„Higgadj le, Hermione! Gondold végig az egészet nyugodtan!” – csitítottam magam. A tinta nyomát már eltüntettem, de a felirat nem törlődik ki egyhamar az emlékezetből – egy ilyen szövegrészlet nem. Odasétáltam az ablakhoz, elhúztam a függönyt és a távoli, sötét éjszakába meredtem. A Hold némileg megvilágította a kinti tájat, a csillagok pedig csak úgy ragyogtak az égen.
„Tudom, én is így – ilyen fényesen és pompázatosan – ragyognék, ha Ronnal a dolgok összejönnének. De erre már nem sok esély van...” – elmélkedtem. Kicsit megnyugodtam a szemet gyönyörködtető látványtól, ahogy a kinti táj a holdfényben elém tárult.
Észre vettem, hogy mostanában elég sokszor keveredtem kínos helyzetbe és mindenre megpróbáltam ésszerű magyarázatot keresni. Pedig azokra az esetekre nem volt ésszerű, csak egyszerű magyarázat, amit én szántszándékkal nem vettem figyelembe. Egyszerűen nem akartam. Akkor egyelőre még nem.
Összeszedtem a gondolataimat, legalábbis megpróbáltam, mert minden egybefüggő masszaként lebegett előttem. Mikor felkészültem, lassú tempóban elindultam a lépcső felé, hogy visszatérjek a klubhelyiségbe. Tudtam, meg kell magyaráznom, miért volt az a szöveg a kezemen és miért rohantam el olyan hirtelen. Meg sem próbáltam valami hazugságot kitalálni – egyrészt a legjobb barátaimnak ilyen helyzetben különben sem hazudnék, másrészt, ha kerestem is volna valami kitalációt, kutatásom hiábavaló lett volna. A lépcső tetején még hallgatóztam egy kicsit, mert kíváncsi voltam a fiúk reakciójára.
- Mi baja lehet? Mi volt a tenyerére írva? – kérdezte Harry, de Ron nem válaszolt – Ron? Mi volt a tenyerére írva? – ismételte meg kissé követelőzve a kérdést.
- Mi? Ja, semmi... azaz... nem tudtam elolvasni – zárta le a témát a kérdezett.

Tudtam, hogy nem volt igaz Ron válasza és Harry sem akkor jött le a falvédőről, de mivel ő kerüli a vitás, vagy túl bonyolult helyzeteket – ami alól kivételt csak a Voldemorttal való csaták élveznek –, nem feszegette a témát. Pedig kíváncsi lettem volna a további válaszokra, mert Ron ugyanolyan elvarázsoltan válaszolt, ahogy mostanában azt én tettem, bármit is kérdeztek tőlem.
Elindultam lefelé – halkan, elgondolkodva.
- Mi volt ez az egész? – vágta hozzám Harry rögtön a kérdését, mikor közelebb értem hozzájuk. Kicsit meg is lepődtem rajta, de lesütöttem szemmel... nos, megpróbáltam egyelőre hanyagolni a témát.
- Most... most nem adhatok rá magyarázatot. Fogadjátok el, kérlek! – ekkor a tekintetem Ronra tévedt. Maga elé meredt és elmélkedett, majd egyszer csak felnézett rám és kíváncsiskodni kezdett.
- Hogy álltok azzal a bolgárral? Jól megvagytok?
- Tessék? Hogy jön most ide Viktor?
- Óhó, szóval nem árulhatod el! De azért biztos... biztos nagyon... kedves, ugye? – kérdezett némi gúnnyal és undorral hangjában.
- Ron, szerintem hanyagoljuk a témát, csak veszekedés lenne belőle!
- Ááá, nagy a titok, itt valami kialakulóban van! Isten ments, hogy elszóld magad miattam! Még véletlenül sem kell válaszolnod a barátodnak!
Nem értettem ezt a hirtelen fordulatot, egész másszerű kérdésekre számítottam. Ron innentől kezdve – akárhányszor felemlegette Viktort – elég goromba volt, és ez egy kicsit bántott is.
