtak a Hold megvilágításában. Egy csuklyás ember volt az. Egy Halálfaló, aki megölte Ront és aki miatt ő most a földre esve fekszik tehetetlenül, élettelenül!
Odarohantam a földön heverő fiúhoz, zokogva ordítottam a nevét, rázogattam – még nem is fogtam fel mi történt, minden olyan hirtelen esett meg. Valaki megragadta a vállam és felrángatott a földről. A Halálfaló volt az. Készítettem is elő a pálcámat, amikor Voldemort csatlósa levette az arcát takaró maszkot.
„Ez lehetetlen! Ez... ez biztos csak egy... Mi folyik itt?!” – intéztem a kérdést magamban, döbbenten a csatlós felé.
- Hermijjóni nem hallgatott rám. Ron sokat bántja Hermijjónit, hát megvédtem – felelt... Viktor Krum!
Egy Halálfaló és megölte Ront!
Viktor egyszer csak megragadott a vállamnál fogva és finoman elkezdett rángatni – a rázás hatásától szorosan becsuktam a szemem. Közben a következő szavakat hallottam Krum szájából eltávozni:
- Hermijjóni, ébredj fel!
- Micsoda?
- Ébredj fel! Ébredj... ébredj! – hangzott az elhaló hang, ami már nem az övé volt. Kinyitottam a szemem és Ginny mosolygós arcát láttam magam előtt. A hálókörletben voltam. A tegnapi hálóköntös rajtam volt és a könyvek is ugyanúgy kevertek ott mellettem, mint előző nap. A Ron halála miatt eredő sírógörcs még a torkomat szorította.
- Mi történt? Hol van Ron?
- Miért kérdezed? – értetlenkedett Ginny.
- Hol van, nem esett baja? Ginny! – hadartam hirtelen.
- Lent van a klubhelyiségben, de nem értem... – válaszolt, ám nem hallgattam végig mondandóját, már rohantam is ki az ajtón, le a lépcsőn.
Hatalmas robajt csaphattam, de nem érdekelt. A fiúk ott beszélgettek. Amikor felnéztek rám, felálltak a fotelból és mosolyogva köszöntöttek.
- Szia, Hermione, hogy aludt... – érdeklődött Ron.
Rohantam felé. Ugyanolyan tempóban és olyan hévvel, lendülettel öleltem meg, hogy majdnem elestünk. Szorítottam, ahogy csak tudtam. Szétvetett a boldogság.
Aztán hirtelen ugyanazt a furcsa dolgot éreztem, amit akkor szoktam, ha rágondolok és magamhoz tértem, eszembe jutott, mit is csinálok. Lassan elengedtem a nyakát, mert már nagyon úgy tűnt, levegőért fog könyörögni. A földre sütöttem a szemem, majd az övébe néztem. Meglepődött boldogság sugárzott belőle. Harryt is megöleltem.
- Mi volt ez? – Ron hangja kellemesen vidáman csengett.
- Semmi... csak rosszat álmodtam és örülök, hogy a valóságban itt vagytok velem. Mindketten – éreztem, ahogy a vér az arcomba tódul, úgyhogy zavartan háttal fordultam a fiúknak.
Miután átöltöztem és elkészültem, hárman együtt elindultunk a Nagyterembe. A reggeli végén megláttam ott Viktort és hatalmas dühvel trappoltam oda hozzá, majd a szemébe mondtam:
- Ha bántani mered bármelyik barátomat, velem gyűlik meg a bajod! Nem úszod meg szárazon, ebben biztos lehetsz! Mostantól békén hagyhatsz, megértetted? – kérdeztem dühösen, miközben tudtam, hogy mindezt jogtalanul mondom. Egy buta, ám annál torokszorítóbb, szörnyűbb álom miatt...
- Ööö... csináltam neked... – kérdezte Krum ledöbbenten, de faképnél hagytam.
Ahogy láttam, Ron boldogan, elégedetten nyugtázta a dolgot, ami zavart mosolygásra késztetett. Él, Harry is él, és most csak ez a lényeg!
Már néhány hete, hogy olyan szörnyűséget álmodtam Ronnal és Krummal kapcsolatban, de az érzés még mindig bennem dereng. Az érzés, hogy elveszíthetem a barátomat, a gyűlölet Viktor iránt, amiért közénk állt, és az a boldog felszabadultság és megkönnyebbülés, amikor kiderült, hogy mindez nem a valóságban esett meg. Egyelőre! És ez az, ami miatt igazán aggódtam.
Régóta sejtettem, hogy mit érzek Ron iránt, de még magamnak sem mertem bevallani, nem hogy neki! Mikor már önmagamnak végül beismertem, úgy gondoltam, ha elárulom neki, az tönkretenné a barátságunkat, márpedig az Ő és Harry barátsága most mindennél többet jelent nekem. Ironikus, hogy én, aki mindig mindent alaposan, logikusan végiggondolok, aznap tanácstalanul, kétségbeesetten toporogtam a klubhelyiségben.
Szomorú, hogy egy ilyen rémes álom kell, hogy ráébresszen arra, be kell vallanom Ronnak... mindent! Ez – a bevallás miatti izgalom – zavart már egy jó ideje, ezért nem tudtam figyelni a legtöbb órán, ezt vették észre rajtam a fiúk, hiába is próbáltam palástolni. El kell mondanom, milyen érzések kavarognak bennem, különben már túl késő lenne, vagy meggondolatlanul, veszekedés közepette zúdítanám Ron nyakába. De tudnia kell róla – muszáj tudnia róla! Mindent csak szépen, lépésről-lépésre! Nem tudom, Ő mit gondol, de voltak jelek, amik reményt sugároztak, hordoztak – viszont voltak olyanok is, amik épp ellenkezőleg jeleztek.
A tehetetlenség szinte már könnyeket halmozott fel szememben.
Egy nap elhatároztam magam és elővettem egy pergamenlapot, a pennámat és írtam, ami csak az eszembe jutott. Sokszor belekezdtem a levél fogalmazásába, ám megannyiszor tűzbe is vetettem a lapokat. Egész kupac gyűlt már össze a kandallóban. Amikor végül arra az elhatározásra jutottam, hogy a következő megírt levél lesz az igazi, nem tántorodtam meg, csak körmöltem:

„Kedves Ron! (áthúzva)
Szerelmem! (áthúzva)
Ron!
Itt ülök a kandallóban ropogó tűz előtt, kétségek között. Tudom, Harryvel érzitek, hogy valami nyomja a lelkemet, rá is kérdeztetek, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy eláruljam, miről van szó.
Voltak bizonyos jelek, amik (áthúzva)
Nagyon sokszor gondoltam a bálra, az azutáni (és persze előtti) veszekedésekre, átrágtam magam a múlton és a jövőn is, a baráti kapcsolatunkon. Egyvalamire rájöttem, amire már rég rá kellett volna jönnöm, de a lelkem egy része nem engedte. Pedig mindig is tudtam, éreztem, csak elnyomtam magamban.
De jogod van ahhoz, hogy tudd, amit tudnod kell. (áthúzva)
Én vagyok az, aki mindig mindent alaposan átgondol, ám most itt ülök tanácstalanul, a levelet fogalmazva – gyáván, mert nem merem neked szemtől szemben elmondani – és vívódok magammal. Nem merem elmondani, megtenni, pedig csak két szó. Két, súlyos terheket hordozó szó.
Elég régóta barátság van közöttünk, de... de ez nekem nem elég. (utolsó 5 szó áthúzva) én többet érzek ennél. Mást, többet, nem barátságot, de szeretetet. Most elárulom neked azt a két – szívemet nyomó – szót, ami régóta előttem lebeg, ám oly nehéz kimondani, vagy leírni – de tudnod kell:
Szeretlek, Ron!
Hermione”

Egy varázslattal csak számomra láthatóvá tettem a pergamenlapot, a hálókörletben összehajtva elrejtettem a fiókomban. Azt terveztem, újraírom egy másik lapra, hiszen nem akartam Ronnak egy össze-vissza, itt-ott áthúzott levelet átadni.