- Ha nem tudsz higgadtan viselkedni, akkor én itt be is fejeztem a társalgást – megyek aludni! – próbáltam befejezni a vitát.
- Rendben, menj csak! És álmodj szépeket a kis Viktorkádról! – hallottam még az utolsó fejemhez vágott szavakat, mikor visszarohantam a hálókörletbe.
---
Másnap, amikor üdén és frissen a folyosókon sétáltam, kisebb csoportot láttam összegyűlve, amint azt kiabálják: „Bunyó van!”. Megláttam egy vörös hajú lányt is az összegyűltek között, hát odamentem Ginnyhez és megkérdeztem, mi folyik ott.
- A bátyám teljesen megőrült. Nemrég belekötött Viktor Krumba, amiért az sietségében véletlenül meglökte. Szerintem ez csak egy indok volt, de bedurrant az agya! – válaszolt a Weasley-lány.
- Ó, Istenem! Ez nem lehet igaz!
Átslisszantam a tömegen, hogy közelebbről is szemügyre vegyem az eseményeket. Őszintén szólva örültem volna bármelyik másik Weasley-srácnak, aki bunyót kezdeményezhetett Krummal – felőlem akár Percy is lehetett volna az – csak ne Ron állt volna ott harcra készen...
- Ronald, ezt azonnal fejezd be! – követeltem kiabálva.
- Félsz, hogy a kis bolgár barátodnak baja esik? – kérdezte rám sem nézve, ökölbe szorított kézzel, Viktor felé fordulva.
- Nevetséges vagy! – bukott ki belőlem.
- Te fejezd be ezt Weasley-fiú! Nem értem mi bajod van neked ennyire – fenyegetőzött és értetlenkedett Krum.
- Te magad vagy a baj! – jelentette ki Ron.
Szerencsére ekkor megjelent Harry is, akinek még idejében sikerült elrángatnia a helyszínről a felbőszült Ront, mielőtt végleg nevetség tárgyává teszi magát. És különben sem volt igaza! Nem Viktort féltettem, ő egy fikarcnyit sem érdekelt! Miatta aggódtam...
Természetesen a Griffendéltől az eset miatt levontak öt pontot...
---
- Te meg vagy őrülve, Ronald Weasley? Pontot vontak le a háztól, ráadásul még meg is sérülhettél volna! – üvöltöttem.
- Mert az a bolgár fatuskó-macskajancsi biztos jobb, és leüt engem, mi? – kiabált vissza Ron.
- Tudod, mit? Akár! De miért jössz állandóan Viktorral? Mindent csak hozzá mérsz – minden létező dologba, ami vele kapcsolatos, belekötsz! Nem értem, mi ütött beléd!
- Elment az eszem?
- Nagyon úgy tűnik. Kicsit összeszedhetnéd magad végre és leállhatnál! Krumot meg hagyd békén!
- Persze, mert... – itt félbeszakítottam Ront.
- Bele ne merj kezdeni, mert már a falra mászom ettől a sok eltúlzott szövegtől, hogy én mindig csak Viktort védem! Nézz már egy kicsit a dolgok mögé és megtudod, mi a valóság. Hogy valójában... – kicsit megtorpantam, mert éreztem, hogy hamarosan elárulom magam. Egy veszekedés közepette – pont, ahogy és amikor nem szerettem volna, hogy kiderüljön az igazság.
- Hogy valójában mi? – feleselt.
- Ha az elmúlt időben odafigyeltél rám, pontosan tudod, mire gondoltam! – nyomatékosítottam ezzel, hogy Ronnak rá kéne jönnie valamire – És ha most megbocsátasz, megyek órára. Én nem akarok elkésni. - Láttam, hogy Ron szólásra nyitja a száját, de aztán inkább nem felelt.
Időközben észre sem vettem, hogy Harry is végignézte a veszekedést. Zavarodott, de egyben sértődött arccal elvonultam. A srácok követtek.
---
Nem sokkal – körülbelül fél órával később – bájitaltanórán a Harry mellett ülő Ron átnyújtott nekem egy cetlit, amin ez az egyetlen szó állt: „Bocsi!”. Ránéztem. Láttam, hogy tényleg megbánta a dolgot, úgyhogy küldtem felé egy bíztató mosolyt.
Kellett ez a kis veszekedés, hogy kiadjam magamból a tehetetlenség és a kétségbeesés miatt bennem összegyülemlett dühöt. És mivel – Ron bűnbánásából láthatóan – mondhatni nem végződött rosszul, talán nem romlottak meg az esélyeim.
Talán előrébb is haladtam valamicskét...
„Oké, Hermione. Rajta!” – hallottam saját bíztató hangomat.
Ez a beszélgetés már élesben ment, itt már nem a tükör előtt gyakoroltam. Nem magamnak mondtam ezeket a szavakat, így zavarban voltam – kellemetlen volt elmondani az érzéseimet.
- Figyelj, Ron. Valamiről beszélnünk kell – kezdtem a társalgást.
- Rendben, hallgatlak – válaszolt az ifjú Weasley-gyerek.
- Először is el kell neked mondanom, hogy mindig is a barátomnak tekintettelek... a legjobbnak!
- Habár mindig is tudálékosnak és okoskodónak tartottalak... bevallom, én is – viccelődött beszélgetőpartnerem.
- Most komolyan kell beszélnünk! – emeltem fel hangomat.
- Oké, oké! – hallottam a mentegetőzést.
- Szóval, szeretném, ha tudnád... ha meghallgatsz és nemet mondasz... Ajh, ez nem megy!
- Hermione, folytasd csak nyugodtan. Ne izgulj... akarom mondani: tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz! – nyugtatott meg.
- Tehát – vettem nagy levegőt – Ha nemet mondasz ez után a beszélgetés után, én megértelek. Szeretném, ha később sem változna rossz irányba a barátságunk.
- Miért változna rossz irányba? Mit akarsz mondani? – Miközben sürgetett, ide-oda nézelődött, amitől vörös lobonca csak úgy lengett ide-oda – viccesnek találtam. De a feladatra kellett koncentrálnom.
- Nos... inkább átadom ezt a levelet, ebben mindent elmondok... – jelentettem ki és átnyújtottam neki a pergamenlapot, amit nem is olyan rég még a kezemben szorongattam idegesen. Egy jó darabig csak olvasta, majd feltekintett a lapból és viccesen, cinikusan ezt mondta:
- Ó, Hermione! Én is mindig így éreztem irántad! Ööö... Nos... most jönne a csókjelenet, de ugye azért azt nem várod el, hogy lesmároljalak? Nincsenek ferde hajlamaim! – viccelődött. Erre egy kicsit megsértődtem, hiszen a feladatot igen komolynak éreztem.
- Jaj, Ginny! Tudod, hogy nem várom el és légy szíves ne bohóckodd el! Lehetnél egy kicsit megértőbb, tudod, hogy nekem milyen fontos ez. Különben sem volt jó ötlet ez a gyakorlósdi!
- Ne haragudj, Hermione... – sajnálkozott a Weasley-lány.
- Rendben. Felejtsük el. Most nincs kedvem az eljátszósdihoz, nem tartom jó ötletnek.
- Miért? Ezzel is csak gyakorolsz – értetlenkedett.
- Ginny, ennek több oka is van. Egyrészt, ha veled játsszuk el, az már eleve rosszul kezdődik. A legjobb barátnőm vagy, ismersz és éppen ezért azt mondod nekem, amit hallani szeretnék – hadonászásommal megerősítettem tehetetlenségem – Másrészt, Weasley-gyerek vagy, nem lehet veled tréfálkozás nélkül beszélgetni – jegyeztem meg viccelődve és mellé egy halvány, de bíztató mosolyt megeresztettem – A harmadik pedig az, hogy ilyet nem szeretek előre megtervezni. Nem tudom, miért... talán, mert jobban szeretem a spontán dolgokat. És nem hinném, hogy Ron odalenne értem. De azért köszönöm!
- Mio! Ismerem a bátyám, talán túlságosan is jól... Bunkó, érzéketlen, de ezzel csak leplez valamit. Én érzem. Szerintem a tűzbe is utánad menne!
- Gondolod? – kérdeztem bátortalanul.