Visszamentem a klubhelyiségbe, hogy a kandalló megnyugtató melegénél még gondolkozzak kicsit, amikor a lépcső tetején alulról felszűrődő ismerős hangokat hallottam:
-...mikor adjam neki oda? Nem mehetek csak úgy oda hozzá! Valahogy előre ki kell szépen egyengetni a dolgokat, hogy utána minden könnyen menjen. De hogyan tegyem? Mikor? Miért? Áhh...
- Ne ess kétségbe Ron, megoldjuk, csak kis idő kell hozzá, ahogy magad is említetted. Segítek neked tanácsokat adni, de a többi a te feladatod. Nem fogom a nevedben átadni! – nyugtatta meg és egyben figyelmeztette is Harry az ideges Ront.
- Rendben. És kösz.
Nem akartam túl sokat kihallgatni a beszélgetésből – pedig nagyon kíváncsi voltam –, így a legfelső lépcsőfokokon kicsit nyomatékosabban lépkedtem, hogy a fiúk észrevegyék, én is a helyiségben vagyok.
- Ööö... Hermione! Szia! – idegeskedett Ron és láttam, hogy valamit a háta mögé rejt.

Valahogy hirtelen elkezdtek érdekelni a falon lógó festmények, odamentem hozzájuk, fixíroztam őket és egy-kettő kedvesebb figurának még viszonoztam is az integetését. Igazából csak azért nézegettem a képeket, hogy Ronnak legyen ideje azt a valamit elvarázsolni, vagy elrejteni a szemem elől – láttam, hogy nagyon titkolózik, meg akartam könnyíteni a dolgát. Amikor visszafordultam a srácokhoz, láttam rajtuk, hogy furcsának találták a hirtelen jött viselkedésemet, de kihasználták az alkalmat, mert úgy mosolyogtak, mint két ártatlan angyalka.

- Mit csináltál odafent? – kérdezte tőlem Harry.
- Fogalmaztam – válaszoltam teljes nyugodtsággal, komor arccal.
- Már megint csak a tanulás! – hangzott Ron értetlenkedése.
- Tévedsz! („De igen, nekik tanultál, emlékezz csak vissza: szépen, fokozatosan!”) – dorgáltam le magam – Tévedsz, mert MÉG MINDIG csak a tanulás!
Ez az önmagamat való kimenekítő-megjegyzés mindhármunk arcára mosolyt csalt. Vidáman ültünk le a kanapéra, a perzselő tűz elé, és beszélgettünk egy jót – régóta először. Úgy érzem, hogy ismét a régi vagyok és a gátlásaim is részben eltűntek – talán, mert papírra vetettem a gondolataimat és ezzel kiadtam magamból őket. Ron és Harry is megérdeklődték, hogy mi a változás oka.
- Kipihent vagyok, sikerült átismételnem a tananyagokat, megírni a leckéket és megtanulni a... – válaszoltam nekik, de Ron félbeszakított.
- Istenem, mit kell még ennyit tanulni? Azt hittem, te már a világ összes tudását megszerezted és hatalmas eszeddel nem kell a könyvek felé bújva magolnod.
- Ez most bók volt? – kérdeztem.
Nem kaptam választ, Ron elfordult tőlem. Valószínűleg Harryvel adhattak le valami titkos jelet, mert eléggé motoszkáltak.
- Különben meg ezért megy nektek nehezen a tanulás. Mert folyton magoltok! Ha nem tennétek, hanem inkább arra törekednétek, hogy megértsétek a tananyagot... – itt most Harry vágott szavamba.
- Megérteni? Lehetetlenség!
- Harrynek igaza van, képtelenség éretni is azt, amit olvasol, hacsak nem vagy Hermione Granger – itt elvörösödtem, zavartan takargatni kezdtem az arcomat.
- Mi az a tenyereden? – kérdezte Ron váratlanul.
Ránéztem a tenyeremre, amikor láttam, hogy a „Szeretlek, Ron!” felirat virított rajta, kicsit elmaszatolódva. Valószínűleg akkor ragadhatott oda az akkor még meg nem száradt tinta nyoma, amikor összehajtottam a levelet.
„Istenem, most eláshatom magam! Biztos elolvasta és tudja... tudja! - ennyit a fokozatosságról! Most mit tegyek? Használjak memóriabűbájt?” – idegeskedtem és felrohantam a hálókörletbe, hogy ott levakarjam magamról a szöveget.
Most egy életre elástam magam Ronnál és a tervem füstbe ment...