- Persze, sőt! Nem csak gondolom, hanem pontosan tudom is!
---
Néhány napja teljes volt bennem az elszántság – és az idegesség is, természetesen. Kavarogtak bennem a gondolatok, az érzések – tele voltam adrenalinnal. Sokat gondolkodtam, de elhatároztam magam és éreztem, hogy senki és semmi sem tántoríthat vissza a következő lépésemtől. Amint beléptem a portrélyukon, meg is láttam a célszemélyt, akivel beszélni szerettem volna – Ginnyt, néhány barátnőjével körbevéve.
- Ginny! Ginny! – kiabáltam a futástól kifáradtan.
- Mio! Valami baj van?
- Nem, nem, semmi. Csak beszélgetni szeretnék veled.
- Rendben. Úgy látom sürgős, mondd.
- Négyszemközt! – jegyeztem meg – Sajnálom, lányok. És nyomatékosítom, hogy egyáltalán nem hat meg, ha kiszúrjátok mind a két szemeteket, a négyszemközt akkor is csak rám és Ginnyre vonatkozik! – viccelődtem. Erre mindannyiunkból egy apró nevetéshullám tört elő. Kicsivel később felrángattam az érintettet a hálókörletbe és már szólásra is nyitottam volna a számat, amikor rögtön a közepébe vágott és félkomolysággal megkérdezte:
- Terhes vagy?
- Mi? Dehogyis! – tiltakoztam – Ezt meg honnan veszed?
- Onnan, hogy az egyik pillanatban tiszta ideg vagy, a másikban már viccelődsz. Hangulatingadozás...
- Ilyen szakértő vagy? Láthatom a kicsit?... Na, mindegy, most komolyan szeretnék veled beszélni!
- Mondod, miközben épp tréfálkozol... – forgatta Ginny a szemeit – Na, de hallgatlak. És ígérem, nem viccelem el!
- Rendben. Az igazság az, hogy mostanában valóban van hangulatingadozásom... és az nem terhesség miatt van. Nos, kellemetlen ezt elmondanom, de megfogadtam, hogy megteszem... Tetszik nekem valaki...
- Hű! De ugye srác? – erre a megjegyzésére Ginny hirtelen a szája elé kapta a kezét és úgy motyogta tovább: - Sajnálom, bocsi! Megígértem, hogy nem viccelek... Ne haragudj!
- Semmi probléma. A srác – nyomatékosítottam szúrós szemmel az utóbbi szót – egy közeli ismerősöd. Nagyon közeli...
- Ron az? – kérdezte nemes egyszerűséggel.
- Tessék? Te tudtad? – hitetlenkedtem megilletődve. Vajon ennyire átlátszó lennék?
- Voltak bizonyos... ööö... jelek. És köszönöm!
- Mit köszönsz? – csodálkoztam.
- Egyrészt, hogy elmondtad nekem, másrészt, hogy... a lényeg, hogy már régóta szerettem volna, ha te és Ron összejöttök. Éppen ezért képzeletben fel is építettem egy tervet – itt egy kicsit megállt, mert hatalmas, kérdő szemekkel bámultam rá – Hermione, ne nézz így rám! Szóval kidolgoztam egy tervet, amely három fő lépésből áll: megfigyelés, rávezetés és végül a főpróba – még mindig ugyanolyan bambán hallgattam szavait – De előtte még megkérdezem, hogy elárulod Ronnak, mit érzel iránta?
- Igen – többre nem futotta válaszként.
- Akkor, gondolom, szeretnéd, ha összejönnétek, ugye? – kérdezősködött éppen úgy, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Ez neki ilyen természetes?
- Igen. Pe... persze... – aztán feleszméltem és végre értelmes szavakat kezdett formálni a szám – Persze, hogy szeretném! Több éve érzek valamit Ron iránt, de ezt még magam előtt is titkoltam, elnyomtam, mert féltem, ha véletlenül elkotyogom, vagy valahogy kiderül, tönkremegy a barátságunk. A bál óta kezdtem felfedni magam előtt az igazságot, ezért nem tudtam odafigyelni az órákon, meg úgy egyáltalán. Ide-oda ingáztam aközött, hogy elmondjam-e Ronnak, vagy sem. Most végre elhatároztam magam, hogy bevallom neki. Ezért is kértem a segítséged, hiszen mégiscsak a legjobb barátnőm vagy és... hát, nem mellesleg Ron húga. Úgy érzem, nem bírnék ki nélküle egy napot sem, ezért félek, hogy tönkreteszem a barátságunkat... – hadartam megállás nélkül. Igazából nem is figyeltem, miket beszélek, csak azt mondtam el Ginnynek, ami a szívemet már régóta nyomta. Talán ezért meg is akartam szabadulni ettől a nyomástól. Ginny pedig türelmesen végighallgatott, majd megszólalt:
- Rendben. És mikor akarod elárulni?
- Hát... valamikor a napokban. De ugye számíthatok a diszkréciódra?
- Persze. Akkor még van egy kis időnk. Annyi a lényeg, hogy a terv három lépésére nagyjából csak három napot kell szánni, úgyhogy, ha gondolod, már holnap el is kezdhetjük – mesélte elszántan. Időm sem volt válaszolni, ő máris boldogan ugrálva elindult a lépcsők irányába.
Később lentről apróbb nevetéseket hallottam, gondoltam, megint a lányokat szórakoztatja. Lehuppantam a legközelebbi ágyra és egy ideig magam elé meredve gondolkodtam. Nem éreztem úgy, hogy rossz ötlet volt elárulni Ginnynek mindent – csak izgultam, mert közelgett a nagy nap. A nap, amikor mindent elárulok Ronnak...
---
Másnap Ginny korán reggel felébresztett. Értetlenül pislogtam, kitöröltem az álmosságot a szememből – ami pár pillanat el is szökött a besütő napsugarak és a koránkelés miatt – és bosszankodva kérdeztem:
- Mi az? Mit akarsz? Történt valami szörnyű dolog, ami miatt ilyen korán keltettél fel? – kérdeztem a hajnali hatot mutató órára pillantva.
- Nem, nem történt, de...
- Akkor meg légy szíves hagyj aludni! – kértem morcosan. Visszahuppantam az ágyra, a fejemre húzva a takarót, amit Ginny azon nyomban le is rántott rólam, mondván:
- Hermione! Szeretnéd, ha Ron... – utóbbi szóra kicsit azért kinyitottam a szemem.
- Persze, de most had aludjak!
- Oké, akkor szép álmokat. De én megyek és elmondok a bátyámnak mindent – fenyegetőzött cseppet sem kedvesen és elindult a klubhelyiség irányába.
- Ginny, várj! – állítottam meg az ágyban hirtelen felülve.
- Igen? – kérdezte szemtelenül, a válla fölött rám nézve.
- Miről lenne szó? – erre a kérdésre az ifjú Weasley-lány egy viccesen gonosz mosoly keretében válaszolt.
- Első lépés: megfigyelés! – csak ennyit jelentett ki.
- És... és hogyan zajlana ez a „megfigyelés”? – kíváncsiskodtam, amire hozzám fordult és megeredt a nyelve.
- Többféleképpen. Először is késs el a reggeliről, ne a szokásos időpontban menj.
- Uhh! Nem lehetne valahogy máshogy? – kérdeztem kedvtelenül.
- Nem! – emelte fel hangját Ginny.
- Oké. Második?
- Arról majd később beszélek bővebben. Most csak a legelső feladatodra koncentrálj. Kiválasztok neked néhány különösen szép összeállítást a ruhadarabjaid közül – talárba csak később, az órák előtt öltözz fel. Nos, a lényeg, hogy miután késve érsz oda a reggelire, figyeld Ron arcát az érkezésed láttán. Ha kérdezi, hol voltál, mondd csak azt, hogy készülődtél. Van egy sejtésem, mit kapsz erre válaszul... Majd számolj be nekem! – mesélte el Ginny az aznap reggeli teendőimet. Odasétált a szekrényhez és hosszas keresgélés után átadta az általa kiválasztott darabokat.
- Jesszusom, Ginny! Ebben túl kihívó leszek! Külön-külön egy szolídabb ruhadarabbal elmennének, na de így!
- Ne tiltakozz! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon.
- Jobb lesz mihamarabb felvennem utána a talárt...
- A megfelelő hatás érdekében mindent el kell követni!
- Szerintem ebben még egy ganajtúróbogárnál is elérnénk a... „megfelelő hatást” – idéztem Ginny szavait gúnyosan.
---
Aznap reggeli előtt idegesen nézegettem magam a tükörben. Bal oldalra fordítottam a derekamat, nem tetszett, azután jobb oldalra fordultam, úgy sem. Szembe néztem magammal és akkor azt gondoltam, reménytelen eset vagyok.
- Jaj, Hermione, nyugi! Ne izegj-mozogj már! Szerintem ebben tökéletesen nézel ki! – nyugtatott Ginny.
- De... túlságosan hozzám simul.
- Az meg miért volna baj?
- Hát látszik benne, hogy mennyi felesleg van rajtam – idegeskedtem.
- Micsoda?! Igen, pontosan látszik, hogy SEMENNYI felesleg sincs rajtad! Nem az esküvődre készülsz, ne izgulj már ennyire!
- Mégis úgy nézek ki, mintha menyasszonyi ruhában lennénk – ez túl kihívó!
- Mio, ezt már megbeszéltük. És most egy kis smink következik. Nyugi, természetes színeket használok. Az arcodnak amúgy sincs szüksége szépítésre – gyönyörű vagy –, csak kihangsúlyozzuk a vonásaidat.
- Hát, hangsúlyból már van elég, úgyhogy csak óvatosan! – engedtem át magam Ginny kezének. Azaz inkább megbűvölt ecsetének.
Később tükörbe nézve rájöttem, hogy tényleg szépre sikerült a sminkem, így ez némileg megnyugtatott.
- Na, kész is vagy. Most pedig indulj – eleget késtél már! – sürgetett Ginny.
- Oké. És köszi!
Azzal a Nagyterem felé vettem az irányt. Időközben szerencsére nem futottam össze egyik ismerősömmel sem, de még így is elegen megbámultak. Valahogy inkább növelte az önérzetemet és az önbizalmamat, mintsem hogy sértette volna. Kicsit felbátorodtam – viszont féltettem a ruhámat, nehogy az ennivaló idegességemben rajta landoljon.
Beléptem a Nagyterembe és odasétáltam a szokásos ülőhelyemhez, Harry mellé. Megeresztettem a fiúknak egy zavart mosolyt, látva, hogy Ronnak tátva maradt a szája és még Harry is kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Khmmm! – hallottam Harrytől.
Mintha barátja felé intézett volna egy figyelmeztetést, de lehet, hogy csak képzelődtem. Minden esetre Ron azonnal becsukta a száját – látszott rajta, hogy ő is zavarban van.
- Sziasztok! – kezdeményeztem beszélgetést leülve a székemre.
- Szia, Hermione... – motyogta Ron.
A szemei még mindig majdnem kiestek a helyükről. Deréktól felfelé többször is végigmért. Láttam, hogy igyekezett volna valami értelmeset mondani, de semmi nem juthatott az eszébe, mert nem igazán szólalt meg.
- Ööö... Milyen csinos vagy ma, Hermione! – bókolt Harry.
- Aaaz...! – mondta Ron.
- Köszönöm. Hogy telt az estétek? – tereltem el a szót.
- Átlagosan. Hogyhogy így kiöltöztél? – kérdezősködött Harry, visszatérve a témára.
- Így kiöltöztem? Nem tudom, nekem nem tűnt fel a különbség máskori öltözetem és a mai között – válaszoltam ártatlan szemekkel. A színészkedés (mármint az idegességem leplezése) egyre jobban megy, csak belejövök még ebbe!
- Érdekes... És hogyhogy késve jöttél?
- Készülődtem. Most egy kicsit több időt szerettem volna magamra szánni.
- Aaazt lááátom... – mondta Ron.
Később boldogan újságoltam el Ginnynek a híreket, aki már a következő lépésre szövögette a terveit...